Somogyi Néplap, 1972. július (28. évfolyam, 154-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
D tög meleg van. — Az. — Főzzek egy kávét? — Főzzél... És hívasd-fel Pomerát! Meg Székelyt Némethrié átment a telefonért. Csinos asszony volt. Egy kissé mereven mozgott, behúzta a hasát. Harmincöt éves múlt, vigyázott a tartására. — Fegyelmi lesz? — kérdezte. Bálint azi udvart nézte. A szemközti épület sarkánál feltűnt egy nő. Az új nő a könyvelésből. A könyvelés nem tartozott Bálint hatáskörébe. — Még nem tudom — mondta. — Nem értem az egészet.. Mintha Pomerának elment volna iaz esze. A nő keresztüljött az udvaron. Valószínűleg a büfébe megy. Fehér köpenyt viselt, s látszott, hogy nem hord alatta melltartót. Bálint nézte egy darabig, aztán így szólt: — Lemegyek;, eszem egy szendvicset. A büfében hárman voltak. Bálint megálltba fehérköpenyes nő mögött.! Jó alakú kis nő volt. Kedvéne való. A büfés észrevette: — Mi tetszik, Bálint kartárs? — szólt át rögtön a fejek fölött. — Ez a szép fiatalasszony — fogta meg Báliint a nő vállát — előbb jött. Tartsunk sorrendet! A nő megnézte a férfit, és elmosolyodott Míg vásárolt, beszélgettek, Bálint azért megkapta közben a maga szendvicsét, a többiek a meleget szidták, Bálint meg kijelentette, hogy van ennek jó oldala is. — Ilyenkor a legszebbek a nők — mondta. — Látni lehet, hogy szépek. — Hajaj! — sóhajtott a büfés. Kis görbe ember volt Alázatos. — Na nem mind! Csak amelyik tényleg szép! A nő észrevette, hogy Bálint a mellét nézi. Elnevette magát: — Éhes disznó makkal álmodik — mondta csúfondárosan. Mindenki megkövült A férfi röhögött, rengett a teste. Karmos kis cica, gondolta. Kis vagány.- — Merre megy? — A titkárságra. A titkárság itt volt az épületben. Bálint ilyen szerencsére nem is számított, azt hitte, a nő visszamegy. — Tudja hol van? — Megtalálom. — Megmutatom. — Hát mutassa — nevetett a nő. — Hogy tetszik nálunk? — kérdezte Bálint a lépcsőn. — Tetszik. Szép nagy üzem. — Magának milyen végzettsége van? — Közgazdasági technikum. — Nem való magának a könyvelés — mondta Bálint atyaian, s átfogta a nő vállát. — Jöjjön át hozzám, nekem ilyen munkatársak kellenek. Ez érdekes, változatos munka, ide fellépés kell, határozottság; itt tárgyalni, intézkedni, irányítani kell... Nos, ilyen fiatalasszony ne temesse el magát! — Csak meg ne bánja! — nevetett a nő. B álint megállt a lépcsőn, szembefordult vele. Tetszett neki, hogy ilyen pimasz. — Attól maga ne féljen! — Megkérem magát valamire — mondta később a folyosón. — Vigyen át a könyvelésbe valamit! Megteszi? — Meg én! — Itt vagyunk. Erre — tessékelte be az irodába. Némethné a kávéfőzővel vacakolt. Felnézett. — Az új kartársnő — mutatta be Bálint a fiatalasz- szonyt. — Átküldték a könyvelésből a K 5-ös anyagért, össze van állítva? — Igen. — Iszik egy kávét? — fordult a nőhöz. — Mért ne? Köszönöm. — S bemutatkozott az asszonynak: — Szűcsné vagyok. Szép itt nálatok. Kellemes — mondta, míg körülnézett. — Muris ez a ventillátor. Némethné mosolya nem árulkodott. Tíz éve dolgozott Bálinttal, ismerte. Fegyelmezett asszony volt. Minél idősebb, annál fegyelmezettebb. A nő az ablakhoz lépett. — Klassz — mondta. — Innen végiglátni az udvaron. Arról jöttem, ni! Némethné a szekrényből kivette a harmadik poharat. Bálint innen látta meg a nőt, gondolta. A pohár alján beszáradt cukor sötétlett, az asszony a mosdóhoz ment, hogy kimossa. Akkor kopogtak. Székely művezető jött, maga előtt terelve Pomerát. Bálint a pokolba kívánta mindkettőjüket. — Üljenek le! Jó napot! — mondta. Nem ült le egyik sem. Székely az ablakfának támaszkodott. — Csókolom! — köszönt Szűcsnének fáradtan. Ezek már ismerik egymást, gondolta Bálint. Persze, a Székely nem konkurrencia. Megállt Pomera előtt. — Mondja, Pomera szaktárs ... mi van magával?! te. Szűcsné szeme összeszűkült. Utánament, bevágta az ajtót. Székely újra az ablakiénak támaszkodott. Fáradtan nézett maga elé. Izzadt volt, poros és olajos, mint Pomera. Épp csak köpenyt viselt. Pomera körülhordta kifejezéstelen tekintetét a kávépettyes falakon, s mint, aki eleget látott, lesütötte a szemét újra. Bálint az ablakhoz lépett. — Ezt a cirkuszt! — Érezte, hogy nevetséges. El akarta ütni a dolgot könnyedén. — Azt hittem, kitört a háború. Csak nők kezébe adjon az ember valamit! Székely erőltetett mosoly- lyal bólintott. Nem felelt. — Pomera bácsi — fordult Bálint az öreghez. Hangot váltott: — Értse meg: tudni akarom, mi történt. A ventillátor egyenletes búgással ingott jobbra-balra, Tudja maga, mit csinált? Pomera nem felelt. Mereven nézte a sapkáját, amelyet a kezében tartott. Sűrű, szürke haja kócosán lógott a homlokába, mert az volt a szokása, hogy a sapkát időnként le-fel tolta a fején. Szép szál öregember volt, intelligens kezekkel. Bálint egyszer olvasott erről valamit. Hogy vannak intelligens és buta kezek. Az öregnek kifejezetten intelligens keze volt, szép formájú, nagy, ügyes keze. — Magyarázza meg! Pomera föl se nézett. Bá- Ent járkálni kezdett a szobában. Elöntötte a víz. Leült az íróasztala mellé. — Idős ember létére a saját két keze munkáját tönkreteszi! Mi történt magával? P omera konokul nézte a sapkát. Mozdulatlan volt. Bálint percről percre ingerültebb lett. Mintha egy bábúval beszélne. — Megnémult? — vesztette el a türelmét — Kérdeztem valamit! Ebben a pillanatban éles csattanás hallatszott, Némethné kezében, aki a kávét töltötte, szétrobbant a pohár. Szabályos duplás pohár volt, törhetetlen üveg, s millió darabra freccsent szét. Némethné ruhája, Bálint fehér inge, mindkét íróasztal tele lett üvegszilánkkal, kávécsc pekkel. Pomera meg se moccant, még csak a tekintetét sem emelte föl. A fiatalasszony és a művezető odaszaladt. Bálint felugrott, értelmetlenül bámulta a jelenetet. — Mi történt? — Széttörött... — felelt Némethné sápadtan. A fiatalasszony egy ronggyal tö- rölgette a karját. — Leforráztad? Fáj? — Egy kicsit, de nem fáj. — Egy csepp olajat vagy zsírt kell rátenni — javasolta Székely. — Szerzek. Leszaladok. — Ne fáradjon! — mosolygott Némethné, még mindig fehéren. — Ott a táskámban a napolaj. — A fiatalasszony már hozta is. — A seprű. — Hol van? — Az előtérben... Ott a lapát is. — Mi az istent csináltál? — fakadt ki Bálint. Némethné lassan fordult a férfi felé. — Hét éve használok ilyen poharat. — Mert forrón töltötted bele. — Mindig forrón töltöm. A presszóban is forrón töltik. — Mert egy félórát hűtöt- ted a hideg vízben. Mindent az se bír! — Én sem! Bálint hallgatott. Csend lett a szobában. A fiatalasz- szony megvetően mérte végig'. — Gyere — fordult a titkárnőhöz —, hozd rendbe magad! — Bele akart karolni, de Némethné nem engedmintha csóválná a fejét. Pomera felhúzta a vállait. — Na — biztatta Bálint, mert legalább megmozdult az öreg. — Na, beszéljen! — Tudja azt maga ... Hangok hallatszottak az előtérből. Visszajöttek az asszonyok. Mintha nem történt volna semmi. — Megmutatom a K/5-öst — mondta Némethné. Halkan beszéltek mögötte. Bálint idegesen járkált fel-alá. — Ezzel a viselkedéssel nem megy semmire — mondta az öregnek. — Csak magának árt Mennyi idős maga? — Ötvenöt — öt év múlva nyugdíjba megy. Figyelmeztetem: térjen észhez! Tönkreteszi a jövőjét — A jövömet? — nézett fel Pomera. — Azt. Mért vágta össze? — Mért nem kell. — Ki mondta magának? — Székely kartárs. — Hogy összevághatja? — Hogy nem kell. A két nő az ablakhoz ment, a művezetővel beszélgettek. — Az ott magukkal szemben a prés — mondta valamire Székely. — ősszel a kocsik tengelyig merülnek a sárba, mert a betonút mélyebben van, mint az udvar szintje. — Székely kartárs! — csattant fel Bálint. — Legyen szíves, mondja el, hogy történt! Székely visszafordult az ablaktól. Fáradt hangon válaszolt. — Ugye, kellett négy új eleje a hatszázkettesekhez. Komplett. Nem volt a raktáron, kiadtam Pomerának. — Miért Pomerának? — ö a legjobb lakatosom. Univerzális szakember. — Aztán? — Aztán egy hét múlva megjöttek az újak. Tizenkét darab. Mondtam neki, hogy amit eddig csinált, tegye félre, talán m .......-»r szükség le sz rá. Kihozattam az u kát a raktárom. — És? — ö meg hozzákezdett a szereléshez. Először rumlizott, odavágta a kalapácsot, hogy ő nem segédmunkás, aztán hozzáfogott. Este bennmaradt, és a félkész munkát, amit félbehagyattam vele, összevágta apró darabokra. — Időbérben csinálta? — Nem. — Jó forint volt rajta? — Nem. — Hát akkor?! Miért rumlizott? — Szerette csinálni. Komoly munka volt. — Szép munka. Szakmai sovinizmus — gondolta Bálint —, vagy hogy mondják ezt... — Most sem értette. Mi haszna volt ebből az öregnek? — Maga ellenőrizte a műhelyt mielőtt elment. — Ellenőriztem. Üres volt. — Maga hol bujkált?! — kérdezte az öregtől. — Nem bujkálok én senki elől — nézett föl Pomera. — Még a Székely elől sem. — Hol volt, mikor Székely ellenőrizte a műhelyt? — Talán a klozeton. Mit tudom én ... Szűcsné valamit mondott az ablaknál félhangosan, de Bálint nem értette. A két asszony nevetett. — Tudja milyen értéket tett tönkre?! Legalább hétezer forint. Megfizettetem! Pomera hallgatott. — Átadom az ügyészségnek, érti? Tudja, mi ez? Szabotázs! Magának mindegy? Le fogják ültetni... Pomera egykedvűen nézett vele farkasszemet: — Rám itt úgy sincs szükség — mondta. Bálint a fejét fogta. — Ez tényleg megőrült... Ki mondta ezt magának? — Tudja azt maga is ... Itt csak segédmunkások kellenek. — Maga szabad kézből akar dolgozni, mint harmin- minc évvel ezelőtt? Nem érti, hogy olcsón kell termelnünk? Nem érti, mi a nagyüzem? — Értem én. Amit én tanultam, arra nincs szükség. Értem én. Bálint lerogyott a székre. Azelőtt az ilyen embert egyszerűen kirúgták. Most ő töltheti vele a drága idejét. — Maga mit szól ehhez? — kérdezte a művezetőt. Székely fáradtan nézte. — Nem tudom. — Maga mit csinálna vele? — Nem tudom... — Fegyelmi elé fogom állítani. És maga lesz a bizottság elnöke. Akkor mit csinál? — Most még nem tudom. A fiatalasszony mögött beesukódott az ajtó. Bálint észre sem vette, mikor elköszönt Kimerültén dőlt hátra. — Szóval, nem tudja... De azt tudja, hogy a vezető felelős a beosztottjaiért? — Legföljebb fegyelmi elé állít engem is. Bálint a ventillátor kapcsolójával babrált. Kikapcsolta, és elindította megint. Ezt kár volt mondania. Székelyt is kikészíti ez a hőség. Majd máskor beszél vele. Fáradt volt. — Menjenek le! — mondta a két embernek. Majd még találkozunk. m titkárnő még mindig az ablaknál állt. Fegyel- mezétt arcán nem látszott indulat. — Mit csináljak vele? — nézet rá Bálint. — Hagyd futni! — Nem tehetem. A hétezer forintot még csak elkenném valahogy, de nem teremthetek precedenst. És megtudhatja valaki... Te, ez az ember őrült, ugye? Némethné nem felelt. Bálint előrehajolt. — És én?! — ordította. — Én ne őrüljek meg? Minden az én nyakamon van! És milyen tébolydában dolgozom, örültek között! — Rácsapott az asztalra, egy üvegszilánk felsértette a kezét. — Az isten verje meg! — szisszent fel, és a szájába kapta a tenyerét. — Csillapodj! — mondta Némethné, és újra letörölte az asztalt. Aztán a gép mellé ült, dolgozni kezdett, mindketten hallgattak egy darabig. Bálint zsebkendővel tö- rölgette a nyakát. — Ne főzzek mégis egy kávét? — kérdezte később az asszony. — Főzzél... De vigyázz! — Vigyázok. — Holnap szombat — mondta Bálint. — Menjünk ki a telepre délután. Dög- lesztő ez a meleg. — Meglátjuk... — s a férfi hátamögött elmosolyodott. Odatette a kávét. KAPU Rumi Attila fafaragása Pardi Anna: A szilvafa Egymásé voltunk mi sokszor, úgyibizany szilvafa hajlós ága, Képzelet sem élég megelevenítésóre, csodák csodájának, bizony, bizony szilvafa levedlett agancsú ága, kabátban jön most, alig köszön, suttogós ága nem hajol a számra, szilvafa önfeledtség nélküli törzse állj meg a télben, ígérgess, kívánj még sok jót nekem. Tol dal ági Pál: A boldogság pillanata Érzem a teret, az időt, s a legnagyobb boldogság ez, amit elérhetek: a helyén van a ház, a lombos fa, a körút és a híd. Levált rólam a múlt, csak a jelen van jelen szépen, ünnepélyesen; olyan felemelő, olyan csodás, ahogy a lámpafény megkoronáz, most már a sárkányt is megölhetem, ez a dicsőség, ez a győzelem pillanata, mely nem tér soha vissza; egy másik perc az embert megvakítja, lemezteleníti és félreállhat, de most, de most itt van a nagy vadás. ideje, s aki élni mer vele, annak fülébe eljut a zene, a mámorító hang, hívás kalandra: erőmet most semmi meg nem haladja. Arató Károly: VALAMIT CSERÉBE Fogadkoztam: makacs leszek! Kúsztam hozzájuk egyre közelebb, szívig kitakarózva, csendesen, lopakodtam köreikhez lábujjhegyen. Ott surrantam a köznapok mögött megépült búvóhelyeken, ahonnan majd elérik ők is egykoron az örök Vadászmezőket — megszerettem oly nagyon nemzetem! Pedig de féltem; kémlelve feléjük: tolakodásom tán zavar? De ők is épp úgy társra vártak s nem szóltak rám: maga itt mit akar? így lettünk mind szótalan szövetségese' egyformán kötöz a való! Mert vallani némák, nekem kötelesség a szó! Nagy csöndjüket oszlatni tollat kezem ezért ragad. Hűséggel, érdekükben? Ellenőrzik: váltam fölött e Versbe bepillantanak. Meg kell fontolnom: mit írok s miként? Bizalmukért cserébe gyújtok-e valami fényt, ha arcom átfut, mint szél a vízen, annyira őrzött szentségeiken?
