Somogyi Néplap, 1973. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-22 / 170. szám
Bencze József Időmilliomos cselédkor Reggelre felszántok sárga csülagmezőt, elveszett porszemtől nyer a szívem erőt. Igázott lassúság, megátalkodott. Örökkévalóság, jogokkal eltartott. Visító sorsféltés, láthatatlan éhség, állhatatos szekér, könyörült tisztesség. Szűkös álmegnyugvás, egyhangú rang, hétrét. Utolsó szolgálat, kicserzett öröklét. Dadogva szótagolt földosztás, szerencséd, istenfélő napon gyalázni engedték. Szívükön megkékült évszakok fájdalma, cselédanyajegyek testvéri hatalma. Lomha erők vértje nyomor-ütközetben, agyonütött kalász ragyog a szemekben. Időmilliomos, cselédkor, te pártom, lelkem erős frigye, elgáncsolt megváltóm, haszontalan megvetett fájdalmas szegénység, csillagmennyegzőkig felszított reménység! iádi Ferenc ELMÚLIK Várakozás. fürm5s István drá vasiéntesi faragó munkája) Bárdosi Németh Jánosnak 1. Az egyszerű emlék ráül a csendre S fal fele fordul az egyensúlyt vesztett Öregség 2. Óh az öregek: Kiket vaságyak sodronyain vagy Istállói fejószéken lep meg az álom S álmuk a hűs belenyugvás álma Vagy háborúban elesett fiat sirató 3. Vállaik közt parttól partig aranyhid S a pillaszőrök férce felrostozza a látást Néha dagály máskor aszály a szemükben 4. Hazám: Véneiddel játszik a Hold Tenyeredből kérnek enni az öregek S csak a hajnal az úrnő lesz Gyámja a gondviselője a sok-sok öregnek S átfoltozza a testet 5. így ráncos arcok a zsíros kalapok Sátora mélyén újra simulnak De a nagyon-sebes kereszt csak lassan indul A reggel napfonatában AJÁNLÁS: A tenger faláról a rábeszélt szavak visszatérnek A sima vízmélyről ad vissza az égnek A habok csillámra tajtékra cserélnek. H át egy fura alak volt ez a Szarvaspataki — őt adták mellém, hogy kísérjen a szállodába. — Sváb vagy, mi? — kérdeztem tőle. — A svábok magyarosítanak ilyen marhaságokra, hogy Szarvaspataki, Vérhalomkői meg fittyfene. — Hehe — heherészett, és a hátamra vágott —, te meg Kis vagy. Bár az se rosszabb. Egy sövel, vagy két sövel? — Eggyel. — Brühaha — röhögte —, mégis rosszabb. Megállt egy koszos cipőkirakat derengő fényében, kihízott, egy gombos zakója feszült a pocakján, s most vettem észre: bokán felül érő, hajtókás nadrágot visel. Csupa eldobni való,' kinőtt holmi. Egy pillanatra úgy látszott, hogy maga Szarvaspataki semmivel nem különb ruházatánál, csak éppen senkinek sem volt még érkezése szemétdombra hajítani őt. A feje azonban más volt. Szókratész-fej, de pohos, germán kiadásban. Kis, tömpe orra csupa szenvedés, és a szőke, borzas haj is, ahogy körülfolyta feje teteje pihés kopaszságát, hát az is valami megejtő volt. Különösen ott, annak a vacak kirakatnak a fényében. — Te, Kis, te megkedveltél engem. Ne is tagadd! — mondta, és bizonytalanul magasba emelte a jobb keze mutatóujját — Aha — mormogtam, és a sarok felé indultam, mert valami kocsmafélének a fényei csillogtak arra. — Kocsma hát! — rivallta Szarvaspataki. — A csapos puszipajtásom. — Minden csapos ebben a porfészekben, mi? De ügyet sem vetett a közbeszólásra. — És miért kedveltél meg? — kérdezte. A hangja elvékonyodott, tömpe, látszólag mozgékonyságra képtelen orra úgy rezgeti, mint egy an- goranyúlé. Muszáj volt végiggondolnom, hogy miért is kedveltem meg. Ott ült a többi nagykutya között. Azok piszokul rázták a rongyot. Hogy így Kis elvtárs, meg úgy. Ez meg csak kopasz volt. — Azért, mert kopasz vagy — mondtam. S értődötten rám nézett. Meg tán mérgesen is, mert az orra megkeske- nyedett. Elvékonyodott hangon, majdnem suttogva mondta: — Marháskodsz!? Most marhéskodsz velem? — Mi van? Buzeráns vagy te? — kérdeztem tőle dühösen. — A nagymamád! A jó nagymamikád. az — sziszegte, és megállt, nekitámaszkodva egy villanyfának. — Pedig hát a kopaszságod miatt — mondtam neki bo- csánatkérően. — Olyan magától értetődően viselted a kopaszságodat a sok handa- bandázó, válltöméses frizura- király között. Kutyaként nézett rám a villanyfa mellől. A szempilláját így árnyékban lehetett látni. Fényben nem. Olyan szempillája volt, mint egy kese kocának. — Hát azt elhiszem — mondta lassan. — Látod, ezt elhiszem. És mentünk be a kocsmába. Itt újra nem lehetett látni a szempilláját. A szemöldöM. Dimov* «4 teszt Az asztal mögött egy busafejű pasas ült. — Látom, diplomája van. Teridben. Most pedig halljam a hangját! — De miért? — kérdeztem Iképedve. — Ordítson, ahogy a torr'án kifér! Értetlenül húztam föl a váltamat, de a busafejű szeme villámokat szórt. Félénken előrébb lépve elkiáltot- 'arn magám: — A. — Hangosabban! — ÁÁ-áá-á . . . — Nos, a hangja eléggé jelentéktelen. De most aztan dühöngjön! — Mit csináljak! — kérdeztem megrökönyödve. — Erősebben! — parancsolta a levegőbe döfő kuglifej. — Képtelen vagyok. Bolgár író. — Gyerünk! Ügy, ahogy tudja — utasított, és közelebb hajolva hozzám, a tenyeréből tölcsért csinált a, jobb füle mögött. Szememet behunyva suttogtam: — Szemtelen . .. — Cifrábban! — Faragatlan tuskó! — Még cifrábban! — Hm hát... Alavaló disznó! Gazember! Féreg! — süvítettem magamon kívül. — Kész? — kérdezte csalódottan a busafejű. — Megjegyzem, nem vagyok elragadtatva a produkciótól. Kérdem én: mit tesz majd, ha az emberek, akikkel bánnia kell, amikor csak úgy egyszerűen elkésnek a munkából, vagy korábban mennek haza? — Azt mondom nekik: »Nem szégyellik magukat?-« — Ne-e-e-m! — ordított rám a busafejű. — Nálunk ilyesmivel semmire sem megy. Maga . . . maga gyönge vilácska! Tudja meg: vállalatunk élére olyan ember kell, aki a kis ujjara csavarja a munkásokat, aki tud parancsolni. aki kinyitja a száját, mégpedig úgy, hogy teljesítve legyen a terv. Fölve- hetem könyvelőnek, de főnöknek semmiképp! Fn szó nélkül fölálltam, s az ajtó felé indultam, de félúton — a fölgyülemlett idegességtől vezéreltetve — hirtelen meggondoltam magam. Visszafordultam, odaugrottam az asztalhoz, ököllel rávágtam, és belelilulva ordítottam: két se nagyon. — Tiszteletem, Rudi úr! — Ordibált a csapos Szarvaspatakinak és felém bökött. — Neki is? Bólintott. A csapos elénk csúsztatott a lucskos bádogon két konyakot meg két pohár sört. Szarvaspataki gyanakodva rám pislantott: — Komolyan mondtad, ezzel a kopaszsággal? Éppen csak ránéztem. Ebből megtudhatta, hogy komolyan. Lázár Ervin Elkésett fitty— Még egyszer — mondta a csaposnak, és lenyomott a pult meg a fal közé egy söröshordóra. — Mesélj magadról valamit! Valami fontosat. — Ne hülyéskedj! — mondtam, és lóbáltam a kezemben az üres söröspoharat. — Nem hülyéskedek. A z orra megint, mint a nyúlé. Tudtam, hogy mesélni kell valami fontosat. — Egy spinkónál voltam egy hete — mondtam —, a férje éppen Angliában van. — Elhallgattam. — Na! — biztatott. — Lehet, hogy nem is fontos. — De az —— mondta határozottan. — Igenis fontos. Megtekert nyakkal néztem egy darabig, a poharat se lóbáltam. Honnan a francból tudja, hogy fontos? Mert az volt. — Na igen, és füttyögettek meg hujgattak a srácok a ház előtt. Szemben valami kultúr ház van. Beat-zene meg ilyesmi... Annak a nőnek nagyon 6zép combja volt. Mint az alabástrom. — Mint micsoda? — kérdezte mohón. — Alabástrom. — Az milyen? Bambán néztem rá. Elrö- hintettam magam. — Nem tudom. Az anyja keservit, fogalmam sincs, milyen az alabástrom. Tényleg nem tudtam, az jutott róla eszembe: alabárd. — Nem baj — legyintett. — Folytasd! — Feküdtünk egymás mellett. A falak sárgák voltak. Szórt fény. Azt hiszem, jó nő... »Mi van veled?« — kérdezte. »Nem hallod, füty- työgetnek- — mondtam. »Kis hülye huligánok« — válaszolta — »idejárnak hacacáréz- ni" ... Egy bérházban voltunk a második emeleten. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt, és kióvakodtam a loggiára. Három srác állt a — Miféle vezető kellene neked, mi? Miféle? Te! Te emeletes hülye! Te tökfej! Vitrinbe való barom! Dinnye fejű! Már rég a szeméttelepen lenne a helyed. Azt a rézfán- fütyülöjét! Azt hiszed, anyagiba hagyom? Nem én. te őshüllő! Te rinocérosz! Kinyiffantalak, te krokodil, te víziló és mit tudom én, még mi!... A busafejü elégedetten nevetett. — Hangosabban, drága barátom. hangosabban! Teli torokból! — Te, tintanyaló, fafejű mélák! Ez neked nem hangos?! Azt hiszed, te vagy az isten? Te lakáj! Te kretén! Tökfii- kó. vad szamár! — fejeztem be elfulladva. — Fölveszlek! És én szédülten távoztam — a személyzeti osztályra —, hogy a fölvételemet hivatalosan elintézzem. (Fordította; Baraté Rozália) fcultúrház előtt, és füttyöge- tett. Semmiért, csak úgy bele a vakvilágba. Szép, loboncos hajú srácok. Igaz. este volt már, sötétedett. Lehet, hogy nem is voltak loboncos hajúak. Én meg ott álltam a loggián, trotyakosan, igaz, a térdemben, a mellemben, a csontjaimban egy jó nagy szeretkezéssel, de azért trotyakosan. Ezek meg füttyög- tek ott. Leüvöltöttem nekik: »Mi az. srácok, nincs nőtök?« De csupa szeretetből, azért, mert szerettem volna köztük állni.. . Azt hiszem. Azok ott lent abbahagyták a füttyöge- tést, és az egyik fölkiabált: »Tökfej!« — ezt kiabálta. De én biztosan tudom, hogy szeretetből. — Egész biztos — mondta áhítattal Szarvaspataki. — A nö meg őrültezett, és rángatott befelé. »A szomszédok, a, szomszédok« — lihegte. Én meg már nem akartam melléfeküdni. Irtózatosan szerettem volna ott lent füty- työgetni meg hujgatni a srácokkal. — De visszaféküdtél — mondta szomorúan. Elhúztam a számat. Hát persze, visszafeküdtem. Kint az utcán a váltamra tette a kezét. Bár ez kényelmetlen lehetett néki, mert jóval alacsonyabb volt nálam. — Kerülünk egyet, jó? — Tőlem akár ne is mondtad volna, úgysem tudom, merre van a kosz szállodátok. — Nono — mondta —, új szálloda — és a vállamra csapott. Egy ramaty mellékutcában állt meg velem, kétszintes, szemmel láthatóan új családi ház előtt. Az ablakból tompa fény szüramlett a fejünkre. Most megint meghatóan kopasz volt. — Hehe — rötyögött rám Ikislányos-szemérmesen, és négy ujját a szájába dugta. Füttyentett... Fityfiúfütty,.. csak úgy harsogott. Én meg mint egy oroszlán: hujuuhu- húj. ö is. Erre én füttyöget- tem. Zenebona, gilingalang! K ihajolt egy férfi az ablakon. Fürdőköpenyben. — Trógerok! Rohadt huligánok! Takarodjanak! Nem üvöltött, félhangosan mondta, mint aki nem akarja ezt a szerencsétlen, szétcincált csendet háborítani. — Tökfej! — üvöltötte neki Szarvaspataki. — Vén kopasz állatok! — kiabált amaz, most már ügyet sem vetve a csendre. Mi meg futóra! Neki a sötét utcának. A saroknál lassítottunk. A futástól kalapált a szívem, fú de öreg vagyok. Ezt akartam mondani. De nem szóltam. Nézem ezt a marha Szarvaspatakit. Sír. A jó lenébe! Egy darabig ballagtam mellette, aztán a vállára tettem a kezem. •— Süket, hát miért nem mondtad? — morogtam szelíden. — Valami nőd lakik ott? Szeretőd? Feleséged? Óvatosan kihúzta magát a kezem alól. — Nincs nekem senkim — mondta —. nem is volt soha — és barátságosan a hátamra paskolt. — Jó srác vagy. Istenbizony. Az a fényes ott a szálloda. Ezzel otthagyott. Kónya Lajos Nem oldoz föl senki Álmomban is falat rakok könyvek súlyos tégláiból s mint Kőműves Kelemen vára, reggelre leomlik a tál. Hol van már az a hajdani egykönyvű ház, mely ellndífpit, hogy rabotok legyek majdan s verejtékemmel adózzam, — ó, könyvek, irántatok való reménytelen szerelmemért. Mint poros munkaköpenyem, levetném rajongásomat, s futnék a nyers való világ olajszagú műhelyeibe, bújnék erdők-mezők ölébe. De esténként ti bontotok fölöttem csillagos eget, szárnyatok alá húzódva hajtom álomra fejemet; nem oldoz föl senki a rontás bűvös kötelékeiből — ti tudtok csak varázsigéket! Urr Ida Éjjeli hintó Egy kettő \gy kettő lovak patája dobol a fákon de hol az álom? egy kettő egy kettő ablaküvegem repedni készül finoman zizeg homloka izzad arca hideg egy kettő egy kettő a hintó kereke labdázik fel-le csattog a pata de ki ül benne? hova megy s miért hajnali négykor? s mért éppen hintán? megjött a rézkor? autó rohan felhőkön fákon maholnap nem lesz a földön már lábnyom lebeg a hintó egy kettő három Kék kancsó Pozsár Lajos munkája. Két könyvről — röviden „n művészet eltakarja arcát“ A címben idézett mondatot írja könyve egyik helyén Genthon István. El, mert háború van. A Római napló az 1940 és 1943 közötti időszak krónikája, azoké a hónapoké, amikor a szerző a Római Magyar Akadémia igazgatója volt. Jeles munka, megka- poan őszinte és mély vallomás az »örök város«-ról. »a legnagyobb csodáról, amelyet eddig emberkéz alkotott«. Genthon naplója ötvözete a művészettörténész alapos szakszerűségének, mindenre kiterjedt figyelmének, s a született emberi kíváncsiságnak. Nem tudományos munka tehát, haném rangos irodalom: gondolatgazdag latás és láttatás. Ugyanakkor tanúságtétel is az akkori magyar szellemi élet néhány legjobbjainak mentalitásáról, az igazi értékek maradandó- ságáról. A kötetet, amelyet sok — és többségében mutatós — fotó egészíti ki, a Corvina Kiadó jelentette meg. Corvina újdonság a Luxor címet viselő album is. amely Théba déli negyedet, Ámon isten templomvá'osát mutatja be. A lengyel régészeti expedíció munkásságát eddig két hasonló könyv — Palmyra, Karnak — tárta elénk, s e mostani ezek folytatója. Ka- zimierz Michalowski profesz- szor tömör tanulmánya minden lényeges; elmond a romjaiban is csodálatos alkotásokról, a hetvennyolc, égés? oldalás fénykép pedig híver elénk varázsolja azokat, (M)
