Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
A pfer* Skoda hirtelen letért a műútról, néhány métert még ugrált az erdőgazdasági ösvény hepehupáin, aztán végleg’ leállt — Itt volnánk, fiúk, nyomás, kifelé! Vasadi kimászott a kormány mellől, öcsi is a túlsó oldalon, aztán a másik kettő. Karesz hozta a focit, Jóska elrúgta előle, és végigrohantak a kis réten. Sötétkérgű fák álltak a tisztás szélén, ezüst bükkök karéjában. Ágaik teker vényességével, mélyzöld lombozatukkal mintha csak idegenből érkeztek volna vendégségbe a Tündérszikla környékére. A fiúk talán meg se látták a különös fákat, de Vasadi, néhány zsákkal a hóna alatt, egyenesen oda indult Körüljárt alattuk, a füvet tapodta, bámészkodott. Nyújtózkodva sem érte el a legalsó ágat beljebb gázolt hát. Most már nem a fák helyét nézte, inkább a bokrok alját, és felemelt egy vastag gallyat Lenyeste róla a fölösleges hajtásokat, kibújt egy tisztásra, és a fütyköst a lombok közé vágta. Levelek hullottak elé, és ágról-ágra pattanva, nagy puffanással visz- szaérkezett a hajítófa. Zamek! Ezúttal jobban célzott, egy nagyobb fürtből néhány tüskés gombóc vált le. Karesz a kocsi alá gurította a labdát, és a mulatságra a fiúk is a fa köré gyűltek. — Mit tetszik csinálni? / — Gyerünk, srácok, munkára! Később majd focizhattok. A fütykös nekilendült, és fenn is akadt. Vasadi nehézkesen, mintha nem hinne a szemének, megfordult, aztán kivette Karesz kezéből a félig kész furkót, és a lombok közé célzott vele. Mikor a hatodik bot se jött vissza a magasból, köveket kezdtek gyűjteni. A foci a Skoda alatt hűsölt, a fiúk vadászlázban célozgatták a bunkókat. — Ne azt, süketek, egyenesen a gesztenyét! Zamek! A sötétzöld lomb lassan gyűlt a fák tövében, hajtások reccsentek a visszahulló kövek súlya' alatt, s néha az élettelen tárgyak bakugrásaival egy-egy fütykös is visz- szatért a magasból. Vasadi ilyenkor megcsóválta, hogy diadalkiálátssal felröpitse az égbe. A szelídgesztenye fürtjei egyre védtelenebbül him- b álództak az ágak végén. A fiúk a fák alá rohantak minden találat után, és felkapkodták a kis zöld sünöket. T ávolabb, a rét szélén, ritkás láncban vonultak a kirándulók. Három fiú kámzsanyakú pulcsiban, egy idős férfi vizslával, házaspárok kisgyerekekkel, öreglányok lasztexben, velük húzódott a tisztáson át Engelbert Humperdinck, Korda György és Tom Jones panaszos kántálása. A kutyák és a kisgyerekek elfutottak a fákig, de a kőzápor elől visz- szafordultak. Egyszeresek öcsi a szájába kapta az ujját, és lenyalta róla a piszkot. Ujjahegyén finom kis sebek láthatatlan repedésein át szivárgott a vér. Öcsi sziszegett, rázta a kezét. Karesz és Jóska is a tenyerüket vizsgálgatták. — Nyomás, srácok, kapkodjatok azt a gesztenyét! — Szúrós ám ez a hülyeség. Inkább fociznánk egyet. — Hohó! Hát a kocsikázás jó volt? Segíthetnétek egy kicsit. — Vérzik a kezünk! — Gyerünk, Karesz, azzal a szürettel. Te itt maradsz! Karesz a fa alá oldalgott, és néhány gesztenyét a zsák felé rugdalt. De már olyan vastagon állt a lomb, hogy minden rúgása elakadt. Öcsi és Jóska újra a labdát hajku- rászták, nekik nem parancsolt senki. Vasadi furkói, és a kövek ritmikusan recs- csentek fenn az ágakon, a kirándulók vonultak, az erdő minden pontján felszárnyalt a búbánatos üvöltés: Aranyhajú Iáhány ... elvitt egy ezüsthajú úúúr... Vasadi szünetet tartott a dobálásban, és felkapkodott néhány gesztenyét. Karesz meg-megtorpant, és a focizó- kat figyelte. A sokasodó lombban egyre tovább tartott a keresgélés. Az idő csak múlott, és Vasadi újra meglendítette a követ. — Szemtelenek a haverjaid. Leshetik, hogy én még egyszer elhozom őket kirándulni. Na... Zumm. Reccs. Csatt. — Vigyá. „ K aresz behúzta a nyakát, abban a pillanatban a fejére esett a kő. Nem volt nagy az a kő, egy ág a sebességét is levette, a gyerek mégis lehuppant a levelek közé, és bömbölni kezdett. Vasadi megnézte az Dessewffy László: Vasárnap délelőtt ütést, megtapogatta a púpot. Karesz még jobban üvöltött. — Rá se ránts! Nem is vérzik. — Ahagyráházkóhádáhást kaptam ... hühühü ... — Még mit nem! — De ihigenis ... szédülök ... — Feküdj te oda a bokorhoz ... Karesz négykézláb a bokor alá mászott, míg Vasadi tovább működött. Recsegtek az ágak, hullott a lomb. A kirándulók megtorpantak a kopaszodó fák láttán, némelyikük közelebb oldalgott, felemelt egy-egy zöld burkot, megszagolta, visszadobta. — Ez mi? Vasadi egyiküknek sem válaszolt. Karesz már régen felpattant, ‘ mint a futball-pri- madonnák, és a labda után vetette magát. Jóska beállt Vasadi mellé segíteni, duzzadt a második zsák is. A táskarádióban már a cigány húzta, delelőn állt a nap, lekerültek a melegítők, pulóverek. Vasadi még az ingét is levetette. Szőrös felsőtestén hájredők és izomhurkák ránchjltak. minden dobásra. Mikor a harmadik zsákra került a sor, egy zöldkalapos öregember állt meg a tisztáson. Közelebb lépett, és csak nézte-nézte a kaposz ágakat, a letört hajtásokat. Jelvényekkel kivert botjával megbökte a három szúrós zsákot, közben maga elé beszélt. De Vasadi minden szavát megérhette. — Nincs rtt egy erdész, vagy egy rendőr ebben az egész nagy erdőben? Így tönkretenni ezeket a gyönyörű fákat... Nem jó ez a gesztenye semmire, nem tud ez beérni... hideg van itt rá.— Aztán magának mi köze hozzá? Zamek. A felröppenő bunkó egy egész fürtöt levert, Vasadi gyorsain a zsákba dugta. — Semmi. Csak ezek a gyönyörű fák nem azért vannak, hogy összetörjék őket. — Majd kihajtanák tavaszra. Vasadi egy követ vágott a magasba. Az öreg csak szí- vóskodott. — Ha nem hagyja abba, rendőrt hívok... — Menjen csak, faterkám, sürgősen! — Díszfák ezek, tönkreteszi őket, közben meg ... — Bízza csak rám. Na, nyomás! Meglendítette a furkót, és letört egy csomó levelet. Az öregember sietősen elindult. Vasadi még felsuhintott néhány követ, aztán felkapkodta a zsákmányt. — Hé, Karesz, gyertek ide! Felrakjuk a zsákokat! A fiúk tovább fociztak. — Gyertek, az anyátok, halljátok-e, mert szaladhattok utánam... Nyögve és sziszegve ránci- gálta a millió tüskétől szőrös zsákokat a kocsi felé. A három gyerek is segített már, lábukon csíkot karmolászott a tüske. — Gyorsan, gyorsan! Egyik zsák leesett, a gesztenyék szétgurultak. Visszarugdalták a kiborult gubó- kat, aztán egy perc múlva az egészet kiöntötték a kocsi aljába. A rriásik két zsák belefért a csomagtartóba, öcsi a fák felé köpött. — Ezeket aztán jól lelombozta, Vasadi bácsi. Focizhatunk? — A nyavalyát! Indulás ... — Vasadi bácsi, csak egy kicsit... — Nem lehet. Ebédre otthon kell lennünk. Na, ugrás! A fiúk nyakukba húzott térddel kucorogtak a hátsó ülésen, a kocsi pedig vissza- farolt a műútra. Csak ültek, ültek, aztán Jóska bicskát kotort elő, és felvágott egy tüskés burkot. A fiúk összedugták a fejüket. Két kis barna, kukacforma gesztenye kuksolt a vastag héjban. Felvágtak egy másikat, egy harmadikat, de azokkal sem volt több szerencséjük. A sokadikat Jóska továbbadta Karesznek, az meg előrenyújtotta. — Apu, tessék nézni, milyen vacak. — Mi? — Kár volt a benzinért... V asadi oldalt pillantott a csenevész Ms barnaságra és visszakézből fülönvágta a fiát. Az autó rándult egyet a padka felé, de egy pillanat múlva megint egyenesen futott az úton. Karesz feljajdult, a fejét fogta, és a szája elé kapta a kezét. Falfehér volt. öcsi bőgni kezdett, Jóska a Vasadi hátát böködte. — Vasadi bácsi, Vasadi bácsi, álljon meg! A Karesznek hányni kell™. — Mi? — Álljon meg. A Karesznek baja van. — Micsoda? Majd adok nektek máskor focit. Betegre ugráljátok magatokat! — Tessék már megállni. Agyrázkódása van ... A kocsi a padkára döccent, a fiuk kitámogatták Kareszt. A gyerek a fejét fogta, és összegörnyedt a fűben. Az ülésből néhány gesztenye gurult az árokpartra. Ha nagyon fáradtnak, agyanihajsaalt- nak érzi magát, megáll — meg tud állni a rohanásiban — felnéz a magasba, gyönyörködni abban, hogy áttetsző kék az ég, hogy nap- fényszikrák roppannék a levegőben, a végtelentől kér egy Ms nyugalmat. Tofaay Klári, Kossuth-díjas, Mváló és érdemes művésznővél személyesen megismerkedni ugyanolyan élményt jelent, mint művészetében ködni. Sokat tud, mert sokat lát a világból, érzi az élet gazdagságát. Azt nem érti, hogyan elhatnék emberek csak a maguk szűk Ms világában. Szakmai vagy magánéleti bonyodalmaikon túl, miért nem érdekli őket az is, hogy a másik ember éppen milyen problémával küzd; hogy hol tart a tudomány; hogy éheznek az emberek? Amikor 'hazaérkezett Brüsz- szelből, ahol az európai közvélemény képviselőinek bé- keértekeztetén a magyar művészek egyik képviselője volt, sürgősen vásárolt egy szak- könyvet a biológiai robbanásokról, mert hallatlanul izgalmasnak tartotta, amit erről a jelenségről hallott ott egyik tudóstól; próbálta rendezni magában azokat a gondolatokat, melyekről szó esett a tanácskozáson. És közben arra gondolt, milyen jó lenne, ha egyénenként is megtennék ezt az emberek, ha tanácskoznának önmagukkal, a lelkiismeretűkkel... Tolnay Klárinak, művészi hivatásán túl, közismert jelentős közéleti tevékenysége is van. A Madách Színház szakszervezeti titkára, vendégként rádióriporter — álról teheti, ahol csak módjában áll, segít kollégáinak, embertársainak. Figyelemreméltó mit válaszol arra a kérdésre, hogy tapasztalata szerint mire van leginkább szükségük az embereknek: — Arra, hogy meghallgassák őket. Ma semmire nincs idejük az embereknek, legkevésbé arra, hogy egymásra figyeljenek. Pedig a figyelemért szeretetet kaip az ember. Ügy látszik, ezt sokan nem tudják. Riasztónak, szörnyűnek tartom azt, hogy az ember csak egy adat, egy iktatószám legyen. De ez ellen csak saját magunk tehetünk. Nosztalgiával emlékszik vissza mongóliai útjára, a hatalmas fennsíkokra, az erős, tiszta levegőre, amelynek különös összetételéből adódóan a hegyek 'gyönyörű barna, narancssárga színekben pompáznak — ez természetesen csak egy optikai csalódás eredménye —, a nyugalomra. Ott soha nem sietnek az emberek. Kelet iránt érzett rajongása egészen fiatal kora óta kíséri. Egy időben elrné- lyülten foglalkozott a hindu fEozófiával. Kereste, s keresi ma is mindenben az okokat, az összefüggéseket. És ugyancsak nem érti azt sem, hogyan mernek az emberek véleményt mondani arról, amit csak egyoldalúan ismernek. Nagyon szereti a zenét, régebben maga is aktívan részt vett kamarazenélésekben. Angolul is megtanult, csak úgy, a maga szórakoztatására, éjszakákat töltött fordítással. Hihetetlen, hogy művészi munkáján kívül mi mindenre van ideje, energiája. Ügy vélem, sokak nevében tói azt, hogy az elképesztő iramú fejlődés eredményei, a reánk nehezedő tudás halmazok között, hogyan tarthatja meg az ember humán érdeklődését? Hogyan lehet okosan szelektálni? — Egy-két nagyszerű színész kollégám példáját mondanám el válaszképpen. Pécsi Sándorról köztudott, hogy egy míves rozsdás lakatért képes elmenni a város másik végébe és viasza; Mensáros László valóságos Ms koncertekeit rendez otthonában — ők is, mint sokan mások, teremtettek maguknak egy olyan Ms világot, ahová nem bezárkóznak (!), hanem ahonnan elmehetnek, ahová visszatérhetnék, ahol mindig megtalálják azt a biztonságot adó szépséget, amely számukra a legmegnyugtatóbb. Egy fáradságos évad munkája után szerettem volna jó pihenést kívánni Tolnay Klárinak, de csak további jó munkát kívánhattam. Körülményei úgy adódtak, hogy nem mehet él Pestről, így az ő fedezéke most is, mint már annyiszor, a munka. Több szabadtéri színpadon vállalt már fellépést, é.5 készül egy kéthetes amerikai turnéra, ahová szeptemberben utaznak Bárdy Györggyel Azután kezdi az új évadot. Fáradt, persze, hogy fáradt, de most nem tehet mást. És azt már régen megtanulta, hogy a nehéz időszakokat türelemmel kell e.viselni. Mert az is, mint minden, elmúlik, majd jön valami új, más, — felnéz a magasba, a kék égre, látja, hogy fényes a levegő, — élni csodálatosan step. László Ilona Ihász-Kovács Éva: AVENDÉQ Talán, (te vagy a vendég, aMt a messze 'barázdák küldtek ide a távol pacsirtajszavával, aki esténként meggyéjitod a fáradt-homlokú csillagokat? Ilyenkor lehajlik az ég, hogy szemem pislákoló mécseivel nevedet Mbetűzzem. VálaiM járt itt, híredet hozta, hogy megérkezel. Ismerős-arcú, csak a kézfogása volt idegen. Gyere, ülj álmaim mezítelen küszöbére, furcsa vendégfogadás ez, nincs egyebem, szeletke kenyér még akad itthon s míg vágyaink friss kávéillaiba szálldos, gyújtsd meg utolsó, fél cigarettád. Most ne szólj, ünnepélyes a csend, feloldja a tépett idegék kötelékét s nyugtat, mint az érett, asszony! simogatás. Szemedről látom, hosszú utad voKt, pihenj le nálam a békesség egyszerű nyoszolyáján, tűzre dobok még néhány szál rozsét maradék saenetetbol, hogy felmelegedj. Vesd le az inged, fehérre mosom a hajnalok lassan csorduló könnyeiben. Miajd ha aludtál — s kivirágzik a reggel, indulj tovább, a távol kotampszava hív. Felejtsd él a szűkszavú pompát, s hogy szó sem esett a küldetésről, ne ijedj meg, csak menj, s verd le cipődről elégett szívem hamuját Tolnay Klári kérdezem meg Tolnay BártgyönyörIdefigyeljen, Egy amerikai tudós naponta »beszélget« egy paradicsommal. A tudós nem golyós, hanem csak elmélete van. Olyan elmélete, amely szerint az élet minden formája, az ember, az állat és a növény is reagál a beszédre, és felis fogja a beszédhullámokat. Amikor ezt a hírt elolvastam, megelégedetten dörzsöltem össze a kezem, s úgy éreztem, hogy az amerikai tudós elméletében voltaképpen azt dolgozta ki, gyakorlatban azt óhajtja megvalósítani, amit magam is vallók és meg is próbálok valósítani. A beszéd, az agitáció erejét és csodatevő képessegét. Amikor Jézus a kezét ráhelyezte a bibliai Lázár fejére, és azt mondta, hogy »kelj fel és járj-«, lényegében rábeszélte a klinikai halál trükkjével makacskodó Lázárt, hogy fölösleges tovább játszania a megholtat, úgyis tudja már. mi a véleménye róla a családjának és a barátainak... Es az értelmes szó, az agitáció —1 lám — hatott: Lázár fölkelt és járt. Hogy i9V jobban járt-e, azt persze nem jegyezte föl a BibliaNős, tehát e példák ösztönző hatására magam is megtettem elméletem gyakorlati kísérleteit, és több rábeszélést hajtottam végre, hogy rábeszélésem alanyai megfelelően rezonáljanak a beszédhangra. Kísérleteim messzemenően egybevágnak az amerikai tudóséval, egy elhanyagolható esettöl eltekintve. De erről majd a végén. Megmagyaráztam például a mérges kígyónak, hogy mily jellemtelenség és embertelenség, sót kígyótlanság csak úgy váratlanul belemarni valakibe. Egy embernél ez még érthető, de egy kígyónál a legnagyobb fokú modortalan- ság. — Nem elég, hogy csúszik, mászik, ráadásul még orvul meg is mérgezi mások életét — mondtam monoton hangon, hogy egyrészt szavaim lényege, másrészt a beszédhang szuggesztív hatása célhoz vezesse kísérletemet. Mondanom sem kell: a kígyó sírva fakadt, a barkára, akarom mondani a farkára állt, és kijelentette, hogy soha többé nem lesz csúszómászó; a mérget mint olyat egyszerűen ki is törli a szájából és az életéből, és ezentúl csak is a hatóságilag engedélyezett húsból fog enni. A paradicsom helyett én a hazai hegyes zöld paprikával váltottam szót, növekedvén az mind nagyobbra a palántán. »Ide figyeljen, paprika — mondtam —, ne legyen annyira csípős, hogy érintkezésbe kerülni önnel már inkább fájdalom, mint boldogság«. Arról is szóltam, hogy ha netán édes-nemes lenne belőle, az ne jelentse egyben azt is, hogy oly fennen hordja majd az orrát, miszerint csak az angol királyi család között érezze otthonosan magát, a drága. Szavaim itt sem maradtak, üvegházba kiáltott szavak. A paprikapalánta, ott, helyben megígérte, hogy mire felnő, lecsó lesz belőle meg zöld húsú kísérő a vajaskenyérhez, és elutasít majd minden olyan közeledést, amely e szavakkal kezdődne: »Te, drága!« Váltottam szót a fergeteg- gel is. És az emberi beszéd rezonációjára engedelmesen elcsitult, villámait — szavaim lényegét megértve — miszerint legfeljebb az éjszakát megvilágítani, de nem az embert tönkretenni valók azok — villámait szépen félretette, és helyette szapora esőcseppeket küldött megegyezésünk szerint a földre. — Kedves barátom — szóltam ahhoz a rövid hajú egyénhez, aki éppen azon látszott tanakodni, hogy kit is döfjön hátba újonnan vásárolt késével s akinek az arcán ásító unalom honolt. — Kedves barátom — mondtam hát neki —, tegye el azt a kést! Az ember könyvre, szépre, mozira és jóra, emberségre és barátságra termett. A kés nem gyerek kezébe való, azzal különben is enni szoktak, és nem döfköd- ni. Nem beszélve arról, hogy nincs is fertőtlenítve egy ilyen hegyes vacak — rezo- náltam emberi beszédhangomat, és .nagyon megnyugtatott, amint láttam az orvos arcát, és hallottam nyugodt rezonanciája hangját is: — Életben marad. Gyenge minőségű volt a kés. Elhajlott a bordákon... Gyurkó Géza
