Somogyi Néplap, 1973. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-08 / 158. szám
Bagó Bertalan: Pince Korszerű műveltség Az előző két cikkben szó volt arról, hogy tények, adatok egyszeregye nélkül nincs gondolkodás, nincs se korszerű, se korszerűden műveltség. Azután arról is szó esett, hogy ha mindig csak a tényeket, adatokat kérik számon érettségin, vizsgákon, vetélkedőkön, akkor éppen a gondolkodás marad el. Most már itt az ideje válaszolni a címben kérdésként is meglapuló kijelentésre: milyen is hát a korszerű műveltség? Megint kezdjük egy negatívummal a - választ. Nemrég a televízióban a No- bel-díjas, magyar származású fizikus, Wiegner Jenő mondotta, hogy 30—40 évvel ezelőtt még lehetett olyan fizikus, aki saját kora minden fontos, fizikailag érdemes tudományos eredményét ismerté, érthette. Ma már elképzelhetetlen mindez egyetlen személyről. Matematika-tudósok állítják, hogy vannak olyan részterületei a matematikának, amit ugyanúgy nem értenek, mint a laikusok. Mindebből talán következik, hogy a műveltséget és a korszerűséget nem lehet azon mérni, mennyi tényt, adatot ismer fejből valaki. A korszerű műveltség fokmérője csak a gondolkodás dialektikája, rugalmassága lehet. Mit jelent ez? Próbáljuk példákkal illusztrálni. Petőfi és 1848 mostanában az évforduló apropójából sok könyv, újságcikk témája, s hallhattunk a televízióban egyetemista fiatalokat, akik őszintén elmondták: számukra idegen Petőfi, annyira mások a mai körülmények, hogy élete példája érdektelen nekik. Elfeledkeznek arról, hogy egy eszme igazságát felismerni, aztán vállalni is ezt az igazságot, akár a halál árán. ez örökérvényű példa. Természetesen a jelen más típusú feladatokat állít a forradalmárok elé. Aki azonban dialektikusán gondolkodik a történelemben, az képes egyezerre látni az azonosságot és a különbséget, s az ebből adódó következtetéseket. Egy másik példa a természettudomány köréből. Heisenberg, a világ ma élő talán legnagyobb fizikusa írta le egy szemléletes példában, miért nehéz megmagyarázni laikusoknak a modern atomfizikát. Képzeljünk el egy zárt szekrényt, amit belül még egy fal két rekeszre oszt. Ezen a belső falon van egy lyuk, amin egy atomi részecske ide-oda mozoghat. Ha ez az elemi részecske egy bizonyos határon alul kicsi, sebessége viszont, amivel a lyukon át ide-oda szaladgál, egy határon túl nagy, akkor ytmi4 olyan állapot jön létre, melyben már nem lehet azt mondani, hogy most a szekrény egyik felében van, most a másikban. Mint állapot, mint energia, mindkét oldalon jelen van, s ezt a matematika nyelvén le is lehet írni. Egy rugalmatlanul, antidia- lektikusan gondolkodó ember ezek után azt hihetné: lám, megbízhatatlan a világ, már az sem igaz, hogy valami egyszerre csak itt vagy csak ott lehet, nem lehet két helyen is ugyanakkor. Pedig ez a fizikai — és logikai — törvény változatlanul igaz, a testek és a sebesség bizonyos méreteinél, arányainál. Csak ha túllépi ezeket a határokat, akkor érvényesek más szabályok. Ezt tudomásul venni csak a dialektikus gondolkodás képes. Még egy elég gyakori példa ezúttal a művészetek területéről. Valakinek nem tetszik egy műalkotás — film, szobor, festmény stb. —, mert rokonszenvesnek találja ugyan a témát, de a bemutatott gondolat, a kifejezett érzelem olyan formák között jelenik meg, ami számára nem rokonszenves. Másoknak nagyon tetszik egy festmény technikája, a színek, a kompozíció, noha amit a művész közölni akar vele, érdektelen a számára. Mind a két eset a gondolkodás antidialektikus jellegére vall, mert elképzel művészi tartalmakat, a formáktól függetlenül. Nem érti, érzi, hogy a tartalom nem más, mint a forma közvetítette gondolat, amely csak azért testesülhet meg, mert akadt forma, amely kifejezni tudta. A példákat lehetne szaporítani, de talán ennyi is elegendő annak bizonyítására, hogy nem könnyű dolog — míg az élet köznapi dolgaiban sem — dialektikusán gondolkodni. Talán az is kiderül, hogy valóban tények, adatok, összefüggések ismerete nélkül semmiképpen nem lehet ilyen gondolkodást elvárni. Most már csak az a kérdés, hogy miként függ össze bizonyos tények, adatok ismerete és a dialektikus gondolkodás? Arról már beszéltünk az imént, hogy nem egyszerűen mennyiségi összefüggésről van szó. Ilyen alapon egy tudóst se lehetne korszerűen műveltnek tartani, mert ha érti is a saját szakterülete minden csínját-bínját, az élet más dolgaiban éppen olyan járatlan lehet, mint egy számadó juhász. Másrészt viszont elképzelhető egy számadó juhász, aki korszerűen műveltnek tartható. Például akkor, ha tudja, milyenek a gazdaságos fajták, melyek a legelőnyösebb birkafajták az ő területén, ismeri a különböző tartási formák előnyeit és hátrányait, az oltóanyagokat és a betegségek megelőzésének módját, saját foglalkozásának múltját, jövőjének lehetőségeit, azt, hogy munkája eredményessége milyen következményekkel jár a gazdasági egységre, ahol dolgozik, ha van fogalma arról, mi előnyös és mi hátrányos a gyerekének a családjának az országnak és kíváncsi más számadó juhászok és más foglalkozású emberek életére is. Mert a korszerű műveltség helyes modellje, amely felé törekedhetünk, amelyet reális célként és reális társadat mi igényként magunk elé tűzhetünk: egy-egy szakma minél mélyebb, egyben minél átfogóbb ismerete, s ezzel összefüggésben azoknak kapcsolatoknak az ismerete is, amely a többi emberhez köt mindannyiunkat. (Éppen ebben adhat oly sok segítséget a művészet.) Ez a szakmai ismeret, ha együtt jár a természetes kíváncsisággal minden ismeretlen iránt, és a dialektikus gondolkodással, amellyel minden új ismeretet a meglevők rendszerébe tudunk elhelyezni, hogy a valóságról, önmagunkról hű képünk legyen: ez áll a legközelebb az igazsághoz. Röviden szólva tehát a korszerű műveltség így összefoglalható: szakma, kíváncsiság, dialektikus gondolkodás. Lehet, hogy sokak számára túlságosan egyszerűnek hat ez a műveltségmo- dell, de jobbat nemigen lehet találni. Ennyi az egész, ilyen kevés... és ilyen rettentően sole. Bernálh László Stcttner Béla: Egyedül (1965) A PAPA engedélyezte, hogy az ünnepséget a Szent Péter bazilika előtti téren rendezzék, annak el Lene re, hogy az ünnepelt csupán beleszületett a katolikus vallásba, de már régóta nem volt gyakorló hívő. A nagyhatalmaknak sem volt kifogásuk a Vatikánnak ebben az ösz- saefügg’ásiben nemzetek fölötti, semleges minősítésié ellen, ha már nem az ő népükből került kd az a férfiú, aki az emberiség érdeklőd.:-'ének középpontjába kar ült és minden jel szeriint beírja nevét a világtörténelembe. A férfiú a kicsiny, sokat szenvedett, de nagyra becsült magyar nép fia volt. Kiss Mihálynak hívták. A világsajtó részletesen közölte életrajzát. Napvilágra kerültek apró részletek ás a mokány, rokonszenves férfiú gyermekkoráról. A földkéreg hőenergiáját hasznosító egyik magyarországi laboratóriumban dolgozott, háromezer méter mélységben, mint sok más kortársa szelte a világon, no de ő a »•pusztán« gyakorolta ezt a mesterséget, s ez a szó: puszta, még 1992-ben is romantikus borzongást keltett jólértesült nemzetközi köröltben. Kétszer nősült, kétszer vált el — de második válása már összefügg világhírével. Második felesége ugyanis altkor hagyta ott, amikor Kiss Mihály kiadta »Van. két lábam« című röpdratát. Napok alatt lefordították ötvenhét nyelvre. fényszedők sokszorosították, színes televíziók sugározták a mindössze égy gépelt oldal terjedelmű hitvallást. Kiss Mihály holografikus képmásával együtt. Magyarország a világ tömegkommunikációs szerveinek zarándokhelye lett. Felkutatták második feleGyenes István Az ünnepelt ségét. A harminc éves, gyönyörű menyecske éppen a parókáját tépte, amiért balgán otthagyta férjét. — De hát ha egyszer tényleg bolondnak tartottam, amikor eladta mind a kiét autónkat, és kijelentette, hogy nem is veszünk másikat! — A szón vom, — vigasztalták — ne tegyen magának szemrehányást, a világon minden asszony otthagyta volna az ilyen, embert, ön nem láthatott a jövőbe. Az ünnepség a Szent Péter téren 1992. március 17-én 11 órakor kezdődött és déli harangszóra véget is ért. Jelentősége jelképes volt, hiszen a tényeket mindenki ismerte, és Kiss Mihályt mindössze arra kérték: személyeden jelenjen meg a világ politikai, társadalmi, tudományos, kulturális. ifjúsági, öregségi küldöttségei előtt, s mondja el élőszóval felfedezését. Elmondta: Kedves Népek! Amikor rájöttem arra. hogy van két lábam, én elhatároztam, hogy semmi más közlekedési eszközt nem fogok használni, beleértve a liftet és az űrhajót is, mert ahova nem tudok elmenni a lábamon, oda nem is érdemes elmenni. Igen, még hordagyat sem fogok igénybe venni, mert ha nem tudok gyalog bemenni a kórházba, hordágyon már úgysem érdemes. (Derültség.) Engem Ugyan nem fog megölni az, hogy én vezetek, vagy rám vezetnek valamit. Adjanak olyan munkahelyet, ahova elvisz a két lábam, illetve oft adianak nekem lakást, ahol dolgozom, még így is vigyázhatok magamra efcéggé, «Mióta a taxi-helikopterek, némelyik kábítószeres pilóta gondatlanságaiból olykor a járdára zuhannak. Közkívánatra jöttem ide — gyalog, természetesen, és ügy is térek meg hazámba — csókoltatok mindenkit, s akinek az élete kedves, kövesse a példámat. Napi lábmosás és egyéb edzés az új élethez ajánlatos! Köszönöm, hogy meghallgattak.« A kitüntetések, díszoklevelek és ajándékok hat camiont töltöttek meg. Kiss Mihály zavarban volt ettől a terhes megtóraztéltetéstől, de betyáro- san kivágta magát: — Ha nem sértem meg a pápa őszentségét, én ezt mind a Vatikán kincstárának hagyományozom. A bíboros államtitkár, a pápa képviseletében kegyes mosollyal biccentett: elfogadja a történelmi doku- memtumanyagot. Az ünnepelt már visszavonult volna, amikor melléje lé- p»tt a Nemzetközi Genetikai Társaság svájci elnöke és szót kért. Amennyiben Kiss Mihály úr hozzájárul, mondotta. a- társasáig keresni fogj a a módját, hogy ez a minden, tekintetben egészséges és eredeti egyéniség a lehető legtöbb példányban reprodukál- tassék, az emberiség üdvére. A KÖZÖNSÉG férfi tagjai felszisszentek az irigységtől, a nők egetverő éljenzésbe törtek ki. Kiss Mihálv bamapiros arcát még pirosabbá tette a szemérmetesség, keze a fekete bajuszán babrált. Csendet intett, s amikor a félmilliós tömeg elnémult: — Köszönöm a bizalmat, a részleteket majd megbeszéljük az elnök úrral — mondta és lelépett az emelvényről. NEHÉZ GYERMEKKOR Kócos, sötétszőke haja a homlokába lógott, szája körül keserű ránc. Húsz évének teljes súlya ránehezedett a fiatalember vállára. Így szólt: — Maga újságíró. Meg fog engem érteni. Éppen eleget írnak mostanában a szülök felelősségéről, a rossz otthoni környezet hatásáról, a fejlődő' gyermek lelkére. Én már nem bírtam tovább. Mélyet sóhajtott, aztán fel- dúltan folytatta: — Talán tizenhat éves lehettem, mikor egy este, hazatérve otthonomba, szörnyű veszekedést hallottam a konyhából. Szüleim szinte rikácsoltak a dühtől. Ugyanis a konyhakredencből, a levesestül alól eltűnt kétszáz forint. — És ki vitte el? — Természetesen én. De képzelheti, hogy mit éreztem. Hazajövök, hogy nyugodtan elköltsem vacsorámat, otthon pedig tombol a vihar, azon vitatkoztak, hogy melyikük rontott el engem. Ha nem állok közéjük, talán össze is verekednek. Szörnyű volt! Higgye el, alig tudtam elaludni. — Képzelem, hogy megviselte az eset. Szegény, szggény barátom! — De ez még semmi. Néhány hónap múlva, egy ködös hajnalon, arra ébredtem, hogy anyám csomagol. Apám erőszakkal hozta vissza a szobából. Mondanom sem kell, megint elkezdődött az az átkozott veszekedés. A dunyhát a fülemre húztam de sajnos, így is mindent hallottam. — Miért akart elmenni az édesanyja hazulról? Csaknem egy másik férfi miatt? — Hová gondol? Előző nap eladtam anyám ruháit az Ecseri piacon, csak egy fla- nell háziruhát, meg egy hajhálót sikerült megmentenie. Sejtheti, hogy mi következett ezután. Botrány. Óriási botrány, ami alaposan feldúlta idegeimet. — Nehéz gyermekkora volt, barátom — bólintottam szomorkásán. — Várjon! A pohár akkor telt csordultig, akkor vált pokollá az életem, mikor apám odavágta anyámnak; ő nem azért dolgozik, hogy gyermektartásdíjat fizessen. — A kedves anyukának született egy ... — Dehogy! Nekem. S mivel állandó munkahelyem nem volt, a gyermektartást se volt miből levonni. A srác pedig mégsem nőhet fel csak úgy. ebek harmincadjára. Szüleim éjjel-nappal vitáztak; apám azt akarta, hogy anyám vállaljon különmunkát, mert az én gyermekemet is fel kell nevelni. Nem is folytatom. A mi kis meleg otthonunkból elköltözött a megértés. Nem tudtam tovább élni ebben a légkörben, nem bírtam tovább: összecsomagoltam apám holmijait és eljöttem hazulról. — Még mindig jóra fordulhat, kedves barátom — mondtam vigasztálóan. — Soha — felelt dacosan a fiatalember. — Sohasem tudnék megbocsátani nekik... Galambos Szilveszter Majtényi Erik Botot húztam végiga rácson Botot húztam végig a rácson és meghökkentem: dalba kezdett, a vaspálcák vigaszra vágyón fémesen pengtek és rezegtek. És szállt az ének, szállt a dallam, harangjáték finom zenéje, így fakadt vallomásra halkan, a kert kesergő kerítése. Vajon miről panaszkodott, a lénye mélyén mi pendült meg? Vonónak nézte a botot, önmagát pedig hegedűnek? S akkor rájöttem: nemcsak ő — nyagok, tárgyak ezre mind hangszer: az ég, a jég, a kő s zenél sajátos kulcs szerint. S mind dalba kezd. mind énekel, s hogy mi esett jól, hogy mi fájt, a maga nyelvén mondja el, csak a vonóját megtaláld.
