Somogyi Néplap, 1973. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-05 / 182. szám

K

Grafikai kiállítás nyílt a napokban Budapesten a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében dél-vietnami művészek alkotásaiból. Képünkön: Quan Nuth Bin alkotása.

Öt üveg pezsgő

— Tulajdonképpen meddig kell itt lennem?

A lány maga alá húzott térddel, otthonosan helyezkedett el a heverőn. A fiú vele szemben egy széken úLt, két könyökével a combjára nehezedett, bal kezével a fejét támasztotta. így előredőlve nézte a lányt.

— Szerintem legalább reggelig.

— Nem lesz kissé sok?

— Majd a végén értékeljük. Lehet, hogy holnap isimét meglátogatnál.

— Mindig nagyképűnek ismertelek. Csak azon csodálkozom, hogy ezt a nők nem veszik észre rajtad.

— Ügyesen álcázom.

— Ráadásul cinikus is Vagy.

— Arról meg nem tehetek, így születtem.

— Tehát meddig kell élveznem szives vendégszeretetedet?

— Miért? Nem érzed jól magad nálam?

— De, istenien! A haverjaid a szomszéd szobákban

csámcsogva részletezik, vajon mit művelhetünk kettesben, zárt ajtó mögött.

— Zárt tárgyalásokat folytatunk.

— Szellemes vagy.

— Különben a fantáziák működésére számíthattál. Még ennek szavakban való kifejezésére is.

— Világosan felmértem a következményeket.

— És mégis vállaltad. Nem tudom, hogyan háláljam meg. Sosem voltam pénzes ember, így hát...

— Talán a folytatást el is hagyhatod. Inkább a kérdésemre válaszolj!

— Ideges vagy. Hidd el, nem áll jól neked. A mosoly, az élcelődő vidámság, az való hozzád.

— Ideges? Nem tudom. Talán csak egy kis szorongás. Tehát?

— Legalább fél óra. Akkor megnyertem a fogadást, öt üveg pezsgő! Holnap, vacsora után a Halászkertben. Te is ott leszel.

— Nem biztos.

i— Ha ide be mertél jönni velem, akkor ott már igazán megjelenhetsz a társaságomban.

— Ugye. legalább öt perc eltelt már?

— Nem néztem az órát. De annyi legalább.

— Most mit csinálnak a srácok,?

— Egyikük észrevétlenül őrségben áll. hogy mikor lépsz ki a szobából. A többiek bizonyára kártyáznak.

— A szobatársaid hol vannak?

— Ketten nőkkel töltik e szép estét, az a félénk gyerek meg moziba készült. Ö így használja ki a tanfolyam nyújtotta lehetőségeket. Egyébként utasítást adtam, hogy tizenegynél előbb nem jöhetnek haza.

— Nálam fél kilenc. Es mit csinálsz kilenctől tizenegyig?

— Beszélgetek veled.

— Túlórában?

— Sima alapbérben. Az abszolút kölcsönösség jegyében.

— És miről csevegünk?

— Hát például én tárgyilagosan megállapítom, hogy gusztusos térdeid vannak. Mire te...

— Lejjebb húzom a szoknyámat.

— Helytelen reagálás. Éppen fordítva kellene.

— Szerinted. És még milyen megjegyzéseket tennél?

— Hol kezdjem? Fönt vagy lent?

— Tudod mit? Inkább sehol.

— Jó. Akkor másról társal- gunk. Elvégre oly sok téma található a világon, amivel két ember akár órákat is el tud tölteni. Nem igaz? Persze, ehhez vagy azonos nemű, vagy bizonyos koron túli partnerek szükségeltetnek. Hány éves is vagy te?

— Tizennyolc.

— Én meg huszonhárom. Micsoda duó!

— Lenne.

— Ha?

— Ha szerelmes lennék beléd.

— De nem vagy.

?— Nerri.

— És miért nem? Nem akarsz?

— Nem. tudok. Jópofa srác vagy, nagymenő, bírom is a stílusodat, de mindig olyan érzés kap el veled szemben, mint a fogorvosnál: »Kérem a következőt!*1 Mert neked ennyi egy nő. Jön, megy.

— Akkor miért jöttél be hozzám? Ennyi erővel le is égethettél volna a srácok előtt. Hogy nem vállalod.

— Szeretem a balhét. A játék izgalmát.

— Veszélyes játék.

— Miért? Azt hiszed, érdekel. mit mondanak rólam? Fütyülök a véleményükre! Ügy sem hiszik el, hogy még nem voltam fiúval. Te 6em. Igaz?

— Nem mernék fogadni sem erre, sem arra. Mindig homálvos nő voltál előttem.

— Ezt bóknak szántad?

— Szoktam én ilyent tenni?

— Nem. De gondoltam.

hogy esetleg éppen most és éppen nekem ...

— Ellenkezne az elveimmel.

— Nemsokára kilenc.

— Ne siess! Jó veled beszélgetni.

— Ahhoz nem kell így be zárkóznunk.

— így más.

— Persze. Meg közben érik az öt üveg pezsgő. És egy képzeletbeli trófeával többet aggatnak rád a társaid. El mondják, hogy velem is.. Szóval, besorolnak.

—Egyébként a srácok nem átlag nőnek tartanak. Ha így van, nem is fogadnak velem. De téged nem érdekel a mások véleménye. Se jó, se rossz. Igaz?

— Mondtam már. Ettől függetlenül mennem kell.

— Maradj még! Ügyis mindegy! Miért nem akarsz velem lenni.

— Mert számomra nem vagy több jó havernál.

— És ez nem elég?

— Nekem nem. De hát mo6t már tényleg megyek.

— Ne állj még fel. Hadd nézzelek!

— Volt benne részed, lassan negyven percen át. Légy szíves, nyisd ki az ajtót.

— Sajnálom, hogy elmész. Hiszen nyugodtan maradhatnál.

— Mondd meg őszintén: mit mondasz a srácoknak?

— Akármit dumálok, úgysem hiszik el az igazat. Mert Ilyen még nem fordult elő velem. Hogy én egy lánnyá! ennyi ideig hiába csevegjek..

— Nem d:csekszel az újabb »sikereddel«?

— Megmondom, hogy be Szélgettünk.

— Miről ?

— A nemzetközi helyzetrő1 meg a termeteken vség alakulásáról. így megfelel?

— Ahogy akarod. Szia!

— Szia és koszi. Engedd meg. hogy megcsókoljam az arcodat!

— Tessék.

— Nem adod vissza?

— Majd ha te teszel szí

vességet nekem. Szia!

Paál László

eresek egy tízéves, valószínűleg sápadt, sötét hajú, szomorúságra hajlamos, nagy barna szemű kislányt. Okom van feltételezni, hogy szép. Ismerem a születési idejét, gyermek- és ifjúkora tartózkodási helyeit: Düren, Heisenberg, esetleg Palenberg, Aachen.

Egy pontosan meghatározott évből, 1887-ból keresem. Ütőn van a Düren és Golzheim közötti országúton, Golzheimbe igyekezvén, esetleg onnan jövet, nem tudom. Ha Golzheimben megyen, egy üres tálat cipel, ha onnan jön, egy répalevéllel teli edényt.

A Düren—Golzheim közötti távolság hét kilométer, a kislány teljes útja tizennégy kilometer. Nem tudom, mennyi időre van szüksége egy tízéves kislánynak ahhoz, hogy ezt az útszakaszt megtegye, egy olyan úton, amelyről nem tudom, vajon már akkor is kopár, fasor nélküli volt-e.

Tételezzük fel, hogy legalább három, esetleg hat óra? Azt is elképzelhetjük, hogy ; odafelé és vissza az úton az üres és a teli tálat esetleg te kellett tennie, hogy vékonyka karjait megpihentesse. Nem tudom, hány kiló répalevelet hozott a rokonoktól vagy ismerősöktől. azt sem, hogy ajándékozták vagy csak olcsóbban adták neki.

Három óra? Négy,vagy hat? Nyolc kilogramm, tíz, esetleg hét? Nem tudom.

Azt sem tudom, mennyi pénzt takarított meg az üzleten. Tíz pfenni nget? Harmincat vagy csak hetet? Nem tudom. A lányka úton van, és én keresem. Máriának hívják, és néhány évtizeddel később az édesanyám tett.

Az édesanyámról sok mindent tudok, erről a kislányról semmit.

Nyolcvanöt éve gyakran átutazom Golzeihmon, Golzheim előtt, gyorsan. Golz- heimban a megengedettnél gyorsabban. Golzheim után ismét viszonylag csökkentve a sebességet gépkocsimmal. Tételezzük fel: száz kilométeres sebességgel megyek. A hét kilométert három-négy, esetleg hat perc alatt robogom végig. Persze minden attól függ, mennyi mezőgazdasági jármű cammog az úton. miként lehetséges őket megelőznöm, s milyen a szembejövő forgalom.

at percnél több időre semmiképpen nincs szükségem. Ha egész idő alatt, amíg a kislány úton van, gépkocsival mennék, három óra alatt Darmstadba tennék, hat óra alatt valahol Augsburg és München között. Ezalatt a lányka még mindig az úton poroszkálna.

És milyen sűrűn tette meg a kislány ezt az utat. Egyszer? Többször? Minden évben? Miként hívják azokat az embereket, akiktől a répa- levelet hozta, hogy hét vagy harminc pfenniget félretehes<• o.rj ?

Mindezt nem tudom.

Ha a kislány nyolcvanöt évvel később látná az országúton a gépkocsikat és az egyikben a fiát? Lát engem vajon, Én nem látom őt, habár mindig is őt keresem. Semmit nem tudok róla, legalábbis nem sokat.

Szigorú édesanyja van, öt leánytestvéro és két fiú, s egy — enyhén szólva — könnyelmű apja, aki sokat szeret inni. Vajon mibe kerül egy pohár sör, egy konyak? Biztosan többe, mint ameny- nyit a tízéves 'kislány a háromtól hat óráig tartó ballagással az üres és teli edénynyel megtakaríthat. Szeretnék beszélni vele; megkísérelném, hogy mindenről kikérdezzem. Hogy megtudjam, mire gondol. Két-három megfakult képről ismerem a kisHeinrieh Böll

Nyomozási

jeleotés

L

N

lány-édesanyának keserű, kedvetlen, arcocskáját. Néhány anekdotát is tudok róla. A ponyvaregények becsapott gyámoltalanja volt.

átom a sok évtizedes fakó fényképet: valamikor nagyon szép volt Klasszikus gyámoltalan, klasszikus arccaL Katolikus, erős janzenista színezettel. Örömtelen puritán, egyházel- lenes, elkeseredett Szeretnék ezzel a kislánnyal beszélgetni az országúton. Nem az édesanyámmal, vele sokszor beszélgettem, de a tízéves kislánnyal soha. Mit gondol vajon, mit érez, mit vall be önmagának, mit rejt el maga és mások elől? Mit gondol iszákos, könnyelmű apjáról, aki két perc alatt többet vedel, mint amennyit ez a lányka három vagy hat órai szerzetesi gyaloglásával megkeres.

Most, nyolcvanöt évvel később szeretném ízekre szedni és összezavarni a tovatűnő időt — hogy a lánykával szórakozzak. Magammal vinném, s bizonyára szívesebben maradna kinn a sivár országúton, minthogy visszamenjen megkeseredett anyjához, akinek örökké takarékoskodnia kell, mert egy érzéketlen férfi mindent elherdál. Mesélni- való is lenne sok az öt leány- testvérről, a két fiúcskáról, a családjával nem törődő apáról, a széttörő külsőségekről.

De hát végül is mindez érdektelen számomra. Én azt a kislányt keresem szenvedélyesen, aki később az édesanyám lesz.

Mindaz, amire gondolhatnék, amit elképzelhetnék, kinyomozhatnék. unalmas, mert

tudom, miként bogozzák ki. Jól-rosszul. Nem is annyira rosszul. Nem is oly kiválóan. Egy azonban biztos: a valószínűséggel megegyezően.

Egy kicsit kérdést intézve — így vagy úgy — a problémához: irodalom? Nem azt keresem. Tízéves lánykát keresek, akiről nem tudok semmit. Nyolcvanöt évvel később, ugyanazon az országúton robogok, és nem látom, nem hallom, semmit sem ismerek róla. Sok ipindent elképzelek, majdnem mindent, de — mint említettem —, az engem nem érdekel. Keresek egy tízéves kislányt, sápadtat, sötét szeműt, szomorúságra hajlót, aki mindezek ellenére meglepően gazdag humorral van megáldva.

Nem az emlékét, a reá vonatkozó tárgyakat, hanem öt magát keresem.

És egy valószínűleg vörös hajú, sovány, szeplős, tízéves kisfiút keresek, aki 1880-ban reggelenként az essen! Schwa- nenkamp utcából az iskolába futkároz. Vdctomak hívják, és számos évvel később az apám lesz. Apáimról is tudok néhány dolgot, de erről a tízéves fiúcskáról semmit. Tudok néhány történetet, elmondott emlékeiből is őrzök néhányat, és mások is meséltek róla nekem, de őt nem ismerem.

A legszívesdbben széttörném az idők rendjét, hogy apámat néhány percig élve látva lássam, mielőtt a róla szóló emlékezések hagyománnyá válnának. Látni szeretném iskolatábláját, könyveit, füzeteit, vékony karéj- nyi kenyérkéjét, zsebkendőjét, s az is izgat, hordott-e már akkor is szemüveget. Néhány apró mozaik megmaradt róla, életéről, melyekből összerakhatóvá válnék egy ember életútja. Nyomozni tehetne, kombinálni, elképzelni, róla az igazságot. Zsánerkép keletkezne, a hagyomány szerint vörös hajú, sovány fiúról, aki reggelenként a Krupp-gyár falai tövében iskolába megy.

Ismert a környezet, én nem a fiú emlékeit, hanem őt magát nyomozom. Szeretnék a szemébe nézni, látni a zsebkendőjét, a füzeteit, az iskolapadját. Victornak hívják a fiút, 1880-ban tízéves, és később apám lesz.

És saját magamat is keresem tízévesen, kerékpárral az iskola felé tartva. Nem az én emlékeimet, sem azt, amit mások ismernek rólam. És a feleségemet keresem tízévesen, a gyerekeimet, barátaimat, testvéreimet.

i

s

M

ióta nyugdíjba mentem, nem tudok mit kezdeni a szabad időmmel. Cél és foglalatosság nélkül csellengek vadonatúj szövetkezeti lakásomban. Ragasztom az átázástól felhólyagzó tapétát, vagy takarítok. Fejcsóválva fülelek a szomszéd gyerekek robbanó játékaira, a lármásan puffogő csatagépekre. Kissé felszökik a vérnyomásom ilyenkor. Mihelyt kidugom az orrom komfortos másfél szobámból, zakatolni kezd a szívem. Szomszédaim egyáltalán nem kímélik lakótársi érzékenységemet.

Nem mondom, e tekintetben egy kissé finnyás vagyok. El is határoztam, hogy fölemelem a szavamat, mint békés nyugdíjas és föltétien háborítatlanságot kereső kockaházlakó. Egyenest a lakótáblára függesztettem jószomszédi tanácsaimat. Nevelő szándékú elmeművemben kitértem a nyitva felejtett fürdöcsapokra, a felvonó kiszerelt nyomógombjára, s a házastársi összekoccanásokra — alvásidőben.

Hunyadi István

(4 megtalált hivatás

Vagy elolvassák, vagy nem.

Számítottam lakótársaim bizonyos fokú helyeslésére. Arra viszont semmiképp sem, hogy legyintéssel intézzék el közérdekű tanácsaimat. Esetleg ujjal mutassanak rám, hogy kötözködő, bogaras alak vagyok. Kilétemet se rejtettem véka alá: Nemoda Buda Gáspár, nyugalmazott csőszerelő.

Elmondhatom: nem is csalódtam.

Megszívlelendő kiáltványom a lakógyűlés elé került. Meg is tapsoltak bátor kiállásomért. Többen kijelentették, hogy nekik is eszükbe jutott mindez. Csupán idejük nem volt a szabatos megfogalmazásra.

A gondnok tüstént vállon ragadott és megkérdezte:

— Maga nyugdíjas, kedves Nemoda lakótárs?

— Az vagyok! — mondtam büszkén, de gyanútlanul.

— Idómilliomos. Tálán unatkozik is ...

— Az is előfordul, hogy őszinte legyek.

— Helyes, helyes — és fölragyogott a képe. — Maga lesz a házban a vagyon- és tisztességör, mind a tíz emeleten.

— Mi.. . miféle tisztességőr? — hebegtem.

— Leha és nyegle csíny tevőket fülön csípő szakszolgálatos. Nagy kitüntetés, Nemoda szaki... Vállalja?

Magatol értetődően elvállaltam.

Azóta egy percig sem unatkozom. Mivel:

Reggel hatkor kiülök hordozható székemmel a folyosóra és figyelek. Elcsípem a rendbontókat, in flagranti . . Éjfélig tart a szolgálat,

tutiz perc étkezési időt leszámítva. Kétszer volt középfül- gyulladásom mindössze, a huzatos lépcsőhöz miatt. Fagyási duzzanatok jelentkeztek a sarkamon, és viszketek. Ezeket Rókus lábsóval kúrálgatom. Többször is elcsúsztam a lépcsőn, banánhéjon, mialatt a tettesek után rohantam. Kismérvű toksza- lagrándulással úsztam meg. Azóta bicegek. A közösség szoglálatában, szerencsére.

Valójában mégis ragyogó kondícióban vagyok. Megta láttam helyemet az aktív dől gozók társadalmában. Napi ötórai alvás untig elég. ami a koromat illeti. Viszem a hordozható székemet és -Ne térjünk vissza az őserdőbe- című naplójegyzeteimet emelettől emeletig. S ez fölér napi több órás tornagyakorlat- tál. Tökmindegy, hol és mennyit köhögök, és tüsszentéseimet úgy intézem, hogy ne zavarjam lakótársaim nyugalmát. Piros vagyok, mint a jonatánalma, eszem, mint egy élre törő, öntudatos favágó. S úgy kacsázok föl a tizedikre, mint a zerge.

zétrombolnám az átkozott időt. Látni 1923- at, 1935-öt. 1937-et, az iskolába vezető utat, játszva az utcán vagy áhítatosan a templomban, a gyóntatószékben ... Szeretném minden tízévesnek a gyónását hallani. Mindent elképzelek: tízévest egy maradék birtokon 1957- ben, tízévest 1958-ban egy gimnázium udvarán, tízévest 1960-ból egy parkban. Mesélnek róluk, emlékeznek rájuk, fényképek tanúskodnak a létükről. Minden kéznél van: iskolai eszközök, katonakönyvek, imakönyvek, gyermekrajzok, levelek, naplók lapjai; íelhasználhatnók őket.

Én ennél többet szeretnék. Szemeik nedvébe nézni, kezemet szájuk elé tartani, hogy érezzem lélegzetüket, látni akarom a kenyeret, amelybe harapnak, az almát, amelyet mások rágicsálnak. 1930 vagy 1935, labda a kézben, körvonalak az aszfalton; minták a tálon, amelyben Mária egykoron a répalevelet hordta az országúton ... s a tízéves, vörös hajú, sovány, szep'ős kisfiú cipőjét keresem, akit Victornak hfvtak.

Nem akarom vissza a múltat, ami elmúlt: a jelent keresem. Nem azt, amit mesélnek. Nemcsak az igazat, a megvá’tozha'atlant. Az elmúl! idők jelenít akarom. Be- és kiszállni, ahová és amikor én szeretnék, A Lipcse téri ugvókötetet keresem és a kenyeret, amelyet a maka- dám úton az iskolaudvaron ettek; látni szeretném még egyszer a krétavonalakat a Teoburger utca járdáján; a szélmalmot a Schwanenkamp utca házának az udvarán és a sört, amelyet a Peltzerger utca asz^lján kiöntötték. Korsóba." fiák. hogy az öreg egyszer otthon maradjon; fényes üveggo'’ókat a Kreuzmacher utcából. És az almát, amelybe egy lány 1940-ben beleharapott, vagy a másikat, melyet egy másik lány 1935-ben szedett kosarába.

Nem emlékként, nem anek dotának, nem vitrinben őrzött talizmánként. Nem azért, mert az akkor volt, s többé nincs és soha nem is lesz. A hajat akarom vissza, amely leesett fejemről.

Révét« Tibor fordítása