Somogyi Néplap, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

GYERÚYA! ALBERT

H korzó „emberi színjátéka

a szazadeleji kis Kaposvár,

minden különösebb múlt, minden virágzóbb jelen nélkül, a közepes jelentőségét részben a rajta átvonuló bu- dapest—Zágráb—fiumei vasútvonalnak, részben talán hatalmas cukorgyárának, részben megyeszékhelyi előnyének köszönhette — de mit bánta az a faluról jött tizenegy eves gimnazista, hogy nincs virágzó ipara, se múzeuma, se műemléke (ha csak nem tekintjük annak »A Közjóért« emelt megyeházát), hogy a pécsi vagy soproni' színtársulat csak tavasszal, két hónapig terjeszti itt á kultúrát —, mégis csak város volt: iskolákkal, kórházakkal és gőzfürdővel, cukrászdával és könyvesboltokkal, honvédés »közös« kaszárnyával, aszfalttal, a kövezett utakkal s korzóval, esti korzóval, amelyet ő, a gimnazista, sohasem a sétálók közt, sosem tevékeny részvevőként élvezhetett, hanem csak a kapu alól, a kapualjból kitekintve, mint egy farsangi menetet, mint egy tarka karnevált, mint a Város, a Társaság minit az Élet tükörképét, az év minden szakában, uzsonna- és vacsoraidő között, mint a típusók, az embersorsok, a rangok, a komédiázások szüntelenül változó és örökké egyforma játékát. Akár egy tágas színpadon, a Fő utca üzleti részén egészen a templomtérig és a Korona utcáig, itt-ott kis álló szigetekkel a patika, a megyeháza, a könyvesbolt vagy a »bankosok« előtt, színes és népes balettként itt lejtett és csillogott, mosolygott és tornászott testűeg-lelkileg egy egész város uralkodó — vagy csak uralkodni vágyó, vagy uralkodókat csak körülrajongó — ««felső« rétege, amelynek én már akkor is csak nézője voltam egy kapualjból, csodálva ezt a tarkaságot,‘ezt a furcsa társasjátékot, ezt a fölényt, ezt a biztonsagot, a szép ruhák, a büszke magamutogatás, a gőg és az alázat, az érdekek és az ösztönök hol látható, hói rejtettebb látványát

Kaposvár az én időmben afféle feudális város volt grófok nélkül s klerikális város papok nélkül s az Eszterházy- hitbizománynak akkor már, az én koromban, kivéve a hit- bizomány »«örökbérlőjét«, a Hitelbankot másképpen a »bankosokat«, egy teljhatalmú jószágkormányzóval, e város fejedelmével az élen, inkább csak lelki, légköri kisugárzásai maradtak, ezek viszont a köz- és a magánélet minden megnyilvánulásán uralkodtak. A korzó »emberi

szinjátéka« ezt mindennél világosabban hangsúlyozta — főképp hogy ha hozza tegzük a szép látszatok hátterét a pletykákat, a rejtett vagy kitörésre kész botrányokat, az elejtett célzásokat,, a sokszor alaptalan rágalmakat, amelyek a szép színjáték kísérőzenéjéül szolgáltok, s amelyeket mi, kis gimnazisták, nem mint herbáriumi növényeinket a szabadban, hanem »kosztoshelyünkön«, a kapualji cselédlányok közt, az Iskolai szünetekben vagy pedig a helyi lap homályos célzásaiból . szedtünk össze s épp oly gonddal illesztettük egy- egy korzói tünemény köré. mint szárított növényeinket egy-egy latin nyelvű lap üres és széprajzú keretébe.

Ady Endre

Kisvártssk űzi vasárnapjai

Ma találkoztam védetek, Kiket ma is siratva bánóik, Őszi vasárnap-délutánok. Hideg ajkú, hatott; mátkáim, Kis városok bús leányzói: Őszi vasarnap - délutánok,

Ma megint találkoztam veletek.

Mennyi szép fiatal erőt Unt álmodozással titokba Hordtam meredt ^cárjaitokba. Ködben harangoztak a tornyok

S én a fényes Bábelek vágyát Hordtam meredt karjaitokba, Mennyi szép, kár-volt, fiatal erőt.

Hideg és süket emberek Néztek reám, a vánszorgóna, Egy-egy század volt egy-egy óra,

Kimenős cselédek az utcáin S szívemben szép, uszályos delnőik,

Egy-egy század volt egy-egy óra,

S körűi hideg és stukát embereik.

Ma találkoztam • vetetek,

Kiket ma is siratva bánók, Őszi vasárnap-délutánok, Hideg ajkú, halott mátkáim. Kisvárosok bús leányzói:

Őszi vasárnap -délutánok,

Ma megint találkoztam ■tetetek.

egv-eov kisebb

kurtizán is feltűnt az úrinép enyhén rosszaié, bár inkább kíváncsi moraja közt, hazulról rég elszakadt s kisebb- nagyobb szerencséjű láp virágok, akik itthon, az Itthoni korzón szerették volna meg- • mutatni ékszereiket, hermelinbundájukat, azt, hogy Ők is vitték valamire, s nem kell nekik varrólányként vagy boltikisasszonykérit: megöregedni. A kevély tisztek utánuk néztek, a gentry-fiúk füttyentettek, a közismert szoknyavadászok a kalapjukat is megemelték nekik, s ez elég volt jóvátételnek, legalább is esztendőre. Mint gyakorlott vadászok, úgy jártak ebben a rengetegben a város furcsa óriásai, nagy testű, rengő pocakú s tokájú és nemcsak termetükben tekintélyes notabilitások, a hatalmas alispán, akiről egyébként csak jót mondtak. Aztán a vadászruhás főszolgabíró, a nagy könyvesbolt tulajdonosa, egy gentryskedő csizmás, bőrnadrágos, sörte- kalapos biztosítóügynök, aki mindig úgy járt, úgy öltözködött, akár egy cserkésző vadász, pedig talán legfeljebb ügyfelekre, hitelezőkre, s újabb szerelmekre vadászba» tott, egy helybeli ügyvéd öa, mindannyi közt a legfiata» labb, akkor még több izommal, mint hájjal, de ném ke-, vésbé mázsás súllyal, maga a »bankosok« vezére, ősi gent- ry-ivadék, aki a Bank révén — így suttogták — a megyét, a városházát, ezt az egész társaságot a maga vaskos kezében tartja. Csupa ragadozó hal ebben a félhomályos akváriumban, ahol a kishalék karéjban várták, hogy felfalják vagy éhezni hagyják őket, de nálunk,, a kapualjban, a sok helyütt szolgált cselédek mindegyik nagy halról tudtak egy-két épületes históriát — öngyilkos szobalányokról, beteggé ölelt, szégyenbe haiszolt nőkről és kéri tőikről, párbajra kényszeritett fejekről, elárverezett ügyfelékről és váltókról; felmondásról, pvato- lásról, kezesekről, váltókról, amelyeket otthon nálunk csak

borzadáüyal emlegettek, ame- , lyek úgy röpdöstek -itt, e jólöltözött, mosolygó — és pár órára oly biztonságos — urak és úrholgyek" felett, mint a könnyen elűzhető, de mindig visszászálló lepkék a napfény ben fürdő' rét felett. Csupa ösztönös, féktelen, s a kisváros kereteit szétrobbantó falánkságról . eszem-iszómbán, bujaságban, pénzben, hatalmi őrületben. S micsoda türelem, fásultság, elernyedés vagy cinizmus élhetett a környezet, a kisemberek lelke mélyén, hogy évekig, évtizedeikig sü- rögtek, szorongtak, ravasz- kodtak, bujkáltak vagy hízelkedtek ezeknek a pöffeteg, potentátoknak a bűvkörében, csakhogy fel ne falják őket, csakhogy később falják fel őket, öt perccel később, mint a többit, mert hiszen mind- nyájunlíra sor került.

S e közelmúlt nagyjai hányféleképpen tudtak kezet szorítani! Hanyagul vágy óvako- dón, két ujjal vagy egész tenyérrel, kesztyűsen vagy meztelen kézzel, előzékenyen vagy tartózkodón, s hányféle mosollyal adták az alacso- nyabbrendűek értésére, hogy azért mert kezet fognak, azért mért egymás szemébe néznek, még nincs ám joguk a barátságra, a meghívásra, az emberségre! Hányféle módon tudták megrontani, beszeny- nyezni és lealjasítani az emberek emberrel való közvetlen és becsületes kapcsolatait, mily raffinált művészettel, a képmutatás hányféle fortélyával! Évekig néztem a kapualjból, cselédek s udvarló bakáik, házbeli kosztosdiákok és boltosinasok körében, a városi korzónak sose szűnő látványosságait, évről évre jobban ismertem az állandóan visszatérő tipikus arcokat, játékokat, intrikákat és rejtélyeket, s éveikre volt szükségem, hogy szabaduljak egyszerre vonzó és taszító varázslatuktól, a látszat és a valóság egyszerre jelenlevő egyvelegétől.

Ma is teljes biztonsággal

érzem, hogy ott, azon az esti korzón, ax esti korzó szemléleten fogamzott meg először bennem az emberi méltóság és megalázottság nagy élménye, egy törtgerincű társadalomé, amelyben felülről lefelé a gőg, a fölény, a pöffesz- kedés a lenézés — és még jó, ha a szánakozás — volt a nagyok ■ legkedveltebb társasj á- téka. Ehhez viszont, alulról fölfelé,- a jámborok, a kijátszottál . a. talpnyalók, a tör- leszkedők cinkossága is szükséges volt — s aki szeretne kívülmaradni (s meddig s hogyan maradhat kívül?) ezen , a,, mindenkit elkapó, mindenkit elszédítő; forgatagon, az csak a-teljes félrevo- nulással, a legvégső lemondással, a legmakacsabb alázattal védekezhet, mint ahogy egyes esetekben, a bétegség termek az orvosságot:

BERNÁTH AURÉL

Így éltünk Pannóniában

BERNÄTH AUREL: A Roma-domb télen.

K

aposvárt kettészeli a vasúit A város egyik fele enyhe emelkedőn fekszik, a másik kisebb dombok között kanyarog, sőt pár- házzal feűkapaszikodiik tetejükre is. Lent a vasút mellett folyik a Kapos patak, Két ága van itt, ami éppen köz- reveszá a Sétateret, aztán már ki is szalad a városból egy zsamhékos, rosszul művelhető rétre, amelyen ha megállunk, a somogyi táj egyik jellegzetes kis részletét kapjuk szemünk élé. Ósdinak ható domb vonul ki eHőttümk, rendezetlenül szaladnak felénk mezsgyéi, s a kertek ültetvényed is hanyagok. Eégi présházaik, a növényzet mögül (kákandükáló kisebb villáik, de a kis kápolna is a tetőn, úgy állnak ott, mintha valaki odaszór fa volna őket. Fenyő, nyárfa, tölgy úgy váltogatja egymást, mint az .ágyá^oitóban a répa, a virág mag a szőlő. Ösvények tekeregnek, sövények kerítésekkel váltakozva szabálytalan mártani ábráikat adnak, sígy mindinkább erősödik bennünk ez a benyomás, hogy itt egy kényelmes nép él, mely talán csak vasárnapra ballag fel a dombra, hogy ernyedt izmait pár órai kerfcészikedós- sei áthangolja, de nem csinál gondot abból, hogy a kertészkedés jól fizessen. Ezért van aztán' a domboldaltól leáradó remdettenságnek olyan álmos, de mégis behízelgő jellege. mely rögtön befeszke- lődilk az ember szívébe, különösen ha a néző maga is meditációra hajlamos, s nem az a tűzön-vizek á- rendszereid vagy pattogó jelllém, alfci még a borsót is csak glédában tűri

* A Rippl-Bőnai testvérekről van sző.

BXPPL-RÓNAI JÓZSEF. Koreáik a kaposi főutcát. (1905)

a centiméterekkel kunért ágyasokban.

Egy ilyen domboldal jellegzetességét nemcsak az dönti él, hogy mit kínál az első látásra, de a környező dombok vonulatai, s a város közelsége is. Aztán az égtáji helyzete szántén közrejátszik. A Róma-domb észak—deli vonuiatú, 6 így már délután telá világítást kap, s különösen az alkonyat óráiban ügy sűrűsödik rajta a szán, mintha valaki szakadatlanul szórná az ágak bojtja közé a sárgát és lilát, hogy a zöld már fuldokolni látszik. Gyönyörű délutánok voltak itt Csendesek, mikor tényleg állná létszák az idő, s csak a színék morzsolják egymást hangtalanul a sötét felé.

A dombnak minden évszakban megvolt a maga szépsége, még télen is, amikor a kopasz fák fekete rajzzal- ssöváfc tele fehér oldalát ami még ácsok toa- vazgó hollo sziluettjétől is egy időre mozgalmassá véM. De mégré az ősz volt ez igazi. Ha már koptak a levélek, a mindjobban előbukkanó kis pasááházafc meUertt a kertekben foglalatoskodó embereket, is ki .lehetett venni, a gyümölcsszedőket vagy a szőlőtőkék szoknyáit emelgető, megfontolt vincelléreket A réten alant hosszú ökömyá- lak úsztak, s a Kapos pataik is bővebb vizét hömpölyögte- tett S ha az úton haladtunk fel a dombra, még jobban beláttunk a kertek iniám életébe, a színes űveggombos ró- zsakertekíbe, ahól égy-egy acsarkodó kutya vagy hordó- guritiás kongó hangja figyelmeztetett arra, hogy itt mégis munka folyik. Csak a domb tövében fekvő Csalogányból kerültek néha vidámabb hangok. Nemcsak kugli csattogás, de cigány is. Sőt egy időben citera szolt, mert a Csalogány akkori csaposa. — kevés munkája lévén — elővette. , néha régi hangszereit.

A Csalogánynál mindig megáfiiuhk,1 ha mentünk fel a dombra, Ödön bácsival Ez a kocsma fele út volt József bátyja ’ birtokáig,* s Ödön bácsi — aki testes ember volt — itt tartatta mindig első, nélkülözhetetlen pihenőjét.

• — Iszunk egy spriccert, fiam — mondta már ahogy átértünk a Kapos hídjám, s feltűntek a Csaló,gány jegenyéi, S ki tudja jobban élvezni ezt a zsongó italt, mint ő? A kövérek életélvező tempójával emelte a poharat az első kortyra, mely csupán a bor ízének szólt. Kicsit félrenézett ilyenkor, mintha valahol a jegenyék alatt lenne felírva annak a vimkáiiak íz- képlete, mély a szódavíz csípős molekulái alatt nehezen bár, de mégis kiderithetően bujkált.

A Csalogány áifonenő, kiránduló kocsma volt. A városi nép vasárnap délután szívesen áltatta magát azzal, hogy lerótta a szükséges testmozgást, ha ide, az árnyas fák alá, a színes abroszok méHé kisétált, bár, a kocsma csak kőhajitsasnyma - vélt «

várostól. Annál hamarabb lehetett megnyugtatná az egészségért a^ódó XeLkiisme- petet, ha a kiránduláshoz miág kugli is járult. Azok pedig, eküknek a dombon birtokuk volt, megpihenni tértek be, mielőtt felkapaszkodtak, s szívesen erősítették magukat egy pohár sörrel a vállalkozás előtt Kedves utak vittek fel a tetőre. Néhány éppen a Csalogánynál áigaizilk el. Egyik a jegenyék mellett fut el a Csurgó-szőlő fenyőligetben álldogáló vfflájálhoz, mély nekem az első világháború után, két éven ált műtermem volt A ház csak egyik oldalát mutatja a varosnak, különben m^húnádve. bújik meg a fenyők adta sötétben, s ezért naindig egy kicsit titokzatosak hatóét Azzá tette az a sok pók is, amely a szofoák- Wsatst A keresztes pók, a* aátonyílások derék-.

feszíti ki kerek há^ s ő maga pedig, mint egy tnésíana beteljesülés, legtöbbször a közepén ül a csodálatos atóbáÉyossággai vont hálójának. Kisebb, mártanra kevésbé finnyás pókok nyüzsögtek as üveg® veranda szögleteiben is. Szenvedéllyel néztem akkoriban ezeket : a hangtalan, de annál veszélyesebb femeroBdaksat.

B

ent, kint folyt akikor az öldöklés. Odakint persze hangosabban, mint' bent, a hálóik népeméi. Dohogó panoólvonatok futottak be méta. a pályaudvarra. Kaposvárra hordták be a foglyokat, s a toUakkai díszített ka- tanatisiztek ilyen hatalmas szerelvényeken dübörögték ide-oda. .A gyors és megfél- lébbezlhetetileai ítéletek ott, a Kapos partján folytak az öreg fűzfáikon. De a taborúból visszatérő nép is szívesen dunrogtatta hazahozott fegyverét, még ta csak a levegőbe is, utolsó akkordjaként a nagy háborúnak. Ezek a han- igök,;Zajök festették alá a ház körüli fenyő 'titokzatos beszédét. _ísgy nyugtalanok voltak az esték, éjjelek, különösen. ta szél volt, mert a fenyők áigainák zaja mindenféle képzelődésre indított.

S milyen bolond az ember, ilyenkor olvassa Dosztojevszkij fojtó regényeit. Ez ragály volt abban az időben. Kint nyomaiszitó volt a.világ, de e lapdkm, s általuk, a világ- megváltás belső munkája folyt, s a tkeresztónységnek öpdumos újraiköltője segítségével. Mintha a jövő alapjait láttuk volna valahol lerakva e regények mélyén; az emberi szolidaritásnak, a szelídségnek s az áMozatosságnak gyengéd alázatában. E lapok nem Kaposvár érzelmeit tükrözték. Kaposvár józan vojrt, s csali a valóságot látta. De a magányos esték, a fenyők zaja s a petrólieumilámpa szelíd fénye valami olyan hangulatba rángatott, hagy ezen a józanságon túl lehet jutni egy emberibb korba, szellemibb vil ágba . ,