Somogyi Néplap, 1973. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-18 / 41. szám
Szekeres Emil: Szökőkút Assisiben. Simon Lajos Titán Almomban megnőtt az erőm: s ölbe 1-uiptam Magyarországot ' Előbb dajkáltam, mint a gyermeket, aztán cipeltem, mint Titán a földet, majd úgy emeltem homlokom fölé, mint ágacskát a Szabadságszobor. Majd lábujjhegyre álltam, hogy legyek nem kisebb, nem több, éppen akkora, akár a földet hordozó Titán. Zsámolyt is tettem lábujjam alá, Bakony bazaltját, Gerecse kövét, hogy kincsemre,'kit égfelé emeltem, zúgjon a zápor, zuhogjon a fény, legyen már végre őserdő-kövér. ro,r S hit sarjad rajta gazdag vctemény, WBt * el ne takarják óriási fgk', hát lábujjon és hegycsúcs-zsámolyon emeltem égnek kincsem: a hazát. S szinte igaz volt, szinte nem csoda, hogy arcom völgyén ömlött a Duna. S zép ősz haja van és göndör. Arca barna szeme kék és köny- nyes. Azt mondja: »-a kislányomnak már nem lesz kutyája«. Aki mellette ül, szentül hiszi: ez bolond. Berúgott, és elhagyta a jobbik esze. De azért bólogat, meg akarja szolgálni a féldecit, amit az imént tett le a pincér az asztalra A beszélő nem tudja a másik gondolatát, örül, hogy hallgatják. Ketten ülnek az asztalnál, de sokan állnak körülöttük. Ö inkább a karzatnak beszél. A karzat röhög. Bár senki sem ért semmit az egészből. A beszélő hálás. Hozat egy újabb kört, igyon mindenki. Eggyel többet hoztak, a konyakot a pincérnek adja. Az visszaviszi, a mixernő visszaönti az italt az üvegbe. Jobb lesz ez pénzben. Egy féldeci 16 forint. És a pincér is a kislányára gondol. Ez ma, korán reggel már a harmadik »-link ital«, az 48 forint, a »jattpénz« egy százas. A százalék is megvan már: 30 forint. Nem kell Itt falsot számolni. Jöhet az ellenőrzés, a rendőrség, sőt a népi ellenőrzés is. Lajosnál minden rendben van. A mixemő ásít. Korán kelt, hajnali ötkor nyitnak. Főz magának egy erős duplát, s arra gondol, hogy ez a Lajos többet keres a minisztereknél. És ez a sok részeg! Hogy nem fáradtak el az éjszaka? Az ősz fejű beszélőnek szép bariton hangja van. Részegen is jól bánik vele- Unalmában a nő is odafigyel. — A kislányomnak már nem lesz kutyája — folytatja. — Nekem volt. Ügy hívták, hogy Szuszi. Volt stiglicem, kanárim és vércsém is. Lovam ... az nem volt- Pedig szerettem volna. Olyan szép ívű, erős farú, nemes nyakú pacit. Nem sikerült. Azért elvettem a feleségemet, neki olyan szép erős, nagy fara van. M indenki röhög. A beszélő * sört kér és hozzá féldeciket— Amikor a tyatya meghalt, 18 éves voltam. Hazahívtak Pestről. Rámhagyott 2000 ezüstkoronát. Nagy pénz volt. Apám azt mondta, ő fogta le a szemét. Előtte azt mondta ... az öreg, hogy. a Jóska gyerek- ~ bői lesz! valami, adjuk hát neki a pénzt. Nyomdász voltam, nagy szó volt az Cegléden. Néztem a kétezer ezüstöt, s láttam, apám is nézi. Azt mondja szegény, meg kéne csináltatni a házon a zsúpfedelet, Odaadtam neki a pénzt, az ő apjáé volt. — Jó ember volt a nagyapám meg az apám. Fél liter pályinkát ittak meg mindennap. Nem látta senki rajtuk. A pipát is kiszítták. A tyatya 88 éves volt, amikor a földbe szállt. Aztán apám, ő 80 éves volt. Én semmit sem hagyok a kislányomra- Kutyát se. A hallgatóság még figyel, de az arcokat már megmerevítette az unalom. Bejön két kis cigánylány: új színt, hoznak a vendéglőbe. Taknyosak, piszkosak. Az egyik tvisztel, a másik tartja a markát. A beszélő öt forintot ad neki, a többiek Zavarják kifelé. Egy — Azt mondja az asszony kapott újra a szón a beszélő —, hogy magának felügyelő úr olyan szép jázminszagú dumája van. Az ám, jázminszagú duma ... A cigánysoron elneveztek jázminszagú, jázmi-n- dumájú felügyelőnek. Azért, mert szépen beszéltem velük. Ez igaz. Meghívtak- Levágták a csirkéket, kismalacot sütöttek, citromot dugtak a szájába. Bort nem hozattak, hordószámra állt náluk. »-Lapnak a cigányok a búzapiacon — mondom a vajdáSuha Andor A HAZWDÓ hülye vigyorú azt mondja: »•járd el a hastáncot, kapsz egy forintot«. — Egyírt? Jóember! Hol él maga?! Röhögnek. A fehér hajú ad még némi aprót- A kislány belekezd, a pincér kizavarja. — Miskolcon voltam felügyelő negyvenötven. A tya- tyának igaza lett Detektív lettem, valaki! A cigányokat bízták rám. Ismertem őket, a fajtájukat, a lelkűket, mindenüket niég Ceglédről. Loptak! A búzapiacon. Hozták a zsírosparsztok a sok állatot, búzát, mifenét- Dagadt a zsebük. A cigányok meglopták őket. A kapitány kérdezte, meddig tűröm. Igaz is, meddig? Kimentem a Da- ni-völgyébe, a vajdához. — Lajos! — szólt a pincérnek. — Hozzon még, ami volt! — Nem lesz sok? — Hozza már! — Szóval kimentem a völgybe, a cigánytelepre. Bari Mihálynak hívták a vajdát- Nagyon szép felesége volt. Azt mondja nekem az asz- szony... — Milyen volt a nő, azt is mondja. •. Köhögés. A közbeszóló hülye arcát közel nyomja a megélőhöz, az ősz szép finoman megfogja az'áliát, gyöngéden eltolja, és azt mondja: — Nem láttál még olyan Szépet, pajtás. Villogó szem, villogó fog. Koromfekete haj, éjfekete szem, s nem több húszévesnél. nak. — Meglopják a parasztokat Csinálj valamit, vajda, mert ha nem... Tudod, én rendőr vagyok. Hajt a kötelesség.« F elügyelő úr, a devla áldja meg! — mondja erre ő — maga olyan, mint a testvírem •.. Hát értse meg: nem bírok a néppel. Nem bírok a cigányokkal!« — Az asszony mellém ült, 6 is mondott valamit, de inkább csak öntöttj .. Szétnézek a putriban, és ahogy kö- dösödik az agyam, látom, lassan annyian vagyunk, mint a lakodalomban. »•A falusi cigányok, a vályogvetők, azok a piszkosak, dögösek, tetvesek, azok lopnak felügyelő úr!...« — Mondom, csináljatok rendet mert baj lesz. Tagad mindenki. Esszük a húst, isz- szuk a bort... A kórházban azt mondja nekem az orvos, hogy szerencsém van, a kés megakadt a bordámban- Egyébként halálos szúrás volt Bari vajda elhozta a feleségét, s ott sírtak mindketten az ágyamon. Valódi könnyek voltak. — No és, volt valami maguk között? Az asszonnyal, a szép cigánynővel — kérdezte újra a hülyepofájú. — Marha vagy pajtás! A cigányoknál szent'a‘ csálác|- Kijöttem a kórházból, s beszéltem. a_ .kapitányommal;, bírjuk vagy nem bírjuk? Bírtuk. Vettem a piacon tíz pár csirkét, hozattam ötven liter bort, s megli ívtam! a kapitányságra a cigányokat, egyenek, igyanakbarna Margit Minden elindult Tüzes lándzsájú fájdalomkatonák utat vágtak a testemen át Vezérüknek, Kinek lüktetése a Létért szabad levegőért a torkomon sikoltott ütemesen véres szakítással bukott az új világba a katonák meghaltak az opál csendet új tüdőből felszakadó győzelemkiáltás csapta szét valaki összetette két tenyerét s felemelte a fiam Óriást szültem Két öklével a horizont szegélyét szabdalta hangtalan futószalagokat indított cl vitték, apumat, anyámat az embereket, a fákat egyre távolabb minden elindult és szédítő elipszisek vonalán keringett egy új rádiusz egy új nap körül 0 ISomogyi Néplap Galsai Pongrác kritikus naplójából A szesztestvér Valamikor régen — évekkel ezelőtt — hármasban ültünk Illyés Gyula tihanyi malomkőasztala körül: a költő, a füredi körorvos, meg én. Poharazás közben sokfelé ágazott a beszélgetés: Szabó Lőrinc került szóba, aki e házban írta a »Tücsökzenét«, s ha egy-egy szonettet bevég- zett, partvisnyéllel kopogott fel az emeletre... aztán a »Petőfi« új francia kiadása. .. aztán a német prózaírók körülményes, tincs-csavargató stílusa .... aztán a Marie Bell- társulat beszédkultúrája ... Aztán a mi irodalmunk... és a kritika! Itt elidőztünk egy darabig. — Nem tudom — möndta Illyés, — észrevettétek-e? Űjabban elszaporodnak a sommás kritikai közhelyek, szállóigeként kóválygó általánosságok ... Ha megengedi-' tck, elmondok égy történetet... Illyés küaa borai, s folytatta: — Az idén tavasszal, néhány íróbarátommal, meghívtak az egyik Duna menti faluba, irodalmi estet tartani. A műsor első része, annak j rendje-módja szerint, lezaj- I lőtt. Utána rövid cigaretta- szünet következett: ismerkedés, barátkazás a közönséggel Hát amint lelépek a dobogóról s megállók a terem sarkában, oda törleszkedik hozzám egy erősen kapatos ember. Nyilván a szomszéd . italboltból hajtatta ét * kíváncsiság. »Maga is elvonókúrán volt?« — kérdezi, s néz rám, a részegek bámész merevségével. Mit mondjak erre? Tiltakozzam? Inkább tréfára vettem a dolgot. »En is« — feleltem. S már kíváncsian vártam a folytatást. Az atyafi lehorgonyzóit mellém. »Es ugye, magának se használt?«— kérdezte. »Nekem se« — mondtam. »No lám! Pedig maga író. No lám« —~ Ezen elgondolkozott — .»Engem már négyszer akartak leszoktatni, négyszer vittek be a klinikára, 'mégse sikerült.« Nem állhattam tovább, s megkérdeztem: honnan tudja, hogy elvonókúrán voltam? Ki mondta ?«. A párás szempár kissé dacosan nézett rám: »Nem szégyen az, kérem! Az újság is megírta...« — Az újság? Illyés, aki maga is szórakozott a történeten, itt rövid hatásszünetet tartott. Két tenyerével, hátul a tarkóján összeszedte s rendbehozta szélben szétszóródott üstökét. Hátradőlt a székben. Nevetgélt: — Töltsétek! — mondta. A körorvos körbetöltögelte a poharakat. De egyikünk se mozdult. Vártuk a poént. — Először én sem értettem — folytatta Illyés —, melyik újság írhatta rólam, hogy megrögzött alkoholista vagyok. De előadás után egyik helybéli barátom előkerítette a megyei lap legfrissebb számát. Azt, amelyik a mi estünkről is tudósította olvasóit. A lap közölte az teák fényképét, s pár soros életrajzot is adott róluk. Ez aztán kiugratta a vidéki szerkesztőségben rejtőző Gyulai Pált! A cikkíró megdicsért, hogy jó költő vagyok, én írtam a »Puszták népé«-t, Kossuth-di- jat is kaptam... De nem mulasztott el megróni, mert úgymond: az utóbbi időben nem megyek helyes irányba folyton letérek az egyenes útról, jobbra—balra támolygok és ingadozom ,.. Egyéb se kellett az én borissza ismerősömnek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cipőben járunk,- csak az én hibámat — vendégről lévén szó — valamiképp nagyon tapintatosan, finoman, költői módon fogalmazták meg. Hát eddig a történet. — Én nem írom meg. De ha úgy tetszik, írd meg te! — nevetgélt Illyés, és a pohár után nyúlt. — Egészségünkre! A negyedik menet Piroska regenyhös. Es sze- rencsetlen asszony. Annyira szerencsétlen, hogy története mellé az író már előre odakészítette a zsebkendőt. Olvassátok és sírjatok! Szüleit korán elvesztette, első szerelme hősi halált halt, a második megcsalta, házát elárverezték, barátnői cserbenhagyták, a férje disszidált, a gyermeket rossz társaságba keveredtek — ennél vihar- vertebb nőt csak egy másik regáayöen lehetne találni. Hiába, a sors néha végtelenül könyörtelen! De az ember könyörülete véges. Es ezzel a véges szánalmával maga szeretne gazdálkodni. Nem szenvedheti, ha mértéken felül meg akarjak hatni; ilyenkor gyanút fog, és elzárkózik. Bizonyára ez az oka, hogy Piroska tizedik sorscsapása semmivel sem rendítette meg jobban, mint a legelső. Sőt, a történet derekán — ahol az asszony a fiatalkorúak bírá- jának rimánkodik — már unatkoztam is. Beleásítottam a zsebkendőbe, amelyet a könnyeimnek szántak. A regényben Piroska sorsáról Nagy Lajos jut eszembe. — Ha megyek az utcán — mondotta egyszer Nagy Lajos —. es egy temetési menet jön velem szemben, megállók, leemelem a kalapomat, s mély részvétet érzek, mert lágy szívű ember vagyok. Ha aztán továbbmegyek, és még egy temetési menet Jön velem szemben, megint megállók, megint leemelem a kalapomat, mert erényem a kegyelet, de igazi részvétet már nem érzek. S ha, mondjuk még tovább megyek, cs egy harmadik temetési menettel is találkozom, újra csak leemelem a kalapomat, mert tudom, mi az illem, de altkor már se részvétet nem érzek, se meg nem állok. Ha azonban a következő utcasarkon — úristen! —• a negyedik temetési menet is az utamba kerül, úgy viselkedem, mint egy kőszívű, kegyetlen is illetlen fráter: se meg nem állok, se le nem emelem a kalapomat, se részvétet nem érzek, hanem elnevetem magam ... Mert mindennek van — S azt tudta m-m, U szúrta meg, ki tört az éUÉÉM közülük? — Nem tudtam, de rtd meg a végét! — Eljöttek? — Nem jöttek. Csak BMf Mihály, a vajda és a felesége jött. Berúgtunk. Mondom az asszonynak: »-Maga olyas» szép és fiatal, maga színésznő is lehetne«. »■Én, a cigányasszony?« »Hogyne, asszonyom, az unióban már működik egy cigányszínház, higgye el, nálunk is lesz. ön primadonna- szerepet kap. Erről én fogok gondoskodni- De szokjon le a lopásról. Tudom, hogy ön zsebes, ön lopja meg a parasztokat a búzapiacon. Minden pénzt maga szed el. Amit a falusi cigányok vagy mások abból részt kémek.« »A Bari uszít, ő mondja, 6 az én parancsolom. ö az uram, ő a háznál a devla. •.« Az asszony a szájához kapott, későn. A kés már az oldalában volt. Nem tudtam rajta segíteni. A vajdát fölakasztották. Szép, fiatal férfi volt Az volt az utolsó szava: »Legyőztél, jázminszagú, jázmindumájú felügyelő!« Engem is ő szúrt oldalba— Nem rossz nép a cigány, csak érteni kell a nyelvükön. — És azután? — Azután? Ceglédre kerültem a börtönbe. Ott is felügyelő voltam. A nap betört a kocsma ablakán, s józanító fényével elzavart néhány száj tátit. Annál is inkább, mert az újabb körök elmaradtak, és az eddig elmondott történet kerek volt, egész. Mi jöhet még ezután? A mixemő megszólalt: — És ott, Vácott, a börtönben mi volt? Mi történt? Ott is cigányokat őrzött. A nők között volt? A fehér hajú mesélő a zsebébe nyúlt, és ott a világon semmit sem talált. A mixemő — a nők már ilyenek — kiküldött egy tálca Kinizsi sört, mert hallani akarta az újabb történetet — Ott, Vácott, a börtönben? — kérdezte a férfi. — Ott nyomda volt. Szaktársak, csíkos ruhában. Jól dolgoztak. Mondtam is nekik: maguk az én kenyéradó gazdáim, ha nem -volnának, hogy lennék 'börtönőr, börtönfelügyelő Szilveszterkor szolgálatban Voltam. A foglyok mozgolódtak. Az egyik az orvosi rendelőben dolgozott. Lopott egy üveg tiszta szeszt. Tudják, az sem abszolút, csak 96 fokos. Vízzel vegyítettük, azt ittuk. Éjfél előtt tíz perccel az 1 egyik megfogja a vállamat, és azt kérdi: »Nyomdász vagy te?« »Az pajtás, nyomdász vagyok. Annak tanultam.« »Akkor engedj ki bennünket, Szilveszter van. A Szilvesztert nem lehet a börtönben tölteni, férfiak között. A család köll, az asszony . •. Újévre, reggel hatkor bent leszünk.« »Becsszó?« y »Becsszó!« Egy nem jött vissza. Más» nap én Is csíkos ruhában szedtem az ólmot. Az ám, a jázmindumájú felügyelő, csíkosban. — Édesapa, édesapa! — egy kislány nyakon ragadta a mesélőt, s egy terebélyes asszony megállt hátul, tisztes távolságban. — Eleget fűzted már az emberek agyát, eleget meséltél már? — kérdezte a nagy- farú női A férfi oda sem figyelt. — Édesapám! — No látjátok, erre a kislányra én semmit sem hagyok- Semmije se lesz, még kutyája sem. Nekem volt. Szuszinak hívtam. Isztok még valamit? — és a zsebében kotorászott. — Jóemberek, hág}'ják a férjemet! Nem rossz ő, csak összevissza hazudozik mindent — mondja az asszony. — Szabadnapos, ilyenkor berúg, és iszik, mint a gödény. Ha; zudik, Az újságíróktól tanulja. Mit tanulhat azoktól? A férfinak szép, ősz haja ▼olt, göndör- Arca barna, a etetne kék és könnyes. Megfogta a kislány vállát, a felesége a hóna alá nyúlt, és szép csöndben kimentek a hűvös korcsmából a rekkenö napsütésbe.
