Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
/ E gy évig volt aranya, élesztője a falunak. Az idősebbek megszerették, a fiatalok imádták. Nem volt olyan kezdeményezése, amiben szívvel-lélekkel ne álltak volna mellé. így alakult újjá a népi tánccsoport, szerveződött az irodalmi színpad és néhány szakkör. Az iskolán kívül fáradhatatlan tevékenységét legföljebb csak az idősebb kollégák nézték egy kis irigységgel. A falu viszont repdesett: végre egy olyan pedagógus, aki nemcsak tanít, hanem az ifjúság szívét, a falu lelkét is ki tudja bugyolálni. Csupor Ágnes tanítónő is úgy érezte, hogy eddig soha nem tapasztalt, szívmeleg varázslat veszi körül, s valósággal elszomorodott, amikor már csak néhány nap volt hátra az iskolai évből. Ügy tervezte, hogy a nyári szünidő alatt két hetet tolt otthon, a szüleinél, majd fölutazik Pestre a rokonokhoz. Egy kicsit kiriszálja magát a városban, aztán lesz ideje még bőven arra is, hogy a pedfő- iskola levelező tagozatára felkészüljön. Éppen ezzel kapcsolatban kellett beugrania egyik délután a járás művelődési osztályára, amikor összetalálkozott Telekes Miklóssal. A fiú a traktora helyett most a motorján ült. — Elviszem én szívesen — ajánlkozott nagy örömmel a legény, s a tanítónő nem is kérette magát. Fölkuporodott a motorra, de mielőtt elindultak volna, szereztek a kisasszonynak is egy sisakot. Visszafelé a kecöli erdőnél valamit hátraduruzsolt a fiú, majd letért a műútról. y A gnes megijedt, de mire a motor megállt összeszedte magát, s úgy ugrott talpra, mindenre készen, mint egy kis vadmacska. A szava is neki jött meg előbb: — Mi akar ez lenni Miklós? A fiú zavartan pislogott. — Beszélj! Mert nincs sok időm. Különben nem- vettem volna igénybe jóhiszeműen — emelte, följebb a hangját a tanítónő — a segítségedet. — Én ... nem * akartam rosszat — tért ki a lány vádoló, szúrós tekintete elől a legény. / — Akkor fordítsd meg a motort! — szólt határozottan a leány, de a fiú csak téblá- bolt. Látszott, hogy szörnyű nagy vívódása van, s így inkább szánnivaló már, mint félelmetes. Erre a tanítónő is határozottabb lett: — És most mit csináljak veled? Miklós cigarettát vett elő, de a keze láthatóan remegett, amikor meggyújtotta, s aztán néhány slukk után már kereste a lány tekintetét. Jó volt belenézni, de csak hunyorogva bírta, mint a napot. Hunyorogva, ami most, hogy a sisak eltakarta a szemöldököt, komikusnak látszott. Mintha á hosszúkás arc is kikerekedett volna. Csak az ajak ive... — Hallod? — zökkentette ki a fiút tekintete legeltetéséből Ágnes. — Csak azt akartam mondani — buggyant ki Miklós száján a vallomás, —, hogy Dávid József: Az Új tanítónő én nagyon szomorú leszek, ha elmegy ... — Kedves vagy ... ír öntötte el Csupor Ágnes arcát, aztán észbe kapott: — De most már akkor ... menjünk! A fiú kelletlenül vetette át lábát a motoron, s várta, hogy a tanítónő is fölüljön. — Na, persze — szólt hátra a vállán keresztül — maga ezt úgysem érti. — Mit nem értek? — Hát, hogy egy ilyen magamfajta hogy is merészel egy tanítónőnek ... — Most aztán végképp nem értelek. — Ha tegezve mondanám, úgy ... biztosan megértené. A tanítónő leugrott a motorról. — Idefigyelj, te pupák katona! Nem mondtam már néhányszor nektek, hogy akit én tegezek, az nyugodtan visszategezhet. A fiú a motorra huppant. Vállas alakja most valósággal meggörnyedt. A bolond is jól látta, honnan fúj a szél. De a tanítónő többet is akart tudni: — Mondd, mondd csak ki, ami a szíveden fekszik, de tegezve! A fiú újra kitámasztotta a motort, majd sután a lány felé fordult. — Hiszen . .. utol tudnám én ... azazhogy tudnálak érni, ha te is akarnád ... Hát így kezdődött. És Csupor Ágnes tanítónő nem utazott el a faluból. Egy hét múlva azonban hivatta az iskolaigazgató. — Mi van kollegina? Miért nem élvezi a szabadságát? — Őszinte lehetek? — Elvárom magától. — Azért, mert Telekes Miklóst segítem a felvételire. Reggel a kislaki erdőben KÖNYVEK AZ UTCÁN Részletek a könyvnapok krónikájából A könyvnapok alkalmi •»történetírása« általában úgy tartja nyilván, hogy a húszas évek második felében, az olaszországi tapasztalatok, hírek és beszámolók hatására rendezték meg Magyarországon az első nyilvános könyv- ünnepet Kevesen tudják, hogy maga az ötlet mintegy harminc évvel korábbi. Mikszáth Kálmán utal rá az egyik Almanach-előszavában, 1895-ben. Megkérdezték tőle, hogy milyen sikere lehetne egy -»demonstratív utcai könyvárusításnak«. A magyar irodalom azokban az években — mint később is, a felszabadulásig igen sokszor — válságos helyzetben volt, az írók tengődtek, a könyvek nem fogytak. Mikszáth ezért keserűen kifakadt: »Minek, kinek rendezzék meg; az egereknek? Mert ebben az országban más aligha nyúl könyvhöz«. Az igazi könyvnap-történelem valóban a húszas évek végén kezdődik. A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete 1927 júliusi közgyűlésén Sup- ka Géza terjesztette elő az indítványt Érdemes idézni fontosabb gondolatait, már csak azért is, hogy lássuk, mi valósulhatott meg belőle 1945-ig. Ezt mondta Supka Géza: »Tekintettel arra a döntő szerepre, amelyet a magyar könyvnek nemzetünk mai adott helyzetében határainkon belül és kívül be kell töltenie, mondja ki az országos egyesület: a magyar könyv gondolatának propagálására szükségesnek tartja, hogy a kormányzat erkölcsi égisze alatt, a sajtó támogatásával s az egész magyar társadalom bevonásával évről évre országos könyvnap tartassák. Ez a könyvnap a magyar kultúrának egyetemes nemzeti ügye legyen! Széles körű propagandával teremtessék meg a magyar könyv szeretete a legnagyobb városban és a legkisebb faluban egyaránt!« Melyik az a kormányzati szerv, amely megtagadja a támogatást ilyen nemes ügytől? Horthyéknak, a frissen »konszolidált« ellenforradalmi Magyarországon szükségük lett volna a neves írók támogatására — később durvább formákban tettek kísérletet megnyerésükre —, s jó alka’ómnak vélték erre a könyvnapokat. A közelmúltban vált ismeretessé Klebels- berg Kuno grófnak, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszternek egy belső utasítása, a minisztérium kulturálisügyi tanácsához. Klebelsberg a könyvhetek listájának »előzetes átvizsgálására« hívja föl a figyelmet, s kéri: gondosan ügyeljenek arra, ne legyen a terjesztett anyagban »nemzetellenes« (értsd: haladó, szocialista szellemű, a fennálló államrenddel szembeni elégedetlenséget kifejező) mű; s előírja, hogy »anyagilag csak az az irodalmi vállalkozás támogatható, amely kiáll a mai Magyarország mellett«. A kormányzat »könyvhéti programja« nem valósulhatott meg. Az irodalom ellenállt. A könyvnapi listákon alig akadt olyan mű, amely a klebelsbergi célt megközelítette volna, vagy ha igen: értéktelen fércmű, »Gyula deá- ki« nívón. Nézzük meg például az egyik felszabadulás előtti év, 1938 ünnepi könyvheti listáját! Csak néhány cím, a foltosabbak közül: Arany János prózai dolgozatai és műfordításai, Ady Endre összes műfordításai, Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, Darvas József: A törökverő, Illyés Gyula: Petőfi, József Attila gyűjteményes kiadása, Benedek Marcell: A magyar irodalom története, Karinthy Frigyes: Amiről a vászon mesél, Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső ... Kivétel nélkül értékes művek. Igazi irodalom. Ami a könyvforgalmat — az akkori könyvheteknek is fontos célját — illeti, az eredmény vigasztalan. Nyomorgó országnak a legjobb könyv sem kell, legalábbis nem megvásárlásra. Miből vett volna könyvet a magyar munkásság a harmincas években? A kevés példa a tömeges vásárlásokról: örvendetes kivétel. Ko- dolányi így írt 1940-ben: »Június első napjaiban, mint már évek óta, ismét felállítják a kuliszákat: a könyvsátrakat az utcán és szerte az országban, hogy eljátszák • bennük és előttük a magyar kultúra iránti rajongás cifra tragikomédiáját.« Elmondja: puszta üzleti érdekké vált a könyvnap, s minthogy »eszmeileg nem sikerülhetett«, legalább a kiadók akartak keresni, rossz művekkel, silány, »mérgező, alacsony rendű« könyvekkel. A könyv felszabadulás utáni első ünnepe 1945 júliusában volt. Két hónap telt el akkor a második világháború befejezése óta. Büszkén emlékezhetünk: a könyvkiadók az elsők között tértek magukhoz s kezdtek el dolgozni. A Szikra Kiadó például, a párt kiadója, amely 1944 késő őszén a felszabadított Szegeden kezdte meg működését már fegyverzaj közepette (1945 januárjában) könyvnapi listát készített. Kilenc könyvet terveztek, közöttük a Kommunista Kiáltványt, az első legális magyarországi kiadványként. 1945. július 12-én nyílt meg a könyvhét. A Nemzeti Színház előtt állították föl a központi sátrat. Köröskörül még romházak, feltépett villamossínek, akna szaggatta úttestek. Kállai Gyula miniszter- elnökségi államtitkár tartotta az ünnepi beszédet. Ott voltak a pártok, a kormány vezetői, s — igen nagy számban — mint Tersánszky Józsi Jenő tréfásan emlékezett később: »mind, akik éltek és nem éltek« — az írók. Az első ünnepi könyvhétre csaknem harminc kiadóvállalat 56 könyvet jelentetett meg. Az ünnepi lista a következő volt — egyebek között, természetesen —: Darvas József, Déry Tibor, Erdős Renée, Fodor József, Gergely Sándor, Illés Béla, Illyés Gyula, Marói Sándor, Szabó Dezső, Tersánszky J. Jenő, Veres Péter és Kovái Lőrinc egy-egy szépirodalmi műve, továbbá Andics Erzsébet, Jócsik Lajos, Karácsony Sándor, Molnár Erik, Péter Rózsa, Révai Józaei, Sándor Pál és Vas Zoltán egy-egy ismeretterjesztő, tudományos, illetve politikai könyve. A sátraknál Gobbi Hilda, Major Tamás és Várkonyi Zoltán szavalta klasszikus és élő költők verseit. A Kommunista Párt lapjában, a Szabadságban Nagy Lajos írta az első méltató cikket az ünnepi könyvhétről. Néhány mondatot idézek belőle: »Eszmei tekintetben a mérleg kedvező. Nagy számban jelentek meg a felszabadult lélek könyvei, s akadt vásárlójuk szépen. Inkább a dolgozók közül. A dolgozóknak azonban még kevés a keresetük, s nemigen telik nekik sok könyvre. Most még csak azok tudnak vásárolni, akik húst és őszibarackot esznek, és igazi feketét isznak. Ez a réteg viszont az idei könyvhéten már nem kapta meg a maga csemegéit: a Földi Mihályt, a Harsányi Zsoltot, a Bozzay Margitot. Ezért is volt sikeres az idei első könyvhét eszmeileg.« »Micsoda szellemi szántóvető-munkát kell még itt elvégezni!« — kiáltott fel egy, a könyvnapról szóló 1946- os »Fórum«-beli cikkében Szent-Györgyi Albert professzor. E »szántóvető-munka« még nem ért véget — mikor ér véget a szellem gazdagításának munkája? —, de csaknem harminc év óta folyik. Mind nagyobb sikerrel. S a visszapillantáshoz segítséget nyújthat a könyvnapok történetének vázlatos áttekintése is. Látható belőle, hogyan indult el, mivé akarták züllesz- teni, s mivé lett mégis Magyarországon a könyvünnep. Volt sikeresebb és gyengébb könyvnapi termés e harminc év alatt, de az egész mégis a kulturális élet olyan folyamata, amely felszabadulás utáni történetünk fontos szellemi jelneségei közé tartozik. T. I. 0 I Somogyi Néplap — No csak — húzta «1 gúnyosan a száját az igazgató. De Ágnes nem vett észre semmi rosszindulatot, s lelkesen magyarázni kezdte, hogy a traktoros jelentkezett a géj>- ipari technikum levelezőtagozatára. — Talán bizony a maga szép szeméért? — Az lehet — kapott észbe a kis tanítónő, s dacosan nézett szembe az igazgatójával. Az igazgató köhécselt, lesimogatta néhány szál haját, majd kijelentette: — Ha nem tudná kollégi- na, az egész falu meg van botránkozva. Ha azonnal csomagol, és elmegy, talán még nem késő. — De miért? — Ne játssza tovább az ártatlan virágocskát! — türelmetlenkedett az igazgató. Majd higgadtabb hangon: — Mert nekem, ugye ... szóval felőlem úgy él. ahogy magának tetszik. Csak nem itt! Falun nem engedheti meg magának egy tanítónő azt, amit ön csinál. — Miért? Hát mit csinálok én? — Ezt kérdezze meg azoktól a szülőktől, akiknek a gyerekeit tanította, meg azoktól a fiataloktól, akik közül fölcsípett magának egyet! — És, ha ezt tettem volna? Talán apácának jöttem én ide? Tudomásom szerint semmi olyat nem követtem el, ami az íratlan vagy akár az írott társadalmi erkölcsbe ütközne. — Nézze, Ágnes — hajolt közelebb az igazgató kollégájához —, én csak jót akarok magának ... Hallgasson rám! Maga nemcsak szép és csinos, hanem okos kislány is. Sokra vihetné a pályán, ha ... nem feküdne le egy közönséges traktorossal is. Mert tudja, egy tanítónő... — akarta mondani tovább is, de ez már a torkán akadt, mert Csupor Ágnes csöpp kis tenyere csattant az arcán. E zután a tanítónő a lakására rohant, pedig elkeseredett szíve szerint félre kellett volna vernie a harangokat, a falu főterére csődíte- ni a népet, s a szemükbe mondani: hát ilyenek vagytok •emberek? Vagy melyik az igazi arcotok? Két fiatal kapcsolatában nem tudtok elképzelni mást, csak bujálkodást. Hát olyan lehetetlen az még ma is, hogy egy fizikai és egy szellemi dolgozó megtalálja egymást? És hol van ő? Miklós! Most miért nincs itt?! Most... éppen most, amikor... de csak hasadna meg már a föld... A föld nem hasadt meg. Telekes Miklós sem került elő, hiszen rotációs kaszát vontatott kint a réten. A termelőszövetkezet kocsisa később ellenben megállt a tanítónő lakása előtt. És amikor az öreg elunta a várakozást, bekiáltott: — Igyekezni kéne, kisasz- szonykám, ha a délutáni 3 órás vonattal el akar menni! Berták László: AZ EMBER Az ember összefogódzik, áll, mint a betonoszlop, kerítés lesz, harci alakzat, arcán golyók és csillagok jele. Bebútorozza a világot kölcsönnel, régi bútorokkal nyakkendőt köt és meg sem érzi bőrén a kozmikus sugárzást. Csinál magának történelmet homorú hátát nekidönti, ágyékát jövőbe feszíti, halálát is megmagyarázza Begyalogol az Ür vizébe, de ott is ugyanazt találja, mint Akarattyán, Szodomában, visszatér, megvacsorázik. Csak a szomszéd hascsikarása ébreszti rá, hogy egyedül na a csillagos ég áramtelepe koponyájában bizsereg. Átfordul másik oldalára, tárgyait mondja, pántlikázza, megsimogat egy állatot, és holnap újra kezdi.
