Somogyi Néplap, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-08 / 82. szám

I // ELŐRE HÁT MIND, AKI KÖLTŐ, Az élő Petőfi — élő költészet Rézzük csak egy kicsit a hétköznapok építőinek az ol­daláról, hogy mit tegyen a költő, aki népe nyelvének nemcsak legjob ismerője, ha­nem még közelebbről — egé­szen belülről — ismeri az or­szágot is. Talán éppen költé­szetünk' fogalmazta meg elő­ször, hogy minden ember fon­tos ... Ma ez a politikánk alapját képezi. S vajon a köl­tészet meg tud-e felelni an­nak a roppant igénynek, hogy újrafogalmazza: minden em­ber fontos... Mielőtt erre az újabb kér­désre válaszolnánk, hesseges- sük el azokat a hiedelmeket, hogy egyre kevesebb felada­ta lesz a költészetnek, a köl­tő pedig “-meghal-“. Nem új hiedelem ez, sót inkább elég régi. Az első ipari forrada­lommal együtt keletkezett, de a másodikban is él. Mintha a technika fejlődésének függvé­nye lenne a költészet elkor- csosulása. Talán van is e kettő között valami kapcsolat, de az csak olyan lehet, mint — mondjuk — a technika és a közgondolkodás közötti. Ki számít arra, hogy a gépek »(megsemmisítik-“ az embert, a gondolkodást, a képzeletet, és kihalnak (belőlünk az alap­vető érzelmek? Ha él is ma még költészetéllenes szemlé­let, azt remélhetőleg nagyon hamar legyőzi az élő költé­szet, amire — véleményem szerint — egyre nagyobb fel­adat vár. Mintha nőnének ha­dai ... Mert tisztul az ember, és olyankor fordul a “tiszta forráshoz ...« És több a gond­ja is. Alapproblémákkal — mint például a hazafiság, a humanizmus, a pártosság — kezdődik a sor, és az egé­szen hétköznapinak látszó, egyszerű kérdések erejéig ter­jed. A költőnek nem kell ta­lán választ adni már arra, újra és újra megfogalmazva, hogy mit jelent az ember szá­mára a család, a szerelem, miit adhat a lói végzett mun­ka. És egyáltalán,: mit jelent embernek lenni... A szemé­lyiség teljesebb kibontakoz­tatása, amely napjainkba» feladat és mérce nem képzel­hető el a költészet élő esc ja nélkül. ' ÄZ idén a költészet sápját külömó6 világossággal ragyog­ja be Petőfi öröksége. Ebben az évben ünnepeljük első Iga­zán forradalmi költőnknek 150. születésnap jót. Születés­napját — egész évien ét! S eat a születésnap tovább te tart­hat — a nemcsak ünneplő, hanem az új felndatokal vál­laló utókor számára. A mát s a holnapot te mérhetjük Pe­tőfi Sándorhoz. Kezemben van Az élő Pe­tőfi címen kiadott jubileumi kötet, melyben a Petőfi Em­lékbizottság felhívása, Lo­soncai Pál megnyitó beszéde, Illyés Gyula megemlékezése és Aczél György ünnepi be­széde megjelent. Nyílt, őszin­te szavak, és felelnek a kér­désre: mit tegyen a költő. “Petőfi Sándort ünnepeljük — olvasom a felhívásban —, aki az egész emberiség sza­badságában jelölte meg az emberhez és a költészethez méltó küzdelem végső célját.-“ Ez a küzdelem ma is tart, és ebben az ügyben fáklyávivő Petőfi Sándor is. Vagy emel­jük ki a következő sort: “A népért, nemzetért, emberiség­ért felelős költészet eszménye és gyakorlata Petőfi számára az élet gazdagságának iroda­lomba emelését jelentette.« S nem feledjük közben azt sem, hogy április 11. — a köl­tészet napja — első proletár­költőnk születésnapjához kapcsolódik, amikor József Attilát ünnepeljük. Petőfi •»szellemének folytatói a leg­nagyobbak: Vajda János, Ady Endre, József Attila« — ol­vashatjuk a felhívásban, és így is gondoljuk, érezzük. Lssonczi Pál így emlékezett meg Petőfiről: — *A magyar nép mélyen a szívébe zárta költő fiát« — mondotta. Ezért lehetett “Pe­tőfi örökségének folytatása, emlékének ápolása nemzeti üggyé...« És milyen szépen fejezte ki “rokonságunkat« Petőfivel a ma költője, Illyés Gyula: — “Petőfi mindnyá­junknak rokonai. Aligha van magyar anyanyelvű ember, akinek szívébe nem fészkelte volna be magát. Csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá.« Aczél György szavai te fe­leletül csengenek. “Petőfit kö­vetjük, amikor élkötélezeirtsé- get kívánunk — mondta. — Volt-e nála elkötelezettebb ember? És volt-e nála szaba­dabb? Cáfolta-e valaki meg­győzőbben — életével és mű­veivel —, hogy egy ügy iránti odaadás elszegényítené a tel­ket?« Nem kell kommentálni e gondolatot Magáért beszél. Folytathatnánk e sorok ol­vasását, hogy feleletet adjunk mindenkinek: a költészet él, a költő nincs “halálra ítélve« a jelen és a holnap feladatai­nak megvalósításában. S az ember nem személy tel enedík el, mert mindig a gépek, a technika ura marad, és társa az embernek, akivel és aki­ért éL A költészet napján megkü­lönböztetett figyelemmel ol­vassuk költőink »válaszait«, s gyönyörködünk izzó, virágzó soraikban. Herényi Barna Veress Miklós SZABAD S A Q Kondor Bélának Martyn Ferenc: Petőfi-illusztráció. luhász Ferenc Reményem csillaga Minden évben új ráolvasom műveit. És megkönnyezem műveit. Mert reményem csillaga ő. És kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könnyei kimossák szívem rostjai­ból. zord üregeiből az irgalmatlanságot és a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben, mint hajnali tiszta patakban, mosván sorsom fáradalmait, beragyogva költé­szete tékozló és kemény lángjaitól a vers-égi testek hatalmas konok tüzétől. Mert művében, mint a csillagokban: tűz van és jövő, mert műve lángérintése életet ad és nem halált, mert művében elmerülvén, mint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a fölemeltetés kristályos vizé­ben: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és remé­nyünk van és van szerelmünk és szabadságunk van és hitünk a világra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabad­ság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósult és megtörhetetlen életszeretet, a hit az életben és hit a tiszta­ságban, a hit az ember értelmében és a lét gyönyörű sza­badságában. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs és dacos, ez a könnyen tombolni -tudó és pacsirta-röptű férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ős-szív arcú, ez a végJtelenség-hom- lökú, ez az angyalszív-arcú, akinek alsó állkapocscsücskén, mint lila bogáncs, kis virágzó szakáll dagadt, ez a fiatal férfi, akit oly kegyetlenül és oly reménytelenül löktek a földbe, akit oly korán, rúgtak a földibe, ez a pikával átdöfött, ez a baltával agyonvert, ez a halállal virágcsikóként fehéren és harmatosán szembenéző, ez az eléghetetlen a halál min- denségközönyébe sohasszét-nem-olvadó, soha-át-nem-párolgó remnénysógcsillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetle­nül és föloldhatalanul világító égitestje magányunknak, a bennünk és körülöttünk virágzó és tékozló természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávái fúvó, lángoló földanyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költé­szetünk bonyolultabb lett az idővel az időben és rejtelime- seíbb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és való­ságosabb, mint az övé, mint az övé vote. Petőfi Sándoré, létismereitünk a létezés állapotainak, anyagainak és jelen­ségeinek, folyamatainak, az anyag és az anyagtörténélem több megismerésével akaratlanul és nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, és mégse tudunk töb­bet és nagyobbat az emberszív öröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségről, mint amit ő tudott: Petőfi Sándor. Mint amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták' behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a hallhatatlan étetaka- rat, ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyön­géd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejite- keinket és kusza rejtelmeinlket tiszta nagy csiílágtüzével be­világító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadságszeretők és for­radalmat szeretők ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor. • A költőt a Kossuth-du első fokozatával (Öntették ki az Idén, a Petöfi-évben. Baranyi Ferenc Reminiszcenciák egy Feli-versre Fodor András Az ezredik este Hányadik este már? Talán az ezredik. Sövények közt a lejtőn, a sötétség hullámain imbolygó lábak, nagy saruk hajója, araszoló kampósbot evezője billeg felénk, ahogy húsz éve mindig. Közénk áll. Fordul. S hirtelen két végtelen közt kifeszüL a tér, s az idők útján oda-vissza megkezdődik megint az eszmék vontatása. O tudja meddig tart a lépés, hol van a titkos érc, amely fölött bökkenve meg kell állni, míg autóbuszok horkannak a völgyben, mulatók muzsikája csavarog át a temibredŐkőn. Mit lát belőle a város? Reflektorok kivont szablyái föl-fölmutatják egy öregember boltos homlok elé húzott, elutasítón-riadt kezét Ki nézte meg az ujjak különös hosszú rajzát? Hasonlót már csak szobrokon találati. Mozdulatára mégis ébrednek mind a tárgyak a voltak. Jóé János, laki fia veszteiért megátkozta az Istent fölmegy a hegyre egyed®, a várkonyi gesztenyés fölé. Gyönyörködik helyettünk, vakok helyett a teremtésben. S Rómában az Abruzzo Tavernába bejön hetenként egyszer a vaskos dudás a hegyekből — s míg tart a canzonetták véget nem érő huzakodása, bemegy a konyha menti kissaobáiba, s járják az abruzzóiak ördöngős róbogássaL A magyar tánc is fölte tszük, ahogy először tóttá Medinán, miikor a templom mellett, a lakodalmi tisztásra kilépett • Varga házaspár, és elkezdte tessú-feranea, gyönyőrű-méltótógueas. S a Lukács-napi búcsú, a fák alatt mint annyiszor; színes ruhákban összefogózva. éles-magos hangon danolva körben pilikéznek a menyecskék, lányok, toragnaflr véghetetlenül... Autók sárga lángja, dörejlő motorok. Egy aggastyán dermedt árnyéka, úgrál kerítósrácson, betonfalakon. Nesn, ő nem ád mentséget e kornak. Két végtelen között csak átkot tud sisteregni rá. Miben bízhatni itt, hol városok fuldokolnak koromban, ködben, itt, hol tincseinek, hazudnak, ölnék, veszett kutyáikként egymásra aszúinak, hidrogénibomibákkal fenyegetőznek, itt, ahol elme, ösztön együtt pusztító gyilkot készít maga ellen. Itt, bei valaha volt egy város, a görög építőké. Faragott kváderkövei közé, — fejtse meg aki tudja, hogy csinálták — nem fér be még a zsilettpenge sem. Csodálkozások oszlopa köriben. Ujjúnkban, arcunkon sose érzett tapasztalások pórusa... Igazsága vas» arcnak és szónak igazság a kavargó mocsok melybe sárcsillagot fröccsoirtiw Kpntk a fiist-itaiásznyás városok és igazsága van a gépinek s a kéznek is mely beletört Elhamvad a nyár mire zöld máglyáján a színek beérnék De a gyümölcs meghajtja fejét mert már a magvában hordja wurftt s a búza meghajtja fejét kaszákat vár hogy learassák csak az ember nehezí ti meg a szárnytól mit úgy hívások szabadság Ö szárnyas emberek szarvak tárgyak lovak repülő éjjétek ny ughatatlan tarvak vergődik a föld üvölt és sebe fötezakad O saároyau emtotk hát meddig juthat el s íkmí stem éfteet ét «V» lessek, ke tónak vagy vteáse* (Pet&a Sándor» Nő még aena volt fiyess igaz hozzám, ha csillag lehetnék — beragyognám, ha feShő tehetnék — száraz árnyam kísérhetné őt a pára-nyárban, ha forgószél tennék —■ táncba vtesstésa. keringőznénk háztetők gerincén. Ha sehe« folyóban frikteketasss deszkástól tennék, belén» fogódzna, * ha 6 maga tenne a folyó — hát én tennék rajta a duzzasztóját, mely tatása elé falat vonva erejét sodróra százszorossá. Ha fotósam tóé fated vonna, hogy botlástól lábamat megóvj*: odaparanesothnám őt a fáihoz, antit véddteaein» rakott, ahhaa — • ktrOoffindk. Lennék pnskatfiWéss». Stóvéba mmnirr n'iii Hol is vagyunk? A Seséher úton 1970 nyarán, vagy a Karthágói háborúik korában? Égy férfi. áti. közöttünk. Feszült arcával iszonyatba néz. Megrendült, fátyolos-rekedt hangon jelenti szemtanúként: ott lent, Szicíliáiban, a kőbányákban hogy veszett el az Athéni ifjak szme-vtrága... így búcsúzott az ezredik este. AJÄNGAS Attila, míg zenédbe hívod a verset: “A hóhullásban szép az öregember« hellód-e, hogy dalolta kedvedért útmenti villany dúc alatt, S&pphőd patakcsobogiást szőkíti éltetve a hangok fcogó változatára, égy. ahogy imca alá Baranyáiba, «SsSti a bő, éngöra belépőit*

Next

/
Thumbnails
Contents