Somogyi Néplap, 1972. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-17 / 220. szám

Tájkép Lechner Ödön festménye (1008) Jevgenyij Jevtusenko: Messzi kiáltás J. Kazakovoak A túlparton árva kunyhócska lapui. Ló legelészhet a rétben alul Hahózva kiáltok, durrog a puskám, a révre, az útra a csönd pora hűll Szétfröccsen a szélben puskám döreje, de még egy kuvasz sincs errefele! Mély kábulat ásít,.. »Messzi kiáltás«’ — a révésznek itt ez a hívó jel*. A termekben hangom zúgó özön, a térért és úton át reng dübörgőn, ■ I-L'-.vrív.v. de életet nyitni ebben a csöndben. .. 1----- hiztaté-feówaH— már nincsen erőm. ' ' V i. ■ seö • v - .’■••• Parasztok mély álom kábulatában vívnak a röggel, a vízzel, a sárral, az én szavam szivüknek annyi csupán, amennyi a szél a lombnak, a sásnak. Ez hát a jóslat, a pröfétaságod? Vergődtél, kallódtál, csontod is ázott. Nincs puskagolyód. Már fullad a hangod. A nagy tüzet is elmossa a zápor. Ne hidd, hogy a könnyeknek nincs érdeme. Csak most jön a vágyak, a gond ideje. Még sok-sok időnk van... »Messzi kiáltás« —* a révésznek itt ez a hívó jele. t Szír may Endre fordítása Mária egy augusztusvégi éjjel égzengésre ébredt. Zá­por vert, s egyszerre hűvös ’ett; friss a levegő (tán biz künn már faleveleket csóna- báztatnak az esőpatakok?), ázott a könnyű takaró alatt, amely az este még téliét volt, föl kellett kelnie tehát, elő­szedni a paplant. Ezen az éj.-, jelen nehezen aludt el. Ak­kor határozta el, hogy mégis csak „megpróbálja: válaszol egy házassági hirdetésre. Ezt aztán úgy mesélte el ez a nagyon régóta" önálló, füg­getlen nő, magányos madár­ka: milyen móka volt, tréfa, játék, egy barátnőmmel, kép­zeld, leültünk azzal az alak­kal, és hogy ne--ettünk! Az az alak pedig eljött egy délután a megbeszélt helyre — kis cukrászda Budán, mert ez így szokás —, benyitott, és csengetett egy kicsit az ajtó, és ő ott állt a kis uzsonn'ázó- asitalok, romlandó édességek és szépségek, induló és múló szerelmek fölött, percre této­ván, Ő; a 182'42-es, vagyis az a férfi a városban, aki meg­értő szívet keres és 182 centi magas és 42 éves. és most itt véli meglelni azt a lelkiek­ben gazdag, intelligens elvált vagy özvegy asszonyt, aki... — Hogy ez milyen mulatsá­gos volt! ; Ott ült Mária — meséli.—1 a barátnője mellett, és -úgy nevettünk, de csak magunk­Kőbányai György: ban-», hogy ez a nagy darab, mamlasz ember (pulykavörös volt a nyaka és kopaszodott is, eltévedten, báván áll eb­ben a finom budai cukrász­dában), aki ilyeneket be tud adni egy újsághoz: »megértő szívet keres és lelkiekben gazdag!-«. — Megsajnáltuk azt a lak- lit — folytatta Mária —, s a barátnőm felállt, odalépett hozzá, és megkérdezte — de csak úgy pukkadozott —: »A sokat csalódott szív?« ö erre komolyan válaszolt: »Igen, asszonyom, önt keresem?«. — Én csak kalauzolom —> mondotta. Na, jöjjön: a ba­rátnőmről van szó. Aztán le­ült hozzánk az az ember, s csak hallgattam, mi lesz most, micsoda mulatság, micsoda cirkusz... Halgottunk mi, lá­nyok, de nem is bántott a csend, mert beszélt az az em­ber, lélegzetet sem kihagy­va, mint az éhes, aki fél, siet: csak magáról, gyorsan minél többet, mint csőd előtt a keresk»-*ő az utolsó üzlet­nél, amellyel, ha sikerül, a fennmaradását, az életét pro­longálhatja még, ha nem, ak­kor viszont húzhatja a rolót lefelé. Hogy mi a foglalkozása, most ne kérdezzük,- önálló K éső éjszaka volt, mire gyalog hazaértem. Reggel valaki megrá­zott. Álmosan felül­tem, a gépkocsivezető arca jelent meg torzító képernyő­mön, lassan beúszott a hang­ja, is. — Az édesanyja nagyon beteg. Jöjjön az elvtárs, te­lefonált a nővére, hazavi­szem! Kiugrottam a takaró alól. Nem is tudom miért, csak úgy ösztönösen először be­mentem a vállalatomhoz. — Jó reggelt, Józsi bácsi! — köszöntöttem a portást. ö is köszönt, és azt mond- ta:- — őszinte részvétem, sze­gény mama .Talán jobb is így neki. A nővére reggel hatkor telefonált. Én vettem át az üzenetet:... Az órámra néztem, fél ki­lencet mutatott. Gondolat nélkül, zsibbadt lábakkal és agyvelővel felmentem a lép­csőn. Még hallottam, hogy a sofőr azt mondja a portás­nak: — Nem kellett volna, Jó­zsi bátyám.' A fiókbóí pénzt vettem ki, zsebre gyűrtem. Lementem, beültem a kocsiba. Útközben egy kissé elszundítottatn, el­nyomhatott a meleg. H.-ban felébredtem. Megálltunk, fe­ketét . ittunk.’ Beszálltunk. . Már idekéjílettek a hegylánc csúcsai,. Türelmetlenül szól­hattam a pilótának, mert az beletaposott a pedálba, és repültünk. A levegő tiszta volt, körte és szőlőillatú. Kékjében habkönnyen lib­bentek az ökörnyál ezüst­arany szálai. Anyám szép ezüstíehér hajszálai... Amikor apám tíz éve meg- • halt, egy papírt, dugtak az orrom alá: Apja N.-ben meg­halt. Reggel 4-kor... Éppen beszéltem az érte­kezleten. Hazafelé azon gon­dolkodtam, hogyan tudassam az anyámmal, aki a telet mindig nálunk töltötte. Anyám azt mondta: — Apátok nem volt párt­tag, talán nem lesz kifogáso­tok, ha pappal szeretném el- temettetni. . . ■■ A pám temetésén . egy Öregasszony egészen "'közelről belebámult kiterített, mégszépült apám arcába, és azt mondta: — Bója- mosolyog,, valakit csal maga után. . , • A következő évben, július végért meghalt az egyéves kisfiam. Este vittük" be a kórházba. ' Tüdőgyulladás, mondta a kezelőorvos, 70 éves Öreg bácsi, — nagy tu­dással, de romló szemmel, füllel és remegő kézzel. Csak a lelkiismerete élt már, ezért mondta, hogy vigyük kórház­ba. ember, maga küzdötte föl magát, komoly, fontos pozí­ciót tölt be. Házasember, ezt rögtön megmondja, ő őszinte, reméli ezt kapja viszonzásul is, de külön él, a válás már elindult Hát a felesége? Nem értette meg, mindig csak le­gyint, ha lelkiekre, komoly beszédre kerül a szó — mert őnála a legfontosabbak a lel­kiek, a szellemiek —, s kine­veti, más utakon jár, már azt is mondta néki: »Legyünk tekintettel egymásra, ne un­tass, Géza!« Mert ő művész- létek,' s nem kér mást, csak megértő, meghallgató szí­vet ... . . Képzeld, igy beszélt, ilyen mézesen-mázosan az az em­ber — mentegetőzve, pirulva vallja Mária, hogy eljött az ősz, amikor' tükörbe kellett már néznie, és fázott egyedül, s el kellett mennie, leülni egy újsághirdetés mellé — mondotta szomorúan Mária. Nevetni vagy rohanni kel­lett: hogy egy nagy darab, 182 centis, kifejlett mamlasz így beszéljen! Éá hogy félt, sietett a jámbor! Szeretem-e a zenét? Mert ő, bevallja — nem akar semmit sem elhali­gától —, van egy azenvedé­Bent az orvos azt mondta: — Semmi baj, három nap múlva kutyabaja a srácnak Nyugodj meg, öregem! — Másnap reggel nyolckor az ápolónő palóc tájszólással beledadogott a telefonba: — Ne tessék haragudni, szomorú hírt kell közölnöm. ».. már a petessékharagud- nin’ál tudtam, éreztem a tra­gédiát, a folytatást. A nő csúnya hangja már a túlvi­lágról érkezett a tudatomhoz. — ... A . kicsi hajnalban meghalt, tetszik tudni rángó­görcs, ... a víz,... a mellka­sából felszaladt. Folytak a könnyeim. El­mentem a feleségemhez, és azt mondtam, hagyja abba a munkát, meghalt a kisfiúnk. A kórházban a főorvos is bo­Suha Andor: A két öregasszony, a ba­rátnői csak ijedten álltait, és nézték a haláltusát, megdöb­benve, félve, tehetetlenül. Nővérem futva, lihegve ér­kezett. Kulccsal’ belülről be­zárta az ajtót, sírt egy sort. Szivaccsal lemosta anyám meleg testéről a halálfélelem verítékét. Felöltöztette, ahogy illik, feketébe. Fejére új,, fe­kete delénkendőt kötött, amelyet anyám nemrég vett — éppen erre a célra. Ujjára felhúzta karikagyűrűjét, ke­zét összekulcsolta, és leterí­tette őt egy gyolcslepedővel. Elment telefonálni az öcsém­nek és nekem. Nővérem felemelte anyám arcáról a lepedőt. — Nézd, milyen szép — mondta. rongáaa és pánikja tört ki ebben a néhány naív mon­datban. Az orosz masinisztából szegény jó apám beszélt anyámnak valaha a háború után, a huszas években, ami­kor-' megtért Odesszából. Apám a mozdonyvezetőkre .gondolt, akik részt .vettek a forradalomban, és akikkel összebarátkozott ott, a Feke­te-tenger partján. De hát sze­gény anyámnak a tankbsok is masiniszták voltak. Néztem ujján a gyűrűt. Ne­héz, óarany, széles . gyűrű volt, több mint 50 éve húzta apám az ujj ára. A "temetésen is szépen sü­tött a nap" Álltam a rokonok között. Kaíála'előtt 'épp egy héttel,’ hogy meglátogattam szegényt, összevesztünk. Va­sárnap délelőtt volt akkor, az ő utolsó vasárnapja, és töl- töttkáposzta-költemény. Az udvar,őrt..az öreg fg alá terí­tett, és hoztá rennegő kézével Vénasszonyok nyara csánatot kért. A gyerek már nem volt bent az osztályon. A temetőben magam vit­tem a koporsót, de nem vi­hettem sokáig, anyámat kel­lett támogatnom. Párás, me­leg volt; mi, fekete varjak, repkedtünk össze-vissza a jú­liusi fényben. A kövek alá szerettünk volna bújni, de itt csak sírhantok voltak: egy, kettő, száz, ezer ... Néhány hétig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Kerül­tük egymás tekintetét. »Udvarunkban van egy ke­rek halastó, abban fürdik há­rom fekete holló ...« Anyám is meghalt. Az er­dő szélén, a kertes kis ház­ban. Talán még ki sem hűlt, amikor megérkeztem. Gcsém hamarább jött,- nyakamba bo­rult, -és: zokogott. 'Alig- bírtam tartani robosztus testét.-A nő­vérem érkezett legkorábban. <3 itt lakott a közelben, aé er­dőtől néhány kilométernyire. Anyám fél hatkor halt meg, a tűzhely mellett. A szíve pillanatok alatt végzett vele. Jókedvvel ébredt, örült az életnek, a napnak, a fény­nek, a 'munkának ... Aztán, hogy eldőlt, még egyszer megpróbált felülni, de soha többé nem sikerült neki. Mindössze annyit tudott mon­dani: »Segítsetek, ne hagyja­tok .. .« Közelebb léptem. Anyám békés arccal pihent, csukott szemmel, szótlanul. A kezét néztem. Soha, semmi­kor, senkinek nem volt még ilyen keze. Kicsi, finom, vé­kony csontú, agyondolgozott kéz. A munka nem tudta de­formálni. Finomsága, bája, erősebb volt hatvan év ke­mény munkájánál. Az utolsó években térdepelve mosta a konyha kövét, nem bírta másképp, fájt már mindene. — Miért lettél kommunis­ta édes fiam? — kérdezte né­ha, és potyogtak a könnyei. Ilyenkor az öccse járt az eszében, akit tizenkilenc után agyonvertek a zsírosparasz­tok, pedig de szép csizmát csinált a nagy gazdák büty­kös lábaira. Dicsérték, áldot­ták a keze munkáját. Csak hát a föld, az szent dolog, a csizmánál is - drágábtr kincs. Agyonverték a kommunista csizmadial-egényt. A mikor az öcsém érett­ségizett, ő is kommu­nista lett. Anyám tel­jesen odavolt. Látni sem akarta. És engem szi­dott, hogy ez az én művem. 1956. novemberében, ami­kor N.-be megérkeztek a szovjet tankok, anyám kisza­ladt az utcára, és kiabált. — Gyertek aranyoskáim, gyertek! Ne engedjétek a fia­mat ... Gyertek, itt lakunk a közelben, gyertek el hozzánk! Tíz nap borzalmas félelme, az anva evermok-tt f°ltő szó­i randevú lye: a zene rabja. És meg sem várta a választ, s ő már folytatta: a zene vigasztal, a zene minden, ö már zenét is szerez. Most jár egy ember­hez az István útra, aki kotta­írásra tanítja. Mert az ő lel­ke csupa zsongás, csak le kell kottázni. Nézem csak, ő meg elővesz egy hangjegyfüzetet: ezek az első munkái. Van egy clterája, azzal penget, zenét, hallgatnánk majd... mit szólok hozzá? »Nem értek hozzá, nem ér­dekel, botfülem van!« Hát mondhattam mást, bele az arcába? Mert nagyon feszített a nevetés — magya­rázta tréfával bukását Mária, aki hajdan tapostatta magát egy jegyért, hogy meghallgat­hassa Ruggiero Riccit, és este odaállt a Városi Színházhoz sorba, hogy reggel jegyet kapjon Galli-Curcihoz, mert Mária, szegény, már akkor is önálló, modern lány volt. Képzeld! Sóbálvány lett egy pillanatra. .Vörös sóbál­vány, kigyulladt a? egész ar­ca, és gyöngyözni kezdett... Brrr, micsoda ember! De az­tán kapkodva sietett, hogy véglegesen el ne rontson va­lamit: nem számít az, mon­dott«, attól még én igen jé feleség lehetek. Azért, mert néki az a szenvedélye, mert ő egy ilyen művészielküietü ember, ne gondoljam, hogy az életet csak elvontan, szelle­miekben látja, ő szeret szó­rakozni, kirándulni... Hát kirándulni, a hegyek közé menni, szeretek-e? Fulladozni kellett már, micsoda hecc volt ezt az embert nyúzni, hallgatni — mesélte Mária —, s a végén még olyan büszke volt, biztos a dolgában, hogy nem is kér­dezte, hanem mondta: ugye, legközelebb is találkozunk; legyek szombaton délután ugyanitt, ebben az órában. Hát hallottál ilyent? — Hát nem mész el? _ k érdeztem csendben Máriát, mert láttam, hogy elfáradt, késó virág, s lehajlott. Szomorúan emelte föl a szemét — egyedül van, hosz- szú ősz jön, hosszú tél —, és lassan mondta: elmegyek, de hidd el, csak mert más dol­gom ... Ügy sincs más, ne­vetni, mulatni elmegyek. Mert mi minden tücsköt-bo- garat össze tud fecsegni egy ilyen emberi az ételt. Nagvön értette a ,ta- pösott hordóskáposztát is, füstöltcsülökkel, dagadóval, de azt különben télen min­denki tudja, hogyan kell főz­ni..A nyárit Viszont, a gyen­gét, a kaprosat, azt csak ő főzte egye(3ül7 A szomszédok csodájára járták, és ő örült. A káposztát ..leforrázta, ke­nyérrel. zöldszőlővél, kanor­rai erjesztette, mijidén .jóval összefőzte._ A töltés is finom ‘volí£l$j#.’" "Éttérft, 'mint a mannát, 'mert manna volt. Ebéd' közbén a szomszédból átjött egy'mii lészájú paraszt­lány, és, ránt bámult. Anyám abbahagyta az evést, tele rak­ta a lány ételhordóját min­den jóval. Az .vihogott. Kí­váncsi nézésemre anyám, azt mondta: — A méltóságoséknak lesz. Megígértem nekik, hogy kül­dök. . . • — Méltóságos? Nem túlzás ez, anyám ? Megsértődött szegény, de fegyelmezte magát. — Igen, a professzor úr és a felesége már egy hete ná­lam étkeznek. Szegedről jöt­tek ide. Itt laknak a szom­szédunkban — mondotta, és hangja - tele volt áhítattal, amely a sértett- fájdalmon' is átsütött. Már bántam, hogy szóltam. Minek kellett odafigyelnem? Mélyen a tányéromba bá­multam!; ■ ■;> — Néni! — hallottam a si­kító, elfűfő hangot.. Odajívz- •tem. Á hang után egy reme­gő kéz nyújtotta az edényt a kerítésen át. • Anyám^helyett ugrottam. Fogtam az ételhor­dót-, s kissé megrettentem a képtől. A kéz tulajdonosa egy antik hölgy volt, valószi- nűtlenül öreg bőre áttetsző, fején a félrecsxiszott paróka alól taszítóan világított ko­pasz, lilakék eres koponyája. — Ízlett, méltóságos asszo­nyom? kérdezte anyám az alkotás szemérmével. — Drágám, mi nem szok­tunk az ilyen vizes káposztá­hoz. A tejfel 4s savanyú volt, talán nem is-friss. Nem tud­tuk megenni. Anyám sirt. Késő délután megnevettettem, de a szemé­ben hiába kerestem az igazi szivárványt. Tudtam, hogy a méltóságöSék trónfosztása ne­ki fájt a legjobban. Késő este volt már, amikor 'lbúcsúztam tőle, és elutaz- am. - - ■ A pám mellé fektették. »ITT NYUGSZIK...« Furcsa olvasni a " ne­vemet, illetve' at apám nevét, amely azonos volt az enyémmel. Pedig annyit lát- , tam már a nevemet nyomta­tásban, mégis furcsa e sírkö- vön. Amikor az első föld a ko­porsóra hullt, megpróbáltam visszatartani a könnyeket, de hiába vicsorgattam a foga­mat, - . • ■ Félúton hazafelé megállí­tottam a kocsit. Kikászálód­tam a reflektor fényéből. Semmi dolgom nem volt, csak hátra mentem a kocsi fará­hoz. Szép, sötétkék, langyme- leg éjszaka volt. Az jutott eszembe, hogy 800 íornttal tartozom anyámnak, és én azt már soha nem fogom megadni. Kocsik jöttek szemük fe­héren- felparázslott, majd ki­hunyt. Űjabb parazsak nyúl­tak, izzóan, és azok is elalud­tak. Ismét lángok lángoltak; vakító fénnyel, ritmikusan váltva egymást, ahogyan az országúton történni szokott ilyenkor, vénasszonyok nya­rán, körte és szőlő szagú éj­szakáké«.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents