Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-18 / 142. szám

Meleg szívvel fölfegyverezve A sírás általában a gyenge­ség, a tehetetlenség kifejezője. Amikor már nem lehet' tenni semmit, sírva fakad az ember. De fakaszthat könnyeket a lel- kiismeretfurdalás is meg az öröm is. Egyesek könnyen sír­nak, mások nehezebben. Min­denesetre egy ember egyénisé­gét jól jellemzi, hogy hol, mi­kor, miért, mitől fakad sírva valaki. Fáró Józsefné a jegyei ta­nács ülésén például azért sír­ta el magát, mert úgy vélte, nem sikerült kiharcolnia Fo­nyód részére azt a 12 lakásos házat, amelyre pedig nagy szüksége lett volna a község­nek. — Nem tehetek róla, de úgy összeszorult a szívem a felszó­lalásom végén, hogy nem tud­tam visszatartani a könnyei­met — meséli most már mo­solyogva, hiszen ez négy éve történt, és a tizenkét család már lakja a társasházat. Mint ahogy birtokukba vették a gyerekek azt a játszóteret is, amelyért Ilona asszony ta­vasszal a községi tanács ülé­sén szállt síkra. — A tanácsülés határozata után a tanácselnökkel meg a községi párttiktárral végigjár­tuk az üzemeket, vállalatokat, hogy segítsenek. Igazán nem panaszkodhatunk. Még önálló kisiparosok is jelentkeztek, hogy csinálnak két hintát a gyerekeknek. Hangja mélyzengésű, szemé­nek barna íriszén meleg fé­nyek úszkálnak. Szája mo­solyra áll,, ha komoly dolgok­ról beszél is. őszintén szólva, nem ilyennek, egy kicsit ke­ményebbnek, ridegebbnek képzeltem azt az asszonyt, akiről a fonyódi járási hivatal vezetőhelyettese azt mondta: »harcias és talpraesett.« Ámbár a harcait mindenki a rendelkezésére álló eszközök­kel vívhatja meg. Van aki az asztalt veri, van aki elsírja magát. Nem mindegy? Fő, hogy sikerül elintéznie, amivel a választói megbízták. Fáró Józsefné hat éve képviseli Fo­nyódot és Ordacsehit a megyei tanácsban. Miért éppen 6? — Magam sem tudom, miért éppen rám esett a választás. Őszintén szólva nagyon meg­lepődtem, hiszen — legalábbis úgy éreztem — alig ismernek a községbeliek. Tíz éven ke­resztül mint szakfelügyelő, ko­ra hajnalban útnak indultam, és késő este értem haza. Itt­hon Gsak három napot tanítot­tam hetenként, aztán ott volt még a háztartás ..., ... »köz­életről« szó sem lehetett. — És most? — Áz orvos javaslatára abba kellett hagynom a szakfel­ügyeletet ... sajnos ... nagyon szerettem csinálni. Viszont most kárpótolnak a gyerekek. Több időm marad az osztá­lyomra. — Kezdettől fogva pedagó­gusnak készült? — Egyetlen kívánságom volt, hogy gyerekek között le­hessek. Mindegy, hogy gye­rekorvosként, védőnőként, vagy pedagógusként, csak pi­cik között, akik nagyobb tü­relmet, szeretetet és gondosko­dást igényelnek. A sors úgy hozta, hogy pedagógusként dolgozom köztük. És hogy milyen jól, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a gyerekek még a há­ta mögött is dicsérik. Három nyolcadikos kislány­nyal együtt vágtunk át a kis­erdőn az iskola felé menet, őket faggatom »Lohci néni­ről«. — Bennünket rajzra taní­tott,, és tudott is rajzolni — mondta egyikük mélységes eli- ismeréssel, mintha azt akarta volna érzékeltetni, nem min­den rajztanár tud ám rajzolni. Fáró Józsefné munkájának minőségét jelzi egyébként az Oktatásügy kiváló dolgozója kitüntetés is, melyet 1968-ban kapott meg, az érdemet azon­ban szerényen elhárítja ma­gától: — Könnyű dolgom volt, mert mindig jó főnököket si­került kifognom. Olyan főnö­köket és kollégákat, akik min­dig csak segítették a munká­mat. Milyen ritkán hall ilyet az ember! Mennyivel gyakoribb az a mentege­tőzés, hogy: »persze, mert engem min­denki csak gán­csol.« Fáró Jó- zsefnét vajon soha senki nem gáncsolta? Huncutkásan mosolyog: — Hát elő­fordult néha, hogy azt mond­ták, menjek a csudába az öt­leteimmel, de nyeltem egyet, és nem adtam föl őket. Ezt a tulaj­donságát most remekül hasz­nosítja, - mint megyei tanács­tag. Beleszólt a ! MÁV menétrendjébe is. Az ő tanácstagi interpellációjának köszönhetik a fonyódiak, hogy beállították a fél nyolcas vo­natot. — Muszáj volt — néz rám komolyan. — Aki orvoshoz, kórházba akart menni, annak is föl ke'lett kelnie kora haj­nalban, mert nem volt más vo­nat, amelyikkel még időben beérhetett volna Kaposvárra. — Hányszor interpellált a megyei tanács ülésén? Elgondolkodik, aztán még tisztázni akarja a dolgot: — Interpelláció vagy hozzá­szólás? — Ez is, az is. Tovább töpreng, végül meg­rázza a fejét: — Nem tudom megszámolni. Nagyon sokszor. Hát lehet akkor csodálkozni, hogy a fonyódiak a második ciklusra is megválasztották? Nem. Ezen egyedül csak ő csodálkozik. — Még most is beleborzon- gok, ha eszmbe jut, milyen egyezerre lendültek föl a ke­zek, amikor meg kellett sza­vazni a jelölésemet — mondja, és mutatja a karját. Valóban lúdbőrös lett, amiből arra le­het következtetni: rendkívül fogékony ez az asszony az érzelmi hatásokra. — Valójában akkor döbben­tem rá, mennyire tisztelnek engem a fonyódiak, és ezért életem végéig törleszteni va­lóm van velük szemben. Itt akarok maradni, és ahogy erőmből telik, szeretném segí­teni az itt élőket. Rezes Zsuzsa Emelkednie kell közoktatásunk színvonalának Pártunk Központi Bizottsá­ga, amikor június 14—15-i ülé­sén megvitatta és elfogadta az állami oktatás helyzetéről és fejlesztésének feladatairól szóló jelentést, rendkívül fon­tos, népünk előrehaladásában, műveltségének gazdagodásá­ban, a szocialista ember kiala­kításában rendkívül jelentős kérdést tárgyalt. A vita alap­ját »Az állami oktatás helyze­te és fejlesztésének feladatai« című dokumentum képezte, amely — a Központi Bizottság döntése alapján — rövidesen napvilágra kerül. Az ülést és a dokumentum kidolgozását hosszú és körültekintő párt­felülvizsgálat előzte meg. A X. kongresszus határozata alapján pártmunkások, peda­gógusok, ifjúsági vezetők és mások mérték föl a magyar közoktatás helyzetét, s az előt­tük álló feladatokat. A Magyar Szocialista Mun­káspárt X. kongresszusán Kádár János a beszámolóban kijelentette: »Az ország előtt álló feladatok, valamint a tu­domány és a technika roha­mos fejlődése az emberek kép­zettségének növelését, az is­meretek szüntelen bővítését igénylik társadalmi méretek­ben. Ezért a közoktatás, a köz- művelődés további tökéletesí­tése szocialista továbbfejlődé­sünk egyik alapkérdése. Szük­séges, hogy pártunk « közel­jövőben napirendre tűzze, is­mét tekintse át az állami ok­tatás egész rendszerét. Vizs­gálja meg a korszerű oktatás, az oktatás és a társadalmi szükségletek összefüggésének kérdéseit, az oktatók és a ta­nulók túlterhelésének problé­máit, s a kormánnyal közösen tegye meg a szükséges intéz­kedéseket az oktatási rendszer tóvá b bfejlesztésérc«. A Központi Bizottság most megtartott ülésén megállapí­totta, hogy az 1961. évi isko­lareform elsősorbán az oktató munkában hozott előrehala­dást, annak alapelvei helyes­nek bizonyultak, de a felada­tok megoldását részben a fel­tételek hiánya gátolja. Az ál­lami oktatás most kettős fel­adat előtt áll: a jelenlegi ke­reteken belül korszerűsíteni kell, s el kell ugyanakkor kez­deni és néhány év alatt ki kell dolgozni az iskolarend­szer távlati fejlesztésének kon­cepcióit. Rendkívül nagy súllyal fog­lalkozott a Központi Bizottság az iskolák nevelő munkájával, amely fontosságában és haté­konyságában nem maradhat el az oktató munka mögött. Minden bizonnyal a jobb ne­velési feltételekhez is hozzá­járul, hogy harc indult a túl­méretezett tananyag, a diákok túlterheltségének csökkenté­sére. Ugyancsak egyszerre szolgálja az oktató és a neve­lő munka javítását a pedagó­gushivatás vonzóvá tétele, megbecsülésük növelése. A Központi Bizottság meg­állapításai alapján nem két­séges, hogy a tananyag csök­kentéséről szó van ugyan, de a feladatok növekedtek, és növekednek, s közoktatásunk színvonalának sokat kell emel­kednie. Az intézkedések kidol­gozása — a X. kongresszus határozatai, valamint a köz­ponti bizottsági ülés megálla­pításai alapján — a Miniszter- tanácsra vár. P. I. Köznapi krónika Arcok és mondatok A somogygeszti ifjúsági klubban nemcsak szórakoznak, hanem dolgoznak, alkotnak is a fiatalok. Persze ezt egyikük sem nevezi műalkotásnak, ha­nem inkább időtöltésnek, szó­rakozásnak, barkácsolásnak. Szarvasagancsból pohártartó készül, s rézborítás néhány iparművészeti darab mintájá­ra. ök nem eladásra készítik, hanem csak önmaguknak, csak kedvtelésből, csak azért, mert néha a fárasztó, kemény moz­dulatok után jólesik a kéznek, ha farigcsálhat, ha kis kala­páccsal irányíthatja a finom vésőnyomokat. — Tudja az a jó, hogy a fia­talok, akik ittmaradnak, és ilyenek elég szép számmal vannak, meglelik helyüket a régi házban. Nem is meglelik, hanem kialakítják. Ha nincs is mindegyiknek önálló szobája, ide van legalább egy sarok a könyveivel, képeivel, néhány modern tárggyal — mondja a tanítónő. Egy fiatalembert kerestünk meg, Németh Jánost, akinek kezében a legügyesebben mo­zog a véső, a kés. Otthon találtuk, régóta táp­pénzen van, nehéz betegséggel, érszűkülettel küszködik. — Az uránbányából mentem nyugdíjba... Vagyis leszázalé­koltak. — Miért ott vállalt mun­kát? — A bátyám után mentem, de hát engem hazaparancsolt a betegség. Azóta itthon va­gyok. — Feltalálja itt magát? — Van foglalatosságom. Az előszoba, ahol a hűvös csendben beszélgetünk, mutat-' ja, hogy milyen különös mó­don talált ide vissza Németh János. Megtalálta azt, amit az ő esetében már nyugodtan ne­vezhetünk alkotásnak. A ha­zajövetelről mostanában derül ki, hogy nem visszavonulás, mert mesterként tartja kézben a kést meg a vésőt, fatábláin karaktert nyernek az arcok. Szerszáma megtalálja a mód­ját, hogy a hajlékony gyökér­ből karcsú madárt hasítson, finomítson ki, a durva íatáb­1. Hogy nemcsak a cipelt bú­tornak, hanem magának a munkának is súlya van, erre egyik kollégám »költöztetése­kor« voltunk kénytelenek rá­ébredni. (Miközben a féleme­let szűk folyosókanyarán igye­keztünk egy tripla szélességű heverőt átpasszírozni.) — Kétszer több erőt fejtünk ki a »hórukk-embereknél«. Azok játszi könnyedséggel visznek fel egy több mázsás zongorát. Ketten. Nem né­gyen! — nézett ránk megro- vóan a legidősebb, hóban-sár- ban is elegáns szerkesztő, hó­na alatt 2 (azaz: kettő!) vit­rinüveggel. És igazat kellett neki adnunk éhben, nem is ér­tünk rá az általa használt »fejedelmi többes« jogosságán élcelödni. A munkának súlya van — így általánosíthatunk tehát. Mást mutatott azonban a kép­zeletbeli mérleg nyelve, ha te végzed, mást, ha én. A »for­télyismerő« könnyebben bir­kózik meg ugyanakkora fel­adattal, mint a laikus, vagy a »fél-laikus«. És ennél álljuk meg egy ke­vés időre! Nem magú rule nehezítjük meg néha saját munkánkat? Nem a megkövesedett, meg­merevedett és — ki tudja miért? — változtathatatlan- nak hitt formale, keretek okoz­zák az izzadságtöbbletet? Nem a sokszor túlzásba vitt »pa­pírmunka«? Nem a vállalatok- kreálta, nemegyszer fölösle­ges, plusz »törvények«? Nekem nehéz, neked könnyű A MUNKA SÚLYA Valljuk be »férfiasán«: né­ha ezek verejtékeztetnek meg bennünket! S tegyük hozzá: a verejték ellenére is ragaszko­dunk ezekhez a foszladozó kö­telékekhez. Fáró László kéthelyi tsz-el- nök mesélte nemrégiben olasz- országi útjáról: — Meglátogattuk a Societa Commercionale Internaziona- lét, melynek jó kapcsolatai vannak a szarvasmarhatartó magyar szövetkezetekkel is. Huszonkét tagú részvénytár­saság ez. Ausztriában, Nyu- gat-Németországban, Jugosz­láviában, Romániában is vá­sárolnak állatokat. Hazánkból évente 300 000-et forgalmaz­nak. Ennek a »mammutvál- lalkozásnak« a központjában mindössze két embert talál­tunk. ök az irányítók, ők vég­zik a minimális, csak a leg­szükségesebbeket magában foglaló »papírmunkát«. Anélkül, hogy bővebben elemeznénk ezt, csak annyit: nálunk a legkisebb szövetke­zetben — annak ellenére, hogy »harcolunk« a jelenség ellen — hegynyivé nő a pa­pírrengeteg: Szaporodnak az íróasztalok az irodákban. 3. Néha amúgy is nehezül a munka. »Magától«. Ez Marcaliban történt, ká­nikula idején, anno 1972. Két riport anyagának gyűjtése után — valakinek isteni szik­ra pattant az agyából — fagylaltot venni' mentünk. Az eszpresszó »kebelében« mű­ködő árusítóhely nagyon is megfelelt a célnak. Annál is inkább, mivel a megyeszerte híres maszek fagylaltos az idei szezonban nem nyitott ki. Mondom is az »állami« fagy- laltoslánynak: — Most legalább nagyobb lesz a maguk bevétele., Csodálkozva néz rám, az­tán rosszkedvűen: — Több a munkánk! 4. A munkát tehát az ésszerű­ség keretein belül meg kell könnyíteni. De — hogyan? Nem úgy, ahogy a kaposvári főpostán tette az a fiatalem­ber ... A minap hosszú sor állt az ablaksor előtt, melynek másik felén az intézmény tisztviselői munkálkodtak. Köztudott, hogy az ajánlott leveleket, táviratokat, két ablaknál lehet feladni. Postai értékcikkeket is ezeknél lehet vásárolni. Azaz: lehetne... Mert aznap csak az első ab­lak állt tárva a levelet felad­ni készülők előtt. Nőtt a vá­rakozók sora, szaporodtak az elégedetlenkedő megjegyzé­sek. És okkal. Délelőtt negyed tíz volt A második ablakon jól olvasható betűkkel ott a ifelirat, mely szerint az ablak­nak kilenctől tíz óra harminc percig nyitva kellene állnia. De zárva. Mát tengernyien vagyunk, s a '»tenger« nem apad, a megjegyzések is »te­tőznek«. (Hogy a meteoroló­giai »szaknyelvből« kölcsö­nözzünk kifejezéseket!) A függöny mögött — ott a má­sodik ablaknál — szemüveges, hosszú hajú fiatalember ül. Aztán járkál. De nem nyit ablakot. Háromnegyed tízkor érek az első ablakhoz, sajgó talpak­kal. Akkor nyílik a második ablak. Ügyemet intézem, fel­adom, amit akartam. Egy táv­iratot. Mögöttem most már csak ketten állnak, voLt, aki időben feladata a »kilátásta­lan játszmát«. Ezek ketten sem »táncolnak« már vissza a második ablakhoz. Elveszem a visszajáró pénzt. A fiatal tisztviselőnő, miköz­ben számol, odaszól a máso­dik abláknál kuksolóhoz: — Mi az, te már végeztél is? Az mosolyogva: — Te jobban tetszel nekik, téged választanak! 5. Ebből az epizódból talán vi­lágossá vált: a munkavégző­ket ellenőrizni kell. Különben súlytalanná válik a munká­júi?. Magyarul: nem ér egy lyukas garast sem! És ez nem lehet »vállalati érdek«. Ellenőrizni. De — miként? Szövetkezeti iroda. A belső ellenőrzésről érdeklődöm. So­rolják: ki az ellenőrző bizott­ság elnöke, kik az »appará­tus« tagjai. — A bizottsági elnök jó számszaki ember — ezt most már harmadszor mondják. Kiderül: az ellenőrzési te­vékenységen azt értik, hogy a »jó számszaki ember« mást sem csinál, csak adatokat néz át, egyeztet. A végzett munka számai közé bújik. Csak ezt értik az ellenőrzésen, semmi mást. Ez pedig elsősorban könyvelői vagy adminisztráto­ri feladat véleményem szerint. A »jó számszaki ember« mun­kájának van súlya — ez bizo­nyos. Ezen könnyíteni kellene. Az iroda négy fala közül ki­szabadulva, a termelés góc­pontjait kellene fölkeresnie. Ott közvetlenül ellenőrizhet­ne. És segíthetne! Papírok nélkül is intézkedhetne/ egy­szeri szóval, kisebb fáradság­gal. Ebből is értünk. Előbb tanultuk a beszédet, mint a betűvetést! Summázásként talán annyit: a munka úgy lesz éppen a megfelelő súlyú — tehát toll­pihe künnyűségű sem, de sér­vet okozó sem —, ha megfe­lelő tapasztalatokkal, szakis­merettel rendelkező emberek, nem »fél-laikusok« végzik; azt ésszerűen szervezik, s koc­káztassuk meg: az ellenőrzést is kevesebb írásbeli »felkiál­tójellel«, annál több konkrét tanáccsal, »helyszíneléssel« gyakorolják! Lcskó László Az embernek csinálni kell mindig valamit... Iáról szúrósszemű öreg tekin­tete nézzen vissza ránk. — Csak másolok... És ma­gamnak. Nem művészet ez, higgye el. Itt van ez is, a Nők Lapjában jelent meg a képe, onnan másoltam le. Átültet- töhi fába. Ezt meg a Szovjet­unió című folyóiratból. Egy leningrádi mérnök faragvánva eredetileg. Annyit változtat­tam rajta, hogy más lett a te­kintete. A fiatalember munkái — fa • liszőnyeg, gyertyatartó, néger maszk — iparművészeti tehet­ségről árulkodnak. — Javasoltam, hogy menjen Kaposvárra szakkörbe, ahol esetleg kifuthat... — mondja az igazgató. — És elment? — Nem ... Kezdő vagyok én még az ilyesmihez. A szavaiból könnyen ki le­het venni, jól érzi magát azok között, akik ismerik munkáját, akik képkivágást adnak neki, vagy éppen ötletet a faragás­hoz. — Tulajdonképpen a kato­naságnál kaptam rá. Mikor az­tán megmondták, hogy mi a bajom, duplán éreztem, hogy valamit csinálni kell. És eh­hez volt kedvem nagyon. Gondosan lesimított tehén­szarvat tesz az asztalra. Aiig latszik rajta a szerszám nyo­ma, és éppen az az értéke, amit nem farigcsált, cizellált agyon. Természetes formája a tekeredő > halat idézi vissza. — Az embernek csinálnia kell mindig valamit, mert anélkül nem megy. Én így va­gyok vele.. Lehet, hogy ha megoldódik végre valahogy a gyógyításom, talán egyszer be­megyek a szakkörbe ... Meg­próbálom. De nem érzem ma­gam egyedül itt. Lemegyek a klubba, vagy itt nálam gyüle­kezünk össze... és csináljuk a dolgokat — együtt. Tröszt Tibor Somogyi Néplap

Next

/
Thumbnails
Contents