Somogyi Néplap, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-16 / 192. szám
Két arany Tíz évvel a kezdet után a KA-HYB sertésről — Ha valaha igen, akkor most, a sertésfelvásárlási árak módosulásával, igen megnőtt a KA—HYB sertés jelentősége — a sok közül ezt az »ellesett-« móndatot jegyeztem meg Szekszárdon. Talán azért, mert mezőgazdaságunk történetében, fejlődésében kiemelkedő eredménynek számít a KA—HYB sertés előállítása. A szekszárdi mezőgazdasági kiállítás valójában egy kicsit jubileum is. Éppen tíz éve annak, hogy a Kaposvári Mező- gazdasági f őiskola kutatói megkezdték a sertéshibrid előállításának munkáit. És egy évtized alatt Európa legnagyobb sertéshibrid-populáció- ja lett a KA—HYB. önmagáiért beszél ez a tény, éppúgy, mint az, hogy ma már hazánkban több mint száz mezőgazda- sági nagyüzemben tartják, és külföldön is egyre keresettebb; a mostani hétről az év végéig tíz országba viszi el a magyar kutatók jó hírét ez a hibridsertés. Az elismerésnek ez az egyik bizonyítéka, a másik a szaporodó »aranyak«. A múlt évi Növi Sad-i nemzetközi mező- gazdasági kiállításon aranydiplomát, a szekszárdi mezőgazdasági és élelmiszeripari kiállításon aranyérmet kapott a KA—HYB. — Az igazgató tanács határozata értelmében Tamásiból még ebben az évben »hazaköltözünk« Kaposvárra — újságolja a kiállításon Gondolo- vics Lajos, a Kaposvári Hibridsertés Szülővonalait Tenyésztő és Értékesítő Vállalkozás igazgatója. mi mxfsm, $**3$ rrw ___ '-nm Á::x, m .v’'' : fii *ÜÉg|s»|f . . ; 1 mmimi f ■’ ' íí'.ít. ■ ■ s MIllIIli- '~ * ? « , f:í * * , .. . í ■ * Mi tagadás, öröm ez a hír, és ’összefügg azzal a tervvel, hogy az amerikai sonkaexportot a Kaposvári Húskombinát látja el, s erre a célra kizárólag KA—HYB sertést vesz át a termelőüzemektől. — Néhány szót kérünk a vállalkozásról. — öt év óta működik a vállalkozás, és ezek a számok mind igazak — mutat körbe a pavilonban Gondolovics Lajos. »Mintegy 32 000 KA—HYB koca van jelenleg tenyésztésben; az idén augusztus elsejéig tízezret értékesített a vállalko11Ó!?8 SIEBTEST II Í9H ÉVI NÖVI mi mmmn mimimm mmm mmmmm mmim A vállalati tervekben napirendre került: Az éjszakai műszakban dolgozók mnnkakörsilményeinek javítása Nemrégiben látott napvilágot a Könnyűipari Értesítőben a minisztérium iparfejlesztési és közgazdasági főosztályának közös közleménye, amely az éjszakai műszakok' munkakörülményeinek javítását célzó vállalati tervek készítéséhez nyújt segítséget. E sokakat érdeklő témáról a Könnyűipari Minisztériumban az MTI munkatársának elmondották: a nők helyzetének javításáról szóló kormányhatározat szellemében kerül sor a munkahelyekig lebontott távlati terv megvalósítására. A textiliparban jelenleg 112 ezren dolgoznak, s a munkáslétszám 50—55 százalékát foglalkoztatják 3 műszakban. Tehát éjszakánként hozzávetőlegesen 1B ezren szőnek-fonnak az üzemekben. Mint ahogy az illetékesek hangsúlyozták: még koránt sincs napirenden az éjszakai műszak megszüntetése. S ezért kell keresni a lehetőséget, hogy a meglévő körülmények javításával könnyít- hessenek a dolgozók helyzetén. Az éjszakai műszakra több okból is szükség van. A textilipar jelenlegi munkáslétszáma nem teszi lehetővé ennek megszüntetését, hanem megköveteli a három műszakot. Ez egyébként nemcsak nálunk, Magyarországon van így, hanem szerte Európában. Elmondották a minisztériumban azt is, hogy azokon a helyeken, ahol erre megvoltak a feltételek. a dolgozókkal egyetértésben csökkentették az éjszakai műszakban dolgozók számát. Javasolják, hogy a vállalatok egyebek között a porártalom, a zajhatás, csökkentésével, a jobb munkaidő- beosztással ,a háztartási munkát segítő családellátási szolgáltatásokkal, a gyermekintézmények befogadóképességének növelésével stb. törekedjenek az éjszakai műszakban dolgozó nők helyzetének javítására. Ahol pedig lehetőség van rá, önként vállalkozókat kell beosztani az éjszakai műszakokba, hogy igy mentesíthessék az éjszakai munkát csak szükségből vállaló egyedülálló, illetve töbi*^| ermekes anyákat. zás; évente ezek után mintegy 400—450 000 hízó kerül vágásra ...« — és lehetne sorolni tovább a szépen szemléltetett tényeket. — Joggal elmondható ma már, hogy a kaposvári hibrid sertés európai nevet szerzett magának. Ezt a színvonalat tartani is kell. Mit tesz ezért a vállalkozás? — Nettó jövedelmünk hatvan százalékát (!), mintegy négymillió forintot fordítunk évente kutatásra. Ebből egymillió a próbavágások költsége. így tehát évről évre tökéletesíthetjük a fajtát, és a genetikai munkát mindenkor az ipar és a piac igényeinek megfelelően szervezzük. Természetesen rendszeresen tájékoztatjuk partnereinket a kutatási eredményekről, s takarmányozási kérdésekben számos külföldi és hazai takarmánygyártó céggel állunk kapcsolatban, segítjük a takarmányok beszerzését. Mivel kiváló vágóértéke van a sertésnek, a húsipari vállalatok szívesen fogadják. Ma már nem puszta számítás, hanem a gyakorlat igazolta tény, hogy egy háromszáz kocával rendelkező, évente ötezer sertést értékesítő nagyüzem mintegy egymillió forinttal több bevételhez jut. A szekszárdi kiállítás fő célja az eredmények bemutatása. Ez a gondolat valóban példásan jut kifejezésre a KA—HYB pavilonokban. V. M. iff A „mi kombájnosaink Árnyékban is 30 c fokon felüli hőmérsékletet mutat a hőmérő higanyszála, amikor Végh Tivadar főagronó- mussal fölkerestem a kutasi Béke Tsz belegi üzemegységének még aratásra váró búzatábláján a vendégkombáj- nosokat. Közülük négy fönt a gépeken dolgozik, négy pedig »pihen«, váltásra várva, mert nyolcán vannak, a négy kom- bánj mellett. A dűlő végében álló akácfa alatt írom, jegyzem az adatokat. Balogh Istvánnal és Albertos Istvánnal a kunágotai, valamint Papp Ferenccel, a dombegyházai tsz-ek kombáj- nosaival beszélgetünk. Mindnyájan fiatalok. — Mikor jöttek el Békésből? — Július 27-én, csütörtökön délután fél'háromkor, és pénteken délre érkeztünk meg. Szombaton már meg is kezdtük a munkát. — Hogyan jöttek? — Lábon . .. akarom mondani: nem vonattal. Nagyon hosszú volt az út. Több mint négyszáz kilométer. — Hogy érzik magukat itt Somogybán ? — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem vágyódunk haza. De hát kötelesség is van. — És a munka? — Az volt a baj, hogy nem tudtunk folyamatosan dolgozni. Az első héten naponta esett az eső. Két-három napon át egyáltalán nem tudtunk dolgozni. Ha kisütött a nap, s egy kicsit megszikkadt a föld, megindultunk, s nem egyszer megsüllyedtünk, elakadtunk. Mikor aztán már oly'an lett a talaj, hogy bátran mehettünk volna, akkor meg újra zuhogni kezdett az eső. — A hazaiakról tudnak-e? — Igen. Leveleket kaptunk. Aztán Ónodi Gábor, aki két hónapja, Bicskei István pedig egy hónapja nősült, az első hét után hazament »eltávozásra« ... Mert csak annyi időt töltöttek otthon, mint a katona eltávozás idején. — Itt mivel voltak megelégedve és mivel nem? — Az elhelyezésünk és az étkezés, amelyet az itteni tsz ad, kifogástalan. Még kávéfőzőt is hoztak számunkra. Hanem a vizet, azt nem tudtuk megszokni, és meginni. — Ezen hogyan segítettek? — A tsz egy-egy ballon szódavizet hozott ki számunkra. — Mikorra végeznek? — A hónap közepén szeretnénk már hazamenni... ha csak más parancsot nem kapunk. Azzal búcsúzunk: csak az idő tartson ki, hogy minél előbb végezhessenek, és viszontláthassák családjukat. A beszélgetést pedig a tsz irodájában folytatjuk, ahol Nagy József tsz-elnök a következőket mondja: — Nagyon meg vagyunk elégedve a kunágotai és a dombegyházai kombájnosok munkájával. Amikor olyan volt az idő, hogy dolgozni lehetett, még étkezési szünetet sem tartottak, hanem felváltva fogyasztották el a tsz által a munkahelyre kiszállított ételt. S minden jó és lehetséges időt kihasználtak a munkára. Az ő munkájuk fölmérhetet- ien segítség volt számunkra. Ezért csak köszönetét mondhatunk. — Van-e valami kívánsága? — Talán annyi, hogy ha ez a kis írás megjelenik, név szerint említsék meg a »mi« ven- dégkombá.jnosainkat, mert jó munkájuk révén már szinte hozzánk tartoznak. Ök a mi fiaink . .. Szívesen teszünk eleget ennek. Íme, a nevek: Balogh István, Albertos István, Balázs Gergely, Pribliczki János Kunágotáról; Horváth Tibor, Papp Ferenc, Bicskei István, Ónodi Gábor Dombegyházáról. Kiss József Tévedni jó Í gérem, semmi rosszra nem fogom csábítani önöket. Mielőtt a cím eszembe jutott, végigolvastam a »szak- irodalmat« arról, hogy mit értünk tévedés alatt. És nem titkolom: csupa rossz, csupa negatív jelentés került elém. Mégis azt állítom: tévedni jó. De előbb hadd mondjak el néhány adalékot bevezetésként. »A tévedés a valóság félreismerése; hibás, téves ítélet, gondolat, cselekedet. A tévedés a valóságnak nem megfelelő elgondolás, feltevés. Aki téved, az mellékvágányra jut, azaz elvéti az utat és nem oda ér, ahova akart.« Mondhatnám tovább is, de hirtelen eszembe jutott az a mindannyiunk által ismert »szállóige«, hogy »Tévedni emberi dolog.«. Meg hogy »Minden ember tévedhet.«.1 Nem a szembeállítás kedvéért mondom, meg nem is azért, hogy rögtön felmentsük egymást tévedéseinkért. De az utóbbi időben egyre jobban érzem, hogy tévedni jó. Azazhogy jó volna időnként tévedni... Iskolás koromban hallottam, hogy amikor az »arany- csinálás« nagy divattá vált a tudósok és a kóklerek körében, akkor rendkívül sok érdekes dolog történt. Aranyat ugyan senki sem tudott csinálni, de a kísérletekből számtalanszor született valami nagyon hasznos dolog az emberiség számára. Sajnos, nem emlékszem már a tudós nevére, aki hosszú kísérletezés után dühöngve öntötte ki az ablakon kotyvalékát. Később meglepetéssel tapasztalta, hogy a folyadék szilárddá merevedett a porban, s amikor fölemelte, átlátott rajta. Fölfedezte az üveget. S ha nem akart volna aranyat, talán még ma is olajos pergamenpapírt ragasztanánk az ablakunkra. A tudós tévedett. Joga volt a tévedéshez. Egy testületi ülésen örömmel hallottam az összefoglalóban: »A jó vezető tévedni is mer.«. Nos, hát arról szeretnék ma beszélni, hogy egyre jobban kell biztosítanunk egymás számára a tévedés jogát. Nem pusztán azért, mert azt mondtam az előbb, hogy tévedni jó; hanem azért, mert a felszabadult cselekvésből, a tévedés szabadságából igen sok jó is származhat mindannyiunk számára. Tévedhetnénk például abban a modernkori meggyőződésünkben, hogy az elméleti tudomány mindenek fölött való, tehát félredobhatunk minden — sokszor évszázadokra visz- szanyúló — emberi tapasztalatot. Itt volt például ez a kéményügy, Kaposváron. Egy egyszerű munkásember a Húskombinátból ezt mondta, amikor le kellett robbantani az új kéményt: »Elismerem én a tudományt meg a geológiát. De azért, ha a mérnök urak megkérdezték volna az építés előtt, bizony én elmondom: nem megy ám ez kérem. Emberöltőkön át víz folyt azon a helyen, talán harminc éve temethették be az árkot. Igaz, hogy száraz a talaj, de laza, nincs kötőanyag benne. Kimosta a víz. Dehát minket senki sem kérdezett meg...« Tévedhetnénk néha az elméleti tudomány mindenhatóságában ... Vagy itt van például az anyagi ösztönzés elve. Nagyszerű dolog. De tévedhetnénk már egyszer abban, hogy feltétlenül jól csináljuk. Tudniillik sokszor illúziókat táplálunk iránta. Azt hisszük, hogy mindent ösztönzéssel lehet csak elérni. Pedig nincs a világon olyan gazdaság, ahol minden lépést meg lehet fizetni. Ilyenfajta törekvésekkel csak tönkremehet a gazdaság. Tévedésünk árán valami olyasmire jöhetnénk rá, hogy a munkáért — mégpedig a becsületes munkáért — fizetés jár. S. csak az alapkövetelménynél jobbért, kiemelkedőbbért, számottevően többért adjunk prémiumot vagy jutalmat. Azt hiszem, akkor gyakrabban jutna az emberek eszébe, hogy a fizetésért is »illik« valamit tenni, mégpedig nem is keveset. P ersze, ha rajtam múlna, még igen sok mindenben buzdítanám Önöket tévedésre. Beszélhetnék például a marsallbotról. Izgalmas ügy, higgyék el. Amerre csak járok, mindenfelé — mintha összebeszéltek volna — szidják a főnököt. Nem állítom, hogy mindig ok nélkül. De azért mintha egy kicsit túlzásba vinnénk a dolgot. Azt tapasztalom, hogy voltaképpen mindenki szeret vagy szeretne mar- sallbottal járni. Milyen megíontolatlanság! Mindenesetre számomra teljesen érthetetlen,' hiszen a .marsallbot akadályozza az embert a járásban. Nagy ez a bot, s hordozóját könnyebb észrevenni, állandóan a figyelem kereszttüzében van, s bármily furcsa: bottal a kézben könnyebb megpot- lani is. Azt hiszem, a marsallbot csak annak jó, akinek még nem volt a kezében, aki még nem tudja, hogy mivel jár. Milyen jó volna, ha tévednénk korábbi felfogásunkban! Higgyék el, egy kicsit több figyelmet fordíthatnánk egyéni tevékenységünkre, s talán jobban becsülnénk azokat is, akiknek éppen mi adtunk marsallbotot a kezükbe. Azután beszélhetnénk a csalódásról. Nem tudom, pontos-e a »fordítás«, de úgy tűnik: a csalódás nem más, mint a tévedés. És tévedni jó. Kérem, ne átkozzanak ki eretnekségemért. Igaz, hogy erről a dologról most egy paradoxon jut az eszembe, de sok évi tapasztalat alapján ki merem jelenteni: a csalódás a felületesség ellenszere. Kétkednek benne? Képzeljünk magunk elé egy embert, akit szeretünk, tisztelünk és becsülünk; akit jellemes, becsületes, jóravaló emberként tartunk számon. És egyszer csak rájövünk tévedésünkre. Csalódunk benne. Ez arra int: tartózkodnunk kell az illúzióktól, s hogy csupán felületességünk következménye az, hogy félreismertük embertársainkat. A tévedés elszomorít, de végül is gazdagítja élettapasztalatunkat, megfontoltabbá tesz és — nem bizalmatlanná! — csak immunissá a megrázó erejű csalódások ellen. Tévedni jó! Tehát tévedjünk együtt. Tévednünk kell, mert sokszor hajlamosak vagyunk elhinni, hogy néhány ma is élő, húsz év előtti módszerünk törvényszerű. Tévednünk kell, hogy merjünk szakítani a sablonokkal, amelyek egy biztos alapra épített hazat fonnak körül széttéphetetlennek látszó indáikkal. Tévedjünk együtt a jobbért, hogy merjünk új és célravezetőbb módszereket kitalálni, hogy merjünk szakítani kényelemszeretetünkkel, amely néha gúzsba köt és megcsontosít. Tévedjünk például abban, hogy mindent jól csinálunk! Vonjuk kétségbe néha azt a sokszor hangoztatott általánosságot, hogy »mindent elkövettünk annak érdekében, hogy...« Tévedhetnénk abban is, hogy nem vagyunk többre képesek a munkahelyünkön, s abban is, hogy mindig nekünk van igazunk. R emélem, senki sem, ért félre Önök közül. Nem tör- vénytélenségre, nem rendeletszegésre buzdítok, ha azt mondom, hogy tévedni jó. A tévedés jogáért szerelnék csupán síkra szállni Önökkel együtt, mert úgy érzem: ez is előbbre viheti fejlődésünket. Olvastam, hogy az alkotás kibontakozásához mindenekelőtt a tévedés szabadságát kell megteremtenünk; hogy a kutató kedv és kísérletező hajlam, az ambíció felélénkülése szinte elképzelhetetlen a tiszta és őszinte légkör, az »agyon- csapás« veszélye nélkül. Igazat adok ezeknek a megállaií- tásoknak. Önöktől viszont nagyon határozottan kérem: soha ne tévesszék szem elől a közösségi célt, hisz emiatt küzdünk a tévedés jogáért. Jávori Bel»
