Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)
1972-07-02 / 154. szám
NYELVMŰVELÉS Fogadd va. De még saját maga is Ésszerű, hússzor; szekrénnyi A szavak toldalékkal való ellátásának néhány kérdése » 4. wr lálkozóra nem tudtam elmenni, éppen a mandulámat vették iki akkor, s fájó torokkal madártejet kanalaztam egy kórházi ágyon. (Mindennel megkések; más gyerkőc korában esik át e procedúrán). A húszéves találkozóra aztán elmentem. De mikor beléptem a Hungária aranycirádás különtermébe, mindjárt vissza is akartam fordulni: hiszen itt egy csomó vén pacák ül. A sarok már fordulna, de persze csönget a józan ész, s az emlékezet meg máris vetíti elém undok televíziós-képeit saját nagybecsű ábráza- tomről a bo- rotválkoaó- tükörben. Hát vegyük csak szemügyre ezeket az idős pókokat! No, nézzük csak! Ezt nem ismerem, azt a kis dugaszt sem, de ez a kedves hunyorgás... — Franyes*! Drága Franyeszkám! — mondom, s megölel getem. Most, hogy jobban mesnézem, nem is sokat vá!to»ott. Jóképű ficr kó most is ez a Franyesz. ö volt az osztály Don Jüanja. Hosszú lábú, vékony derekú, széles vállú, magas homloikú, diószemű fiú volt. Tisztám előttem van, amint ott áll a WC előtti sugaras ablakmélyedésben (tervezési zsenialitás, iskolánk tegnapién ye- sebb helye!), és mi bávate- gon, egymás válla fölött át- pislogva bámuljuk, mint valami. világszámot, amint elegáns mozdulatokkal varázsol- vi elő a bizonyítékokat: leveleket, nyakláncot, s általános morajt kiváltó, minden ts máskodást elsöprő halványkék, fehér és rózsaszín habkönnyű »elyemholmi- kat... — Szevasz* — Szevasztok* — Mennyi idő töt ei! — Milyen hosszú! — Milyen rövid! a kadozó beszélgetés-; vizsgálgatjuk egymást. Közhelyek, közhelyzuhatagok, közhely-N i agarák. Húsz év után ez törvényszerű ... Igen, ez meg itt az Ernő. Savanyú volt már akkor is, mindig azon csodálkoztam, hogy nem rajzanak muslincák nagy felhőben körülötte. Ez meg a száját nyalogató, még az üres katedra felé is áhítattal révedező örökös színjeles Durnfeld. Biztos most is készült, biztos most is a zsebében van egy névsor, és emlékeztetőül minden név mellett egy-két szó, hogy kinek mit kell mondani. Ezzel sincs beszélnivalóm. Koccintások. — Mi van? — Hol laksz? — Hol dolgozol? — Asszony? • — Gyerek? — Külföld? — A, gyönyörű! — Gratulálok! — Te is? — Nahát* — Szomorú. őszinte... — Sose iszunk? !.„ — és így tovább. De nini! Hiszen ott velem szemben az a hosszú, lóarcú, az a ritkás seszinű hajú muki a Hódosy. Micsoda jópofa alak volt a szenvtelen képével, a fülig érő békaszájával, a pilla nélküli szeme lapos, gúnyoros, vérforraló pillantásával. Középiskolai élményeim legnagyobbikát ehhez az archoz kötötte elválaszthatatlanul emlékezetem. Lehet-e nagyobb élmény egy hőn dobogó kamaszszívnek, mint a zsarnok nyíltszíni megszégyenítése, sárba tiprása? Nem hiszem. Istenem, a Hódosy, a hosszú Hódosy, aki már akkor olyan magas volt, hogy colstok módjára állt fel az alacsony pádból, s mikor már ázt hitte volna az ember: nincs tovább, egyre csak emelkedett, s mire egészen kiegyenesedett, már valahonnan lehetetlen magasságból nézett le ránk és a katedrára! Volt egy undok, osztály- utálatnak örvendő, gyomorbajos ábrázatú, kopasz történelemtanárunk, aki már bejönni is úgy jött be az osztályba, mintha vágyva vágyta volna, hogy külön- külön és együttvéve is lehányhasson bennünket. A leg- agyafúrtabb módszerekkel tartotta rettegésben és örökös izgalomban az osztályt E gyik legenyhébb bevett módszere az volt, hogy elővette vaskos noteszát, s a kísérteties csendben drámaiam zizegtette a lapokat; mindenki számára jól láthatóan a leghátulsó oldalakra lapozott ott megállapodott, a noteszt letette, s mikor a nagy és kis Weisz, valamint Zsi- borác homlokán megjelent a halálveríték, ő hátra dőlt, kéjesen hintázni kezdett a székén, s szinte minden betűt külön ízlelgetve mondta: — Abafi! Mondanom sem kell, hogy Abafit, aki eddig már nyakig merült egy Max Brand-re- génybe, villámcsapásként érte a kiszólítás, és remegő térdekkel ment a térkép elé (de gyűlöltük még a térképet is!), de ugyanakkor kikészültek a V-, W-, Z- és Zs-sek is, mert lelkileg átmentek a felelés minden gyötrelmein. Mert a történelemtanárnál felelni nem egyszerű felelés volt ám! ö a könyvtől függetlenítette magát. Monoton, síri fahangon magyarázott, tücsköt bogarat, királyok kutyáinak a nevét, hercegi kastélyok protokoll-ülésrendjét, s hasonlókat Mintha láthatatlan manók szórtak volna homokot szempilláinkra, úgy permetezett ránk minden szagy ak ran majd elaludt. Néha megállt, és nyikorgósat ásított, mint a vén kutya a tűzhely mellett. Valószínűleg ez is csak ördögi csalétek volt, mert ha valamelyikünk szeme akár egy pillanatra lecsukódott, már hallhattuk is a győzelmesen felvíjjogó hangot: — Szóval a Fenyvesi barátunk törökös nyugalommal alszik, szóval a Fenyvesi barátunkat nem érdekli a történelem ... A Fenyvesi barátunk tehát kap egy kis pohos, piros pontocskát... Így nd ... Piros pont járt szemlehu- nyáson kívül majdnem mindenért. Ásításért, köhögésért, orrfújásért, ablakra és plafonra nézésért, sóhajért, beszédért, tüsszentésért, de még a kikérezkedésért is, ha alapos gyanú merülhetett föl annak ál volta miatt. Márpedig a történelemtanár szerint ennek feltételezésére mindig volt elegendő ok. Aki netán még mindig nem tudja elég híven beleélni magát osztályunk lelkiállapotába, azzal bizalmasan közlöm, hogy a fenti okok miatt három — korántsem pipogya — osztálytársammal olyasmi is megesett, ami másfél—kétéves koron túl igazán ritkaságszámba megy, s okvetlenül beteges tünetnek számít H o hát, ez a Nagyfalvi Pál egyik nap egészen megváltozott ábrá- zattal jött be az osztályba. Halálra rémültünk, mert akkor még nem tudtuk, hogy a megkövült vonások torz grimaszba erőltetése mosolyt jelent. (S különben is, van-e rémisz- tőbb, mint ha a zsarnok mosolyog?) Leült s mindjárt azzal kezdte: mindenki piros pontját ki törli. A megköny- nyebbülés moraja hullámzott át az osztályon, s az osztályelső Durnfeld megillető- dött »Köszönj ük«-je után felzúgott az egész osztály -Köszönjük!« kardala. Felszabadult vigyorok, hunyorí- tások, sőt — ami egyenesen példátlannak s&ámított történelemórán — bizonytalan, gyönge zümmögés. S a történelemtanár előhalászta a noteszát, és ceruzával a kezében sorra vette a neveltet, ilyenformán: »Abafi, hat piros pontocska — törölve; Balázs, kért pohos, piros pont — törölve; Bónis, tizenegy — törölve... Csi- kesz .. Döme ... Gábor — törölve ...« Már majdnem Hó- dosyhoz ért, mikor az élő colstok lassan emelkedni kezdett A zümmögés elhalt, a tanár a szemüvege fölött felpillantott noteszából, s a ceruza megmerevedett a kezében. Hódosy még mindig emelkedett. Komikusán komoly, békaszájú lóarca egyre magasabban ingott az osztály felett Határozottan koravén arca volt, s hozzá mély basszus hangja. Végre fölér a magassága csúcspontjára, s akkor ez a lófejű, lapos pillantású pofa odateszi egyik ujját a szája sarkához, mint valami kisgyerek, és dörmögve-sely- pítve elnyújtva ezt mondja, jobban mondva, énekli: — Tanár úr kérem, törölje ki nekem is! Robban a nevetés. A tanár néz, hápog, a feje lassan rózsaszínre, majd hirtelen vérvörösre vált. Nem tud megszólalni. Talán még hitegeti magát, hogy nem jól hallott, vagy csak véletlen az egész, mikor Hódosy ismét halálos komolyan bele- énekli a feszült levegőbe: — Legyen szíves, törölje ki nekem is!... Most már nincs kétség. A tanár felugrik, s kirohan ... A legnagyobb történt, ami történhet ezen a világon, igaz kicsiben, de mégis csak zsarnokot taszítottak le a trónusról. Mindannyian osztályfőnöki megrovást kaptunk, s Hódosyt majdnem kicsapták. De megérte. Ügy élt bennem ez a jelenet, mintha tegnap történt volna, s Hódosyt megpillantva újra elfogott az a régi láz, s azt a képet, hangulatot utánozva Hódosy felé emelve poharamat, az ő hangján, éneklő hangon megszólaltam: — Tanár úr, kérem, törölje ki nekem is! Hódosy értetlenül nézett rám, és emellett rettenetes unalom ült tekintetében. — Hát nem emlékszel? — kérdeztem, de egyik pillanatról a másikra lelohadt bennem a láz, s szinte testileg éreztem, hogy rám telepszik a szomorúság. — Mire? — kérdi síri hangon. D adogok neki valamit a dologról, s érzem, hogy milyen jelentéktelen, messzi ügy az egész, pedig most is tudom, hogy nem az. — Nem, nem emlékszem — feleli Hódosy az előbbi hangon. — De ha volt is ilyesmi, nem így volt... Később egy érdektelen beszélgetés közben megkérdeztem valakitől, nem tudja-e véletlenül, hogy Hódosynak mi a foglalkozása. — Hogyne tudnám — válaszolt az illető. — Tanár. Történelemtanár. A fiam hozzá jár ... Jobb nem emlegetni, miket mesél róla! Hogy van egy piros ceruzája... azám, egy piros ceruzája, mint annak az izének ... Látod, itt van a nyelvem hegyén, de az istennek sem jut eszembe a neve ... Egyik levélírónk kifogásolta a közelmúltban, hogy napilapjaink az ésszerű szó kettős sz betűjét nem a teljes szsz, hanem az egyszerűsített ssz formában írják. Szerinte csakis az észszerű írásmód volna ésszerű. Megrovóan nyilatkozott arról is, hogy a húsz számnévnél a hányszor? kérdésre felelő határozóragos alakját nem húszszor alakban rögzítik, hanem így: hússzor. Levélírónk úgy gondolja, hogy az ésszerű és a hússzor írásforma nem tudja felidézni az ész és a húsz fogalmát, sőt szerinte az ilyen, egyszerűsítő írás félrevezető, mert az és meg a hús szót juttatja az eszünkbe. Ügy véli, ragaszkodnunk kellene e szavak egykori, »logikusabb« írásához. Régen valóban a teljesebb, egyszerűsítés nélküli észszerű és húszszor alak volt a Magyar Tudományos Akadémia megszabta hivatalos írásmód. Pontosabban szólva az Akadémia szabályzata már 1922 óta, fél évszázada így írja elő az utóbbi számhatározói rágós formát: hússzor, mert már ugyanúgy érezték a -szór rag voltát, mint a -val toldalékát (hússzal). Az ésszerűt akkoriban még ösz- szetett szónak tekintették. A -szerű azóta elvesztette utótagjellegét, képzővé vált, s ehhez igazodott írása is. Ezért 1954 óta így írjuk a szóban levő melléknevet: ésszerű. A helyesírás is változik é« fejlődik! Az utóbbi száznegyven évben — első akadémiai helyesírási szabályzatunk megjelenése óta — sok tekintetben egyszerűbb és ésszerűbb lett a magyar helyesírás: ez a folyamat hozta létre többek között a mai ésszerű éa hússzor írásformát, melyekben a kettős sz betűnek csak az első jegyét kettőzzük meg (ssz alakban), ahogy más kétjegyű betűvel tesszük hasonló esetben. Volt idő, amikor asszony szavunkat is így írták asz- szony. »Menyem aszszonyt frissen találtam« — olvassuk például gróf Károlyi Sándor 1669. évi önéletírásában. Mikes Kelemennek a XVIII. századból fennmaradt Török- országi leveleiben is négy betűjegy (szsz) jelöli kérdéses szavunk hosszú ssz hangját: »Az aszszonyomék ha soha papok nem lesznek, sem bánom.« A mai asszonnyal szóalak akkoriban így volt »helyes«: aszszonynyal. Ebben a két hosszú mássalhangzó négy-négy, összesen tehát nyolc betújegyet (szsz, nyny) foglal le magának. Ez bizony igen hosszadalmas és nehézkes írásmód volt. Ugyanakkor — egészen a XX. század elejéig — a cz-s czicza, polez, arcz, biczeg stb. volt a kötelező írásforma a mai cica, polc, arc, biceg stb. helyett. Aztán rájöttek az emberek — köztük talán először a helyesírás tudósai —, hogy mindezt egyszerűbben is lehetne írni. Rátértek a c- hangnak a kétjegyű ez betű helyett az egyszerűbb, egyjegyű c-vel való jelölésére. (Ma már csak egyes családnevekben használjuk az egykori ez betűt: Rákóczi, Kazinczy, Czuczor stb., de még e régi nagyjaink k e- resztnevében is Ferenc lett a Ferencz-ből: Rákóczi Ferenc, Kazinczy Ferenc.) A megmaradt többi kétjegyű mássalhangzónk cs, dz, gy, ly, ny, sz, ty, zs) kettőzésében is egyre jobban tért hódított az egyszerűsítés. Ha arra gondolunk, hogy a* asszony szónak ssz — korábban szsz — betűjegyekkel jelölt hangja valójában csak egy hang, akkor nagyon természetesnek találjuk ezt az egyszerűbb írásra való törekvést. Ebben a szóban nem mondunk két külön sz hangot, csupán egyet, de ún. hosszú hangként; így hát egy kissé furcsa, hogy né g y betújegyet használtunk egyetlen hangnak a leírására. Kiderült, hogy teljesen elegendő ilyen esetben három betű jegy (ssz). Így sem nagyon egyszerű a magyar nyelvben a hosszú kétjegyű mássalhangzók jelölése. Magánhangzóink írása sokkal egyszerűbb, hiszen még hosszú magánhangzóinkat is mind le tudjuk írni egyetlen betű jegygyei (á, é, í, ó, ő, ú, ű). A kérdéses ésszerű és húszszor szóban is elég három betűjeggyel jelölnünk a hosz- szú ssz hangot. (E két szóban az ugyancsak hosszú é, ű és ú hangot háromszorta egyszerűbben, vagyis háromszorta rövidebben — egyetlenegy betűjeggyel írjuk!) Így sem történhet félreértés. Ha például azt halljuk, hogy nem ésszerű valamit hússzor ismételni, aligha gondolunk az és kötőszóra meg a hús-ra, mint élelmiszerre. Jogos az ésszerű és a húszszor írásmód, mert a mai nyelvtudatunk, nyelvtanunk és helyesírásunk szerint ezek nem összetett, hanem egyszerű, bár toldalékot szavak: az ésszerű az ész főnévből a -szerű képzővel alkotott melléknév, a hússzor pedig a húsz számnévnek -szór határozóragos alakja. Tehát ugyanúgy egyszerűsítve kell írnunk őket, mint az ésszel vagy a hússzal szóalakot. Az ilyen szavakban csak elválasztás esetén írjuk ki teljesen mind a két sz betűt: ész-szerű, ész-szel, húszszor, húsz-szal. Természetesen nincs helye egyszerűsítésnek, amikor nem toldalék (képző, rag vagy jel), hanem egy másik ö n- álló szó járul az eredeti szóhoz. Például a kamasz és a szív összetételének írása nem lehet kamasszív, csak kamaszsziv. A szív szónak önmagába n is van értelme, a -szerű-nek és a -szórnak (az ésszerű és a hússzor végén!) azonban nincs, mert ezek nem szavak, csupán toldalékok. Minden más összetett szó elő- és utótagjának határán is csonkítatlanul kell jelölnünk az azonos kétjegyű mássalhangzókat: díszszázad, rongygyűjtés, kulcscsomó stb. Ezeknek század, gyűjtés, csomó stb. utótagja nem képző vagy rag — mint a -szerű és a -szór —, hanem önmagában is használható értelmes szó. Hát a következők közül melyik a helyes írásforma: szekrénnyi vagy szekré ny- nyi (könyv)? Régen — például Arany János korában — az utóbbi volt a szabályos, melyben a hosszú nny hangot négy betűjegy (nyny) jelölte. Ma egyszerűbben, három betűjeggyel írjuk a kérdéses szónak ezt a hangját, így ebben a mondatban is: Egy szekrénnyi könyv vár rám. Itt a szekrény szóhoz a -nyi képzőt tettük. Persze ha ny-nyel kezdődő önálló szót teszünk a szekrény-hez, akkor mind a két szó ny betűjét teljesen ki kell írnunk: szekrény nyitás. Hasonlóképpen írjuk ezeket is: fénynyaláb, bársonynyereg, kormánynyilatkozat. D». Pásztor Emfl Szirmay Endre: A TÜZEK MOST IS ÉQNEK A kimért idő javát eltöltöttem; egyszerűsödik minden körülöttem, s csak most merem, amit tán rég tudok már — bár az úton te is velem futottál —, hogy kihajítsam az idő kosarából kacatjaimat, s azt őrizzem a mából, ami talán csak egy maroknyi csönd, de mégis csitít, bíztat, összeköt messzi elődök kopott álmaival meg, hogy ne béklyózzon meg a kénytelenség.. — mert én támaszt keresek, menedékét, amit a tiszta szó adhat csak nékem, hogy magamat átmentsem száz halálon, mert a sodrást magamban akkor állom, ha tudom, ki a tiszták között a tiszta, s mi az igazság örömmel győztes titka, és mi a lélek szabaduló szárnya, és mi a vágyait könnytisztüó árja, mert a tüzek most is harsogva égnek, kiszabva jogos mértékét és jussát • szabaduló, győztes emberségnek. Egy szakma utolsó mohikánja A szentesi fefcetekerámia-készftésn ek régi hagyományai v*RT»*fc. *jret#s előtt a nyers, de már száraz agyagtárgy simára ledolgozott felületét kézi erővel, kaviccsal fényesre esisBOlják. majd kemencébe teszik, és kezdő vörös izzásnál füstölik. Ezt a »-füstösre eljárást a városban utolsóként dr. Partly István általános iskolai tanár űzi. Rákosy Gergely: Érettségi találkozó
