Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-31 / 126. szám

Bronzba vésett dicsőség

Barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezet. Talán nem tévedek, mikor arra gondolok, hogy kevés olyan zuga van az országnak, ahol ez a név ismeretlenül vagy idegenül csengene. Huszonhárom év történelmét építette együtt ez a közösség — ennek a szövetkezetnek az útja jól jellemzi az egész magyar szövetkezeti mozgalom útját.

Az elmúlt évek során többször megfordultam már az elnök irodájában, mégsem volt soha olyan érzésem, mint most. Várni kellett. Nézelődtem — és hirtelen két szó jutott eszembe: a dicsőség múzeuma. A falakon /körbe hat oklevél, a sarokban zászlók, a vitrinben emlékplakettek, serlegek, kitüntetések. Középen, a fő helyen a legfrissebb : fehér márványlapon vörösréz bronzplakett.

Múlt évi gazdálkodása eredményeként kiváló termelőszövetkezet címet, vándorzászlót, oklevelet kapott ismét a barcsi szövetkezet a hagyományos szerkezetű, háromezer hold fölötti kategóriába sorolt

termelőszövetkezetek országos versenyén. Bárhová néztem az irodában, mindenütt az emberi helytállást méltató tárgyi bizonyítékokba ütközött a tekintetem.

»■Nem könnyű megszerezni az elismerést, de megőrizni a jó hírnevet talán még nehezebb.« Valamikor, valahol hallott mondat csengett a fülemben ott az irodában is, kinn a határban is, egész idő alatt, melyet ott töltöttem.

Jegyzetfüzetemben emlékeztető adatok: ez a csaknem négyezer hold redukált szántóval rendelkező szövetkezet tavaly több mint 60 millió forint termelési értéket produkált, bruttó jövedelme meghaladta a 31 és fél milliót. Az előző évhez viszonyítva a halmozat- lan termelési érték 23 százalékkal, a bruttó jövedelem 30 százalékkal, a nyereség pedig mintegy 70 százalékkal volt több. Az előbbi számok a dicső tényekről, az utóbbiak a fejlődés példás dinamizmusáról beszélnek.

S így utólag milyen egyszerű Losonczi Mihály elnök kiegészítő magyarázata:

— A gazdaság minden része jó volt az előző évben. Átszerveztük a vezetést, s a növénytermesztés egésze igen nagyot lépett előre. Minden fronton nagyszerű összhangot sikerült kialakítani. Nem véletlenül szokták azt hangoztatni: ha megfelelően jó a szervezettség, biztosítottak a termelés, a munka feltételei, akkor nem maradhat el az eredmény. Nálunk ezt bizony ítóí- ta a múlt év.

— Mégis, ha most azt kérdem, az előző évet tekintve személy szerint mire a legAz egyik büszkeség, a sertéstelep.

büszkébb, akkor mit vála szólna?

Egy pillanatra sem éri váratlanul a kérdés.

— Belevágtunk az iparszerű sertéstelep létrehozásába, amihez a 15 milliós saját erő helyett 28 milliót kellett biztosi-, tanunk. Mellette ötmilliót fordítottunk a Barcs tejellátását biztosító tejüzem létesítésére, ezen túl a sertéstelephez 17,5 milliós forgóeszközt, a szarvasmarha-állomány szaporítására hárommilliót teremtettünk elő. És ezt meg tudtuk oldani, mégpedig úgy, hogy növeltük pénztartalékainkat. Huszonhárom év alatt ez a szövetkezet még nem produkált ilyet!

Szilonics. Itt született a szövetkezet. Most véget nem érő kukoricatábla nyújtózik. Érdemes megnézni, épp úgy, mint a valamivel beljebb fekvő búzaföldeket. Ha valami nem jön közbe, az idén »megszakad« a föld a terméstől. Sokfelé láttam a megyében szépen soroló kukoricatáblákat, élettől duzzadó, haragöszöld gabonákat, de ilyet nemigen. A szülőföld néhány hónap múlva roskadozik a gazdag teher, a termés alatt. A szülőföld így vall a szövetkezet dicső útjáról.

És a sertéskombinát. Az utolsó munka, a keverőüzem építése folyik. De benn, a kékre festett fiaztatókban már ellenek a kocák. Laboratóriumi tisztaság, üzemi körülmények. Fehér köpenyben két nő szorgoskodik a »mamák« és »kicsinyeik« körül. Az épületben valahol rádió szól.

— Kétszer annyi szakmunkást képeztünk ki, mint amennyi kell.

Kugler Éva a műanyagüzemből kérte ide magát és végezte el tanulmányait.

— Én már sehol másutt nem dolgoznék! Üröm itt a munka, csak körül kell nézni! — A kutrica vasvázára támaszkodva az infralámpa alatt »nyüzsgő«, patyolattiszta kismalacok fölé hajol. — Jaj, te kis rosz- szaság!

Amikor az ünnepi közgyűlésen átvette a szövetkezet a múlt évi munka országos elismerését, tízen kaptak miniszteri kitüntetést. Köztük az a svájcisapkás ember, idős Tóth Szabó Lajos is, akivel a műhely udvarán találkoztam. Alacsony, mokány, mindig szálfaegyenesen álló ember.

— ötvennyolc éves vagyok, de ilyen nagy megbecsülésben még nem részesültem.

Ügy mondják róla, ezermester. Bár kovácsszakmája van, de dolgozott ácsként, volt a kertészetben.

— Örültem, amikor visszakerültem ide a műhelybe. Hívtak Belcsába is, de nem mentem. Itt a vezetők mindennap látnak, látják a munkámat, meg tudom mutatni, hogy tudok dolgozni.

Lám, a sok száz dolgos, szorgos barcsi ember között észrevették ezt az akaratot éppúgy, mint a csendes szavú Szabó Józsefnét a műanyagüzemben.

— A Boros Marika benn van az üzemben? — így érdeklődött az elnök, és kérés nélkül hozzátette a magyarázatot. — Az ember akaratlanul is a lánynevén keresi, hiszen kis korától itt dolgozik nálunk.

— A kitüntetés? Éppen az

Akit Boros Marikaként emlegetnek: Szabó József né.

előbb mondták a munkatársnőim, hogy büszkék rám.

Nehezen talál szavakat, az öröm, a meglepetés még mindig friss.

— Ügy érzem, megbecsülnek — és ebben benne van minden. Mert aki úgy érzi, hogy megbecsülik, az jól érzi magát.

Az életéről beszélgetünk, a munkájáról, a szövetkezetről. Aztán visszamegyünk a géphez. Szakszerűen bemutatja, hogyan készül a műanyag de- sodoros tégely.

Az üzem előtt katonás rendben sorakozó fás, nem messze tőle hamarosan befejeződik az új tejüzem építése. A kitüntetés után megy az élet tovább. Mert nemcsak megszerezni, meg is kell tartani a jó hírnevet.

Vörös Márta

A nyúltenyésztő szakcsoport eredményei Kutason

Évek óta működik Kutason, az áfész keretében a háztáji fejlesztési és termeltetési bizottság. A bizottságban ott vannak az egyes szakcsoportok, a termelőszövetkezetek, a párt- és tömegszervezetek képviselői. Az áfész gazdasági irányításával működik egy baromfi- és tojástermelő, valamint egy nyúltenyésztő szakcsoport.

Ez utóbbi csaknem tíz esztendeje alakult. A tenyésztés a gazdasági melléképületekben, hagyományosan történik. 1970-ben 198, tavaly pedig

172 mázsa nyulat adtak át az áfész felvásárlójának. A múlt évi csökkenést részben a szárazság miatt bekövetkezett takarmánykiesés, és a hiányt pótló eleség beszerzési nehézsége okozta.

A szakcsoport a fejlesztési alapjából Kutason, a tanács által biztosított tartalékföldből 2200 négyszögölön, Belegen pedig az áfész tulajdonában levő 1900 négyszögölön vettetett fehér lóheremagot, hogy a takarmány egy részét előteremtsék. Ezenkívül a termelőszövetkezet is ad területet erre a célra a szakcsoportnak.

Az áfész a tenyésztési munka eredményesebbé tételére a szakcsoport vezetői részére tapasztalatcsere-látogatást szervezett a Bikali Állami Gazdaságba. Itt megismerhették a korszerű nyúltenyészté- si eljárásokat, s ennek hatására többen a fehér törzsállomány beszerzésére törekszenek. Erre ösztönöz a kedvezően alakuló felvásárlási ár is.

Az áfész igyekszik segítséget nyújtani a szakcsoportnak, így például a törzsállomány beszerzéséhez kamatmentes előleget ad, szaktanáccsal szolgál, beszerzi a granuált nyúltápot a keverőüzemtől. A csoport múlt évi több mint 400 000 forintos bevétele mind többeket — főleg nyugdíjasokat — késztet arra, hogy nyúltenyésztéssel foglalkozzanak, és így is növeljék jövedelmüket. Az utóbbi időben többen foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy galambokat tenyésztenek, és létrehoznak egy galambtenyésztő szakcsoportot,

R I,

Az ezermester kovács-: idős Tóth Szabó Bajos.

A jó munka elismerése:

Díszoklevél,

A mai nap két nagyüzemnek jelent ünnepet az északsomogyi tsz-szövetség területén. Délután két órakor a siófoki Egyetértés Termelőszövetkezetben Tóth Károly, a megyei tanács osztályvezetőhelyettese adja át a speciális kategóriába tartozó szövetkezet múlt évi eredményeiért a díszoklevelet és a tízezer forint pénzjutalmat. Az ünnepi kibővített vezetőségi ülésen, ahol jelen lesz a szövetkezet ót szocialista brigádjának vepénzjutalom

zetője és néhány képviselője, méltó módon emlékeznek meg a múlt évi kimagasló munkáról.

Este a verseny harmadik helyezettje, a somogyszentpáli Béke Termelőszövetkezet veszi át tavalyi tevékenységének elismerését, a díszoklevelet és az ötezer forint pénzjutalmat. Itt — akárcsak Siófokon — kibővített ünnepi vezetőségi ülést tartanak ebből az alkalomból.

Játék a fórummal

A gyermeknapon jutott eszembe: milyen kár, hogy sokszor gyerekeknek nézzük a felnőtté érett fiatalokat is. Nem a szoknya rövidsége és nem a haj hosszúsága vezet erre a kíméletlen aláértékelésre. Inkább valamiféle indokolatlan aggódás, tekintélyféltés vagy néhány méggyöke- resedett módszer görcsös alkalmazása. Magunkon se ákarjuk észrevenni az évek múlását, jóllehet ezt meg tudjuk magyarázni. De fiainkat és lányainkat mindenképpen szeretnénk ott felejteni a »gyerek skatulyában«, s ha ki akarnak tömi: haszontalanoknak, nyegléknek, okoskodóknak, tiszteletleneknek és rakoncátlanoknak tartjuk őket. Pedig sokszor van alkalmunk szinte meghökkenni gondolatgazdagságukon, korai és elmélyült fölkészültségükön, észjárásukon. De most nem arről akarok beszélni.

Az előbb súlyos ítéletet mondtam, s szeretném, ha eltűnnék: nem a »vakvilágba« beszélek. Meggyökeresedett módszer görcsös alkalmazását említettem, és furcsa módon egy hasznos, új kezdeményezés körülményei indítottak rá. Rettenetesen feldühített, amikor megtudtam, hogy az egyik tanintézetünkben milyen módszerrel rendezték meg, illetve készítették elő a fórumot.

Mégis elkalandozom előbb, mert úgy érzem, szót kellene váltanunk arról, hogy a Forum Romanumot, és általában a római birodalom városainak közéleti központjait, általánosabban: az eszmecsere színtereit; közelebbről pedig a tájékozódás, s az együtt gondolkodás kialakításának fórumait miért kellett, és miért volt jó újra fölfedezni nálunk?

Azért, hogy megismerjük egymás gondolatait. Azért, hogy vezetők és vezetettek közelebb kerüljenek egymáshoz. Azért, hogy ebben az országban mindenki tudjon mindenről, s mindenről azt tudja, ami a való. Azért, hogy ne legyenek kételyek. Azért, hogy mindenki értse a politikát, a társadalom változásait. Azért, hogy jobban éljünk a szocialista demokrácia lehetőségeivel. Azért, hogy beleszólás és együttes bölcsesség alakíthassa közös dolgainkat, s azért, hogy együtt cselekedjünk. Okosan, megfontoltan, egyre lejjebb szorítva a hibaszázalékot. Ezért fedeztük föl újra a fórumot.

S ez a fórum bevált, szeretik az emberek. Nemcsak a televízióban — amely kétségkívül a legtöbbet teheti ez ügyben —, hanem a pártnapokon, a falugyűléseken, a népfront rendezvényein, a klubokban és mindenütt. A fórum divat is egy kicsit, és hiszem: tartós divat. De inkább kitűnő módszernek, nagyszerű találkozási alkalomnak nevezném. Ezért veszélyes, ha visszaélünk vele, ha csak játsszuk a fórumot.

De most már türelmetlenek, tudom. Arról van szó, hogy az intézetben fórumot terveztek. A diákok, a növendékek kérdeznek, és a tanárok válaszolnak. Iskolai demokratizmus? Igen. Közvetlen eszmecsere? Ritka jó alkalom. Fegyelemsértő próbálkozás? Erre senki sem gondol a diákok közül. Megkezdődik az előkészítő munka. A téma nem külpolitikai, nem az erőviszonyok alakulását vagy beruházási politikánkat érinti. Szigorúan — és ezúttal helyesen — leszűkül a téma az iskola belső életére. Mindezt azért mondtam el, mert a kérdéseket hetekkel előbb kérték, írásban, hogy a tantestület föl tudjon készülni a válaszra. Olyan ez, mintha a nyomdásznak föl kellene készülnie arra, hogy meg tudja mondani: mi a nyomdai mértékegység. Végtére is hiszem, hogy egy tantestületet nem érhet váratlan kérdés az intézet belső életét illetően. De hát jó, a televízióban is cédulát osztogatnak. Miért ne tartsuk magunkat a formákhoz.

I

gen ám! De a miniszter megtudhatja, hogy ki kérdezi őt! Nincs titok. Egyszerűen azért nincs, mert ma már (és régóta így van) nem veszélyes kérdezni! Nem kell tartani a megtorlástól. Tehát a miniszter tudja, hogy kivel áii szemben. A tantestület nem. A diáknak névtelenül kell kérdeznie. Nem ő fél, de gyanítom, hogy a tanár. Önmagától. Jobb, ha nem tudja, hogy ki a kíváncsi.

Es ez már jobban bosszant. Gondolják csak meg, kérem, ez nem egyszerűen a fórum problémája, sokkal több annál. Most jutottam el a »fölfedezésig«, hogy tulajdonképpen miért kell oly gyakran névtelen levelekkel, névtelen bejelentésekkel, »ha elmondod, letagadom« elmélettel találkozunk. Hiszen ebben az iskolában erre neveljük a már felnőtté érett »gyerekeket«! Felelősségérzet? Hogyan fognak cselekedeteikért felelősséget vállalni, ha kérdéseikért, önmaguk véleményéért sem késztetjük őket felelősségvállalásra?

(A napokban sajtóankétra hívtak a textilművekbe. Minden munkás és munkásnő, minden szocialista brigádtag odaírta nevét a kérdéseihez. Pedig úgynevezett »kényes« dolgokról is érdeklődtek!)

A fenti módszerből az következne, hogy a diákok beülnek majd a tanterembe, a tantestület pedig a tanáriba, s onnét egy zsebkendővel bekötött mikrofonon (fönt hangszórón) keresztül, elváltoztatott hangon tájékoztatják a kíváncsiakat. Nehogy megtudják, hogy ki válaszolt!

De ne humorizáljunk. A kérdéseket összegyűjtötték, és felbolydult a tantestület. Megkezdődött a kérdések »szűrése«. Lehet, hogy szükség van erre, nem tudom. Az a gyanúm, hogy ha egy diák véletlenül nagyon helytelen dolgot kérdezne, akkor sem érhetné szó a ház elejét, hiszen abba az intézetben nevelkedett...

Az egyik tanár megkért egy kislányt: »>Nyomozza ki, legyen szíves, ki tette föl ezt a kérdést nekem, mert azzal szeretnék négyszemközt elbeszélgetni.«. A másik diákjainak panaszkodott: »Igazán kár volt megkérdezni, hogy miért ilyen

módszerrel tanítok. Mi lesz, ha megtudja az igazgató

__?«.

N

em folytatom. Amikor értesültem a dologról, még nem zajlott le a fórum. Szerettem volna részt venni rajta, de rájöttem: képtelen lennék játszani a láthatatlan embert. Ha elmennék — az előzményekből következtetek —, más kérdésekre és más válaszokat hallhatnék. Akkor meg mire való az egész?

És valóban. Mire való"? Egy jó kezdeményezéssel keserű szájízt okozni? Jó szándékú érdeklődésből formálisan játékot űzni? Szókimondás helyett, őszinte véleményalkotás és tájékoztatás helyett belső zavarokat, bizalmatlanságot kelteni? Mire való az ilyenfajta tekintélyféltés?

N

e haragudjanak, ha egy apró epizódot mondok el saját életemből. Talán hároméves lehetett a kisfiam, amikor játék közben nagyon »le akart birkózni«. Azóta. birkózunk. Győzködünk egymással, ha időm engedi, a heverőn, a szőnyegen, a Zselic erdőiben. Kínosan vigyáztam mindig, hogy csorbát ne szenvedjen az »apai tekintély«. De nem úgy, hogy mindig én győztem. Ügyeltem rá, hogy észre ne vegye, föl ne fedezze a turpisságot, de mindig engedtem egy kicsit. Óvatosan, szeretettel. Engedtem, hogy érezze, joga van fölém kerülni, ha ügyes; jóga van megcsavarni a karomat, és ereje is hozzá, egyre több.

A birkózás hosszú évek óta folyik. Egyszer csak érezni kezdtem, hogy fáradok, hogy tovább bírja mint én, hogy erőlködnöm kell, ha győzni akarok. A srác mosolygott, büszke volt magára, nekipirosodott, ö talán nem tudja, hogy én tudom (és hogy büszke vagyok rá): mostanában érzem, hogy titkolva, de egyre többször ő engedi, hogy győzzek...

Jávori Bél*