Somogyi Néplap, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-28 / 23. szám

Gótika

i!\ JÍ86.’ 4 5

Szabó Éva grafikája.

(A • Balázs János Képz6mflvé*eetl Kör tagjainak munkáiból).

Bencze József:

HÓEMBER

Hóember szendereg.

csodákon elmereng.

Felhők mögé tekint gyermeknek vígan int.

Ul báván és balgán, dér fénylik az arcán.

Levél fityeg süvegén, szén bizsereg szemhelyén. Felhők mögül nézi nap tőle fél csak néhanap.

Ruhája szép ködselyem, reszketve leng, úgy lebeg.

Kutya őrzi örömét, orrára ül a veréb.

Nem fáradt és nem álmos, koronája a lábos, nincs ruhája, hálóinge, némán néz csak, úgy tekinget.

Bajszán nyílnak dérvirágok,

szeme őriz nyári álmot, léha, lusta; kutyát őrről, pipájába dohányt gondol. Söprűs cigánynak is nézik, kutyák titkon elkísérik.

A havas tél csillag-atyja, holtát tavasz megsiratja!

M

int kisfiú szűk világomból egy napon a városba csöppentem. Lenyűgöző látvány volt a nyüzsgő utca, még inkább Tóná bácsi hatalmas kőháza.

Otthon, a faluban ugyanis vályogból készültek a házak.

Addig nem láttam másmi- lyet; meg Tóni bácsit sem ismertem, pedig a ruagybácsi- kám volt.

Kilencvenedik születés- ============

napját , ünnepért e^űit Dékány Kálmán:

össze nála a rokonság.

Anya sem sajnálta az útiköltséget.

Megéri,

mondta, hisz Tóni bácsi — gazdag, és az

Nem kép volt az, amit láttam, hanem valódi táj. Hegy, csillogó bérceik, a magasban sas kering. Magam is benne voltam a tájban, szinte arcomon éreztem a levegő áramlását.

— Na, hogy tetszik? — tudakolta nagybácsikám.

— Gyönyörű! — lelkendeztem.

Kukkantó

volt a kívánsága, hogy engem elvigyen hozzá. Tóni bácsit Brrumá néniék gondozták, amiért lakást kaptak 'tőle, bár nem a kőházban, csak az udvar végében, hátul, de ez a kisebb ház is cseréptetős volt. A miénket pedig csak nád fedte.

Szép kerten haladtunk át — csupa virág meg rózsadugas —, ahogy felvonultunk Tóni bácsi köszöntésére. Nagy házának csupán egyetlen szo- bácskáját lakta, a másik kettőt lezárta.

— Vén zsugori — panaszkodott Emmi néni anyának. — A lomjai ^fontosabbak neki, mint a mi kényelmünk.

A c-sdszolt, piros téglafalak meg az eresz szegélyén végigfutó fényes esőcsatorna megdobogtatta a szivemet. Ezt mind ón öröklőm majd Icával! Anya már kiszámította, mennyi lesz ez pénzben ...

Az első meleg, rojtom perceknek ón voltam a hőse. Tóni bácsi merengve nézett egy darabig, s amikor megszólalt, apára emlékezett.

Anya megkérdezte, mivel tölti napjait, nem unatko- zik-e nagyon egye Soha, felélte Tóni bácsi. ,án füzetet szedett elő a fiókból, s eldicseüoedett, hogy harminc esztendeje minden nap beleírja az időjárást, a napsütést, a szelet, meg a felhőket.

Korán búcsút vettünk, mert senki sem akart Tóni bácsi terhére lenni. Amikor rám került a sor, így szolt:

— Andrist még hagyjátok itt!

Anya csaknem egyszerre

kiáltotta Emmi nénivel:

— Szívesen, drága Tóni bácsi! Nagyon örülünk, Tóni bácsi.

K

etten maradtunk. Tóni bácsi megint rám hunyorított, dörmögött valamit, és a szekrényhez csoszogott. Hosszúkás fadobozzal a kezében tért vissza az asztalhoz.

— Várj csak mutatok neked valami szépet! — Rejtélyesen mosolygott, ahogy fölnyitotta a doboz fedelét. — Ilyet még nem láttál, az biztos ...

MegiHetődve várakoztam. Csupa fül és szem voltam.

Nagybácsikám ugyan közönségesen csaik kukkantónak nevezte, pedig valójában igazi varázsdoboz volt. Két apró ablakszemmel, sínen tologatható kerettel. Abba tette a képeket Előbb ő nézett bele.

— így ni — mondta, és igazított rajta, — Most te következét

E

— A Stáyer-Alpok! — mondta. — Ott is jártam, vándorlegény koromban.

A dobozza 1 beutaztuk a nagyvilágot; rónákat, folyókat, tengeréket. Mintha hónapok teltek volna el közben!

Megigézve, teld sóvángó áhítattal bámultam Tóni bácsira. Elfelejtettem a kőházat a kertet, az ezüst pénztől csillogó hollt Tiszát. Egyedül a varázsdobozra vágytam, s úgy megkívántam, hogy sajgott a mellem, elfulladt a lélegzetem. Hátha ... hátha nekem szánta, reménykedtem egészen addig a pillanatig, amíg be nem zárta a szekrénybe.

Ettől kezdve arra számítottam, ha összebarátkozom Tóni bácsival, majd csak elszánja magát az ajándékozásra. Már-már láttam magam játszó pajtásaim gyűrűjében, ahogy közrefognak és kikérdeznek: milyen a város, mi minden van ott?

1 kikor előveszem táskámból a játékot. Kérdezik: »Ez mi?« »Közönségesen csak kukkantó« — felelem, és a szemük elé tartom. — »De igazában varázsdoboz.« Megcsodálják, s nem akarják abbahagyni a kukucskálást. Elfogom irigy pillantásukat

»Hol szerezted?« — kérdik.

»A városban« — félelem.

»Boltban?«

»Nem. Tóni bácsitól kaptam. Boltban "nem "árulják..«

»Sehol?«

»Sehol.«

, »Valahol csak kapni ?«

»Nincs több, csaik ez az egy.«

»Sehol a világon?«

»Hát pensze« — bizonygatom. — - »Tóni bácsinak'- is csak ez az egy volt, de nekem adta. Neki nem kell, úgysem sokáig ól már. Kilencven éves.«

»És ha te meghalsz, kié lesz?«

»Én nem halok meg. Akié a varázsdoboz, az örökké el.«

»Azt mondtad, a nagybácsid meghal.«

»Igen, mert nekem adta. Ezentúl mindig az enyém lesz, és ón soha nem halok meg Értitek már?«

Nagybácsikáimat minden nap meglátogathattam, s ő megtanított a kukkantó kezelésére, s megengedte, hogy önállóan használjam. Közben újságot olvasott, drótkeretes pápaszemimeL De észrevettem, hogy időnként kiles az újságból, engem figyel. Néha odaszólt:

— Meséld d, mit látsz?

— Egy nagy fehér hajó úszik a tangieren — válaszoltam. — Füstölög a kéménye. A hajó körül fehér madarak röpködnek, némelyik közülük bukva rá száll a hullámokra.

— Sirályok — mondta Tóni bácsi. — Így hívják azokat a madarakat. Mindig elkísérik a hajókat Olyan, hajón utaztam egyszer vándorló koromban, a dalmát

■ ....... vizeken. Tud

od te, mi az a vándorló korszak?

Nem tudtam, csak emlékeztem rá, hogy ezt már máskor is említette. Régen ________ az volt a szokás, mesélte Tóni bácsi.

hogy mielőtt egy iparosle- góny mestervizsgát tptt, nekivágott a világnak. Bizony, így volt. ű szíjgyártó és kötélve- rő mester lett. Kétszeres mester.

Máskor így szólt:

— Megmondjam, milyen idő volt, amikor halálodon voltál?

Tágra nyitottam a szemem: a halálomon?

— Ezt se tudtad?

Feleletül a fejeimet ráztam.

— Bizony, hajszál híján meghaltál egyszer, hároméves korodban. Hanem a szervezeted megbirkózott a krízissel, az első halál erejével. Mert tudod, kis Andris, ez az első halál olyan próbaféle, meg sem adatik mindenkinek, hogy része legyen benne. De akinek megadatik és iki is állja a próbát, ahhoz később, felinőtt karában mór csak félve mer közeledni a halál

... Az utolsó napra ébredtem a vendégségben. Amikor Tóni bácsihoz bementem, a varázsdoboz már ott volt az asztalon.

— Gyere! — mondta. — Még sok mindent nem láttál itt.

Bevezetett a szobákba. Az

elsőben voltak azok az eszközök és készségek, amelyekké’ a mesterségét űzte.

üzelt a türelmetlenség, hogy visszamenjünk a varázsdobozhoz. Ám most nagybácsikám nem engedett -hozzányúlni, ő maga hozta működésbe. Talán mert utoljára játszik vele, gondoltam. Sóvár, mohó reménykeT déssel lestem minden mozdulatát. Mintha búcsúzna tőle. Kezem oldódik, elszabadul, és már nyújtom érte.

Tóni bácsi megremegett

— Hogyisne! — mondta. — Még ezt is? Kapzsi kölyök. Tudd meg soha! — és elzárta a varázsdobozt a szekrénybe.

Aztán már csak a vógren- reletben reménykedtem.

Sokáig élt még a nagybá- csiikám, de nem láttam többet. Százegy éves korában halt meg. Fiatalember lettem közben, érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben.

»Ég veletek!« — írta a zá- zadékban örökhagyónk. — »Osztozzatok a hulladékon, úgyis erre vártatok rég. Az igazit — a játékot —, amit fiatal kézzel magam fabrikáltam, tegyétek méUém a koporsómba! Ez nekem elég. ö ha felnő, megbocsójt majd nekem. Nemsokára mindnyájan elfeledtek, ti bennetek hamar meghalok, ö nem felejt ed soha. A vágyaim őbenne tovább élnek . . .«

NYELVMŰVELÉS

Családnév-változtatás

ti n

T

A VÁLLALAT udvarán

nagy halom törmelék púpo- zódott. Idővel szemet szúrt az egyik osztályvezetőnek.

Azonnal intézkedett, hogy föl kell venni egy főt egy hétre. Az illető majd belapátolja d törmeléket egy gödörbe.

Másnap megérkezett a munkaerő. ■ Életerős, izmos, Varga XV. János nevezetű. Erősen köpte a markát, s már a portástól megkérdezte:

— Hol az a törmelék?

A portás azonban némán a felvételi osztályra irányította. Ott adtak neki egy nyomtatványt, hogy ahány nevet azon talál, mindenkit keressen föl, s írassa alá veSomogyi Néplap

Gőz József:

Kálvária

lük az ívet. Hadd tudjanak róla, hogy a vállalathoz került. A munkaerő, Varga XV. János csalódottan a sarokba állította a lapátját, és elindult.

A listán ugyanis harminc

ncv szerepelt.

Sipöcz József KISZ-titkárt félórás keresgélés után találta meg, egy húsz méter magas torony tetején. Sipöcz után Zápócza Istvánnal, az üzemi da *r<ia volt elnökével kellert aláíratni a papírt. Ez azonban nehézségbe ütközött. Zápócza már egy éve nem dolgozott a gyárban, neve azonban még szerepelt a papíron. Kerítettek hát végül is egy embert, aki aláírta

Az öreg Rohácsi lett volna a következő aláíró, de ő már régen nem tudott írni, mert

a látása végképp meggyengült. Amikor a nyomtatványt kiadták, persze, még ereje teljében volt...

Kovács Albert — 0 következő aláíró — már nem volt az élők sorában. Tavaly az egyik újonnan belépő dolgo- ' zó agyonütötte, amiért vonakodott aláírni a nyomtatványt ...

Az első nap eredménye tizenegy aláírás megszerzése volt. A munkaidő befejezte- kor Varga XV. János fárad? tan vette magához a lapátját, $ nem itta meg a szokásos

sörét. Második nap — tíz aláírás — már alig állt a lábán.

A harmadik napon végül megszerezte az utolsót is.

A NEGYEDIK napon végre megkezdte a munkát. Ekkor már alig bírta fogni a lapátot. Délben olyan állapotban volt, hogy azt hitték ittas, és hazaküldték, hogy aludja ki magáié. Ezen annyira feldühödött. hogy elhatározta: megszünteti a munkaviszonyát.

Elbotorkált a felvételi osztályra, ahol a kezébe nyomtak egy nyomtatványt, hogy mielőtt eltávozik írassa alá a rajta szereplő harminc személlyel. Ekkor ütötte meg Varga XV. Jánost a laposguta.

A vállalat saját halottjának tekinti. Joggal.

Első pillantásra sok olvasó bizonyára hivataloskodónak és bőbeszédűnek találja ezt a címet, és szívesebben helyettesítené a névmagyarosítás vagy névváltoztatás kifejezéssel. A névmagyarosítás azonban — mint a következőkből kiderül — csak egyik fajtája a családnév-változtatásnak. A névváltoztatás szó pedig jelentheti a keresztnév (utónév) hivatalos megváltoztatását is.

Hazánkban a vezetéknevek önkényes megváltoztatását először Ferenc császár tiltotta meg 1814-ben. Az állami anyakönyvezés bevezetése 1895-től még inkább lehetetlenné tette a családnevek engedély nélküli cserélgetését.

A névmagyarosítás a reformkor és az 1848-i szabadságharc hazafias buzgalmának eredményeképpen indult meg tömegesen hazánkban. 1867-ben a kiegyezés, valamint a honfoglalás ezredévi emlékünnepének hatására 1896 után újabb hullám kezdődött. A Horthy-rendszer- ben a névmagyarosítás érdekében sok erőszakos ráhatás történt.

Ez társadalmunkban éppúgy ellenszenvet keltett, mint az a mozgalom, amelyet a Volksbund indított ez időben a német nevüket régebben megmagyarosító magyar anyanyelvű, magyar állampolgárok nevének visszané- metesítésére. Ez voltaképpen nem a nemzetiségi jogok szabad gyakorlása volt, hanem — magyar anyanyel- vűekről lévén szó — voltaképpen a hitleri birodalom iránti szolgalelkűség.

A felszabadulás után nyomasztó csend vette körül a névmagyarosítás ügyét. A nacionalizmus vádjától félve úgyszólván agyonhallgatták ezt a kérdést, holott ;— mint a Magyar Hírlap 1972. december 24-1, vasárnapi számának 10. lapján dr. Pásztor György rendőr alezredes kitűnő ismertetéséből olvashattuk — a névmagyarosítás mozgalma a túlzások ellenére -»mind nemzeti, mind- ra-~ cionális szempontból indokolt és törvényszerű volt«.

A ' '.névváltoztatás ' persze nem mindig jelent névma-, gyarosítást. Az örökbe fogadó szülők örökbe fogadott gyermekeikre érthető módon szeretnék átörökíteni nemcsak erkölcsi és anyagi javaikat, hanem vezetéknevüket, sőt olykor keresztnevüket is.

Kérheti valaki nevének megváltoztatását akkor is, ha zavarónak érzi azt a körülményt, hogy azonos nevű pályatársa vagy netán rossz hírbe keveredett névrokona van. Még zavaróbb lehet és sok kellemetlen vagy komikus félreértésre adhat alkalmat, ha valakinek túlságosan gyakori a vezetékneve, sőt az egész személyneve, vagyis túlságosan sok névrokona van, pl. Szabó János, Tóth László stb. Ez szintén elegendő a névváltoztatási kérelem megindokolására.

A névgyakoriság — mint ismeretes — a falvakban is megtalálható és itt is, sok kézbesítési, ügyintézési többletmunkát jelent, gondot okozva persze egyúttal a Kovács, Szabó, Tóth stb. ne- vűeknek is. Még nagyobb ez a veszély fővárosunkban, ahol például a budapesti egyéni előfizetők 1971. évi telefonkönyvében majdnem háromezer Kovács és nem sokkal kevesebb Szabó található. Mennyi fölösleges időtöltéssel jár, ha valaki csak hosz- szas kölcsönös magyarázkodás után isimeri föl, hogy nem ezt az orvos, nem ezt az ügyvédet stb. akarta fölhívni.

Hasonló a helyzet akkor, ha valamely vezetéknév látszólagos jelentése, hangulata, kellemetlen nyelvi vagy társadalmi ' körnvezetfeiidéző erője miatt viselője számára nem kívánatossá, csúfolódásra alkalmassá vagy lenézésre okot adóvá válik, pl. Bugyi, Apci^ Kalányos.

Névmagyarosításnak csak az idegenszerű vezetéknevek magyarra cserélését nevezhetjük. Itt hangoztatnunk kell, hogy a névmagyarosítás teljesen önkéntes, és csak a magyar anyanyelvűek körében lehet kívánatosnak és népszerűsíthetőnek tekinteni.- Amellett társadalmunkban a vezetéknév ilyen vagy olyan

volta önmagában senki számára nem jélénthet sem előnyt, sem hátrányt

A név azonban mégsem teljesen magánügy, hiszen hivatalosan több helyen nyilvántartják, elolvassák, vagyis bizonyos esetekben sok ember számára jelenthet kiejtési és helyesírási nehézséget. Az sem tagadható, hogy a névnek hangulata van, ez p>edig kölcsönhatást jelent a névviselő és a társadalom között. Ha pedig valaki unja folyton betűzni a nevét s ma- gyarázgatni nevének kiejtését és helyesírását, akkor végredményben ésszerűen és gazdaságosan jár el, ha nevét problémátlan magyar né*re cseréli. De az sem nacionalizmus, ha valaki Petőfivel, Gárdonyival és Tömörkénynyel együtt úgy szereti népét, hogy vezetéknevében is igyekszik hasonulni hozzá.

Családnevének megváltoztatása ügyében mindenkinek a lakóhelye szerint illetékes anyakönyvvezetőhöz kell fordulnia. A kérlemező nem kérhet idegen hangzású, régies helyesírású, történelmi, kettős és gyakori nevet. Ilyen nevek pl.: Schwetz, Ghyczy, Hunyadi, Csíki-Gál, Kovács stb.

Szokás az új nevet a régivel azonos kezdőbetűs vezetéknevek közül választani. Ez- régebben olykor a monogram kicserélésétől mentette meg az új név viselőjét, de lélektanilag van benne valami visszaemlékezés is, a régi név egy részének átmentése, átültetése, bizonyos kapcsolatteremtés a múlt - és a jelen között. Ez persze csaik szokás, de nem kötelező. Nem is él vele mindenki.

Mit tanácsolhat a nyelvművelő' az új nevet kérőnek?

Ne légyen az új név túlságosan hosszú (pl. Kiskunfélegyházi), lehetőleg ne utánozza korszerűtlenül a nemesi ízlést (ide sorolható a -vári, -falvi, -házi végződésű nevek egy része); illeszkedjék be meglévő ■ - vezetékneveink rendszerébe,tehát.tia- föld- . rajzi .névből képződött,, akkor lakott hely legyen az alapszava, ha -fi végződésű, akkor személynév legyen az előtagja stb.’ Az új név kiválasztása során gondolnunk kell a megmaradó keresztnév és az új vezetéknév összhangjára, ritmusának kellemes voltára is.

A Nyelvtudományi Intézet a hozzá fordulóknak szívesen ad tanácsot ebben a fontos ügyben. Még hasznosabb volna, ha ilyen tárgyú könyv elkészítésével és kiadásával is segíthetné az intézet a nagyközönséget Ez különösen a gyakori nevek megváltoztatása esetében igen hasznos volna az egyénnek és a hivatalos szerveknek egyaránt

Dr. Ladó János

Szirmai Endre:

Fohász

Cseréled meg bennem a csöndet süvöltő, jeges szélviharral, a belenyugvások rendjét mindig lázadó önmagámmal

Váltsd meg bennem

a jámborságot kínokban fürdetett szelídségre, dobd fel zuhogó fényeimet a sziszegő, hófoltos égre.

Kongass meg bennem

minden órát. tagadd el. amiről sose szóltam; add vissza minden

szegény szavam, amit tékozlón elpazaroltam!

1971. december 18.

Antalfy István:

Piszok nehéz

Lakás is kell,

mert kinn az utcán nem élhetek. És hát — kenyér. És vers is a vacsora mellé.

A programomba belefér.

Engem nem jegyeznek

a tőzsdén.

Verseimet sem. Az egész tudományom,

hogy ember lettem. Munkám is ez. Piszok nehézl