Somogyi Néplap, 1973. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-04 / 79. szám
Napjaink gondjai — viták fókuszában H MŰVÉSZÉT TÁRSADALMI HASZNA Az eredmény mögött kísérletek hosszú sora H vita — van-e haszna, lét- jogosultsága a művészetnek máj- évezredekkel ezelőtt igennel zárult. Hogy mai témáiként újból előkerült, annak az az oka, hogy nyilván nos fórumokon és magánbeszélgetésekben egyaránt sokan szóvá teszik — kérdezve, töprengve, hírálva — a különböző művészeti irányzatok társadalmi támogatásának problémáját. Elsősorban természetesen. azt: miért adunk fórumot olyan alkotásoknak, amelyek nem szolgálnak köz- vetlenül hasznos társadalmi célokat, s miért támogatjuk nagy anyagi erőfeszítéssel olyan alkotóműhelyek munkáját, amelyek bizonytalan kimenetelű kísérletezésekbe is bocsátkoznak? Akik a támogatás arányát mértékét bírálják és vetik össze a közvetlen társadalmi haszonnal, alighanem ott tévednek, amikor olyanformán gondolkodnak, mint egy nagyüzem vagy iparvállalat esetében: érték vagy nem érték, amit létrehozott. Eladható vagy nem adható el? Olyan kérdések amelyekre konkrét választ • lehet adni — másutt, megfelelő tájékozódás után. S minthogy a művészetben nem így áll a dolog, az esetek túlnyomó többségében ugyanis nincs konkrét válasz, a logikán rés keletkezik. A logikai rés ott van, hogy sokan elfelejtik: amíg egy anyagból értékesíthető termék lett, hosszú utat kellett megtennie a műszaki gondolatnak. Egy technikus, mérnök, fizikus, matematikus, geológus — sorolhatnánk egész szakmák. különféle ágazatait — ötletéből, alkotó gondolatából tehetségéből és szorgalmából »rövid úton« iparilag előállítható termék még sohasem lett! Még egy nagyobb kollektíváéból sem. Az üzletekben kezünkbe kerülő legegyszerűbb fogyasztási cikk mögött is kísérletek — gyakran meddő kísérletek — hosz- szú sorozata óik Kudarcoké. is! A laboratóriumokban anyagok fogytak, kémcsövek, edények törtek, asszisztensék légjója dolgozott olyan részeredmény előállításáért, amelyről atcbb kiderült, hogy teljesen fölösleges volt, mert rossz irányba vitte a kísérletet, s mindent elölről kellett kezdeni. Idő, pénz, munka... S újból elölről. • Esetleg még azzal a tudattal is, hogy valószínűleg megint hiábavaló lesz az egész! De az eredményért eredménytelenségek sorozatát kell vállalni ... Áldozat tehát ez is, szükséges és kikerülhetetlen áldozat. Nem tartozik más elbírálás alá a művészet sem. Mert annak is az a célja, ami ennék: a hasznos munka, a jó eredmény. Osak itt egy kicsit bonyolultabb minden, mert az értékek forgalma másféle. A művészetben — amint a tudományiban is — előfordul, hogy egy-egy részeredmény csak az értők szűk körének szolgál tanulságul. Történet- tudományban, nyelvtudományban — s más tudományágakban is — nagyon gyakori jelenség, hogy egy új felismerés, egy új összefüggés megvilágítása gazdag és hatalmas gondolatsort indít él azokban, akik ugyan e tudományágnak a tömegekkel közvetlenebb kapcsolatban lévő formáit művelik. Közkeletű példával élve tehát: egy szótár megalkotása nem ott kezdődik, hogy az összeállítói beszélnek idegen nyelveken, isroerjk az idegen szavak jelentését. Komoly, tudományos igényű szótár elkészítése részvizsgálatok, nyelvészeti kutatások, szüntelenül tökéletesített módszerek láncolatán nyugszik; mondhatnánk bátran, hogy életműveken. A végeredmény, hogy a szótár használói megértik az idegen szavakat, megszólalnak az illető nyelven, már nemcsak e szótár, hanem e láncolat végeredménye is. i Valahogy ilyenformán vagyunk a művészettel is. A folyamat és az eredmény viszonya hasonlatos a tudományéhoz. Eszmefuttatásunknak természetesen semmiképp sem célja, hogy »megvédjen« .olyan művészeti jelenségeket, amelyek e folyamatba beilleszthetők, de lényegüket tekintve mein művésziek. Olyan közösségek — egyének — munkálkodását, amelyek vagy akik az állam pénzét fogyasztva eleve meddő kísérleteket folytának... Van erre is példa, napjainkban is! Bibliográfia — történelmi háttérként Könyv a magyar sajtóról A bibliográfia olyan összeállítást, lajstromot, felsorolást jelent, amely a könyveket s cikkeket — cím, szerző, téma vágy éppen mindhárom alapján — veszi számba. És mostanában egyre több ilyen tematikus bibliográfia lát napvilágot. Legutóbb például — az 500 éves magyar könyvnyomtatás tiszteletére — A magyar sajtótörténet irodalmának válogatott bibliográfiája (1705—1945) jelent meg a Magyar Újságírók Országos Szövetségének kiadásában. A nem is vékony kötet lapjain minden olyan könyv, tanulmány és cikk címe, illetve szerzője szerepel, amely az (1705 és 1945) közötti sajtóról megjelent, illetve, aki erről írt valamit. Mint a szerkesztő, József Farkas bevezetője elmondja: azok a szakembereik is meglepődtek ennek az irodalomnak a gazdagságán, akik az adatokat összegyűjtötték. S bárhol ütjük föl a köny- ' vet, mindenütt érdekességeket találunk. Lengyel Géza például A magyar újságmágnásokról írt tanulmányt, Bérezik Árpád a magyar sajtó magyarságát vizsgálta 1908-ban. Kárpáti Aurél, a kiváló színi- kritikus 1932-ben A magyar szellemi munka gátlásai címmel írt tanulmányt, és így tovább. Ez csak néhány, teljesen találomra kiragadott cím a több tízezerből, amely a kötetben található. Mindez negyem fontos az írók, újságírők, történészek számára, s hasz- Bos,sőt nélküLözheéeílenazoknak is, akikben kíváncsiság ébred egy-egy mű háttere, születési körülményei, valós történetem viszonyai iránt. A sajtó gazdagon szolgáltatja az ilyen »háttéranyagokat«. S az egyre növekvő számú könyvek mellett egyre nagyobb szerepük van a bibliográfiáknak is. Sznob filmek, igénytelen könyvek, rossz színművek, »kamarának«, »stúdiónak« vagy egyébnek elnevezett tárlatok, előadások, menyilat- kozások, amelyeknek se közvetlen, se közvetett hasznuk nincs, s nem is lesz. Éppen napjainkban lehetünk a tanúi annak, hogy a művészeti szövetségek közgyűlésein, ahol a szakma felelős képviselői, alkotóművészei fejtik 3d a véleményüket, igyekeznek olyan megoldásokat keresni, amely az értelmes, a közösség számára értéket »termelő« művészi kísérletezéseknek ad elsősorban teret. Amint a tudományban, a művészetben is vannak csak az értők viszonylag szűkebb köréhez szóló fontos jelenségek. Vannak írói—költői életművek, amelyeknek a megértése a művészetben való jártasságot, iskolázottságot — nem okleveles értelemben használván e szót! — kíván. A mai magyar irodalomban, film- és képzőművészetben is vannak ilyen alkotók; szocialista indíttatású, világnézetű alkotók is! Az ő műveik, különböző okoknál fogva, nem »köznyelven« szólnak. Áttételesebbek, formailag változékonyabbak, ha lehet így mondani : a «súlycsoportjuk« más. Hogy csak egy-két példát mondjunk: Juhász Ferenc néhány nagyobb lélegzetű költeménye, Örkény István egyik másik prózai műve, Jancsó Miklós film- nyelve nem ezek közé tartozik-e? Mégis, ki vitathatja el tőlük a minőséget, a tartalmi és gondolati igényességet, a művészi megnyilatkozás magasrendű voltát? Az értékek körforgalma a művészet egyik legszebb sajátossága. Keresik és vonzzák egymást Prakticista módon tehát nem közelíthető meg a támogatás értelmezésének fontos kérdése. Csakis úgy, ha az egyetemes társadalmi érdekeket tartjuk szem előtt, és nagyobb táviatokban próbálunk gondolkodni. Mert ennek hiányában olyan végletes helyzetbe sodródhatunk, hogy megkérdezzük, milyen konkrét haszna van — például — Az emlber tragédiájának ... Ilyen kérdés azonban nem tehető föL Mert hol a mérce megállapítani, hány nemzedék gondolkodását formálta nemesítette, hány embert nyert meg az igaz művészetnek és a mély gondolatnak? Témánkat nem meríthettük ki Futólag jelezhettük csak: a művészet támogatásának mi az értelme, célja vezérlő gondolata. Hogy konkrét társadalmi haszna az a többlet, amit az emberek gondolkodásában teremt: a jó alkotások szépsége, tisztasága, emberséget növelő ereje. Tamás István S óért, ««korért álltak sorban az asszonyok. A piactéren a beüt nyitva tartott. Délelőtt csapódott be az első lövedék, és a templom mellett kicsavart egy fát. Aztán kis ideig csend lett. Pillanatok alatt elnéptelenedett a piactér. Az emberek kulcsra zárták a kapukat. — Gyorsan jöttek — mondta nagyapám. A közelben lövedék találta Gönczi Bálint házát. Azt hittük, ennyi volt az egész, vége a háborúnak. Hajnalban apró szekerek zörögtek, lovasok vonultak a Tisza felé. — Kozákok — mutatott feléjük a nagyapám. Mentünk a piactérre. Réz- piku, Stuka és én. Majdhogynem egyidősek voltunk: iskolások és nagyon rosszak- Akkor már feltörtek néhány üzletet, hordták az árut, kinek mi jutott. A szomszéd Gecse Jósika hatalmas órát hozott Nem maradhattunk ki az eseményekből. Rézpiku három boxert, zsebceruzát egy sapka cukrot, Stuka láda lekvárt, két szíjostort szerzett Jómagam gyertyákat gyertyatartókat és boxereket Másnap odamerészkedtünk a kozákokhoz. A vásártéren rengeteg ló, kocsi várakozott Kényelmesen sétálgattunk a katonák között hosszabb ideig vizsgálgattunk egy-egy szebb lovat — Az a kis fekete megfelelne — jelentette ki határozottan Stuka. — Nekem sárga kék. Az ni! — mutatta Rézpiku. Magas katona állt meg mellettünk. Nézett, nézett magyarázott de nem értettük. Aztán kezembe nyomott egy csomagot, és elment Kétszersült volt. Eszegettük. Amikor elfogyott, zsebre dugtuk a kezünket s bámészkodtunk tovább. — Mit csavarogtok itt? — kiáltott ránk az egyik egyenruhás magyarul. — Mit akartok? — Lovagolni — Méghogy lovagolni? — nevetett jóízűen. Nem mozdultunk. Talán mérgesek, haragosak is lehettünk. — A lovakat viszik itatni, menjetek. De létrát nem szerzek — nevetett újra. Sz. Lukács Imre Három rohamsisak s zerencsére alacsony, szelíd lovacskák, fáradt lovacskák voltak. Végül is a hátukra kerültünk. Sarkantyú helyett kopott bakancsomat használtam, eredménytelenül. Három napig tartott a gyöngyélet. Aztán tovább vonult a tábor. Amikor az utolsó kocsi is megindult, a tolmács odajött hozzánk. — Menjetek haza! — dugott mindegyikünk markába egy csokoládét. — Ha visszajövök, hozok nektek igazi lovat. — S elmentek. Később Stuka felkiáltott: — Nem mondtuk meg, hogy a Porcsiny utcában lakunk! De hiába, a szerencse akkor mosolyog az emberre, amikor nem is várja. Ültünk Stukáéknál az eperfa alatt. Szóváltás se támadt közöttünk. Egyszer csak oda szaladt Erdei Micu. — Fogtam igazi lovat — Hol? Orbán Ottó DERŰ ÉS V1DÄMSÄQ Ezen a mennyei vakondtúráson ahol a helyi öldöklések mellett egy huzamosabb háború is folyik és napjaink bunkerében hasalva tudják az idő névtelen hősei hogy a mosoly csak áltatás és az öröm csak a halál haladéka 1 mert a nagy ügyek kis ügyekből tevődnek össze mert a győzelem ábránd egy olyan ütközetben, ahol számokkal ágyúzzák a parasztházakat mert nagy szobrász a megélhetés és birka-pofát farag az emberarcból és az éhségnek nincs költészete sem érzéke a szubsztanciákhoz ezen a földön ahol a szegénység nem újság ' v>és senki nem bolond a megrendüléstől dadogni és könnyezni mert ki nem szállt le már valamilyen keresztről és ki nem áztatta szögektől elgyötört lábát egy lavór vízben melyik gépírónő nem támadt fel miután elégették családját és ki nem felejtette ei szerelme felejthetetlen arcvonásait ■■ n,,i( ahol mindenki kezet rázott a fájdalomtól megtört özveggyel és mélyen a szemébe nézve biztosította együttérzéséről és táviratozott Lázár feltámadása alkalmából — A LEGJOBBAKAT — ahol feltalálták a kitartás eszméjét a kínzókamrák ellen ahol ugyan ki nem látott már minden látnivalót és kinek nem korlátozottak a lehetőségei és ki nem cserélné fői az öXlamügyeket egy horgászbotra ennek a kopár anyának a mellén ha a kozmikus bénaság csülagatoál a porhoz szögezve nekidölsz a korlátnak és lenézel a völgybe látod a század reményét, vacak kis teherkocsit hátára pakolva amit tűzből tűzbe menekít a maradék matyó bútorok zsákok lábosok csirkék mint egy megölhetetlenül pöfögő bogarat mint egy bádogpofájú hüllőt ahogy a szemével reflektoroe és benzin-nyelvét az erőlködéstől kidugja mint a gyerekek míg a lángok domborműve előtt rázkódó oldalán villog a nikkel márkajelzéséé Derű és vidámság. — Zsigmondék előtt. Én voltam a leggyorsabb. Mire Micu odaért, a kerítésen csüngtünk, és figyeltük a legelő állatot. — Ne nyúljatok hozzá, az enyém! A pró, agyonranyűtt pára roskadozott előttünk. Legelgetett a gyér fúvón. Fejét fölemelte néha, ránkcsodálkozott, ennyire futotta még az erejébőL Biztat- gattuk, hajtottuk volna, de nem ment. — Akkor is az enyém — sírt Micu. Nagyapám erősen csóválta a fejét, amikor megnézte a lovacskát — Kisfiam, játsszatok mással! Ebből soha többé nem lesz ló. Tönkretette a háború. — Hiszen legel. — Nem segít már az se. Kővetkező nap tűvé tettük érte a falut. Nem találtuk. Este német tankok jöttek a Tisza felöl. A temető mellett lőtték ki az acélszor-nyeket Egyik belei ordult az árokba a kövesútról, és megkopaszt- va, leszerelve, még évek múlva is ott pihent Amikor odaengedtek, mér nem találtunk valami nagy zsákmányt Alaposan végigkutattunk mindent 8 a temetőárokban két rohamsisakot fedeztünk föL Bemásztunk a tankokba. Végül három rohamsisakikal győzelmi mámorban távoztunk. Micunak semmi se jutott. Végigbőgte az utat. A Stukáék udvarán rendeztük a hadállásokat Két bunkert ástunk, összehord- tunk jó csomó cserépdarabot fölraktuk a rohamsisakot és dobáltuk egymást Micunak nem volt sisakja, beszakadt a feje. , — A háborúban vesztes is van — röhögött Rézpiku, és hazaszaladt Micu meglepett bennünket Vigyorogva jött, és elénk dobott egy gránátot Megijedtünk. — Nem jő. Kipróbáltam. Alkudoztunk. Nem adta. össze jártuk kétszer a Kun- pálék nagy kertjét hátha szerencsénk lesz. — Bolond lennék cseréim. Sisak három van, gránát csak egy. Dulakodtunk. Megcsúsztam, ő pedig hazaszaladt Kis idő múlva robbanás hallatszott — A gránát! Szaladtunk. A Mieuék kapujában már emberek álltak. Nem engedtek bennünket az udvarira. Megjött az orvos is. Assizanyok hangosan sírtak. — Szegény Ági, a férje ottmaradt a háborúban, most meg Micu. Később hordágyon vitték, letakarva. A temetésre nem engedtek. Negyednap mehettem az utcára. — Micunak adom a sisakot — mondtam. Kimentünk hozzá. Fejfájása tpjfrhftk együf a (Hincz Gyula grafikája) másik kettőt a sírdombra. Attól kezdve sohase játszottunk háborút. Nagyapám egyik reggel meghúzta a fülemet — Megyünk a földre. Egyél valamit, későn jövünk hazai — Nincss földünk. — Mától kezdve lesz. Két görhét dugtam a zsebembe, s trappoltam a nagyapám után. Tornajra mentünk, gróf Nemes János hír- tokára. — Látod, az ott a Kápolna. Bólintottam. Megálltunk. Nagyapám kézfejével megtörölte a bajuszát. Végignézett a táblán, s nagy komolyan kijelentette: — Itt lesz a földed, fiam. Egykedvűen vettem tudomásul. Föld, föld. Ha adják, legyen, ö nem mozdult. Be- lerúgdosott bakancsával a földibe, nézegette a színét, s morzsolgatta az ujjad között — Tiéd lesz. Már nem sok hasznát veszem, neked meg bőven terem. A kápolnánál tolongott az egész falu. Rézpiku, Stuka ísl Vártunk. Kis asztalt hoztak, olvasták a neveket, kinek hány hold föld jár. Később mérni kezdték. mm U gyefögyottan áRtak az embereik, fényesen csillogott a sziemük. Amikor ránk került a sor, nagyapám levette a kucsmáját Fából csinált karókait vertek a földbe. Az emberek továbbhaladtak. Nagyapám elővette bicskáját. Odalépett a karóhoz és jó darabot lefaragott belőle. Tintaceruzát halászott ki & zsebéből, s nagy, ékom-bé- kom betűkkel írta: Petras Aron. — Jegyezd meg, fiam! A mi földünk. Megszámolta, hányat lép a másik karóig. Fénylett az arca. — Tegyél zsebre egy marókkal! — parancsolt — Minek? — Hazavisszük. Rézpikuék is abban a táblában kapták a földet. Együtt indultunk a faluiba. Otthon az asztalra kellett termem a földet Nagyanyám odajött — Jó föld. — Az. Leike-fölóL — Megélünk belőle. — Éhes voltam. Megrántottam szoknyáját — Éhes vagyok. — Hallgass, mihaszna! — förmedt rám nagyapám. Később bögrét hozott. Belesöpörte tenyerével a földet A szekrény aljából papírba csavart magokat vett elő- Néhányat beledugott a bögrébe, s vizet öntött rá. Az ablakiba tette. — Ebből még lesz valami. Az új földben megragadt a mag, virágot eresztett Szép pirosat mint Micu sírján __ Somogyi Néplap M i
