Somogyi Néplap, 1973. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-22 / 170. szám

/ Számvetés a mozgalomról A művelődés és olvasóvá nevelés gondjai Az Olvasó Népért mozga­lom I. országos tanácskozásá­ra az ötéves évforduló adott alkalmat, helyesebben a ta­pasztalatok kicserélésének szüksége, mégpedig most, miután a mozgalom az indító és felnövelő írószövetségtől átkerült a Hazafias Népfront tagabb haitáskörébe. A nyír­egyházi tanácskozás másfél napjának még legfontosabb gondolatai is csak nehezen tömörítők újságcikkbe; a nép­front a teljes jegyzőkönyvet megjelenteti majd a mozga­lom mindinkább növekvő tá­bora számára. A derűs, bará­ti légkört viszont Darvas Jó­zsef megjegyzése jellemzi. E szerint a kezdet olyan volt, mint Illyés Ozorai példájának egyik jelenete, amikor a hon­védek folyton körbe járnak a hegyen, azt a hitet keltetvén, hogy igen sokan vannak... Ebben a mozgalomban is az írószövetség vezetői és né­hány lelkes könyvtáros iárták körül a honi tájakat. Mozgo­lódásuk zajából sokaságot le­hetett sejteni, pedig a sereg­lés menet közben növekedett csak. Közben azonban sokan meghallották a hívó szót, s az önálló kezdemények, jó ötle­tek nyomán eredmények szü­lettek. L A tréfás biztatás célja, hogy az »ozorai helyzet« valóban megszűnjék, s a mozgalom — amely hosszú távon és sokféle módon szolgálja népünk mű­velődésének ügyét — szét­ágazzék és megerősödjék. A tanácskozás tehát a vissza- és előretekintés alkalma volt, 'számvetés az elvégzett mun­kával és a további célok be­tájolása. A fél évtizeddel ezelőtti in­dulást felismerés és szükség sürgette: felismerése annak, hogy — felre az illúziókkal! — még nem vagyunk olvasó nép. S ezenkívül az új gazda­sági mechanizmus nagy fokú deeentralizálódást hozott ma­gával, a tanácsok önállóságát is, igy az általuk fenntartott könyvtárak anyagi helyzeté­nek teljes függőségét, olykor háttérbe szorulásukat más helyi szükségletek mögött. Nem véletlen, hogy a moz­galom legfőbb szövetségesei a könyvtárosok lettek. Hiszen ők eszlelték leghamarabb a beszerzési keretek szűkülését, és ők látták legjobban, mi­lyen mértékben nélkülözik egyes rétegek a művelődés legfőbb eszközét, a könyvet. Akciókat szerveztek tehát (pl. Az első könyv házhoz megy, XJttörök az olvasó népért stb), amelyekhez fölhasználtak a gyermekek könyvszeretetét és tettrekészségét, hogy a fel­nőtteket ellássák, nekik köny­vet vigyenek. Hiszen sok em­ber akad még, aki restell be­térni a könyvtárba, idejéből sem futja talán, vagy Csak akkor kap kedvet az olvasás­ra, ha elébe tesznek egy von­zó és érdekes olvasmányt. így érték el — pl. a Somogy me­gyei Nemesdéden —, hogy a község lakóinak 25 százaléka lett olvasó, és a könyv ma is »-házhoz megy«. (Csak már nem az első, hanem a soka­dik, mert az öregeknek, bete­geknek, kisgyermekes anyák­nak az úttörők ma is elviszik.) 2. Sokfelé megalakultak a he­lyi művelődési munkaközös­ségek a társadalmi erők moz­gósításának és összekapcso­lásának céljával a kultúra minden területén munkálkod­va; a helytörténeti szakkörök és a különféle klubok, kis kö­zösségek — az érdeklődés sokféleségle szerint. És lezaj­lottak olvasó versenyek, pá­lyázatok is, pl. a Kell a jó könyv, s az Olvasó ifjúság, melyekhez hasonlót tervez a KISZ és a honvédség a fel- szabadulás 30. évfordulójára a hazafisáig és honvédelem tárgykörében]. Az eredmények között könyvelhetjük el, hogy a pa­rasztság egy főre, egy évre jutó könyvvásárlása kimoz­dult a holtpontról: az öt év­vel ezelőtti három forintról 14 forintra emelkedett, s ez arányában akkor is jelentős, ha a könyvek drágulását is figyelembe vesszük. Annál is inkább, mert a munkásság a 33 forintos átlagról csak 39 forintra emelte vásárlását és az értelmiség a 120 forintos kerete nem változott. A moz­galom elevenség és hatása — úgy látszik — falun a legerő­sebb; ott is van rá a legna­gyobb szükség. 3. Az olvasóvá nevelés bonyo­lult kérdésköre ezen a tanács­kozáson is középpontba ke­rül. Mert, amint Németh László írja: »a jó iskola sze­repe az, hogy könyvtárra vagy laboratóriumra készít­sen elő« — vagyis állandó önnevelésre, művelésre, hol­tig tanulásra, hiszen a megál­lás a visszafejlődés kezdetét jelenti. Ezt a szerepet iskoláink olyannyira nem töltik még be, hogy 14—18 éves korban az egykor még olvasó gyer­mekek fele is »elszokik« a könyvtől. Sokféle oka van ennek, de a legnyomósobbak: a megfelelő iskolai könyvtá­rak hiánya, az oktatás egy könyves, tényközlő módszere, amely nem épít az önálló tá­jékozódásra és a vitákon ér­lelődő tudásra; végül az anyanyelvi és irodalmi okta­tás háttérbe szárítót bsága. Ez utóbbi ugyanis sem óraszám­ban, sem a tanítás intenzitá­sában nem kapja meg méltó helyét. Pedig anyanyelvi kul­túra hiányában, olvasmányo­kon edzett gondolkodás nél­kül a diák majd a szakmájá­nak könyveit sem fogja kézbe venni. A jelenleg folyó tan- anyagcsökentés is csak akkor éri el a kívánt hatást, ha le­hetővé tesszük az egyéni ön­művelést, és ezt előse" " ndő; a könyvtárhasználat !s- mereteit is tanítjuk. 4. A tanyai kollégiumok meg­döbbentő könyvtelenőége ösz­tönözte a Szabad Főid szer­kesztőségét, hogy elindítsa a Könyvet a pusztai diákoknak elnevezésű gyűjtőakciót. Ez eddig már negyedmillió forint értékű könyvet juttatott a pusztai diákoknak. Az Olvasó Népért mozga­lom a maga sajátos eszközei­vel is segíteni próbálta az iskolákban oly problemati­kus olvasónevelést, ezért szervezett a tavaszi szünetben több helyen fiatal írók veze­tésével olvasó táborokat, gyermekkönyv-heteket. S ezért indította meg a mozga­lom egyik legfőbb erősségét jelentő szegedi tanárképző fő­iskola támogatásával a Kincs­kereső című ifjúsági irodalmi folyóiratot. Ezt Hegedűs And­rás, a főiskola igazgatója ki­válóan szerkeszti, a könyvtá­rakban úgy keresik a gyere­kek, mint valami kincset. (Sajnos, csak kétezer pél­dányt nyomnak belőle!) Hely­zete valóban talányos: min­denhonnan csak dicséretet kap, előfizetője annyi lenne, hogy önmagát eltarthatná, és mégsem kap elegendő papírt a nagyobb példányszámhoz... Ha elgondoljuk, hogy hazánk­ban krimik jelennek meg százezres tömegben, akkor az olvasóvá neveléshez annyira szükséges, remek gyermekfo- lyóórat esete megmutatja; mennyire szükséges a moz­galom tényfeltáró, igényeket ébresztő, mozgósító munkája! A tanácskozáson többször elhangzott, hogy az anyanyel' vi és irodalmi nevelésben is egy »új Kodályra« — vagy legalább Kodály-módszerre — volna szükség. A pedagó­gusok és könyvtárosok talál­ták meg a választ: a népköl­tészetre sokkal inkább építeni kellene, mint eddig, »síppal, dobbal, nádi muzsikával«, a művészeti tárgyak összekap- csalásával és a fantázia sza­bad szárnyalásával magunk is megteremthetnénk ezt az »irodalmi Kodály-módszert«. 5. Sző esett ezúttal is a Gu- tenberg-galakszis alkonyáról is, de optimista módon: té­nyek és számok cáfolják a könyvet a mozgóképtől féltő aggodalmat. (Az elmúlt évti­zed során kétszeresére emel­kedett a könyvvásárlás össze­ge; a rendszeres olvasók szá­ma éppen duplája a negyed század előttinek: igaz viszont, hogy a tv megjelenése óta az olvasásra fordított idő 40 szá­zalékkal csökkent, és az óvo­dás gyermekek panaszolják, hogy szüleik csak hétfőn este mesélnek nékik ...) Pszicho­lógiai tény az is, hogy bár in­formációt igen, de maradandó tudást a mozgó kép nem tud adni, mert az emlékezet nem őrzi meg úgy, mint az olva­sottakat. Az eredményekre visszapil­lantva az elégedettség kísér­tésének árnyékát is elűzte á fiatal írók nevében felszólaló Marosi Gyula, az egyik idei olvasótábor vezetője, aki az ifjúság jogos türelmetlensé­gével, drámai erővel és koré­ra jellemző hewel hirdette: "-egy nyugodt pillanatunk sem lehet, amíg arra kell gondol­nunk, hogy lakosságunk fele, ötmillió ember, sohasem vesz könyvet a kezébe! Az Olvasó Népért mozgalom a második nagy csatát hirdeti meg az analfabétizmus ellen, mert analfabétizmus ez is, csak másféle. A betűvetés megta­nítása után most már olvasni is meg kell tanítanunk az egész népet. Éneikül nincs sokoldalúan képzett, szocialis­ta ember!« Egyetértve ebben, új tettek­re készen indult útjára a ta­nácskozás háromszáz részve­vője. Bozóky Éva MINDENNAPOS ESETEK Orvosnál — Kérem a következőt! — szólt ki a rendelő ajtaján dr. Umberstock Imre. A redőzött homlokú, ötven év körüli férfi sápadtan ült le a fehér székre. — Tessék! Mi a panasza? — így azorvos. — Rövid leszek. A főnö­köm undok fráter, akinek nem tétszik a fülem vagy a hajam színe, ezért tíz éve nem adott egy fillér fizetés- emelést sem. A házmeste­rünktől tudom: négy évet ült betöréses lopásért és egy cso­mag holland pipadohányért eltűri, hogy bárki udvaroljon a felesegének. A házbeli szomszédom reggel ötig üvöl­tő rádión hallgatja a világ- slágereket. ötkor lezárja a rádiót és beindítja a villany­zongorát ... A sógorom min­den hétfőn este fölpofoz, mert nincs tévéműsor, és unatko­zik. Van egy hivatali kollé­gám, akárhányszor találko­zom vele az utcán, csavar egyet az orromon. S én mind­ezt eltűröm, mert gyáva alak vagyok, és félek: ha fülükbe jutna az illetőknek, hogy rosszakat mondtam róluk, ki­tekernék a nyakam. De mégis ki kellett valahol öntenem a keserűségemet. Ezért bátor­kodtam idejönni a rendelésre. A doktor urat ugyanis köti az orvosi titoktartás. Nyugdíj Az idős asszony homlokon csókolta élettársát: — Szervusz, fiam! Mi volt odabent? A hajlott hátú ember fá­radtan legyintett: — Mi volna? A főnököm megmondta, hogy nincs par­don. Túl vagyok a korhatá­ron. Az idén nyugdíjba me­gyek. Harminc évig egyetlen napot sem mulasztottam. Ül­tem a kasszában, és ügyesen, tapintatosan emeltem el a ki­sebb-nagyobb összegeket. — Ilyen az élet. Eljárt az idő fölötted. — mondta vi­gasz talóan az asszony. A LELLEI ÖBÖL Csurgói Máté Lajos afkotása. A fiamnak magyarázni kell mi az a tuja. A tuja, a villamos hátulja, mondom. A szó le van rövidítve. Nem, nem a Mezei András A FUTÁS növényről van szó, amit szin­tén tujának neveznek. Az én időmben még min­den pesti srác ismerte ezt a szót, ha nem is tujázott min­denki: mondjuk a jó cser­készek, vízi cserkészek, a ka- dettek. A szívgárdistákért már nem tenném tűzbe a ke­zem. Azt az áhitatos csórók­nak találták ki a tiszik. A paptanárok. Az én időmben mindig ku­porgott egy-egy kisfiú a pes­ti villamosok ütközőjén, úgy, hogy a vastag gumitömlőbe kapaszkodott, a lába meg la­zán kalimpált a visszafelé fu­tó macskakövek felett. Kuporgott, mondom, hogy az ablakiból ne lássa meg a klajzi. A megállók előtt pe­dig ugrásra, futásra készen figyelt. A jobb lábát megtá­masztotta az ütköző alatti ke­resztvasba, hogy a lassító kocsi sebességének megfelelő erővel lökhesse magát vissza, ha ugrik a kalauz is, ha me­nekülni kell. Mert ne üljön tujára az, aid a legnagyobb sebesség mellett is nem tud a leugrás után állva maradni. »Begyújtani a fékező raké­tát« — ahogy ma mondják a srácok. Hiszen akkorát kel­lett taszítani a robogó villa­moson, amekkora erővel vit­te volna a fiút magával. De manapság se srác a tu- ján, se kalauz. Se azok a ré­gi villamosok. A 46-os a Fa­sorban, ahogy a Lövölde tér­nél kikanyarodott, azután vé­gig a Bethlen Gábor utcán... még a zúgása is más volt, mint a mai kocsiknak, hogy csak egyet említsek, az eltűnt sínek és lassan feledésbe me­nő villamosok közül. Gizi, akivel én akkoriban jártam, a rohadt Rauchkal ugrott föl a 46-os villamos utolsó peronjára, röhögve, hogy nekem nics jegyem, — Igen — mondta szomo­rúan a férfi. — És most majd betesznek a helyemre valami zöldfülűt, aki azt sem tudja, mi a hűtlen kezelés ... Gyorsvonat A gyors dübörgése szuszo- gássá halkult. A szerelvény befutott az állomásra. Még mozgott a kocsisor, amikor a fölszálló utasok bőröndökkel, csomagokkal elindultak az aj­tók felé. Am a mozdonyveze­tő vijjogó vészjelzést adott le, es az expressz anélkül, hogy megállt volna, nekilódult a síneknek, s egyre gyorsuló mozgással eltűnt az álmétko- do utasok szeme elöl. A mozdonyvezető, Tóth L XIV. Janos megkönnyeb­bülten törölte le a verejtékes homlokát. Boldogan dúny- nyögte maga elé: — Ebben a hónapban egy fillér kosztpénzt sem adtam. Szerencsére az utolsó pilla­natban észrevettem, hogy a peronon ott áll a feleségem... Galambos Szilveszter. nincs pénzem és hogy máris indul a kocsi velük a Keleti­be. Hogy ők még elérik a ki- lencórás HÉV indulását, Már tyásföld felé. Röhögtök? Hát csak röhögjetek! Ug­rás a tujára. De ők hívják a klajzit. Az ablakon vállig ki­dugja a karját. A lyukasztójá­val kokizza a fejemet. Megállj, Rauch! Te is meg­bánod, Gizi! Jól áll nálad a Rauch. Tudja a tangóharmo- ni'kán a Ravel Bolerót. Ezzel fogott meg, pedig nekem azt mondtad, hogy nem is tetszők a szája. Éjjel pedig, ha alszik (erről én nem is beszéltem), félig nyitva vannak a szemei. H át akkor futás. Egyen­letes sprint, végig a 46-os villamos mellett, egész a Keleti pályaudvarig. Na mi van, Rauch? Nem rö­högsz? Lesed, hogy lemara­dok-e? Hogy kilóg-e már a nyelvem? Szúr-e a bordáim között? És leülök-e a járda szélére összegörnyedve né­hány megálló után, mondjuk a Bethlen téren? Rohadt Rauch, abból te nem eszel! Jó kis tornacsu­kám van. És lehet, hogy nem tudom a Ravel Bolerót. Nincs is hallásom. »Botfüled van, fiam« — mondta a fater, aki zenész, és megsimogatta a fejemet szomorúan. De futni azt tudok, Rauch. No mi van? Miért nem fűzöd a »csajt?« Mit kiabálsz, Gizi? Azt, hogy hajrá Dulci? (Mert így hívtak akkoriban.) Drukkolsz a klajzi mellett? Hány megál­ló van hátra? Istenem, meny­nyi. Röhadtul szúr már a bor­dáim között. Azt kívánom, hogy legyen utas. Legalább egyetlen le vagy fölszálló a következő megállóban, ne­hogy megállás nélkül tovább csengesse a klajzi a villamost. Meg aztán sose voltam jó hosszéi távon. Ez az igazság. De a klajzinak fényes a pofája. Valami kapisgál ben­ne. Ügy látszik, mégse bum- bumyák. Mielőtt a Beszkárt- hoz bezupált, lehet, hogy ő is tujázott. Lógott a lépcsőn. Ki- figyuzta, hogy melyik pero­non van a klajzi, meg min­den ... Jó kis hecc. Este kilenc órakor végig a villamos mel­lett a Lövölde térig, be a te­niszpályánál a Bethlen Gá­bor utcára. És már az egész vilamos drukkol. A Rauch- nak olyan a pofaszíne, mint a romlott parízeré. A lóparív zeré. »Lépj fel, öcskas!« — kia­bálja a klajzi, kihajolva a kellemes meleg szélben. »De nincsen pénzem« — zihálom a maradék erőmmel. »Nem baj, csak gyere: lépj fel, ha mondom« — és a kezét nyújtja a klajzi, mint­ha egy dobogóra segítene fel, mondjuk valami marathon i futás után, de itt a finis még hátra van. Kezet lebőgés lenne elfogad­ni. Elvágná magát az ember vele. Ott van a szép, vöröses sárga fogantyú. A télen fa­gyos, a nyáron jó meleg, erős fogantyú, amit ha sikerül megfogni, még meg kell vár­ni, hogy az ugrásra kijöjjön a lépés. Akkor kell ugrani, nehogy kézen fogva húzzon a villamos. Az is lebőgés. Kész röhej. Nem beszélve arról, hogy fölmázolja az ember a követ a pofájával... Igen, kisfiam, a fogantyút úgy kell fogni, a villamos mellett sprintéivé, mintha an­nak a segítsége nélkül is föl tudnál lépni. Amikor ugrasz, akkor szorítod, akkor hú­zod ... D ehát nincsenek elméle­tek. Az igaz dolgok megelőzik a spekulá­ciót. A klajzi a 46-oson kivett egy vonaljegyet a nagy barna bőrtáskájából. Letépte az egyik sarkát, és ünepélyesen a kezembe nyomta, teljesen ingyen, akár valami kitünte­tést. »Jól van, fiam. Bátor pro­ligyerek vagy«. Gizi pedig belémfogiódzott. Odanyomta az orrát, a ro­hadt hízelgő az ingemhez. Azt se bánta, hogy csupa izzadtság. A Rauch kifelé fordult. Ál­lati szép keze volt, ezt meg kell hagyni. Hosszú ujjaival a villamos ablakán billentyű­zött valamit. Biztos, a Ravel Bolerót. SZIRMAY ENDRE Remény dalol Pajtás, a szív már dörömböl a csönd üvegfalán; a hajnal hírnöke miért vacogna az éjiben? Pajtás, viharzászílóit lobogtatja a XX. század, szabad sodrásban úszik az árral a fény. Testvér, cserepes szájjal, némán kiáltom újra a sorsunk, terelő barázdák árkában bukdos egy nép. Testvér, zsibbad a kanunk a szerszám teremtő mozdulatától, fehéren izzik izmaink alatt a tett. Látod, a gondolat szárnyán szállong a reggeli köd még, sorsunkat mikor tartja a tűzbe a vágy? Látod. igazunk hitét bizonyítja a történetem már, és zizegő pilláink szárnyán remény dalol.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents