Somogyi Néplap, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-07 / 5. szám
így előítélet és ennek okai Kritika és közönség Létezik egy furcsa előítélet a közvéleményben. Valahogy így hangzik: ha a kritika* megdicsér egy filmet, egy könyvet, akkor azt nemigen érdemes megnézni, elolvasni, ha megszid, akkor biztosan van benne valami érdekes. .. A babona kialakulásának persze voltak olyan előzményei, amelyek — legalább is részben — érthetővé teszik a közvélemény reagálását. A kritika ugyanis egy időben olyan valóságot kért számon a műalkotásoktól, amely legföljebb a kritikusok elképzeléseiben élt, s ók ezzel az álvalósággal szembesítették a műveket. A nézők azonban sajat tapasztalataikból tudták, hogy mi a tényleges helyzet. Mindez meglehetősen régen volt. lassan már két évtizede, s ,az előítélet mégis tartja magát. Annál , furcsább ez, mert a közvélemény, a filmek, színdarabok nézői, a könyvek olvasói már régen másként viselkednek, már régen megváltozott viszonyuk a kritikához. A krrtíkaenenes szólásmondás mégis tartja magát. A budapesti színházak a megmondhatói, milyen nagy izgalommal várják ma már. a kritikák megjelenését, mert nem ritkán pénztári bevételük is a kritikai visszhangtól függ. (Természetesen vannak kivételek, és szó sincs arról, hogy Magyarországon csak a kritika határozná meg egy ma kózonsegsikerét vagy bukását) Ha valaki gyakrabban megfordul olyan ankétokon, művész—közönség találkozókon, amelyeken a közönség véleményét nyilvánítja, tapasztalni fogja: ezek a vélemények nagyon gyakran a kritikákban megfogalmazott álláspontokat tükrözik. Magyarán: sok ember egy-egy műalkotással kapcsolatos véleményét az általa olvasott —és elfogadott — kritika szavaival fejezi ki -- - - • • * S ei larmésietes szeb a közvélemény szükségszerűen csak azt ítéli meg, hogy valami tetszik-e neki, vagy sem. Ha. az indoklásról van szó, akkor már az esztétika, művészetkritika fogalmaihoz kfiH folyamodnia segítségért Mindennek ellenére változatlanul él a köztudatban a régi megfogalmazás: ha a kritika levág valamit, meg kell nézni. És megfordítva is. Nyilvánvaló tehát, hogy a kritika . hatásfokával ■ még mindig problémák vannak. Nem Sok mindent tisztázni lehetne... véletlenül foglalkozik az MSZMP elméleti munkaközösségének a kritikát- tárgyaló állásfoglalása a legszélesebb közvéleményt befolyásoló sajtóorgánumok és a rádió meg a televízió művészeti kritikáinak gyengébb hatásfokával. Mi lehet ennek az oka? Mint valamennyi társadalmi jelenségnek, nyilván sokféle oka van. Mégis, tálán érdemes hármat külön is kiemelni: feltehetően a legnagyobb szerepet játsszák. Nézzük az első okot. Elvileg rég eldöntött kérdés, hogy a kritika — elsősorban a napilapkritika — a legszélesebb közvéleményhez szól. Ezt a közvéleményt kell tájékoztatni az új műalkotásokról, ennek kell segíteni, hogy az adott művet valamilyen érték- rendszer alapján elhelyezze a többi mű között. Feladata, hogy a mü elemzése, ideológiai tartalma és művészi megformálása közötti egységet vagy ellentmondásokat • megértesse a nézőkkel, olvasókkal. Minderre pedig azért van szükség, mert a kritika az egyik leginkább kézzelfogható ideológiai fegyver az eszmék olyan küzdelmében, ' amelyben a gondolkodó, humanista, szocialista emberért folyik a harc. Elvileg tehát tisztázott, hogy a napilapkritikát mindenekelőtt és főként az újságolvasok — tehát a legszélesebb közvélemény — számára írják. Csak ebben az értelemben tölti be azt a másik fontos funkcióját is, hogy magát a művészeti közéletet, az egyes művészeket is orientálja, befolyásolja. Ha a legszélesebb közvélemény számára teszi közérthetővé egy mű értékeit vagy gyengéit, akkor segít a maga módján legtöbbet az adott művészed ágnak is. A gyakorlatban mégis találkozunk a napilapokban olyan kiüti kai írásokkal, melyek megfordítják a hangsúlyt, es.-akarva-akaratlan elsősorban a művészeti közélet igényei, elvárásai,' harcai jegyében íródnak, s csak másodlagos eredményük — vagy eredménytelenségük —, hogy az olvasókra milyen hatást gyakorolnak. Ennek a hangsúlyváltásnak az a nagy veszélye, hogy ha a kritikusnak . igaza van is (mivel elsősorban a művész számára "mondja el igazságait), a ’ közöjjség nehezen fogadja el azokat. Megérzi: rá mint olvasóra, nem nagyon voltak tekintettel. Háttérbe szorult. A kritikák hatástalanságának másik oka lehet az az indokolatlan. de kétségkívül létező- szakadék, amely a legszélesebb közvélemény szórakoztatására készülő kulturális fogyasztási cikkek és a valódi műalkotások között nagyon sok ’ műfajban húzódik. S ezért már egyáltalán nem csak a kritikák írói a felelősek ! Az iskolai és az iskolán kívüli oktatás, népművelés — s maga a művészeti közelet is — gyakran összekeveri ä fogalmakat. Mert szeretné elhitetni bizonyos típusú művekről, hogy azok nem csak szórakoztatnak, nem csak időtöltésre valók, hanem igazi műalkotások is. Jó esetben persze a kettő egybeesik. De ez a »jó eset" nem túlságosan gyakori. A közvélemény felkészületlen része tehát rossznéven veszi a kritikustól, ha az őt oly jól elszórakoztató »művet" nem becsüli műalkotásként... , A harmadik ok, ame\y a krjtika nem mindig kielégítő hatásfokát eredményezi, feltehetően ákritikusod személyes adottságéiban rejlik. Természetesen jobb volna, ha egy- egy művészeti ág legjelesebb esztétái rendszeresebben jelentkeznének a napi sajtóban is. A legjobbak többnyire a legegyszerűbbek, a leginkább közérthetöek is. A tudásanyag azonban önmagában nem abszolút mér- ce. Egy tudós is lehet rossz előadó. A napilapkritika sajátos népművelő mjjfaj, amelyhez minden jel szerint sajátos tehetség kell. Eltalálni a megfelelő hangot, meggyőzni az olvasókat az érvekkel, és még az írás stílusában is felidézni egy-egy műalkotást. Ráadásul mindent a napilapok kötött terjedelmi lehetőségej miatt meglehetősen röviden! íme, a követelmények. S nyilvánvaló," hogy ezeknek nem könnyű megfelelni. (Ném is minden kriti- j kus felel meg.) Egészen bizonyS6, -hogy - e három körülményen kívül más okok is közrejátszanak a cikk elején említett előítélet továbbélésében, s jó lenne, ha a kritikai állásfoglalás nyomán kibontakozó, higgadt hangú vitában sok minden tisztázódhatna A közönség is örülne neki, a kritika tekintélye is növekedne. S talán egyszer — nem is olyan távoli jövőben — ilyen párbeszédeket lehetne hallani a munkahelyeken: — Te, ezt megdicsérte a kritika: ezt meg kellene nézni. Ezt lehúzta, ne pazaroljunk rá időt! Bernáth László Szirmay Endre TÉLI ÜT Gondolatban százszor is lemérte: mekkora vonalat rajzolt az idő a háta mögött kullogó sötétre. Sohasem látta — mégis biztos benne: a felhők felett most is elkíséri egy csapat búgó, fehér szárnyú gerle. Csak tudná, mennyi szakadék, kitérő keseríti útját; nincs megállás többé, viszi lázas hite, a szívében égő. • Ropog a hó, sziszeg a fagy kése; ráncos arcán kaparász a szél, egy régi daltól frissül a lépése. Megy az alvó, havas fák alatt; ' görbe vállán ezüst tollú madár: borzasán gubbaszt a vörös szemű nap. Boór András KESERQÖ Engedj futni rab világa Nem születtem árvaságra Belefájdult már a sorsom Nyugalmamat mind elosztom Varangy árnyék húz a földre Odavonna mindörökre Megölhetne hogyha várnék Tapogatva mint a szándék Bemocskolná könnyű vérem Mielőtt a jót elérem Nem fonódna rám a holnap S megátkoznának a holtak Eressz el hát rab világa Nem születtem árvaságra Qéi u tanonként mindig a vasút mögötti ligetben gyűltünk össze. Ha a felvégiek eljöttek, sokszor még este tízkor, is fociztunk. Ezeket a meccseket rendszerint mi, a ligetiek nyertük, de ha az »Okos" játszott, sohasem sikerült gyámunk. Ö volt a nagymenő. Tizennégy évesen már a falu felnöttcsapatában játszott, és mi örültünk, ha leállt iköaénk. Tenyérnyi területen cselezett, húzogatott jobbra-baira, és mire észbekaptunk, már csak a kapussal állt szemben ... Egyszerűen nem lehetett leszerelni. Volt egy igazi, börszeges csukája is. Trükkjei mellett legjobban azt a cipőt irigyeltük. Egyikünk sem játszott még stoplis cipőben, így aztán, tátott szájjal néztük, amint »Okos-« fölhúzta és befűzte az övét Arra gondolni sem mertünk, hogy kölcsön kérjük ... Ä játéka kísértetiesen hasonlított Albertéhoz. Az »Okos" név is ezért ragadt rá- Mindenki csak így szólította. Mi, akik négy-öt évvel fiatalabbak voltunk nála, észre sem vettük, hogy kihasználja rajongásunkat. Boldogan vittük neki a cigarettát, '“nyesne suviokoltuk a cipőiét,- s loholva kézbesítettük szerelmes leveleit. És figyeltük, mikor mennek el a lány szülei ■ otthonról. Ilyenkor kuncogva találgattuk: »Vajon mit csinálhatnak az üres Katona Horváth János: Á MÁRNÁI A. lányt leírnak hívták és tizenöt éves volt akkor. Okos a maga tizenhat évével már felnőttnek számított A nyolcadik osztály után dolgozni kezdett. Kapált, egyelt, kukoricát. tort, akár a többi felnőtt A faluban mindenki tudja hogy kivel, mi történik. Azt sem titkolhatták el, hogy Icu terhes. Okos tizenhét évesen nősült és egy év múlva már nagy fia volt. Kellett nekik a pénz, ezért különmunkákat is vállalt Nappal, vontatót vezetett, ■ éjszaka gabonát zsákolt. Egy évig, még a focipályát is elkerülte... Amikor újra játszani kezdett, már apám foglalkozott a falu csapatával. Nagyon nehéz volt összeszedni a fiatalokat. Emlékszem, sokszor csal: apám és a szertáros, voltaic a pályán, A tsz-beai sötétedésig kellett dolgozni, és aki hat-hét órakor ment haza, az már nem vánsaorgott- le az edzésekre... Okos azonban nagyon ritkán hiányzott Apám mindig külön foglalkozott vele. — A tizenhatosról beadok. Szaladj rá, és kapásból lődd! Vagy: — Húsz méter labdavezetés, és passzold nekem a labdát. Utána spimtelj. és ha vüKga^fcaporl egyből lődd! , Óta, é$ újra ismételték. Okos pecag esináifta, mert tanulni akart — Köszönöm, Jani bécsi! — Szokta mondani. — Ugye, a jövő héten is folytatjuk? Nem kellett sokáig várai az eredményekre. Egyénisége hétről hétre teljesebb lett... Egy év sem telt eü, és mindenhol ismerték. Nem volt olyan falu, ahol ne rúgott volna gólt ahol ne köszöntek volna neki előre az emberek... Vasárnap a meccs alatt mindig kiürült a falu kocsmája. De annál nagyobb volt utána a forgalom. A férfiak egymás hegyén-hátán tülekedtek a pult felé, hogy megigyanak egy korsó sört. Ez volt a vasárnapi szórakozásuk ... /“^kosnak sohasem keltett sorba állna vagy ü- aetrb Mire félöltözött, öt-hat korsóval várták a cimborák. — Ne igyál annyit! Tönkreteszed magad! Csak apám intette így az ivástóL Ha ó szólt Okos letette a poharat, és hazament. Hallgatott rá, talán bízott is benne, Ag egvdk ■'•'asárnap zöld színű Opel állt meg a pálya mellett.1. ‘ — Pestről jöttek! — Elviszik az »Okost" — sugdosták az emberek. — Talán még válogatott is lesz... A kocsiban valóban egy pesti klub ügynöke ült. Okost kereste. Ha akkor igent mond, ma talán ismert labdarúgó. De nem merte vállalni a kockázatot. — Viszontlátásra, Pásztó eponttáns! Két hét múlva visszajövök, addig gondolja Az autó mögött szürke porfelhő kavamgatt. Nem lehetett látni az utat, nem lehetett sejteni a jövőt... — Lakást meg állást ígértek, hat elmegyek — mondta otthon a feleségének. Sokáig hallgattak. — Apuskálákkal is meg kell ezi beszelni . v — nyögte ki végül az asszony. — Ha megy a játék, hamarosan az -egybe" kerülök, és akkor majd dől a pénz ... Icu lehajtott fejjed, szó nélkül horgolt tovább. — Mit akartak? — Kérdezte fiától az öreg Pásztó. — Apám — kezdte bizonytalanul Okos —, Pestre mehetnék focizni... — Ne menj, fiam, te sehova' Nem biztos kenyér az. Feleseged. gyenekeäd vannak. Meg aztan rtt vagyunk mi, öregék... Iskolázott se vagy'... Pénzed' itthon is lesz... Ha meghalunk, rád íratjuk a házat... Meg aztán ott vannak az állatok is... Maradj, fiam! Apám hiába biztatta, otthon maradt. A falaiban semmi sem változott. Egy ideig még a vasárnapi látogatóról beszéltek, de néhány hét múlva elfelejtették. Okos is ugyanúgy játszott, mint régen. Csak apám vette észre, hogy már nem a tanulni akaró fiatalember jár az edzésekre. Egyre ritkábban -ment el játszani, és a vasárnapi meccsek után alig tudta letenni a sörös korsót. fed a már nem látni józa* ■ nuiL Ha néha találkozunk, átöleli a vádiamat, és a bortól megcsukló hangon mondja: — Tudod-e, komám, hogy apád olyan, mint egy falat kenyér? Azt is megmutatta, hogyan álljon a lábam ... Mindig jót akart nékem. A szakramentumát! Aztán lassan étvánszo- rog... Legutóbb vasárnap láttam. Este volt, mentem az állomásra. ö ott állt az alapvonalon, a kapufának támaszkodva, kezében egy korsó sör, és magában beszelt. Még láttam, hogy fölemeli a poharat és a szája félé viszi... Aztán lassan, elnyúlva alacsuigoas a flehe* hab™, KÉT JUBILEUMI KÖTET Petőfi Sándor születésének ISO. évfordulóját köszönti az ország, s ezt teszi a maga módján a könyvkiadás is. A Kossuth Könyvkiadó és a Zrínyi Katonai Könyvkiadó például közös vállalkozásban 22 tanulmányt foglalt kötetbe: részelemzéseket, amelyekből kikerekedik az egesz. A Petőfi tüze című kötet szerzőinek névsorában a költő életének avatott kutatóit találjuk, így többék között Mártinké András, Lu- kacsy Sándort, Fekete Sándort, Pdndi Patt, a témák sorában pedig a »Versek" kiadásának történetéi, a Tizek Társaságának krónikáját, Petőfi es a világlíra kapcsolatát, a kozgondolkozásban elő Petőfi-képek változását. Azaz: ti sztol eta rí ásna, a költő, a politikus tevékenységének elemzésére, munkásságának sokoldalú bemuta- I fására vállalkozik a kötet. S teszi ezt nemcsak tudoraá- , nyos alapossággal, hanem a legfrissebb kutatási eredményeket is megismertetve. Hasznossága a nagyközön- j ség előtt általában ismeret- . len tényék, összefüggések sokaságának közlésével, értéke pedig ay.?» 1 mérhető, hogy a fölfedezés izgalmát kínálja a felszínnél többet látni akaró olvasónál:. A könyvet a Petőfi-irodalom válogatott bibliográfiája egészíti ki. A Petőfi életútja című, nagyon szép kiállítású, gazdagom illusztrált művet Mar- tinlfaó András ámította össze, s a ■ Kossuth ■ Könyvkiadó gondozta. Népszerű, a legszélesebb körnek szánt kiadványról lévén szó, aligha kifogásolhatnánk bizonyos engedményeket, ám ez esetben ilyenek nincsenek. Színes, sokoldalú kalauzolásban van ré&zünk, megismerhetjük a költő életének minden lényeges mozzanatot, s a lapokat forgatva hökkenünk meg, mennyi mindent tár fel csak mostanában e mozzanatok némelyikéről a tudományos kutatás. A jól válogatott dokumentumok, a lényegre világító idézetek, a tömör kommentár, a rengeteg kép minden bizonnyal jogos sikert ház e könyvnek, <M) Bálint András Örökösnek hitt életünk így hát várunk. Kezünk ölben — miénk a föld. Mérjük súlyban, darabban és négyszögölben, testvérrészre fölalkudtan. Időben nem. Az Idő megy, dolgunk már nem sok van vele: látjuk, mikor érik a meggy s fáját a hó hogy fújja be.
