Somogyi Néplap, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
ÖNMŰVELÉSRE VEZÉRLŐ KALAUZOK Olvasom.hogy, hazánkban 1656 művelődési otthon van s tamuk 1960 óta csalinem zerrel gyarapodott. Aztán •gy komoly folyóiratban föl- edezek egy publikációt' A •ime: Szükség van-e müvelő- lési otthonokra'! — Az írás .zerzője hazánk legismertebb lép művelői közé tai-tozik; vadban hivatott tehát a kérdés eltevésére, mérlegelésére. Mit szépítsem? A sajtó is ludas annak az ábrándnak kialakításában, hogy a müvelő- lési ház, a könyvtárhelyiség is a klub szinte egymagában megoldja egy-egy< terület művelődési gondjait. Magam is igy vélekedtem. Ma már tűi vagyok azon, hogy lényegében építkezési, közlekedési, anyagi kérdések sikeres megoldásától függő folyamatnak tartsam az eredményes önművelést. Egy példa arra, hogy milyen tapasztalatok késztettek korábbi nézetem módosítására. Megkérdeztem egy budapesti bérház húsz felnőtt lakóját: hányszor voltak az elmúlt őt évben az otthonukkal éppen szemközt álló Madách Színházban... A húsz megkérdezett (háromnak egyetemi diplomája, nyolcnak érettségije van) közül egy volt, aki minden új darabot megnézett; négy — emlékezete szerint — évente legalább egyszer elment a lakájától karnyújtásnyira levő színházba; hat lakó egyszer-kétszer járt már a Madáchban, kilenc viszont még soha nem látta belülről a szobán forgó színházat Aznap, amikor mindez tudomásomra jutott, beszámolót olvastam arról, hogy az abonyi tanyavilág lakói közül mintegy 250-en váltottak bérletet a szolnoki színház bemutatóira! Mit bizonyít a két tény? Hogy akár közel van az emberhez a színház, akár távol, egyre megy?.-. Ezt semmiképp sem bizonyítja. Csak sejtet valami olyasfélét: az abonyi tanyavilágban van valaki,1 aki szívügyének tekinti, hogy a parasztok élő'színházat lássanak, a pesti bérházban pedig jószerivel a kutya sem törődött az emberek művelődésével, szórakozásával. Ez természetesen semmiképpen sem jelenti azt, hogy az emeletes lakóházakba közönségszervezőket kéne “•beállítani". Csupán arra gondolok, hogy a személyes ráhatásnak semmivel sem pótolható szerepe van az érdeklődés felkeltésében. Ag esetek jelentős részében ezek az -eligazítok" nem könyvtárosok, hivatásos művészettörténészek vagy éppen pedagógusok voltak. Egyszerűen olyan személyes ismerősök, akik önnön életükben fölismerték a művelődési lehetőségek kihasználásának fontosságát, és emberi kötelességüknek tartották, hogy ezekre környezetük figyelmét is fölhívják. A kulturális -szájpropagandának" ezt a formáját azért is fontosnak tartom, mert a pal- lérozödásra legjobban rászoruló rétegek vajmi kevés eligazítást kapnak a folyóiratokban és a vezető újságokban megjelent mübírálatok- ból- Ezek jó része ugyanis — tisztelet a kevés kivételnek — még a diplomások zöme számára is -magas«, és oly kevéssé mondják ki fehéren-fe- ketén, hogy az elemzett műalkotást szép vagy rút, fontos vagy jelentéktelen, érdekes vagy unalmat áraszt, hogy eligazító szerepük legalább is vitatható. Se népművelő küldetésüket nem teljesítik, se az olvasó elméjének igényeivel nem találkoznak. Egyszerűen azt bizonyítják a szakma előtt: milyen roppant nagy műveltség árad a kritikusból. A társadalmi munka fogalma napjainkban csaknem a fizikai munkára redukálódott. Az a fajta kulturális tevékenység, amelynek áldását ifjú korunkban oly sokan élveztük: hogy az olvasottabb, a fejlettebb ízlésű, a világnézeti határozottságig eljutott idősebb a fiatalabb kezébe nyom egy könyvet — -olvasd el, és majd beszélgetünk róla" jelszóval —v kezd kimenru a divatból. Az a tény, hogy az elmúlt 25 évben 450 ezren végezték el a dolgozók általános iskoláit; hogy 200 ezren végeztek ugyanilyen keretek között középiskolát; hogy csupán a - művelődési otthonok ismeretterjesztő és nyelv- tanfolyamain 1970-ben több mint százezren vettek részt, azt a gondolatot keltheti, hogy az önművelés sugalmazol napjainkban már csak a hivatalod keretek. Azok is! De mellettük nagy-nagy szükség vari minden művelt ember önkéntes segítségére. A szakemberek szerint az iskola olyan fiatalokat képez — idézem az egyik ezzel fog lalkozó tanulmány szavait —, -akikben szilárdan kiformálódnak mindazok a politikai, erkölcsi, Ízlésbeli, tudományos értékek, gyakorlati jártasságok, amelyek kellően felkészítik őket arra, hogy szocialista társadalmunkba beilleszkedhessenek, abban alkotó tevékenységet végezhessenek közéleti feladataikat sikeresen elláthassák,, egyéni életüket kiegyensúlyozottá tehessék, a fejlődés dinamikus tényezőivé váljanak, általános és szakműveltségük kiegészítésére folyamatos önképzéssel képesek legyenek . •.« Van iskola, amely önmagában mindezt megadhatja a fiatalnak? — Én kételkedem ebben. Ehhez a környezet türelmes, szeretettéli segítségére is szükség van... Az iskola — bár szüntelen hangoztatja az olvasás fontosságát — nem képes olvasóvá nevelni mindenkit. A rádióból ugyan naponta áradnak a komoly zenei irodalom remekei, a fél ország elzárja mégis a készüléket, ha Mozart- vagy Bach-muzsika csendül föl. Egyik neves színművészünk elmondta nekem, hogy kisdiák korában a labdarúgáson kívül egyéb nem érdekelte. Az otthoni pofonok, a tanári szidalmak sem tudták az »elégséges" tanulok közé emelni. Aztán egy alkalommal egy újságárus áradó örömmel és színes részleteséggel beszelt neki az Üti muri előadásáról. Az újságárus rábeszélése késztette, hogy megnézze az előadást, amelynek első szünetében már egész lényét elöntötte a sóvárgás: ó, ha egyszer ő is színpadra kerülhetne..- Alttól a naptól ez a cél lebfegett előtte, ezért kezdett komolyan tanulni; ezért készült tudatosan arra a napra, amikor a főiskola felvételi bizottsága elé kerülhet... Balzac mondatta egyik regényalakjával: »Senki sem juthat el személyes kalauz nélkül a tiszta gondolat, az igaz szépség, a művészet kínálta szellemi gazdagság tartományaiba." A fogalmazás egyi kissé régies, a tartalmat viszont a múló emberöltők sem cáfolták meg. Bajor Nagy Ernő 8oár András Karácsony Züzmarás csönd éji virágom Fekete gyöngyszem libben a fákon Lendül a szánkó szikra a talpa Szél-kg,cagását hó betakarja Városi álmák futnak a fényben Ablaküvegszem hajnalig ébren Olvad a gyertya éji virágom Fekete gyöngyszem libben a falcon. Szekeres Emil: Római városkép. (Tűsrajz) A z én jó tündérem mindig is az édesanyám . volt. Látogathatott . bennünket a legnagyobb szegénység, simogatás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Valahányszor rágondolok, jó érzessél telik meg a szívem. Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a • betegségemet én is, teljesült két kívánságom. A harmadik hiányzott: a legszebb karácsonyfa. Nem dicsekedhettem sohasem a decemberekkel. Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam a füzetemből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam, és,bedobtam a piros ládába, üzenet. — Jól megírtad? — JÓL El is küldtem. Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyaszárba csomóztam, s be a' sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhattam diáriáért. A maradékot összegyűjtöttem. Közéi járt márí a karácsony, beváltottam két pengőre. Apám meglátta. — Jó sorod van. — Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat Közel volt hozzánk Sajtosék üzlete. Valahányszor benyitottam, csengő szólalt meg a fejem fölött Kinéztem az ajándékot is. Az iskolában sokat hazudtam. A mi házunk volt a leg- különb, apámnak aranyórára futotta, sok-sok könyvre, de annyira, hogy el se fért a szobában. Nagyotmondásból az elsők közé jutottam. Akkor kaptuk a szünetet A malmosék fia nevetett: — Megvan a fám. Este láttam. — /Az enyém nagyobb — hazudtam.- — Nem hiszem. — Akkor is nagyobb; Be se fér a házba. Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a kövesűbtm. Topogtam a konyhá' ban, lekaptam fejemről a i kucsmát: A szobában tisztaság, szép- bútorok, az ablaknál hatalmas fenyőfa. Estére díszítjük. Kicsit fent hordta az orrát Egyszer összevesztünk. Öra alatt telefirkálta a füzetemet Művészi rajzokat készített, nagybetűikkel ú-ta: HŰJE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette. — Tartsd a tenyeredet! Fábián Gyula bácsi Metél is szerettem. Sok petróleumot hazákannáztam onnan. Hajthattam a mákdarálbt, hogy megizzadt az ingem. Mindig igy szólt: — Mit viszel, toikfic? Soroltam, ő meg rakta, adogatta. Hitelre. Voltak a boltban. Közei fu- rakodtem, szemem - szám kinyílott, sárga, kék, fehér papíré szaloncukrok. — Adjak, bikfic? Csak húzni tudtam a kocsiúton. Meglátszott a nyoma. Anyum a boltnál várt. Kis zacskót szorongatott. Elámult: — Mihez kezdel ezzel a fával? Húztuk. Pihentünk. Nem sokan jártak már az utcán. Ablakok viiágoltak. — Felállítjuk? — kérdeztem apámat — Bajosan. Fejszét vett elő. A ház oldalához támasztotta a fáit, magasabbra — ért a nádtetőSz. Lukács Imre A harmadik kívánság «a. Kettévágta- A gerendához erősítette, a hegyét meg a falhoz zsineggel. Ügy csüngött a szobában. — Most nem kérek. Kisurrantam. Dócá néni trafikja felvidított Kincsesbánya volt. Irkák, ceruzák, színesek, képeslapok garmadája; semmi sem hiányzott. Hányszor arra kerültem az iskolából, s megálltam a kirakatnál! Örömre vált .berniem. Sietve nyitottam az ajtót. Letettem mindjén pénzemet — Ezért műidért kérek. Radirgurnit, ceruzát, színest, füzetfedő papírt, tollhegyet, füzetet, tintát kaptam. Alig győztem hazavinni. Sötétedett. Anyám ült a kemencénél Asztalra borítottam a kincsestáram, ösz- szecsapta a kezét: — Mind a Jézus hozta? — Hogyisne! Vettem. M egjött apám. Üres ma- rékkal. Senki sem szólt. A kanapén gubbasztottam. — Nem akartátok, hogy karácsonyfáim legyen. Sokáig szipogtam. Anyára közel hajolt: — A Jézuska meg a Jóisten is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk. — Mindig ezt mondod. — Jóra fordul, meglásd. — Legyen karácsonyfám! Eszembe jutott a templomkert, ahol hatalmas fenyőfák nőtték. — A harangozó ismer. Ad fát — Tőle kérjünk? — Biztosan ad. Szaladtam. A Selyemkútná! már kipirult az arcom, szaporán szedtem a levegőt. Ahogy közeledtem, elbátor- taianodtam. Nem is ismer. Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kisajtónál találkoztunk.-— Beteg a kistestvérem és nincsen karácscyiyfája — mondtam. — Az nagy baj. — Itt vannak fák. Nem mozdult. Jövögettek a templomba. Feketében, prémes kabátokban. Pihent már az este. Vártam. A harangozó nem szólt — Hordok vizet a kútról maiguknak — vált sírásra a hangom. — Na hiszen ... Hatalmas alsó ágat fűrészelt. — El se bírod. — Viszem öl ' " Nem jött rá El se pttyeredtem A nádpálca eltörött A tenyerem másnapra megdagadt. Meleg lett a nagykabátra. Kigombolni se mertem, nem hogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét Elöl-hátul biggye&zkedtek a foltok. — Te mindig hazudni. — Nem hazudok. — A fa sem igaz. Nincs olyan nagy karácsonyfád. — Van, majd megmutatom. Apám hozta. fsai,- szerettem volna. D élután megálltam a Sajtosék üzleténéL Markomban szorítottam a két pengőt, s kezemet zsebre dugtam. A gyertyákat néztem. Step díszek mosolyogtak, csalogattak Csengő szólt, rebbent a kopott függöny, s kilépett az öreg. — Mi kell? — Dísz. Az mennyi? ...A másik? Leszedegeftte, a pultra rakosgatta. Szép sorjában.' Csillogtak, villogtak a szürke délutánban. — Veszel? — Nem. — Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. (Kiss Attila rajzaá ————— — Igazan step — szólt anyám. — Fetaltözfcetjük. Mi mindent talált ki! Kettétörte a kockacukrokat, és belecsavárta krepp-papírba. Cérnával kötözte az ágakra. Gyertyacsonkok kerültek elő a sifon aljáiból. Papanbó1. virá-“ gokat vágott, s tedészórta a fenyőt. Szép volt. — Majd elfelejtettem: dió is van. Hozta örömmel. Főirakta, a színeseket, ceruzákat, még a radirgurnit. is. Aztán dobozt vett elő a ruhák alóL Addig sohasem láttam. Főtér, csillogó koszorúit őrizgetett benne. Letépte a gyöngyöket, s hosszú cémaszalákra fűzte. — Mit icsjnálsz? — Csillagokat. Etek tesznek a csillagok. Lángolt az arcom. Nem díszítettem a fát, csak csodálkoztam. Ez volt a legszebb fenyőm. A kanapéra húzódtam, és nem tudtam a szememet levenni róla. — Ezt mégse kellene. Anyám mit sem törődött már a szavakkal. A gyöngyös koszorúból számtalan kis dísz született, a fehér fonálból meg angyalhaj. Ültünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arcomon, fejemen. — Minden kívánságom teljesült — mondtam. — A szegényeknek is lehet karácsonya Hirtelen. lángra lobbant a papír. Végigfutott a fán. Mire apám leverte, s eloltotta, fekete lett minden. A csillagokból kormos, szutykos golyócskák maradták, s lepotyogtak a szóba földjére. S írni sere tudtam. Anyám derekához nyomtam a fejem. Nagy sokára azt mondtam: — A hazudásért kaptam. Töredelmesen bevallottam a 'beteg testvérkét, a kitalált aranyórát, a sok-sok nem létező könyvet, a süteményt. Mindent az égvilágon. Las- san-lassan eleredt a kony- nyem. — Ne sírj, fiam! Ilyen hazugság nem bűn a szegénynél. Máig is hiszem, hogy igaza volt.
