Somogyi Néplap, 1973. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-19 / 194. szám
Tüskés Tibor fiz utolsó r fi » orak Z rínyi 1664 őszén rövid egymásután két levelet kapott Becsből. Az egyik a megszokott, az udvari belső titkos tanácsoshoz szőlő, nagy pecsétű, latin nyelvű levél volt. A másikat külön futár hozta a császár kis titkos pecsétjével. Ez német nyelvű levél volt, s a császár saját kezűleg írta. I. Li- pót sürgősen Bécsbe hívatta Zrínyit Vitnyédi István aggodalmaskodott, ellenezte az utazást. Zrínyi azonban elhatározta, hogy Bécsbe megy. Erre az útra azonban már sohasem került sor ... November 18., kedd. Vendégek tartózkodnak a Csáktornyái várban. Ott van Vit- nyédy István, Zichy Pál s a huszonkét éves Bethlen Miklós, aki nemrég érkezett visz- sza hosszabb európai tanul- mányútjáróL Hogy mi történt ezen a napon Csáktornyán és a kur- saneci erdőben, Bethlen Miklós önéletírásából tudjuk. Igaz, évtizedek múlva, császári börtönben készíti föl- jegy zéseit, de mindmáig erről a napról az ő beszámolója a leghitelesebb forrás. Szép hosszú ősz volt ebben az évben Muraközben. A vendégek és a házigazda majd mindennap vadászni jártak. November 18-án »erdei disznóikra menénk« — írja Bethlen. Ebéd után hintóba ül a társaság. Vitnyédy az első, őethlen és a házigazda a .látsó 'ülésen foglal helyet. Azt is tudjuk, hogy Bethlen oal-, Zrínyi jobbfelől ÜL A kíséret, a várkapitány, annak öccse, valamint a vadászok «háton követik őket. Az hin- ) az erdő felé vágtat. Zrínyi ■ y példázat elmondásába zd. »Egyszer egy embert az ör- ).4ók visznek volt. Találkó- k egy barátja szemben ve- . s kérdi: — Hová mégy kenyeres? — Nem megyek, hanem •isznek. — Kik s hová? Felelik az ördögök: — Pokolba.- Mond emez: — Jaj szegény, ugyan rosz- '.iil vagy, kinél rosszabbul am lehetnél. Felele: — Rosszul bizony, de mégis hatnék én ennél is rosszából. Melyre emez álmélkodva: — Hogyan lehetnél rosz- ,„bbul, hiszen a pokol min- =nnál rpsszabb? Felele: — Ügy vagyon az; de most mégis visznek ők cngemet, noía pokolba, de a maguk váltón, liátán, hogy már nyugszom addig. S hátha meg- nyergeLnének, magukat is velem vitetnék, mégis úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is.« Zrínyi a példázathoz hozzáfűzi: »Applica (alkalmazd) Magyarországra és Erdélyre és a törökre, németre.« A példázat megfejtése: Az egyszeri ember, a »kenyeres« Magyarország. A pokol a török. Az ördögök a németek. A tanulság: a pokol menynyivel rosszabb lenne a kenyeresnek, ha nyakába ülnének az ördögök. Azaz: A török mennyivel rosszabb lenne az országnak, ha a német is »meg nyergei né«. Megérkeznek az erdőbe. Zrínyj »levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával beméne, és szokása szerint csak egyedül bujkálván, lőve egy nagy emse disznót. A gyalogosok is lövének egyet a hálánál, s vége lön a vadászatnak. Kiisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy i/m•Készlet a szerző Így élt Zrínyi Miklós című, megjelenés előtt álló könyvéből. íii Somogyi Néplap már hazamenjünk. Estefelé is vala. Azonban odahaza a fá- tum egy Póka nevű jágert (vadászt), ki mondá horvátul: — Én egy kant megsebe- Zrínyi Miklós sítettem, mentem a vérín. Ha utána mennénk, elveszthetnék ! J Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: — öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt. Majd Vitnyédynek, ki Gu- zics nevű udvari kapitányával beszélgetett: — Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsémuraimék- kal. Csak megnézem, mit mond ez a bolond (ti. a vadász). Mindjárt visszajövök. Csak boc&korban lóra kapa.« Zrínyi a fák közé vágtat. A kíséret tagjai közül néhány an távolról követik. M i ott a hin tónál beszélgetőnk« — folytatja n Bethlen. — »Egvszer csak hamar ihol nyargal Gu- zics öccse. Mondja a bátyjának: — Hamar a h intőt! Oda az úr! Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sűrűbe befuték én. Hát ott fekszik. Még balkezében, amint tetszett, a pulzusa gyengén vert. De szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.« Bezárult a kör. Utoljára a vetkőző Ő6zi erdőre vetődött mindig szépet kereső tekintete. Beteljesedett, amit egyik korábbi verstöredékében mondott: Befed ez a kék ég, ha nem fed Koporsó, órám tisztességes, csak légyen utolsó. Akár farkas, akár emésszen meg holló: mindenütt felyül ég, az föld leszen alsó. Mire gondolhatott 1664. november 18-án, ott a Csáktornya melletti kursane- ci erdő avarján, azon a ködös, estébe hajló őszi napon, amikor végképp lecsukódott a szeme? Azt már sohasem ismerhetjük meg. Csak elképzelni tudjuk a pillanatot. Csak nekünk juthatnak eszünk! >e Zrínyi életének sikerei, ünnepi órái. Amikor Rómában és Velencében járt, s a pápa fogadta... A sikeres haditettek... A törökön aratott diadalok... írásai és könyvei __Címei és rangjai, f őispáni és báni kinevezése... Hogy a magyarországi hadak fővezére volt... Az eszéki diadal... A spanyol király- 1 tói kapott kitüntetés... Vagy inkább sorozatos családi tragédiáira gondoljunk? Arra,, hogy egész életét halottak kísérik? Hogy még gyermek, amikor elvesztette szüleit, majd eltemette első feleségét, egyik lányát és egyik fiát? Hogy röpiratai kéziratban maradtak? Hogy verseit nem olvasták? Hogy MomtecuccoLival szemben elvesztette a csatát? Hogy Kanizsa alatt cserbenhagyták szövetségesei? Hogy Üj-Zrí- nyivárt lerombolta a török? Hogy a francia szövetség puszta igér.et maradt? Hogy a bátor katonával, aki annyi nehéz csatában helytállt, egy oktalan, buta állat végez? A negyvennégy év: külsőleg ragyogó életpálya; mögötte komor, tragédiákkal zsúfolt sors. Jelmondatául valaha ezt választotta: Sors bona, nihil aliud. Csak jó szerencse kell, semmi más. És mintha egész életében, vágyainak, terveinek, elképzeléseinek valóra válásához éppen ez a szeréti - cse hiányzott volna leginkább. Bezárult a kör. A testi szenvedésnél, a föllépett, vérző sebeknél is jobhalála (korabeli metszet). ban fájhatott neki a rázuhanó magány. Mindössze negyvennégy évet élt, de a korai halálnál i-s szorongatóbb lehetett arra gondolni, hogy egész életében magára hagyták. Mindig egyedül maradt. Nem "érti, nem követi senki. Igazi társai, hűséges követői alig voltak. Politikai törekvéseit nem értették meg. Verseit, röpiratait sem. A nádorságra hiába pályázott. A bécsi haditanácsban megrágalmazták. Kanizsa alól elpa- ranesolták. Az udvar ostoba és tehetetlen; a szűk látókörű, önző nerpesség nem tesz semmit az ország érdekében. Évekig hirdette a törökellenes harc szükségességét: minden szava falra hányt borsó. És talán még ennél is rosz- szabb lehetett a kin, amit a kételkedés okozott. Volt-e haszna életének? Megérte-e vagyonát, javait, pénzét fegyverekre, katonákra költeni? Nem lett volna hasznosabb Itáliában maradni. Velencében, Firenzében élni? Könyvek, kristályok, agarak között tölteni a napot? Csak művészetre, vadászatra, irodalomra gondolni? Érdemes vctjt várat építeni, amit leromboltak? Emberekkel levelezni, akik cserbenhagyták? Terveket szőni, amelyek zátonyra futottak? A kör bezárult z a halál , amennyire véletlennek', -és értelmetlennek látszott, épp annyira végérvényes és beteljesedett, mint valami görög tragédia. Folytathatatlanná vált. Nem lehet föltenni a kérdést: Mi lett volna, ha tovább él? Szinte elképzelhetetlen, mit tudott volna tenni a vasvári béke után kialakult helyzetben. Csáktornyán temették el; ma is ott porladnak csontjai. * * * Tíz évvel Zrínyi halála után megszületik a vadkan- vadászatnak egy másik változata. 1674-ben egy olasz történész, Priorato, így emlékezik meg munkájában: »Miklós gróf halála 1664-ben a vadászaton. nem vadkan által következett be, mint ahogy a fáma tartja, hanem puskalövés által, melynek golyója a szem alatt hatolt a fejbe, hol meg is találtatott.« A szerző szerint a »halálos lövés véletlenségbői találta Zrínyit, mert a vadkannak szánta saját apródja. Angelo — állítja Nádasdy gróf egyik vadásza.« Ehhez a változathoz csakhamar hozzátapadt a gyanú: a lövést nem véletlenül, hanem előre megfontolt szándékkal adták le Zrínyire. Sokan nem tudtak belenyugodni a puszta ténvbe: Zrínyit egy megsebesített vadkan ölte meg. Elterjedt a hír, hogy a bécsi udvar megbízásából fölbérelt gyilkos végzett ve- 1" H gy Zrínyi halálát va- ’óban mi okozta, közvetlenül senki se látta környezetéből az emlékezők közül. A kursaneci erdő ma is őrzi titkát. Hogy aztán a golyót ki lőtte, mi végből? Megölni a kant-e? Vagy Zrínyit? a vérből ki deríti ki? Biztos: e lövéstől órjás kő esett le Leopold szívéről — írja a költő, Jdnosy István. Majd így fejezi be a verset: Megzsondul az erdő. Tűz cikkan a szélre: cserfák tetején a nap alkonyi vére. Fátyollila hályog kövült a szemére. Felfordult hasú hal tompa szemfehére . . . Mintha katonáknak parancsot diktálna : kinek élete szírt, könnyű a halála, Bárhogy döngeti sors, aki legény állja: térdére n*é' bukjék, úgy maradjon állvai Kiterített testét a hintóra dobják. Visít a sok gyerkőc,, könnyezik a jobbágy: tudja, gondviselőt hogy ilyet rrái nem lát. Viharos idő jön — a baglyok huhogják Akárhogy is volt. Zrínyi ott veszett a kurseneci erdőben. Sorsa beteljesedett. A vadkan éppen olyan eszköz volt ebben a halálban, mint a fegyver. Az állat ugyanazt a szerepet töltötte be, amit egy puska, egy kard, egy merénylő megtett volna. »Teljesítette« Zrínyi ellenségeinek óhaját. »-Végrehajtotta« Becs szándékát. Zrínyi halála megrendítő és fölemelő egyszerre. Zrínyi tragikus hős, aki önként kihívta maga ellen a végzetet. Ha egy buta állat oltotta is ki életét, halála szükségszerű volt 1664 novemberében a görög tragédiák szele zúgatta a kursaneci erdő fáit... Kőbányai György Szalmaláz Augusztus a szalmák ideje. Az est leszálltakor bizonyos fajta szalmák útnak indulnak, s valamiféle álmot, kalandot űzve kóborolják végig a várost. Szomorú a szalmák nyáresti könmanete. Micsoda álmokat kergetnek? A tavalyit, a bélit. Már januárban ez repítette őket. »Majd a nyáron!« Mikor kunt hó hullott s bent, a szobáiban parázs izzott, ők már akikor a karosszékekben félig hunyt szemmel készülődtek. Ha felriadtak a kérdésre — »szívem. nem figyel rám?« —, és sűrűn bólogattak: »ó, dehogynem, dehogynem«, akkor hazudták a legnagyobbat. Kihajtott, fehér apacsingben, csokoládéra sülve épp akkor szökkentek vissza a fűtött szobáiba kintről, az örök szabadmezőkről, a nyitott egű nyárj álom-éjszakából. Szabadságuk első napján ünnepélyesek. Hófehér ing, frissen borotvált arc, , megfontolt, nyugodt kérdések a pincérhez: »Mondja, lehetne szó egy rostélyosról, de bőven hagymával. Nem baj, ha várni kell, megvárom«. Az első n,ap még tud várni. Szépen vacsorázik., aztán lassú léptekkel, gyalog indul haza. Az egyik eszpresszóból zene szól. Beül, de csak mint Ogy Marsról érkezett: feketéjét szürcsöli. s idegenül, értetlenül nézi a zene körül, az eszpresszópult körül álLingá- ló, magányos férfiakat. Idegenek, még nem ismeri őket. Másnap telefonoz. »Elutazott, szabadságon van.« Aztán : »De rég hallottam, azt sem tudtam, hogy még él. Ma este? Ma nem ...« Aztán már nem mondja a pincérnek: »nem baj, majd megvárom«. Siet. Gyakran már büfében eszik. A büfék tele vannak szalmákkal. Azt mondják: spórolnák. És rohannak oda, ahol fény van, zene szól. Ekkor már ismerősök a magányosan áll.ingáló férfiak! A fekete után fizet, s indul haza. Nem a szokott úton. Cigányasszony borít kendőt a városra: csillaggal kevert, fullaszt» az esit. Menni, tovább. Befordult, új utat próbál. Erre is zene szól. Itt is azok a férfiak. Támasztják 3 pultot. így, így, tovább és tovább. A szalmák nyári esti körmeneite. A szalmán nem lehet segíteni. Meghívják vacsorára: a házaspár-barát nem hagy ia el. Ez aztán az igazi kín. Ülnek a Duna-parton, s a korzón, előttük nők. feszesek vagy puha selyemkben sejtelmesek. és beszél a barát, kezét asszonya kezére téve: »Agnes azrt gondolta ki. hogy míg egyedül vagy, esténként átjöhetnél hozzánk«. És a férjéhez simuló Ágnes ezt zengi: »Árvácska maga. igazán felnézhetne esténként hozzánk«. Mert a nők ilyenkor össze- foenak. megkínozzák és elveszik a kedvét a szalmának. Aztán a kezdő szalma már olyan lesz, mint a többi: már le sem ül — nagyon siet — éppen csak felhajt valamit: egyik helyen feketét másutt rumot, bambit, cherryt, és rohan tovább. A szalmák ilyenkor súgják tele fájdalmukkal az éjszakát, mint a kerengő cserebogarak. A szalmák árulásukért — hogy várták ezt a szalmaszabadságot! — végül is meg- bűnhődnek. Aludni sem tudnak. Ez a szalmaláz. Forgolódnak. dobálják magukat, es hűséget esküsznek. Mikor virrad, s a hajnali szél végigfut a városon, akikor alszik el szobájukban a lámpás. Enyhülést, megbocsátást hoz álmuk; azt álmodják, hogy megérkezett, ágyuk szélén ül ö, s hűvös kezét homlokukra teszi. Simon Lajos Lángol a nyár 1. Delet ütött Mintha fák alatt delelő parasztok árnyéka lennék, úgy szendergek itt: foltosra vedlett, rozsdamarta fűben, és csendben. Csak egy gyorsvonat sikít. Vagy álmodom? S egy lángforró határból igáslósirás vág a csenden át? Delet ütött. 0, nem hallom, csak érzem a fel sem kondult délharang szavát. Mert bennem annyi kaszát törő nyárnak emléke, kínja, lángolása él, és nyílt szívemen szüntelenül átszáll, mint sarkig tárult ablakon a szél. 2. Haj, lányok Lángol a nyár, mint a pujkataréj, a porcfű csupa rozsda, a kánikulában vattafehér habot izzad a bodza. Alatta csücsülök. Félig áléit fejem a térdemig kókad, Haj, lányok, ki szalad kútra vízért? S ki itat, mint volt aratókat? Gyönyörű áttetsző semmi az ég, rajta egy bárányka nyargal, a napba akasztja szarva hegyét, s viszi diadallal. A szerelem a vonaton kezdődött. Álltak hétfőtől péntekig minden hajnalban szorosan egymás mellé zsúfolva a peronon, miközben mindenféle kacslca ábrát rajzoltak a piszkos ablakokra. Ettől a művelettől ugyan enyhén szutykos lett a kezük, de rá se hederítettek. Csak nevettek rajta jóízűen. A fiatalság harsány örömével. Pedig nem túl sok illúziót tartogatott számukra ez a szerelem. Gyűrötten és álmos szemekkel rohantak m*g m'n^en reggel négykor a szerelvényt, ame' már többnyire zsúfolt volt, és levegője a félbemaradt éjszakák megszakított almaitól fülledt. Valahogy mindig a peronra keveredtek. Kezdetben talán véletlenül, később azonban már tudatosan, egyre inkább bontakozó szándékkal. Reggel négytől fél hatig tudtak beszélgetni. Este már nem együtt jöttek, mert Karcsi általában túlórázott, különösen amikor már javában azt hitte, hogy komolyra fordult közöttük a dolog és így gyűjtenie kell közös életük megalapozásaid*. Ágh Tihamér Ingázó szeretem Reggel négytől fél hatig edződött tehát ez a szerelem. Több idejük nem volt egymás számára. Ebbe a hajnali sietős másfél órába kellett belegyömöszölniük minden mondanivalót. Szépet, érzelmeset, gyakorlatias jellegűt. Ebbe a hajnali másfél órába kellett sűríteni az életüket. Amint beértek a Nyugatiba, még elvegyültek kicsit a lassan oszladozó tömegben, belevegyültek az imbolygó, tétova sodrásba, hogy ezzel is húz- zák-halasszák az időt. Amíg a kijáratig értek, izzadtra gyötörték egymás kezét, a villamosnál pedig, amikor elváltak, Karcsi olyan hosszan csókolta meg a lányt, hogy a reggeli csúcsforgalomban időnként majdnemhogy forgalmi akadályt képeztek. Karcsi azelőtt az ultisokkal utazott. Már úgy értve, mi- *óu ez a szerelem elkezdődött. Akkor nem is a peronon utazott, hanem bent a kocsiban, mért a fürge ultisok mindig tudtak helyet szerezni maguknak, hogy ölükbe rakva egy táskát, kedvükre verhessék a blattot. Kedélyes és hangos hajnali utazások voltak ezek. Miután azonban Karcsi fölfedezte a vonaton Marikát, szép lassan lemorzsolódott az ultisoktól. Egy reggel Marika elmaradt. Karcsi először azt hitte, elkerülték egymást. Ezért vé- gigfurakodott a tömött kocsik során, hogy megtalálja a lányt. Ez a szorongó, lámpalázas igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult. Mert Marika nem volt sehol. Az ilyen esetek többségében viszont mindig keres és ha nagyon akar, akkor talál is mentséget az ember ideálja számára. Karcsi például azzal nyugtatta magát, hogy Marika talán elaludt és lekéste a vonatot, azért nem találkoztak ... Marika azonban másnap sem jött, harmadnap sem ... Negyednap végül az ultisok megszánták Karcsit. — Gyere ülj közénk, megvan a helyed! — mondták neki, miközben összébb húzódtak a zöld műbőrrel bevont padokon. — Ne várj arra a lányra, nem jön az többet vonattal. A Rabic Jóska fuvarozza minden reggel motoron. Így kényelmesebb is neki, meg gyorsabb■ is. Minden reggel fél órával többet alhat. Karcsiban egy világ omlott össze. Sokáig mindenféle buta, borongás hangulat környékezte. Óh, hogy tudta akkor gyűlölni Rabic Jóskát, aki a nagyképű motorjával minden KRESZ-szabályt félrerúgva belegázolt az életébe. Haragja nem is engesztelő- dött meg Rabic Jóska iránt, csak hetek múlva, amikor kitudódott, hogy Marika a motorjával együtt őt is éppen úgy faképnél hagyta a reggelenként piros Skodájával Pestre furikázó Kárász Sanyi miatt, mint annak idején a vonaton őt.».
