Somogyi Néplap, 1972. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-13 / 190. szám

Erdélyi Tibor vízmérője. (A balatonleüei faragókiállítás anyagából.) Petőfit akarta tehetségével „leleperni" Gárdonyi Géza é» sza­bolcska Mihály a kapitaliz­mustól féltették a maguk te­remtette idilli falut; HoUósi István is a XIX. század vé­gén a kapitalizmusban látta a 48-as eszmék legnagyobb előidézőjét. Nem tartozott a nagy tehetségű lírikusok so­rába, nevét is csak szűkebb pátriája ismerte. A somogyi irodalomban beltötött szerepét sem művészetének csiszoltsá- gaval érte el. Nézeteinek ma­kacs hirdetése s a század végéről 48 felé forduló kö­vetkezetes költői magatar­tása jelölte ki helyét a megye irodalmában. A XÍX. század utolsó évei­ben az irodalmi ellen­zék nem 1848 jegyében vívta a harcát, s HoUósi István a reáipolitikát mellőzve egye­dül maradt. így kívülrekedt a polgári átalakulás költészet­re háruló gondjainak megol­dásáért vívott küzdelemből is. 1859. december 13-á.n szü­letett Darányban. A csurgói gimnázium 6. osztályának el­végzése után Debrecenben végezte a 7. osztályt. A sze­génység és az ifjú ábrándos vágy azonban a színészet fe­lé ragadta. Év közben ott­hagyta az iskolát, s 2 évig színészkedett. Majd ettől megválva egy évig »■ jegyzőse­géd“ volt, utána ismét vissza­került Csurgóra, s ott elvé­gezte a tanítóképzőt Ezután Somogyviszlóra nevezték ki helyettes tanítónak, de a kö­vetkező évben már Kaposvár­ra került az alsó fokú ma- gankereskedelmi iskolához, itt is csak égy évig maradt, s utána 5 évig tisztviselőskö- dött a vármegyénél. 1895-től nygdíjazásáig a kaposvári ele­mi iskolában tanítóként, ké­sőbb igazgatóként dolgozott Versei a helyi és országos lapokban jelentek meg. Ver­seskötete En címmel 1899-ben látott napvilágot­Verseinek egy része Da- rányhoz kapcsolódó gyermek­éveinek nosztalgiájával telí­tettek. A nyírfaligetekkel, hegyes süvegű borókabokrok­kal s a homokon égett fűvű tisztásokkal tarkított sík táj­ra férfikorában is visszaszáll- tak a gondolatai. Különösen a fehér törzsű nyírfák ma­radtak meg emlékezetében; Üdvözöllek, szülőföldem raja. Hol ő termett én is ott születtem, Az a hajnal ragyogott felettem. Darány lékeztető sorokban naivan — és nem sok eredetiséggel — énekelte meg felesége iránti érzelmeit: Nekem ragyog a nap ax égen, Nekem nyit a legszebb virág: ölemben kicsi feleségem ... A világ is örülni lát. Dal a családi tűzhely mel­lett című verse biedermeieri vonásokat tartalmazott: a csa­ládi tűzhely melegének élmé­nyét és dicséretét, a fip jövő­jét féltő apa gondjait, a »tündérlakta« családi hajlék boldogságát. Az elragadtatás mel­lett reálisabb hangok is ve­gyültek költeményébe. A ta­nító kiszolgáltatott sorsára, anyagi helyzetének tűrhetet- lenségére is fölhívta a figyel­met Legfontosabbnak tartot­ta ugyan »kisfia mosolyát“, de nem nyugodott bele kispolgári módon helyzetébe, s kemény szavakkal bírálta a robotot igénylő társadalmat: Élni e gyermekek s küzedni a nagy czélért, S dolgozni napestig hitvány napi bérért. Lírája melegebbé érze­lemtől fényessé vált fiáról szóló verseiben. A fiam isko­lába jár című verse túlcsor­duló érzelemmel telített, s szentimentalizmusa sem sérti a jó ízlés határát: ;.. Mit elveszté»- — meséli a remény. Majd e fiúban visszanyerem én . .. Szívem csókdossa új reménysugár: A fiam iskolába jár. Hollóéi nagy érzékenység­gel reagált szülőföldje ter­mészeti szépségeire. Számta­lan versében emlékezett meg Dél-Somogyról, Darány köz­ségről, ahol minden »tárgyon emlékei sugarát« őrzi a táj. Az »aranysárga elfolyó ho­mok« színére még férfikorá­ban is vissza-visszarévedt Megemlítette egyik költemé­nyében, hogy bejárta az or­szágot, számtalan »szép föl­dön utazott, de szülőföldjé­hez — Somogyhoz — hasonló kedves tájat még nem látott: Azért oly szép, meri északon Mosdóvize a Balaton, poétája Kevesen ismerték úgy Vajda költészetét, mint Hol- lósi István. Igyekezett beha­tolni »zord fenségek szűzha­vas vadonába«- Vajda halála­kor feljajdult, és az egyre anyagiaekodó világ térhódí­tásának végleges »beköszöntő­től« félt. A kapitalizmusban — hirdette — teljesen elfe­lejtik, hogy valamikor sza­badságot akart a nemzet. »Furfang a fő most, gyöngét csalni lépre, — Nagy eszmék könyvét rontja moly, pe­nész ...« A polgári átalakulást nem az osztrákokkal együtt, hanem nélkülük szerette vol­na végrehajtani. A 48-as esz­mék továbbvivőjét, a nagy »kertészt«, az utolsó harcost, a nagy tekintélyű és hatású költőt siratta a Vajda János halálára című költeményében: Te ritka palánta, trmagul közöttünk Mért* nem maradtál még tovább időzve? Majd a paraj ha elborítja földünk, Nem lesz, ki gyomlálgatni bírja, győzze. A nagy költő nemzetet mozgósító erejét látta HoUósi Petőfiben is. Saját értékeinek helytelen ismeretéből fakadt viszont, hogy nagy tehetség­nek tartotta saját magát- Állí­totta, hogy költői hatásban túl tesz majd Petőfin is. Ilyen gondolatok jegyében írta Pe­tőfi fölött című — indokolat­lanul bizakodó és dölyfös — versét: Ámuljatok tehát a Meggyőzés ily peremén: A nagy Petőfi Sándort Biz* leteperem én. Az idő bizonyított. Hatás­ban, költői nagyságban meg sem közelítette Petőfit. Nagy­ra törő vágyai ellenére csak Somogybán sikerült költői hírnevet szereznie, s erre is az idők folyamán — feledés pora rakódott. Szűkebb pát­riája érdekében tisztítsuk meg nevét s költészetét a tel­jes feledéstől M eglehet, nem is különös történet, ahogy ma látom. Szívesen el­mondom magának minden álszemérem nélkül. Dehogynem voltam szerelmes! Nagyon is szerel­mes voltam. Kurta szoknyás polgárista lányka koromban az voltam már, otthon, a vá­roskámban. Magának mindegy a neve. Rudinak hívták különben, és a legcsinosabb fiú volt a vá­rosban. Nagyon téved, hogy ha úgy gondolja, hogy csak nekem tetszett. Mert bizonyára azon fordult meg, hogy ma nem vagyok a felesége, hogy na­gyon is elkényeztették, és ez tette csél-csappá és korhellyé öt. Én is szép leány és jó par­ti voltam, ö elbizakodott volt, s én sem egészen sze­szélymentes, így történt, hogy összevesztünk. Aztán maka­csok voltunk mind a ketten. Ügy viselkedtünk attól fogva, mint akik nem halunk utána egymásnak. Persze, hogy valójában ... De ez annyira százszor olva­sott és hallott história, hogy egészen magára bízhatom, ha elképzeli a részleteit. A világ legtermészetesebb dolga volt, nemcsak a szüle­im, de mindenki nézete sze­rint, hogy nem volna nagy szerencse rábízni az életemet, afféle falurosszára. Gondol­jon, amire akar. Botrányok­ra férjes asszonyokkal, és duhajkodásokra... Ez mind beletartozik a dologba részé­ről. Épp így, ami a szakításunk­ra következett, az sem hal­latlan ritkaság. Egy gyakornoka jött édes­apámnak. Mit mondanék ró­la? Mit lehet mondani egy kifogástalan fiúról? Az volt. Kedves, jó gyerek. Nyugod­tan mondom, ma sem tudnék mást és különbet, akit nő élettársának választhat. Az, hogy az érzéseim ta­lán kevésbé lázasak voltak irányában, mit jelent az? Le­gyen elég magának az egész­hez, hogy egyszer csak, szin­te észrevétlen, ott tartottunk, hogy megkéri a kezemet. Itt kell kissé részletezni kezdenem az ügyeket. S zegény fiú volt tudni­illik. Már úgy értem, hogy semmi másra nem támaszkodhatott, mint a fizetésére, és hát egyelőre még elég mesz- sze volt, míg a gyakornokból arra juthatott volna, hogy minden más nélkül, illő hely­zetet biztosit nevével a szá­momra. Édesanyám már tudott a dologról. Ö engedékeny, ál­dott lelkű •'teremtés volt. El­lenben nehezebbnek ígérke­zett az ügy édesapámmal. Bóra Ferenc KOSFEJES FARAQÁS Szerelmi költészetét még nem fűtötte a polgár ára- dóbb, felszabadultan szenve­délyesebb szerelme. Ragasz­kodott a tradíciókhoz s a kon­vencionális kapcsolatokhoz. Politikai magatartásában rej­lő gondolatai — a kapitaliz­mussal szembehelyezkedő magatartása — a régi féltésé­vel jártak együtt. Az általa használt sablonos népi eleme­ket tartalmazó forma nem volt alkalmas élményei igaz tolmácsolására. Verstanilag azért Is »sántítottak« szerel­mes versei, mert a formai kö­töttségeket a tartalom mind­untalan áttörte. Ennek követ­kezménye, hogy szerelmes verseinek egy része mester­kélt, erőltetett. Petőfire em­Ott mosódik a Drávába'. Hollósi István az 1848-as eszméktől táplálkozó antika­pitalista álláspontjával a fe­ledéstől, a közönytől féltette nemzetét. Vajdában a szabad­ságharc emlékének utolsó ébren tartóját látta, s felis­merte a külső »zordság« mö­gött az őszinte hazaszeretetek Bámulta és tisztelte nagy kor­társát, mert a század végéig megőrizte hitét a nagy küz­delmében« és jövőt formáló erejében. Őszinte ragaszko­dás, felnéző tisztelet jellemez­te Vajdával kialakult kapcso­latát. Az idősebb, nagytehet­ségű költő iránti lelkesedés és ragaszkodás érződött min« den Vajdáról írt verssorában. Az Én című kötet Vajda Já­noshoz című verse mélyebb, ércesebb, mint a többi Holló­si-vers: S szeretet emberben annyi nincsen. Látszólag zordság von be kérgül; Csodálnunk kell, előtted meghajolván, Kívül havas bérez, belül égő Túlír— Holló László alkotás». JA balatonlellei faragókiállítás ányagából.) ö — bár szeretném, ha enyhén értené — egy kissé zsarnok természetű volt. Fő­ként pedig nagyon konok. Ügyhogy félőbb volt minden­nél, ha az első kísérlet ku­darcot vallana nála. Mert ez mindent elronthatott végleg. Most aztán ne nevessen ki! Hogy ilvenkor a gyöngéje fe­lől szoktunk kerülni valaki­hez, s édesapámnál is erre vetemedtünk. Mégpedig én magam voltam, aki élni akar­tam egv véletlen adta jó al­kalommal. Tersánszky /. Jenő Az első Apusnak, nem tagadhatom, eléggé szenvedélye volt a kártya. No, annyira soha­sem, hogy jelentős kötelessé­gét mulasztotta volna miatta, vagy hát az anyagilag érzé­keny veszteségekbe zúdította volna. Inkább egészségét fél­tettük, hogyha sűrűbben tért haza hajnalban, sőt reggel egyenest az irodába a kaszi- nóbóL Nem sejti már a kapcsola­tot? Nos hát, amikor apu­somnak afféle katzenjamme­res napja volt, olyankor anyusom szelíd korholásaira ő maga is engedékenyebb volt egy-mást belátni, és per­sze ezeket a hangulatait én magam is sokszor kihasznál­tam, hogy erre-amarra meg­puhítsam. Csitri lány korom­tól fogva így tettem már ezt. E hhez még hozzá kell fűznöm, hogy a kaszi­nó a szomszédunkban volt, és úgy jártam én is át bele, mint egyéb mindennapos helyre. Hát egy nap valami fontos kiszállása volt apusnak. Ko­ra reggel indulnia kellett ko­csival, vidékre. De előtte való este a ka­szinóban névnapot vagy ta­lán évfordulói mulatságot tartottak a férfitagok, és tud­tuk, hogy ez nem fejeződik be hamarabb a reggelnél. — Zoltánnak — ja! így hívták a gyakornokot — kel­lett intézkednie az irodában, apus helyett. És apus a ki­szállás miatt korábbra ren­delte be őt. Hát ő már megérkezett. De apus még mindig a kaszinó­ban játszta a »csendes«-t. Tél volt és csúnya, borús nap. Hét óra felé még kész éjjel. De én korai keléshez voltam szokva. Már felöltöz­ve mentem be az irodába. Tudom is én! Előbb, ahogy arról beszéltünk, hogy apus ma reggel már a kocsist is visszaküldte a kaszinóból, aki érte ment, és már kepes a kiszállást is elmulasztani a kártyáért... így jött aztán szóba, hogy ezt a bűntudatos állapotot kellene nála fel­használnunk. Egyszóval kész volt a terv. Én apus után megyek a szo­balánnyal a kaszinóba, és út­közben megemlítem neki a szándékunkat. Erre aztán kedvező esetben Zoltán is ki­rukkolhat kérésével az irodá­ban. Mindenesetre apus tá­volléte a kiszállás alatt tom­pít majd az esetleges családi viharon. Ha rosszul adom elő, pró­bálja maga jobban kiegészí­teni képzelettel, ami követ­kezett. Ott állok benn, egyedül, a kaszinó egyik termében. A szobalány a gangon vár rám. Az egyik pincért küldtem be apusért a játékterembe. Csaknem sötétben vagyok. Az ablakok le vannak íüggö- nyözve, s a játékteremből hallom a zsivajt, pohárcsör- • gést. Egyszer egy nótába be­levágnak a cigánypk is, de félbehagyják. A következő percben ki­nyílik a játékterem ajtaja. De a pincér helyett a kaszinó bérlőjének a felesége lép ki rajta. Tudja, ez egy fiatal asszony volt, s a férje egy vén, totyakos ember. Rebes­gettek mindenfélét róla és az urakról. Nos, észre sem vesz, amint keresztülsiet a szobán, ki a folyosóra. De alig tűnik el, újra nyí­lik az ajtó. Abban a pilla­natban én háttal fordultam neki, a bérlőné után nézve. Mire azonban megfordulnék a játékterem ajtajának nyi­tására, soha váratlanabb nem érhetett valóban. Gondolja el, hogy egy fér­fi ront ki az ajtón, és egy­szerre azon veszem magam észre, hogy két kar ránt ma­ga közé, és az ijedtségtől al- éltan védekeznem nem is le­hetett, egy férfiszáj nyomó­dik az ajkamra, hevesen, bor­gőzösen, dohányillatosan. Ennél csak azt nehezebb elmondanom, ami jött. Vergődöm, sikoltok, és szembefordulva megismerjük egymást a merénylőmmel. Ki fogja találni, ki volt. Rudi. Igen, ő. Az első. Már visszazökkent és réve­dezik. De kénytelen tovább is karjaiban tartani, mert el­esnék. Így visz a legközeleb­bi székig, s leültet. Én már zokogtam: — Mit merészelt? ő dadogva s zavartan pró­bált mentegetőzni és kérlel­ni. De érthető, hogy elutasí­tásra lelt tőlem. Elvégre sok lett volna, hogy a kaszinósné vetélytársának vállalkozzam. De lássa, leginkább erre céloztam, hogy nem akarok hazudni. Volt egy kis tette­tés felháborodásomban. Na­gyobb része volt benne a büszkeségnek, mint az őszin­teségnek. — Bocsásson meg! — hal­lottam tőle. — Undorító va­gyok. De higgye meg, rosszul ismer. Magáért lett volna, egyedül magáért, ha más is tudott volna lenni belőlem. Hogy mi hatásuk volt rám ezeknek a szavaknak? Bizo­nyára nem akkora, mint an­nak a látványnak, amelyet az ajtóból visszanézve vittem el magammal. A keze az arca előtt volt, s ott sirt a szoba közepén. M os, hisz mondják, ré­szeg hajnalokon köny- nyen áll ez a férfiak­nak. De istenem! Nem mindegy az, mikor ta­lál rést rajtunk, amit egyéb­ként olyan jól tudunk rejte­getni ? Én csak magamra akarok vetni, hogy a dac nem enged­te, hogy egy enyhítő szót, egy békítő pillantást hagyjak számára. Pedig többet is bevallha­tok. Hamis volt még a meg­botránkozásom és haragom is amiatt a gálád, korhely, tisz­tának semmiképp sem mond­ható csók miatt is. Mert hogy nem is volt oly szörnyű. Még — most piruljak már érte? — csak visszatetsző sem. Hi­szen nem egy emlék rebben­hetett vissza belém, mikor ugyanilyen hajnalokon, ugyanebben a teremben dől­tem zenétől, keringéléstől zsongó, édes bágyadtsággal órákon át ugyanezekre a ka­rokra, és hát... De kár érinteni ilyen ér­zelmes ügyeket. A tények hí­vebben beszélnek mindenről. Csakhogy a többi már hosz- szú mese volna azóta, s nem hiszem, hogy érdekes. A másik ugyan sohasem tudta meg, miért várt rám hiába akkor az irodában. Miért nem láttam apus ke­délyállapotát alkalmasnak aznap a nyilatkozásra. És az­tán később is, végleg ... Úgy­hogy most egy öreg kisasz- szony, egy vén nénike me­sélte itt el magának egy régi kalandját

Next

/
Thumbnails
Contents