Somogyi Néplap, 1973. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
A csődület körepén vertek egy embert. Az ember, akit vertek, vékony volt, amolyan horpadtmellű hivatalnok, szemüveges és talán ötvenéves lehetett. Az ember, aki verte, akkora volt, mint Cassius Clay, a nehézsúlyú ökölvívás exvilágbajnoka, de izmai talán még a néger bajnokén is túltettek. Fakóra mosott kék trikóing fedte szőrös mellkasát és a felső karján tetovált halálfej. Vastag , nyakán, homlokán izzadság- cseppek gyöngyöztek, ami — tekintettel a kánikulára meg a fizikai erőkifejtésre — egyáltalán nem volt meglepő. A horpedtmellű szürke nyúlszőrkalapja már laposra nyomva tanyázott a földön, és a szemüvegét is képtelen * yott megmenteni. Egy közepes erősségű pofon lesodorta, a következményhez nem szükséges nagyobb fantázia, hiszen az izomember szandálos lába cserepekké Toppantotta. Nem is cserepekké, üvegpor- ró! A horpadtmellű már vérzett, orrán, száján, fülén. Az izomember csak izzadt, lihegett, meg néha káromkodott. Utált ugyanis kánikulában verekedni, és ezt többször ki is fejtette a csődületnek, hogy leginkább ezért haragszik arra a pasasra. — Egy pofa hideg sör ilyenkor, nem bunyó! — recsegte, aztán rögtön farbarúgta a horpadtmellűt, mert hallatlanul ingerelte, hogy sör helyett neki ezt a nyavalyást kell ab- riktolnia. — Ügy vagyok én ezzel — közölte továbbá —, hogy ha belejövök, akkor nem bírom abbahagyni! Ennek meg olyan buzi pofája van, hogy elütlegelném egy hétig, de hát én se vagyok egy állat, pihenni nekem is kell, nem igaz? A horpadtmellű összecsuk - lőtt, le a nagy szandálok elé. Olyan volt az egész ember, mint egy összegyűrt zsebkendő, amibe valaki a vérző orrát törölgette. Hörgő hangokat hallatott, és úgy nézte hunyorogva a két poros barna szandált, mintha tőlük várna segítséget Kár volt Először az egyik szandál rúgta fejbe, azután a másik-. .............. —................ A csődületnek ez már feltűnt. Azért a brutalitásnak is van határa! Egy kövér asz- szony, akinek bevásárló szatyor volt a kezében, odasúgta egy sovány asszonynak, akinek nem volt bevásárló szatyor a kezében. — A gazember! Amaz bólintott és megborzongott. Elképzelt a gazembertől egy pofont és rögtön . gyászruhában látta a család- . ját. Egy nagydarab hentes, aki fehér kötényben szaladt: át a szemközti húsboltból, ' tanácsolta a mellette álló nagyhajú fiatalembernek, hogy hívjon rendőrt, mert ez már disznósági A. nagyhajú fiatalember élénken helyeselt abban, hogy ez disznóság, de nem ment rendőrért. Másfél éve lejárt a személyi igazolványa, minek ezt napvilágra hozni? Két vidéki tsz-tag, akik a tsz költségén, hivatalosan jártak Pesten és még volt egy órájuk a nézelődésre a vonat indulásáig, azon tanakodott, hogy a falujukban vajon ki tudná megrakni ezt az izomembert. — A Lacza Pista — mondta az egyik —, a Lacza Pista elintézné! — A Lacza Pista? — nézett a másik. —: Tán megártott a hőség, komám? Ezt csak a cigány Gerzson tudná helybenhagyni; De az úgy, hogy ennek lepedőbe szednék össze a csontjait, én mondom neked! — A Gerzson?! — röhögött a Qiaczapásfcás. — Na, hált aat 0 I Somogyi Néplap még én 1« kigumyasztom, ha kifogok egy jó formát! Pacal az, csak beheimót! Az izomember ekkor felemelte a horpadtmellűt. Nem szeretett hajlongani. Reumás volt a dereka és ha hajlongott, akkor fájt. Márpedig ha valaki a földön fekszik, és azt pofozni akarja, sajnos, le kell odáig hajolni. A rúgás pedig helytelen dolog a szandálra való tekintettel. Ki tudja, mikor lophat új szandált? Nem volt tehát más megoldás, fel kellett emelnie a horpadtmellűt. Igen ám, de a horpadtmellű sehogy sem akart megállni, csak csuklóit össze, mint a collstok. Mérges lett. Ezt a pofátlanságot! Arra vár talán ez a flyikhaj, hogy tartsa is, pofozza is, nahát, ez mindennek a teteje! ís akkor lődörgött arra Darázs Pál. Először azt hitte, borítékos sorsjegyet árusítanak, és már kaparászott a zsebében pénz után, gondolta, most az egyszer vesz egyet, de amikor a közelébe ért, látta, hogy bizony nem borítékos sorsjegyet osztogatnak. Egészen más az, amit itt osztogatnak, bár első pillanatra nem látta, ki az, akinek osztogatják. Azt hitte, a nagyhajúnak, csak amikor a csődület széléig ért, látta meg azt az emberre emlékeztető valamit, a nagyhajú karjaiban. Megdöbbent. Darázs először mindig megdöbbent, mielőtt ütött volna, mert alapjában,, véve soha sem szeretett verekedni. Annak idején az ökölvívást is, azért hagyTóth Máté Miklós le ezen vihogsz ? És ráadásul ebben a büdös hőségben, amikor snúrozni vagy ultizni lehetne egy pofa hideg sör mellett a haverokkal! Ez meg itt kiszolgáltatná magát, a rohadt! Körülnézett. A csődület ettől kicsit távolabb mozdult, a moraj is halkabb lett. — Te — bökött a nagyhajú felé az izomember —, gyere csak ide! A nagyhajú kicsit tétovázott, majd odalépett Az izomember neki támasztotta a horpadtmellűt — A hóna alatt fogd, te huligán, aztán tartsd jó erősen. Ha hagyod összerogyni, megkopaszt lak! A nagyhajú fogta a horpadtmellűt, az izomember kifújta magát és piszkos zsebkendőjével felitatta nyakáról, homlokáról az izzadságot. — Piszok egy melég van! „ — mondta a csődületnek. — Egészen beleizzadtam! Csupa lucsok már rajtam ez a trikó is. Röhögsz? — meredt a horpadtmellűre, aki mint egy rongybaba lógott a nagyhajú karjaiban. — Te ezen vihogsz? Lekent egy hatalmas pofont, ............. — Vihorászik! — magyarázta elképedve a csődületnek. — Ehhez mit szólnak?! Ennek még van kedve viho- rászni?! Persze könnyű a bitangnak, ő nyugodtan viho- rászhat, amíg én itt izzadtra . melózom magam! Már a karom is fáj! Higgyék el nekem, fáj mind a két karom! Olyan 1 csontos ennek a pofája, mint egy lónak! A feje mint a bazalt! Miből van a fejed, te? Rávágott egyet a fejére. — Mint a kő! fin mondom maguknak, mint a kő! Egy tüsköt előbb széthasítanék, mint ennek a fejét. Bitang • kemény feje van, az. szentl._ Nem hiszik? — bámult az egyik tsz-tagra, a gerzsonos- ra. — Na jöjjön, fogja csak meg! Elámul, milyen kemény! A tsz-tag odalépkedebt, megfogta. — Kemény — közölte elismerően. — Azt hitte, hogy hazu- dok? — Már miért hittem volna? — tisztult hátrább az ember. — Maga üti, maga tudja! Erről eszébe jutott az izomembernek, hogy valóban ő üti, és most nincs idő trics- tracsra, ezért gyorsan odasózott egyet a horpadtmellű gyomrára. Nem nagyot, inkább csak olyan játékosat, de a feje még ettől is mélyebba* béceakkkt a nyomorultnak. ta abba, mert sajnálta mindig kiütni az ellenfeleit. Márpedig, ha ő ütött, az ellenfél terült és általában slaggal kellett fellocsolni. Ezért inkább horgászni kezdett szabad idejében, meg verseket írt Azért néha kísértett ökölvívó múltja, ugyanis pincér volt az egyik kispesti étteremben, így hát alkalmanként kénytelen volt »ringbe« szállni. . Darázs tehát megdöbbent, aztán mivel jól vasalt, égszínkék nyári ruha volt rajta, szép lassan levette a zakóját. — Fogja, de vigyázva! — adta oda egy mellette álló szemlélőnek, aztán már ott állt az izomember előtt Az izomember ugyan magasabb volt de ilyen helyzetben ez elhanyagolható- körülmény, annál is inkább, mert csak másodpercekig .volt magasabb, áiddig, amíg Darázs hatalmas ökle le pem fektette, a tűzforró-aszfaltra. Olyan látványt keltett fakóra mosott kék trikójában, mint aki napozik. — Ez igen! — kiáltotta a nagyhajú, mert nagyon tudta értékelni, a szép ütéseket. Szenvedélyes ökölvívórajongó volt. — Hová tegyem, mester — kérdezte szolgálatkészen a nagyhajú, a kezében tartott hórpadtmellűre célozva. — Oda — intett Darázs egy hűvösebb hely felé, és megvárta, amíg a nagyhajú odavonszolta a horpadtmellűt és lefektette,’ mint egy csecsemőt. Nem volt ideje felemelkedni ebből a műveletből, mert Darázs egy pofonnal a horpadtmellű mellé fektette. — Ki látta még a verekedést? — fordult a csődület .elé Darázs, majd megragadta az egyik tsz-tag kabátját. — Maga itt volt? — Most jöttem — nyögte a tsz-tag —, a komám tanúsíthatja! De nem tanúsíthatta. Mind a ketten elterültek. Aztán elterült még a hentes, a két szatyros asszony közül az egyik, a másik elszaladt rendőrért, továbbá elterült még ' egy kopasz gyógyszerész, egy vámőr, két vasutas, egy pszi- , chológus, aki a lelki' vonatkozásait figyelte a verekedésnek, egy ismert fővárosi színész, egy absztraktfestő, egy kiadói lektor, egy színházi dramaturg, egy munkakerülő ... Aztán kijött az URH, a mentők, a hullaszállítók, fényképészek, újságírók, kicsit később a tűzoltók is, akik tűz híján az embereket lo-- csolták fel. Darázs Pál felvette égszínkék zakóját, majd készségesen elmagyarázta, hogy ki kicsoda. — Ez itt kérem — mutatott az akkor tápászkodó izomember felé — a verekedő! Az ott, akit vert. Ezek pedig — intett a tömegszállás felé —, ezek a gyáva szemetek, a nézők! Vagy ha így jobban tetszik, a tanúk! — Maga szerencsétlen — förmedt rá a rendőrtiszt —, maga itt félholtra vert egy csomó embert! — Embert? — kérdezte" nem kevés gúnnyal Darázs Pál, ■ és körbej ártatta szemét a csatatéren. — Nem téved ön? — Akkor is! Nem a maga feladata igazságot szolgáltatni! Nem a dzsungelben vagyunk! — Bizony — helyeselt gyenge hangon az izomember —, ez tisztúr kérem, egy vadállat! Mert kérem szépen, én csak beszélgettem itten a haverommal, mindenki tanúsíthatja, aztán jött ez és csak lecsapott! •• Éledezni kezdtek a többiek is. A nagyhajú dagadt arccal ténfergett elő, és a szatyros asszony összeszedte a szétgurult karalábét.' Föl éledt a .hentes.,, a két. tsz-tag, a. két vasutas, a~kopász. TgyógySze- rész, az- ismert fővárosi színész, az ábsztraktfestőj a.kiadói lektor, a színházi dramaturg, a munkakerülő, és a pszichológus is visszatért • a tudatalattiból. .. csak á horpadtmellűt vitték el eszméletlenül a Koltőiba. _Ki kezdte-a verekedést?!. — kérdezte szigorú hangon a rendőrtiszt mire mindany- nyian Darázs Pálra mutattak. — ö — mondták kórusban, és" bizonyságot kapott pofonjaik helyét simogatták az arcukon. - | Iby András A szavad tiszta volt, mert tiszta, aki lázad. És áttetsző volt ajkadon a dal, marat hegyi patak, mely szikláik közt vágtat. Ezért maradsz örökre fiatal. Kama«' hajad most is lobog a szélben, a szemed lángol, és jövőbe lát. Százötven éve szólsz a »nép nevében'«, es 'korszakokat ível versed át. Tőled tanultuk a hazát szeretni, az igazságot s mindazt, ami szép. Most kellene a szellemed követni, mikor nem frázis, puszta szó a nép. Tanár vagyok, s a fiaim szeméiben' kutatom fájón, lángod hova lett? Versed olvasva görcsösen idézlek s merengek könyved lapjai felett. Igen a versek! — Ans poeticádat koptatta hányszor méltatlan a szó. Pedig te láttad igazán hazádat, versedben mindig izzik a való. Itt élsz közöttünk. Néha tán homályban. Pedig több vagy már, nem csupán, magyar. Sírod felett csattog ezer csatában a forradalmi zászló s zeng a dal. Havat szitát a tél deres fejemre, de forradalmas lángod lám hevít. > . Neved felírtad múltra és jelemre, s jövőraknek szólnak tisztán verseid. Csanády János Meztelén lábnyom Meztelen lábnyom fénylő sárba fagyva, a nagyujj alatt a bőr récéi, fönt teli rajz: nyflkoszxyú, fehér ecsefenyomck — száguld a Föld, akár egy hó-golyó, a Nap felé! Fagyosan csikorog forgó jégtengelye — , t ropogva repül át a kátyúkon, . * holdkráter peremén, felaökkenraek a szerelmesek: »Túl könnyű ez a cséza erre a hosszú útra!« Meztelen lábnyomok a csillagporban, a nagylábujj reoéi, nyílko&zorú az égen — két zökkenő közt ölelkeznek újra, és kirügyezik boldogan a testi T— zSSSWm-A. Burmeev A KALAP Vettem a feleségemnek egy kalapot. Valójában nem ' is vettem, hanem szereztem, azaz hozzájutottam egy ara- nyós kalaphoz, ami á tényt egészen más megvilágításban mutatja, hisz venni mindenki tud, de szerezni?... Féltve őrzött zsákmányommal hazafelé rhenet betértem a rendelőintézetbe, mert hosszabb id/eje vacakol az epehólyagom. Az elöésarnokban an. nak rendje-módja szerint fogasra akasztom a köpenyemet, s nejem dobozba cső. AZ ŐSZ SOMOGYVÁJU JÓZSEF akva reRje. (VBKM Kaposvári Villamossági Gyárában rendezett kiállítás anyagából# magolt-Jzalapját a polcra teszem. E fenti művelet közepette érzem; hátulrót valaki kitartóak l figyel. - Óvatosan ^megfordulok, de valami.meg- magyárázhaiátlan gyatiakT vásféle visszaparancsol' a’fogashoz. Leemelem a'dobozt: biztos, ami biztos. Magammal viszem a rendelőbe. ‘" — Éppen jókor -érkezett,— mondja Gávril Gávrilovics, . vagyis Gáv-Gáv, ahogyan mi, páciensei hívjuk. — Új gyógyszereket kaptunk. .Naponta háromszor tizenöt cseppet kell bevenni, ■ evés előtt, vagy evés után — mindegy. i Ahogy kezet szorít velem, megkérdezi: — Mi ez a kerek magánál? — Ö, szerény kis ajándék, egy kalap. — Ajándék? — szörnyülkö- dik a doktor. — Hál hallotta maga valaha is, hogy Gávril Gávtilovics ajándékra tartott volna igényt? — Az ajándék, — szólok közbe — nem önnek, hanem Lidának, az asszonynak ... — Ja vagy úgy?! — menydörögi, valamivel enyhébben Gáv-GáV. — Tehát már a feleségem nevét is tudják? Micsoda spionnépség! Mindent kifürkésznek! Kész újságtéma! Előre látom, Lidocska hogy begurul. Na de , sebaj. Első alkalommal megbocsájt- ható, — fejezi be Gáv-Gáv és kiveszi kezemből a dobozt. Mikor hazatértem, Lida a feleségem nekem ront: — Hadd látom, hol az a kalap, amiről a telefonban ordítoztál . .. — A kalap Lidánál, Gávril Gávrilomcs feleségénél... — dadogtam félhülyén. — Ne is folytasd! Mindent értekl — fojtotta belém a szót. És egy hajszálon múlt, hogg el nem váltunk. Fordította: Baraté Rozália \
