Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
Kiss Dénes: NYARAK LÁZA Mär megtelt a nyár, a nyár! A folytonosság Jáza száneivel kiabál egek fedelét rázza Vfflásnékiat ■weít-dobél eső csipkézte tágra Virág-tűzijátékok lobbannak riigyes ágra Milliárd apró láng lobog izzó sziramparázs Már megint a nyár a nyár A láz a láz a lázi otoae József: PISZKOS RONGY A NAP BGYSZER KI HALÁSZOM Aítafegr -nyári kát a süppedt ladik, a bronznádasban sok bíbic lakik. Kövek fara hullámtól kirajzott, sima -föveny lebeg, a tiszta víz vámos. Szazszinú pompa éneke hiába víg, kérdezem újra a tihanyi visszhangot, árvádé « szirtszavak, s én mibe bizhatok? A kegyelt víz kék szeme utálva haragszik. Estelente partra ül bágyadtan a lelkem, sápadt vizi kéjtől durcásan enyelgék. Ború a tó fátyla a vén kövű Csobáncon, piszkos rongy a nap — egyszer krihalászom.-J, jszaka nem sokat aludt. Hajnalban kelt. P" A falra akasztott órát nem nézte meg, az asztalra készített ételt nem ette meg. Míg fejte a juhok langyos, fehér tejét, egy nagy bádogcsuporből hideg vörösbort kortyolgatott. Aztán szólította, a két pulit. Bogárt és Fickót — eredj amoda értük! — és megindult a hullámzó nyáj nyomában. önkéntelenül is az járt az eszében, amit majd hetven éve pásztorember apjától hallott: -A harmatot, a napfény és az ember lopja. Sokszor az ember megelőzi a napfényt; sötéttel ébred, hogy mire fel- kél a nap, már ott legyen, ahová a munkája parancsolja.-« Az apjának egyszerre telt ki a munka és az élet. Bika taposta halálra Most neki csak a munka telik ki — méghozzá a mai nappal, mert a szövetkezet nyugdíjba küldi —, az élete azonban tovább folyik. Ballag a harmatos fűben, a nyáj nyomában, szemben a kelő nap fényévek Aztán az Alsómező lassan emelkedő dombján, az út és a vasúti töltés szomszédságában megcsillapodik, megcsendesedik a nyáj. Az öreg bacsó megáll. Testsúlyát jobb lábára és a botra támaszkodó bal könyökére bízza. Jól látja a távolban a folyó csillogásait, közelebb a falu házait, tornyait, az előtte legelő állatokat — amelyek a közöséi, de köztük van a saját kis nyája is — és a gumicsizmája közelében f eke téllő két pulit. A bot végével tapogatja a földet, mintha vallatná, kérdezné a rögöt, amely gyerekkorában az úré volt, a rajta élő lelkekkel és állatokkal együtt. Később megfordítja a nyájat, és ő is hátat fordít a falunak. Legközelebb csak ott áll meg, ahol a műút mellett csatornát ásnak a kubikosok. Találkozik a vele egyidős éjjeliőrrel, akinek esőköpenyére gombolt csuklyájába felébe vágott kilós kenyér van bújtatva (pont odaillik). Beszélgetnek egy darabig, aztán az éjjeliőr elballag a falu felé. Neki már nincs dolga, főikéit a nap. Az öreg bacsó meg nézi a kubikosok munkáját, amely olyan nehéz, mint a föld, amellyel dolgoznak. A mély figyelőakna aljában egy idősebb ember áll, térdig érő vízben. Nagy erővel lendít föl egy ásónyom vizes, tapadós agyagot, a fölötte levő deszkaállásra. De itt a földön már szétesik, és két lapátra való lesz belőle. Az álláson egy fiatalabb kubikos lapátja várja. Ez is továbbítja a következő állásnak, és közben behúzza a nyakát a ruha gallérja alá, mert visz- szapereg néhány rög. A legfelső állásról meg egy szinte még gyereklegény lapátjáról kerül fel a föld a napra. Az öreg bacsó csak nézi, hogyan vándorol szinte az rat. Aztán óvatosan kiránt egy tollat a fogoly szárnyából és a madár nyakcsigolyája mögé szúr vele. — A saját tollával... — — mondja az öreg. A vadász ránéz, és feléje nyújtja a madarat. Az öreg elfogadja és leteszi a fűbe. Aztán amíg az egészséges élő madarak bekerülnek a kerek, font kosarakba, s összevarrják fölöttük a világot, az öreg már hozza is a sajátjai közül az egyik bárányt, öléből Oravecz János: emberek tenyerén egy lapát föld soha meg nem bolygatott helyéről a napvilágra. Aztán megkerüli az aknát, és köszön a brigádvezetőnek. aki a gépeknek és az embereknek a parancsnoka. Míg beszélgetnek, az öreg az aknában dolgozó embereket nézi és tenyerén szétmorzsol egy agyagrögöt, amely olyan, mint a szappan és az ólom keveréke. Aztán komótosan odaballag a nyájhoz, kampós botjával megakasztja a sajátjai közül az egyik birka hátsó lábát A felvonulási épület szürke falánál nyúzzák meg a brigádvezetővel, de ott vannak már körülöttük a kubikosok is. Tudják, hogy pihenőre tér az öreg bacsó. Ezért az ajándék. Kékzománcos kannából vizet öntenek a kezére, az egyik kubikos neki ajándékozza a pipáját, amely arról híres, hogy akkor sem tört el, amikor egy szekér kereke gurult át rajta. Az öreg lekezel mindegyikükkel, és elindul a nyáj nyomában, amely a nap útját követi. Délben a folyónál itat. Pihen a nyáj. Nem messze, ahol a völgy ölelkezésre készteti az utat, a vasutat és a folyót, a vadásztársaság hálóz. A szürkésbarna tollú fogolymadarak békésen, sorsukba beletörődve hagyják, hogy a vadászok összeszedjék őket. Az egyik madárnak vérzik a lába, eltört. A vadász kiemeli a háló aljából, nézi, és csóválja a fejét. Látszik az arcán, hogy sajnálja a madanyújtja a vadásznak, és csali ennyit mond: — Cserébe ... Köréjük gyűlnek a vadászok és a hajtők. Itt is lekezel az öreg mindegyikükkel, aztán lábánál fogva felemeli a madarat a fűből és mérgesen szólítja a pulikat. a z erdő alján, ahová felkaptatott a nyájjal, három kemence mellett három ember sürgölődik. Mészégetők. Az öreg jól ismeri őket, hiszen mindennap itt szokott pihenni. A kemencékben úgy lélegzik, levegőt vesz, levegőt fúj a tűz, mint az ember. A mészégetők kevés beszédű emberek. Amikor az öreg felérkezik hozzájuk, megállnak vagy leülnek a saját maguk építette kis ház előtt, s nézik, hogyan futnak tova surranó gumikerekeiken a gépkocsik lenn a völgyben, s ilyenkor megszólal az egyik: — Hová fut, siet, rohan ez a sok ember? S a kérdésre senki nem válaszol. A kemencékben ég és dolgozik a tűz. A kemencék fölött remeg a levegő, úgy hullámzik, csillog a napfényben, hogy az ember azt érzi, meg is foghatná, kimarkolhatna belőle, és haza is vihetné a tarisznyájában. Ahogy kiszusszantotta magát az öreg, az egyik mészégető már hozza is a demizsont. Pálinka van benne. Ügy kortyolgatják, mint a vizet. A de- mizson többször is körbe jár. Az öreg eldicsekszik a kubikosoktól kapott pipájával, a vadászoktól kapott fogolymadárral, és itt is elajándékoz egy bárányt Somogy megye első írónője KISFALUDY ATALA Sajátos keveréke a Bajza József által teremtett érzelgős, finomkodó »almanach- lírának« és a XIX. század végére jellemző szecessziónak Kisfaludy Atala költészete. Életútja viszont — kultúrtörténeti érdekességén túl — erősen megyénkhez tartozik. Kisfaludy Atala 1832. április 6-án született Kötcsén. Leszármazottja a költői hírnevet szerző Kisfaludy testvéreknek, s rokoni kapcsolatok fűzték családját Ányos Pálhoz is. Anyját még gyermekkorában elveszítette, így a nagyanyja nevelte. Az unoka és a nagyszülő között meleg kapcsolat alakult ki. Iskolai tanulmányait Pozsonyban végezte, s első irodalmi próbálkozásai ahhoz a városhoz fűződnek. A szünidőt azonban' mindig otthon, Kötcsén töltötte. Szülőföldjéről az Amikor a fecske visszatér című novellájában a következő kedves sorokkal emlékezett meg: »... látom szőlőhegyektől körülölelt hűvös, árnyas völgyedet, napsugártól aranyos halmaidat ...« Iskolái befejezése után a kötcsei házban s a hatalmas gyümölcsösben ábrándozott jövőjéről. Régi somogyi szokás szerint három barátnőjével Luca napján pénzdarabot tett a cipőjébe, és ott rejtegette karácsonyig. Az ünnep első napján pedig leste-várta az első férfit, akinek a kezébe nyomhatja a pénzt. A népszokás szerint ugyanis a lány férje azt a keresztnevet fogja viselni, amit a megajándékozott. A három lány Bunda Károly cigányprímásnak adta Luca-pénzét, s kuncogva beszélgettek arról, hogy egyetlen számításiba jöhető Károly nevű »férjjelöltet« sem ismernek. A sors szeszélye azonban kiszámíthatatlan: Kisfaludy Ataiát Szalay Károly vette feleségül. A múlt század közepén a Balaton és Környéke kedvelt kirándulóhelye volt a vidám társaságoknak. A Balaton vidékének vad, romantikus szépsége mély nyomokat hagyott a költőnőben is. Kisfaludy Atala fiatal korában a »magyar tenger« képe merőben eltérő volt a maitól : a partot nem szegélyezték üdülők és villasorok, hanem haragos-zöld nádasok pántlikázták az egész tavat Sokat kószált egyedül és társaságban a Balaton partján. Benyomásait, emlékképeit később a Balaton című versében fogalmazta meg. A »titok telt« és ábrándos, a haragvó-örjöngő tavat kevés költő mutatta be olyan érzékeltető ellentétes hasonlatokban, mint Kisfaludy Atala: Mint szent harmónia: Oly merengő, oly borongó, Oly édes, oly mosolygó A Balaton nyugalma. Mint a fájdalom ja.ia: Oly panaszló, oly dühöngő, Oly rémes, oly öldöklő A Balaton vihara. Sok örömét lelte az utazásban. Járt Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban, költeményeiben azonban sohasem említette külföldi élményeit. Rengeteget olvasott, széles műveltségre tett szert. Irodalmi munkásságának elismerését pedig 1379-betv a Petőfi Társaság-beli tagság fémjelezte. Irt a Hölgyfutárba, a Divatcsarnokba, a Családi Körbe, az Alföldiek Segély-Albumába, a Fővárosi Lapokba, a Petőfi Társaság Lapjába, a Vasárnapi Újságba, a Képes Családi Lapokba, a Koszorúba. Ata!a költeményei eánmel 1861-ben jelent meg első verses kötete; 1880-ban pedig Kaposváron adták ki az ösz- szes költeményét tartalmazó kötetet Szabó Richárddal együtt Budapesten ő indította meg a Gyermekbarát című ifjúsági lapot, amelyben nagyon sok gyermekversét közölték. Rajzok címmel jelent meg novellákat tartalmazó kötete 1879-ben. 1911. február 18-án halt meg Kaposváron. A XIX. század utolsó negyedében a szerelemről alkotott felfogása eloszlatták a korábbi merev nézeteket: az egyén felszabadulása a kor igényének megfelelően a szerelem értelmeinek ábrándozásában újat hozott. A szerelemhez menekülő költők viszont a társadalmat kirekesztették életükből. A nők ábrándjaikról, vágyaikról, emócióikról írtak. Közéjük tartozik Kisfaludy Atala is, akinek verseiben könnyed, finom hangulatok váltják egymást. A rózsa, madár, álom, napsugaras tér, mosoly, virágos-dalos mező, csillagok ragyogása gyakori motívumai verseinek. Kisfaludy Atala sokszor irt fényről, csillogásról, örömről, a lélek »fényes« rezdüléséről. Az önmagára kényszerített derűről egy-egy költeményében azonban leli ámlott a külső máz, ilyenkor félredobta a kor divatját, és rejtett gondolatait is feltárta. A »szépség« versbeöntése helyett a kertbe menekült, a magára kényszerí- tett pózt eldobta: vallomása szétfeszítette a mesterkéltséget, a költeményeire merevült édeskés mázt. Költői erejét ezekben a versekben mutatta meg igazán. Az egy napon című költeményben már nem a szentimentális írónő áll előttünk, hanem a. megcsömörlött, álmából felébredt, gondolatait reálisan összegező ember: A sok »illat«, a sok »sugár« untatott, Untattak az édes könnyek, sóhajok, Bántott, hogy mennydörögni nem tudok. Kisfaludy Atala költeményeinek nagy része a biedermeier kedvelt témáit tartalmazza. A békés idill hangulataiban »... dal lebeg a rózsaágon«, daltól rezeg a holdsugár; a belső lelki békében a bú és könny «... mosollyá változik«; kisgyermeke bölcsője fölött attól fél, hogy a gyerek a fényes csillagokra gyakran feltekint és a beteg kislányt »felcsalja az ég«, s csillaggá változik. A feöltonő nagy erénye, hogy kora hivatalos irányzatával, a konzervatív, soviniszta-nacionalista irányzattal szembeszegülve néhány kérdésben önálló — és megközelítően helyei — véleményt tudott mondani. Ez annál is inkább jelentős, mert a kor politikai—ideológiai kérdéseit még a polgári ellenzéki irodalom képviselői is gyakran félreértették. Az 1849-es hazafias szemlélet továbbélése leginkább külsőségekben, hangzatos frázisokban nyilvánult meg. A Honszeretet című versében például szokatlanul hű és reális képet festett a felületen mozgó korabeli hazaszeretetről: Fényes kalpag, czifra mente, Hosszú bajusz jöl kifenve, Örjás sarkantyú pengébe, Háromszín szalag lengése, Mind szép dolog, mind jó lehet, De még ez nem honszeretet. a XIX, század végi »divatnak« engedve — paraszti témák felé is fordult. Amíg írótársai a szociális problémákat keresték a falu életében, ő — sajnos — hagyományos romantikus-epigon módon a patriarkális népies irányt képviselte. Nem sikerült felzárkóznia a népiesek fejlettebb csoportjához. Elképzelt parasztról >írt verseket népieskedő nyelven. A »zsiványokról«, »betyárokról« is túl naiv képet rajzolt. A Rajzok című elbeszélés kötetének novellái is hasonlóak. Változatos meseszövé- sűek ugyan, de édeskések, s végső soron a társadalom nagyszerűségét és változatlanságát hirdették. Szűkebb pátriánk megismeréséhez hozzá tartozik mindezek ismerete is. Bora Ferenc Kisfaludy Atala néha — — Hát mí mit ndfmk, mit adhatunk, Mihály bátyám? — kérdezi a legidősebb mészégető. — Semmit — mondja az öreg. — Megkaptam én maguktól mindennap azt a. kis pihenést, ezt a néhány korty pálinkát, hűvös időben a kemencék melegét meg a kemencék fölött remegő levegőt, aminek a csillogásából mindig szerettem volna hazavinni. Délután már hazafelé keríti a nyájat, A temető mellett, ahol a kopjafaragó ember él, az öreg ismét letanyázik. , Nézi a temetőt. A kopjafák összecsapott bokával, magasra emelt fejjel állnak emléket gazdáiknak, akik közül az öreg bacsó sokat ismert. A kopjafák mozdulatlanok. Szemük — a két körbezárt hatszirmú virág — örökké nyitva van. Az öreg bacsó érti a kopjafákat. Ügy olvas a temetőből, mint egy könyvből. A faragott fa alakja, formája, cifrázata elmondja neki, ki fekszik alatta. Bekopog a kisházba. A vele egy idős ezermester, aki az apjától örökölte tehetségét, tudását, csendesen ül az ablaknál. — Hát letelt, Mihály? — kérdezi, amint a bacsó belép. — Le — mondja az öreg. r s ieül szemben vele. r Leveszi a kalapját, igazít a haján, aztán 1 ezt mondja a moccanatlan félhomályban: — Körüljártam utoljára a falut, mindenütt a nap nyomában. Három bárányomat áldoztam keletnek, délnek és nyugatnak, a kubikosoknak, a vadászoknak, a mészégetőknek. Most itt hagyom, nálad a negyediket. Azért hagyom itt, hogy ne kelljen addig élelemért menned, amíg meg nem írod az én kopjafámat. Szépen írd meg! Már akkor írjad, amikor a földre döntőd a tölgyfát, már akko" írjao, amikor a rönkből ki- fűr.í.'zeled az oszlopot, már ak - kor írjad, amikor gyalulod, már akkor írjad, amikor vésed rá a cifrázatot. És szépen írd meg, amikor betűvágóval faragod rá a szöveget. — Ügy lesz — mondja az ezermester. — Becsületté' dolgoztad le az életedet, M; hály, s mivel’így éltél, tisz tességből faragom meg a köp jafádat. De ahogy elnézlé sokáig itt fog még állni e a kopjafa a gyalupadom me! lett, és nem a temetőben. A nap eltűnt már az égrő' szürke és hűvös lett a vilá- Az öreg bacsó ballag lefe1 a temetődombról. Előtte nyáj, háta mögött a műnk' val teli élete. Arra gonde hogy négy báránnyal, szegé nyebb lett, hogy négy báránnyal lett gazdagabb. Szonráky Sándor: El küld esz Elküldesz hát? Még nem tudod milyen a világ nélkülem, milyen az utad, otthonod, ha bútoraid közt nincs helyem. Elküldesz hát? Nem ismered a hangod, ha én nem felelek. A pillantásod is megtagad, ha nem látod rajtam magadat, gazdátlan jószág lesz ruhád, ha nem érzi kezem áhítatát: Hát küldj el, de majd megtudod — csak ott vagy, ahol en vagyok. \
