Somogyi Néplap, 1973. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-25 / 172. szám

Küldetésünk Korszerűsítik a közvilágítást a X. VIT-en Oj higanygőzlámpákat állítanak föl Marcaliban a főútvona­lon. Az új lámpák 2x250 wattos fényerőt szolgáltatnak a régi, 2x125 wattos helyett. Együtt a fiatalokkal A X. VIT nemzetközi elő­készítő bizottsága szófiai ülé­sén nemcsak arról döntött, hogy a találkozóra 1973. jú­lius 28-a és augusztus 5-e kö­zött kerüljön sor Berlinben, az NDK fővárosában. A 47 or­szágból érkezett, 72 nemzeti és 5 nemzetközi if júsági és diák­szervezet képviselői felhívás­sal fordultak a világ ifjúságá­hoz, melyben hangsúlyozták, hogy a berlini VIT-en kifeje­zésre kell jutnia a haladó if­júsági világmozgalom szolida­ritásának az imperialista ag- resszorok ellen küzdő indokí­nai és aráb, a szabadságukért, nemzeti függetlenségükért, a demokráciáért és a társadal­mi haladásért harcoló afrikai, ázsiai és latin-amerikai né­pekkel, a szocialista országok fiataljaival, a kapitalista or­szágok ifjúságának és diáksá­gának harcával, a fasizmus ellen küzdőikkel, a X. VIT jel­szava : »Antiimperialisita szo­lidaritás, béke és barátság*, az ifjúság elkötelezettségét fejezi ki. A szófiai felhívás és a jel­szó kedvező visszhangra talált a világ ifjúsága körében. 125 országban alakult nemzeti elő­készítő bizottság, s ezúttal jó néhány olyan szervezet is el­küldi képviselőit az NDK fő­városába, amely a korábbi VIT-ek »ellentáboraiba-« tarto­zott. Ifjúsági szövetségünk — a hazai felkészülés sokoldalú munkája mellett — tevékeny részese a nemzetköz' előké­születeknek is. Ott volt dele­gációnk a nemzetközi előké­szítő bizottság szófiai és ber­lini ülésén, állásit foglalt a ta­lálkozó berlini megrendezése, a felhívásban megfogalmazott célkitűzések és a találkozó jel­szava mellett. Berlinben kommunista, szo­cialista, szociáldemokrata, li­berális, radikális, keresztény- demokrata, sőt konzervatív if­júsági és diákszervezetek egy­aránt jelen lesznek. A VIT po­litikai rendezvényeinek, kon­ferenciáinak, szemináriumai­nak vitáiban, a különféle ta­lálkozókon természetesen nem­csak marxista nézetek hangza­nak majd eL A politikailag rendkívül sokszínű részvétel természetszerűen növeli azok­nak a kérdéseknek a számát, amelyekben éles viták várha­tók. Az egyes rendezvények és az egész találkozó sikerének biztosításában így fokozott fe­lelősség hárul a szocialista or­szágok küldötteire, köztük a magyar ifjúságot képviselő hétszáz fiatalra is. Delegációnk legfontosabb feladata, hogy a VIT külön­böző íbrumain tevékenyen hozzájáruljon a nemzetközi if­júsági és diákmozgalom im- periailistaellenes egységének erősítéséhez. Küldötteink be­számolnak majd hazai szolida­ritási mozgalmunk eredmé­nyeiről, arról, hogy milyen támogatást ad népünk és ifjú­ságunk a felszabadulásukért és nemzeti függetlenségükért, a békéért, demokráciáért és társadalmi haladásért küzdő népeknék. Hangsúlyozni fog­ják azt a meggyőződésünket, hogy a világbóke megvédése, a tartás biztonság megterem­tése teszi lehetővé az ifjú nem­zedék képességeinek, tudásá­nak gyarapítását, alkotókész­ségének fokozását. Akárcsak a korábbi világifjúsági találkozókon, ez­úttal is fontos feladata dele­gációnknak, hogy meggyőzően képviselje a szocializmus ügyét, újabb híveket szerezzen a szocialista társadalmi rend­szernek. A különböző rendez­vényeken, találkozókon, be­szélgetések során küldötteink beszámolnak majd hazánk gazdasági, társadalmi, tudo­mányos és kulturális fejlődé­séről, és természetesen arról a szerepről, melyet az eredmé­nyek eléréséiben az ifjúság, a KISZ vállal. A X. világifjúsági és diákta­lálkozó jelentős erőpróbája lesz nemzetközi tevékenysé­günknek. A hazai felkészülés gazdag programja, egész ittho­ni munkánk biztosíték arra, hogy hazánk ifjúságát, a Ma­gyar Kommunista Ifjúsági Szövetséget képviselő küldött­ségünk ezúttal is hozzájárul a rendezvény sikeréhez. Kovács László, a X. VIT nemzeti előkészítő bizottságának titkára — Sok közös rendezvényünk volt az elmúlt időszakban a KISZ járási és nagyközségi bi­zottságával — mondta egy beszélgetés alkalmával Kovács László, a Hazafias Népfront marcali járási bizottságának titkára. Budapest és Kaposvár centenáriuma alkalmából kö­zös kiállítást és bélyeghemu- tatót rendeztünk, a Petőfi-év- forduló tiszteletére pedig két­napos vetélkedőt és szavaló­versenyt. Nagyon sokan in­dultak, és nagy volt az érdek­lődés a hallgatóság részéről. Az indulók között a KISZ leg­fiatalabb tagjai és a népfront idősebb aktívái egyaránt kép­viseltették magukat. A közös szervezésnek már hagyomá­nyai vannak nálunk. Marcaliban nem nehéz az elmondottakat megvalósítani, hiszen a KISZ és a népfront szó szerint közei van egymás­hoz, mindkét járási és városi bizottság ugyanabban az épü­letben van. Amit így központi­lag szerveznek, az jól megy, de a községekben már nem ilyen jó a kapcsolat. A nép­frontnak még vannak felada­tai a fiatalok körében. Erről így beszélt a járási titkár: — A tanácstagi választáso­kat megelőző jelölő gyűlések, beszélgetések, az egész válasz­tás előkészítése, lebonyolítása nagyon jól sikerült a járás­ban. Mégis volt egy furcsa, és nem egészen érthető szép­séghibája. A jelölő gyűlése­ken viszonylag kevés fiatal vett részt, a statisztika szerint a gyűlések részvevőinek mind­össze nyolc százaléka. Előfor­dult, hogy fiatal, KISZ-korú tanácstagot választottak vala­melyik körzetben, és jelöltön kívül alig volt vele hasonló Élt egysser egy ... (A siófoki járás termelőszövetkezeteiben tavaly jú­niusban 23, júliusban 33, augusztusban 29 baleset fordult elő. Jóllehet az augusztusi üzemi balesetek száma keve­sebb volt, mint az előző hónapokban, azonban így is 811 munkanap esett ki a sérülések következtében...) A kombájnotok, a szemhor­dók meg a szárítóüzem dolgo­zói nyármelegtől tikkadtan ülték körül a jókora asztalt. Kint voltaic a tanyám, messze esett innen a falu, ahol már két napja befejezte munkáját a szárítóberendezés, magtár­ban pihent a gabona, a gép­színben a kombájnok -hada-«. A gyalulatlan deszkákból ösz- szeácsolt asztal fölött vénsé­ges tölgyfa lombja terpeszke­dett, hűs árnyékot nyújtva az ünneplőknek. Mert ünnepet ültek ezek a férfiak — az aratás befejezé­sét ünnepelték. Vidám szóval, nevetgélve, ahogy ez már ilyenkor szokás. Sok nehéz nap volt mögöttük, a szövetkezet méltán áldozott rájuk jó né­hány láda sört, ízletes és ki­adós ételt. Élményéket mesél­tek evés-ivás közben, értékel­ték a nyarat megannyi örömé­vel és gondjával együtt. Emle­gették, hogy ki mennyit kere­sett az egy hónap alatt, s egy­öntetűen megállapították, hogy a Dombosi dűlőben fizetett legjobban a gabona, és a vi­rágosa határrészen boldogultak legnehezebben a gépek... A leves után jött a pör­költ, azután a sült hús, majd a rétes, közben egyre teltek üres sörösüvegekkel a zöld műanyag ládák, és a hangu­lat egyre vidámabb lett, ami­kor ... — Nicsak, káposztás rétes! Fogjunk hozzá, mielőtt a Ba­jusz Pista rákapcsol! — rikol­totta az egyik overallos férfi, s egyszeriben nagy-nagy csön­desség volt a válasz. Egy pil­lanatra megálltak a levegőben a villák, a kések. Halk hüm- mögés, krákogás hallatszott innen is, onnan is, és csöi're- nés nélkül értek asztalt a po­harak meg az evőeszközök. — Kár volt most ezt mon­danod — dümnyögte az egyik komiba jnos. — De ki a fenének jutott eszebe, hogy . .. Már úgy megszoktuk, hogy mindig ő ette a káposztásat — védeke­zett az imént még ujjongó overallos. Csak nem akart oldódni a feszültség. Az emlékezés csőn-' dessége rátelepedett az asz­taltársaságra. Az oldódáshoz vezető fanalvéget a szövetke­zet elnöke lelte meg leghama­rabb. Fölállt, torkát köszörül­te és így szólt: — Ha már szóba jött a Ba­jusz Pista, illő. hogy itt, ma­gunk között szóljunk róla és emlékezzünk rá. . . Kereste a szavakat, Éleszt­gette egymás mellé a monda­tokat. Nehezebb volt így, mint néhány hete, a temető­ben, a frissen ásott sírgödör mellett, mert ott papírról ol­vasta a búcsúbeszédet. — Szóval, amikor az első táblán felsorakoztak a kom­bájnok, még ő is ott volt kö­zöttetek. Együtt indultatoK az idei aratashan. A minap ke­rült a kezeimbe a- munkalapja, ebből láttam, hogy tizenegy napot dolgozott, és a tonnák­ból következtetve jól, nagy teljesítménnyel aratott. De nem is e miatt kesergünk, hi­szen ti igyekeztetek- pótolni öt a munkában. A veszteség, az ember elvesztése azonban sehogyan sem pótolható. Ami­kor föliborult a gép, magun­kat is hibáztattuk, pedig mind­annyian tudtak, hogy rajta kívül senki sem tehet a tör­téntekről. Mégis bűntudatot éreztünk. Baj-usz Pista har­mincöt éves volt, feleség, két kisgyerek meg két öreg szülő maradt utána. £s az emléke. Illő, hogy gondoljunk rá min­den aratáskor. Akkor is, ha nem kerül az asztalra káposz­tás rétes... Az elnök leült, s ahogy a többiek, ő is bámészan nézett maga elé egy ideig. Azután megint ő törte meg a hallga­tást. Csöndesen azt mondta a mellette ülőnek: — Készítsen valaki egy cso­magot, tegyen bele az ételek­ből meg a sörből, üljön bi­ciklire, és vigye be a faluba, Bajuszéknak. Mondja azt, hogy ez a Pista része, az ara­tási ünnepségből való. És hogy mi úgy tartjuk, hogy a Pista végigdolgozta az egész aratást. Itt volt velünk min­dig. Az asztalnál most már ke­vesebb étel és ital fogyott, csöndesebb szóval folyt a dis­kurzus. Pedig szép terméssel fizetett az árpa, a búza, s min­det sikerült szárazon tető alá hordani ... Hermész Ferenc korú. — Ä népfront elnökének mi erről a véleménye, miben látja a távolmaradás ókát? — Nem mondanám azt, hogy az érdeklődés hiánya miatt maradtak távol. Ezt azzal tud­nám bizonyítani, hogy volt olyan jelölő gyűíés, amelyiken szép számmal jelentek meg. Elsősorban ott, ahol nekik tar­tott ismertetést a járási hiva­tal elnöke. Nagyon sokan szóltak hozzá a témáihoz, ér­deklődtek, javasoltak. Ez azt bizonyítja, hogy érdekli őket a nagyiközség és a járás jövője. A vezetők is számítanak rá­juk, hiszen a jövő tervei ne­kik készülnek. Az, ami a jelö­lő gyűléseken a jövővel kap­csolatban elhangzott, nemcsak az idősekre vonatkozik, ha­nem rájuk is. En azt hiszem — és ez önkritika is —, hogy a szervezésiben, a fölkészítés­ben volt a hiba. Ez mindkét tömegszervezetre, a KISZ-re és a népfrontra egyaránt vo­natkozik. Nem a jelölő gyűlé­sek idején, és az azokat köz­vetlenül megelőző időszakban ! kell a fiatalokat a közéletre nevelni. Ezt a munkát hama­rabb kell kezdem. Akkor nem esünk az előbbi hibába. — Tesznek-e lépéseket a kö­zeljövőiben erre ? — Igen. Azt a jó kapcsola­tot, amelyet mi a bizottságok között kiépítettünk — s miint a gyakorlat bizonyította, a mun­kában sikert hozott — ,a köz­ségi KISZ- és népfronitbizott- ságok között is meg kell va­lósítani. Mindezeknek a ta­pasztalatoknak a birtokában legközelebb már jobban odafi­gyelünk. S. M. ; Ponyva a tetőn F élszegen ült az irodában, szinte »vigyázzülésben«, nyílt tekintettel. Széles arcán remegtek az izmok az izga­tottságtól, de a világért sem ragadtatta volna el ma­gát. Ha úgy kezdett egy mondatot, hogy »igazgató úr, kérem«, akikor az »igazg .. .«-nál elharapta a szó végéit, és elölről kezd­te kijavítva: »Kedves igazgató úr, leérem. Tessék megérteni engem. En semmi mást nem akarok, csak emberi módon élni.« Segítségért jött az OTP-hez. Véletlenül találkoztunk ősz - sae; más ügyben jártam ott, s megvallom, először még bosz- szankodtam is, hogy félbeszakította tárgyalásunkat. De hát messziről, Barcsról jött, s a vonat indul vissza nemsokára. Megértettük. És egyre figyelmesebben hallgattam ezt a negy­venöt óv körüli férfit. Egy kicsit gyorsan, hadarva, de értel­mesen beszélt, szavaiból csak ritkán bukkant elő valamiféle idegen íz. Megfigyeltem, egyszer azt mondta: »Kilembségek vannak, igazgató úr, kérem...« Ebből tudtam meg, hogy ci­gány, és később abból, hogy vallott is róla, nem szegyein, vállalja. Csak éppen az éllen hadakozik tíz körömmel, hogy visszakényszerüljön oda, ahonnan jött. Fehér papírlapot csúsztatott az asztalra, arról olvastam el a nevét, adatait. Bogdán Jánosnak hívják, és Kaposgvar- matom született 1929-ben. Kilenc és fél évig a kaposvári kór­háziban volt fűtő, 1969 óta a barcsi vasgyárban dolgozik. És úgy mondta: »Kegyetlen gonddal küszködöm.«. Segíteni szeretnék, de nincsenek eszközeim. Megértem pt éppúgy, mint az OTP vagy a gyár igazgatója, a párttitkár és a Vöröskereszt vezetője, a tanács tisztségviséLője és bárki, akihez csak fordult. Mindannyian igazat adunk — és tehetet­lenek vagyunk. Küldözgetjük egyik helyről a másikra, jó ta­nácsokkal látjuk el, egyetértésünkről biztosítjuk — és nem, teszünk semmit. Nem furcsa önöknek, hogy most senki, de senki nem keresi, nem akarja megtalálni a »kiskaput«? No lám, hova »süllyedtem«. Bendéletszegésre, egyéni elbírálásra buzdítok, pedig mindig az ellenkezőjét tettem. Most azonban — meg fogják érteni — meggyőződésem, hogy le kell dönte­nünk a falat, és nem megtorpanni előtte. Most az egyszer? Kiegészítem: hasonló esetekben. A történet egyszerű. Bogdán Jánosék a Zátonyi-telep 12- ben laknak Barcson. Házuk — amelyet putrinak is nevezhet­nék — összeomlóban van. A tetőn nem csöpög, hanem ömlik a víz, ha esik az eső; áztatja a tiszta, takaros otthont, rongál­ja a család bútorát. Éjszaka nemegyszer a szomszédba me­nekülnék, mert nincs maradás odahaza. »Ponyvát kértem kölcsön, azt tettem a kunyhó tetejére, hogy ne ázzak be. Ha maguk kijönnének oda a telepre, bizony megsajnálnának.« Építkezni szeretett volna. Már egy kis tégla, egy kis cse­rép is volt a kunyhó oldalán, és húszezer forint a takarékban. (»Rendesen keresek, kétezer-hétszáz a havi átlagom.«) A te­lepet azonban lebontásra ítélték, ott már nem lehet építkezni. És figyeljék most a »kálváriát«. A tanács adna telket, de hol ? A másik cigánytelep mellett, ott parcelláztak nekik házhe­lyet. Bogdán Jánosnak azonban nem kell. Így ahogy mon­dom: egyszerűen nem akar odamenni. »Kilembségek vannak köztünk, igazgató úr, kérem.« Az. ő telepükön már mindenki dolgozik. Tisztességes munkából él, tiszta és becsületes. Bog­dán János az egészségőr, dicsérik azért, ahogyan él, s amit tett. Ott meg? »Azok nem dolgoznak, csak koldulnak, vándo ­rolnak, nem rendesek, tessék elhinni. Ha valami disznóságot csinálnak, én is vállaljam magamra? Hiszen azt mondják: a cigányok voltak. Igaz, közéjük tartozom. De emberek között emelkedtem, emberek között dolgozom tizennégy éve, emberi- módon akarok élni.« K iáltás volt ez az utolsó mondat. Nem hangos, nem kö­vetelődző, hanem csendesen, -belülről fakadó, őszinte kiáltás és kapaszkodás. Ne higgyék, hogy el akarom túlozni, de meghatott ez a kemény akarat. Mégsem csak ezért állok Bogdán János oldalán. Keresett teliket másutt, talált is a temető méHett, de nem kaphatja meg. És akkor rábukkant egy eladó házra. Szép, új, takaros kis ház a Bimbó utcában, mindössze négy éve épült. Ha megvehetne, máris költözne, üres; otthagyhatná az eső­verte odút. Kis kert is van, megteremne a zöldség, ál-latokat is tarthatna; kell a pénz az emberibb élethez. De ezek kilá­tástalan vágyak. > És most figyeljék a falat. Ha visszamenőé a másik ci­gánytelep szomszédságába, ahol telket adnának; ha építkezne rá, akkor 'kapna nyolcvanötezer forint kölcsönt. Ez a legtöbb, amit az állam biztosíthat. Van húszezer forintja néki is, iga­zán szép kis házat összehozhatna -belőle. De nem akar oda­menni. S én értem, hogy miért nem. Ez a »veszte«. Ha házat vesz — a rendelkezések értelmében — csak ötvenezer forint kölcsönt kaphat. S a »nagyon gyönyörű, szép« kis házacská­ért százezret kér a tulajdonos. Nem adja részletre, mert autót akar venni belőle. És Bogdán Jánosnak sehogy sem jön össze a százezer forint. Hiányzik belőle harminc. A rendelet azon­ban szigorú és kérlelhetetlen. Nem adhatna a gyár is kölcsönt, hisz becsületesen dol­gozik? Dehogynem. »Adtak volna, mondta a párttitkárunk, meg a Vass Albert igazgatónk is. Adtak volna mindenáron, de nem tudnak szegények, már mind kiosztották, ami volt.« És a tanács nem tud segíteni? »A tanács nem mond mást, csak azt, hogy próbálkozzak. Próbálok én kérem mindent, képes volnék elmenni akárhová, még Pestre is, ha tudnám, hogy ott segítenek.« Nem kért állami lakást a tanácstól? »Eszembe se volt, nem is tudtam, hogy van olyan. Meg aztán az emeletes, hol tartsak én malacokat, kérem?« K eresem a kiskaput, vállalom a kockázatát. Többször is hallottam már ezt a »szakkifejezést«, -hogy »egyéni el­bírálás«. Néha fizetéseket állapítanak meg így, más­kor gépkocsi-vásárlásnál, nyugdíjaztatásnál alkalmazzák. Nem lehetne »előszedni« ezt a fogalmat egy egyszerű munkásem­ber ügyében, aki semmi mást nem akar, csak dolgozni és emberségesen élni? Ha építene (ott, ahol nem akar), kapna nyolcvanötezret, s még egy évig is ázhatna a kuckójában. Va­lóban képtelenség volna elintézni hogy ugyanezt az összeget megkapja házvásárlásra is? Miért? Hiszen új ház, rendes em­ber akarja a magáénak, hiszen megérdemelné, hogy segít­sünk rajta. Miért nem lehet — társadalompolitikai céljaink megvalósulásáért — egyedileg elbírálni, hogy ki mennyi és milyen célra kaphat kölcsönt? S hogy mai témánk középpontjában Bogdán János állt? Kérem, ne vegyék zokon, mert ha jól megfigyelték, nemcsak róla váltottunk szót. Az állam rendkívül nagy figyelmet for­dít a ciigányl-akossá-g életkörülményeinek megváltoztatására. Nem véletlen, hogy külön kölcsönöket is biztosít. A merev értelmezés azonban sok bajt okozhat. Hallottam, hogy vala­hol »cigánykollégiumot« szeretnének létesíteni a gyerekek­nek, másutt új telepeket jelölnék ki a cigánylakosság szá­mára. Ez újabb megkülönböztetés, különválasztás volna, s ki­búvó, menekülés az igazi gondok megoldása elöl. Igaz, nem akarjuk, -hogy ponyva legyen a tetőn; el akarjuk tüntetni az ócska putrikat, kunyhókat a falu széléről. De ne akarjunk új telepeket helyettük. Hogy is mondta Bogdán János? »En semmi mást nem akarok, csak emberi módon élni.«. Segítenünk kell, mert megérdemli Jávori Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents