Somogyi Néplap, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-08 / 82. szám
A NÉPPEL TŰZÖN-VÍZEN ÁT! Levél a versről H ajdani önképzőbeli költőtársam — ma lelkes irodalomtanár — Móra Ferenc szavaival kéred, hogy a líra ünnepén írjak néhány gyalogjáró szót a költőről, s a versről. Úgymond: hozzam emberközelbe ezt a témát, hogy megértsék a te gyermekeid, a gimnazista lányok és fiúk. Nos, beszélj először is a költőről, csapjon vidámságba az órának ez a része, rombold le a bálványt, s magyarázd meg, hogy a költő éppen olyan ember, mint más. Vidám vagy szomorú, zárkózott vagy krtá- ruWcozó. felszabadult vagy elkeseredett, szóval éppen olyan, mint más. Többnyire kenyérkereső foglalkozása is van, mint az átlagembereknek. Van, aki a verseken túl beteget gyógyít, diákot tanít, ú jságot ír — a mostani költők nem hasonlítanak a népmesék garabonciására. Az emberekben ősi kíváncsiság lakozik, s gyakran megkérdezik — hiszen olyan titokzatosnak látszik —, hogyan is születik a vers. Ha tőled megkérdezik, fordulj az osztály felé, és kérdezd: — Ereztetek-e már olyan szomorúságot, hogy szinte fojtogatta a torkotokat? Erre kórosban kiáltjáta — Igen! Rámutatsz egy szőke hajú kislányra: — Nos, te mit tettél, amikor kibírhatatlanul szomorú voltál? — En —feleli a kislány — párnába fúrtam az arcomat, és zokogtam. Kérdezz csak tovább! — Hát olyan bosszúság ért-e már benneteket, amit csak fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel lehetett csak elviselni? Egy langaléta fiú fölpattan, és azt mondja őszintén: — Megmondom az igazat, én olyankor káromkodtam... Etát az igazi vers is ilyen elementáris emberi indulatok Buda Ferenc után születik a világra. Ha valami úgy fáj, hogy párnába temetett arccal kellene zokogni , a költő az asztalra könyököl, és ír. Ha a káromkodás rakétáit kellene az égre lövöldözni, a költő verset fr. Ha minden porcikájét átjárja a jó, meleg boldogság; költeményt ír, és az a költemény annyit jelent, mintha más ember vidám nótára gyújtana. Es még azt is él kell mondani a költőről, hogy ízig-vérig közösségi ember. Nemcsak tulajdon bánata miatt szamor- kodik, nemcsak önnön örömén ujjong, hanem olyan emberekkel is együttérez, akiket személyesen nem is ismer. Gyakran önkéntes prókátor, és azt mondja ki, amit más érez, vagy gondol, és így születnek azok a költemények, amelyeket gyűjtőnéven társadalmai lírának nevezünk. Én minden szép verset szeretek, de a lírának ezt a fajtáját különösen sokra becsülöm. S zólj arról is, hogy máért éppen ez a nap a magyar költészet piros betűs ünnepe. Mert ezen a napon született József Attila, akit — túlzás nélkül állíthatom — minden száz fiatal költő közül kilencvenkilenc ősének, mesterének, példaképének tekint. Alkalmasabb ünnepnap tehát nem is adathatott volna a magyar költészetnek. Az pedig a természet gyönyörű csodája, gyönyörű ráadása, hogy a Mama, »született Pőcze Borosa-, éppen akkor hozta világra az 6 nagy fiát, amikor fű serken, rügyék robbannak, vizeket fodroz a szél, az élet millió színe szinte követeli a költő tollára a verset. Azt hiszem — egyszer talán utána is lehetne járni —, de azt hiszem, a magyar költészet legszebb versei akkor születtek, amikor a madarak is a legszebben énekéinek. Boór András Az idén a költészet napjának külön ünnepe is van. Tizedik születésnapját ünnepli. Már elkészült az immár hagyományos antológia, a műit esztendei szép versek gyűjteménye. Az ünnepi alkalomhoz méltóan, ünnepi köntösben, aranyszí nmei díszített borítóval. És több ez a könyv, sokkal több, mint egyetlen esztendő szép verseinek a betakarítása. Ez a könyv a mai magyar költészet keresztmetszetét. térképét tárja az olvasó elé. Milyen Is ez a költészet? Hasonlítsd, mondjuk, a kerthez, amelyben különböző és különböző virágok pompáznak. Hasonlítsd például hatalmas kórushoz, de olyan kórushoz, amelyben még a szólamok is külön hangokra bomlanak. Mert lám, megfér egymás mellett például Ladányi Mihály formailag már- már ziláltnak látszó, de gondolatilag sistergő szabad verse és Vas István szinte a szonett törvényei szerint fegyelmezett, súlyos, tömör költeménye, Simon István egyszerű szőkimondása és Juhász Ferenc mindenséget ostromló verslávafoiyama. Szerelmes versek megférnék súlyos közgondokon töprengő költeményekkel, marxista költő alkotása nem marxistáéval és ez nem gyengíti a szocialista költészetet, hanem egyre igényesebb alkotások születésére serkent V agy tíz esztendeje Robert Rozsgyesztvenszkij, a szovjet lira egyik kitűnősége azt mondta büszkén: »«Nálunk ma olyan közkedvelt a költészet, hogy maholnap népszerűségben lehagyjuk a futballistákat-* Ez arról jutott eszembe — majdnem elfelejtettem megírni —, hogy az idén a »Szép Versek* hetven- kétezer példányban jut él az olvasóhoz. Simon Lajos Takáts Gyula* HIDEG-TU U A téli fehérben, mint rajzlapon a parkok, erdők mélyéra egyszerre elénk állnak az örökzöld fák. Oly hatalmasak és olyan feketék, akár a sziklák. De csak a színük, nem a szivük. A nyári zöld és az őszi tarkaság után e múlandóság lehullt leveles cserjéiből okosan válaszolnak. — Hogy eddig észre sem vettük őket? Nincs bennük se hiúság, se büszkeség. Szembenéznek veled« és a télleL Tudják a sorsukat Egy óriás tiszafa már le is rogyott Tudják, kivesznek mind, akár az óriás csontú ős-állatfajok, mint a kivágott parkok száp kertészháaad és a víz nélkül maradt szökőkutak..« 2. A zöldtől a hegy gerincét sem láttad eddig. Derékba törte az élet, s a meszes csigolyák között, a magas partú útban most kocsi zörög. Visszhangzik a tört gerinc fala. Rajta át legrövidebb az út — Hová? — Mielőtt útjára lépnél, mint mértani rajzon a körződdel lemérheted. — Hová? — ... A völgyből a völgybe! De a legmagasabb gerincen áL Itt a legrövidebb az út A jrinnirl tag »estere jéggel metszette eléd... 3. — De ki lakik ott, azon a havas tetőn? — Mint csillag fénylik présház ablaka. Alatta és előtted szőlőteraszok. Most olyanok, mint az óriás méretű carrarai márványból vágott lépcsőfokok. A bor istenének grádicsai a Kapos völgyében... — Költők, társaim, nézzétek micsoda méretű lépcsőfokok!... Emberek, barátaim, nézzétek milyen magas ez a kék eres márvány... Uram, micsoda ragyogás!... — De csak azért, hogyha kerülőkkel egyszer is följutottál oda, hogy ott fönt a pince bárddal ácsolt szemöldökfája alatt meghajthassad a homlokod. Aztán a térded is a kát kézzel kapart pince tiszte mámorának forrása előtt.., Arcunk Kemény szél, csapkodó gonosz eső, nehéz vaksággal keresztelő, holdánnyéík űri hidege, siraiamcsü törtök éjideje. Fellegiben, ködben, létien lovon, nikaalákban viaskodom. Vitorlatellaim vassá,, váltam ördöggé, farkassá. Fejvágó kasza, jaj, fekete, arcod és arcom árvul bele, Szerelmedről Szerelmed porhó puszta télben Fekszem alatta fázva ébren Lopott virág magányos váza Tolvaj kezektől meggyalázva Akarom pedig jól tudom már Szerelmed tarlós vízverő nyár Mindened az csak nem szerelem Tovalobban — mégis keresem 4. Már ismét lent vagy a völgyben,- ezt is a tél metszette eléd. Ezt a tíz nádazott kaptárt, itt az erdő alatt Az ágdurrogtató fagyban, nézd csak, a méhek körül egy róka ólálkodik. A sok gaztól, virágtól és zöldtől tán ezt sem láttad volna soha. A dermesztő tél hideg-tűje úgy tette elém, mint a legnagyobb mester, ezt az eddig látott, talán legszebb acélmetszetet A ragyogó lapon a hóban a méheket és a rókát Mint pergetés után még a méz illatát is érzem a fagyban. — Hogy köszönjem és kinek? — Sehol senki. Csak az örökzöld fák, a legmagasabb út, a legrövidebb átjáró, a márvány lépcsők és itt a mézet szimatoló róka. El sem mozdulhatok, mert eliramlik ez is ... Minden oly világos és minden egyre dermesztőbb a mester körük • A költő új, »Sós forrás, című kS tétéből. baltává gásofc, halál jegyek — nélküled, magamban mivé legyek? LÁMPÁS Héra Zoltán Bújnék rettegve karod alá, kibontott melled rám -kiabál, Istennél naponta találkozó, életet dajkálva elhordozó. Ereid tapintom, fájdalmaid, ó jaj, kékeres lábszáraid, görcseid, szorongó félelmeid, világgal teljes mély öbleid! Féléd a porból kapaszkodom, domború hasadat magasztalom, medencéd kapuját, gerincedet, vasrostély mögött , virágsaemed, csípőd, a tudásban bővélkedőt, terheket viselő titkos erőd, dicsérem derekad, lábad, öled, szerelem-tiporta füveidet! Te vagy az ország, otthon, haza, megáldott méhedmek van igaza. Beléd én jajsaóvál kapaszkodom, kívüled fölöttem marai hatalom. Keltegető Vád Mihály ébresztése Az égbolt borult rád? hétalvó, meddig alszol? Agyadat otthagyhatnád. Benőtt a fű már, sebeid lelegelte, jöhetnél új arccal immár. Öröködbe a semmi iüt, pókszálon cipekedvé — jó volna ám, ha visszatalálnál. Látogatsz éjjel, jössz, beszélsz. s fosztasz is széjjel. Jöhetnél egyszer napvilágnál. Sűrűi az élet, minden megéled, pihe pihen, virágon virág. Rád tülekednek, rád petéznek, jó volna ám, ha megmozdulnál. Leszátttál, nyugszol, úgy maradsz — csőrgik a szarkák a tónál. Jő eataa ám, ha. odacsasgstáL
