Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
KÖNYVHÉT 1972 Drámák — könyvben M ninden tíz megjelenő kötetből legalább egy dráma, forgatókönyv, hangjáték vagy verses dialógus — idézem magamban a statisztikát, a Rivalda 70— 71-et forgatva kezemben. Tény, hogy a drámairodalommal többen ismerkednek olvasóként, mint nézőként A Rivalda célja az, hogy a legértékesebb termést szemügyre véve gazdagítson bennünket egy évaddal; hiszen a siker, a jó színpadi mű jelent igazán évadot. S ha ez a kötet — azontúl, hogy olvasmányélményt adott nekünk — színházba is invitál bennünket, úgy kétszeresen célba talált. Vajon eléri-e a Rivalda 70—71 drámai antológia e kettős célt? A Rivalda-sorozat. szerkesztője, Kardos György — sok szempontot figyelembe véve — jő antológiát akart közreadni. Igyekezett, hogy drámaírásunk élő nagyjai mellett — Illyés, Darvas, Németh László •— teret és megfelelő oldalszámot kapjon Csurka, Örkény, Fekete Sándor, valamint két költő-drámaíró: Devecseri Gábor és Weöres Sándor. A szerzőknek megfelelően persze a műfaji skála is igen változatos: a napjainkban oly divatos tragikomédia, komédia, tragédia, poétikus játék. Egy baja van csak ennek a kötetnek: amit benne kapunk, az most már nem meglepetés. Éspedig azért, mert jelentős részét már polcunkon őrizzük. A szerzők felsorolásának megfelelően lássuk a drámákat: Bölcsek a fán, Pitypang, Bodnárné, Döglött aknák, Macskajáték, öserdei szümpozion, Bikasirató és A holdbéli csónakos. Ami az egyik célt illeti — ti. hogy olvasmányélményt kapjunk —, azon már túl vagyunk. A másik cél, hogy látva szép sorban e műveket, színházba menetelre indíttassunk: rendben van, csak ehhez a plakát is jó. Mert méltán bosszankodik az olvasó, aki nemrégiben megvette például Örkénynek Időrendben című drámakötetét, hogy most még egyszer fizet a Macskajátékért. De vehetnénk más példát is... J 5 lett volna tehát, ha a szerkesztő Inkább olyan drámákat ad közre, melyek legföljebb folyóiratban láttak napvilágot, illetve mostanában nem jelentek meg, s nem jelennek meg másutt. Csak utalásképpen: az 1970—71-es budapesti, győri évad is kínált erre lehetőséget. Sőt, nem ártana figyelni olykorolykor válogatási szándékkal a Déryné Színház hazai bemutatóira. Ha vannak is kifogásaink, kezünkben tartjuk a mostani Rivaldát (ha nem is meglepetten), s azon olvasók figyelmébe ajánljuk elsősorban, akiknek könyvespolcán nincs ott az Örkény-, a Devecseri- vagy a Weöres-kötet. Bodnárné. Németh László társadalmi drámája a Madách Színház nagy sikere volt, és nem véletlenül. A konfliktus társadalmi alapja ott van Németh családdrámáinak sorában. Itt viszont valami balladái tömörség is érezhető, egészen különös; végletes lélék- rajz — valószínűleg a mai modem dráma »érintése“ nyomán — egy meghökkentő véres tragédia kapcsán. Igen, tragédia még, amely nem rúgja fél a hagyományos drámai szabályokat, mégis erőteljes, nagyon mai, és nagyon hatásos. Mint ahogyan hatásos a Matthiász panzió vagy a történelmi drámák sorából a II. József és a Galilei. Németh László drámavilága önálló, és elmondhatjuk a Bodnárné kapcsán is, hogy időtálló. Valamennyi kortárs érzi a szuverén világ maradan- dóságát. Ezzel szemben a múlandóságot, a pillanatnyiságot sugallja egy cinikus pózban tetszelgő mű: Fekete Sándor Öserdei szümpozinja. Hatásos, helyenként jól szórakoztató absztrakció; egy emberevő törzs »természetrajzát“ írta meg, miközben odacsíp Shakespeare-nek, Madách- nak, Petőfinek, Babitsnak és másoknak is — csupán az derül ki nehezen, hogy miért. Jóllehet ilyen csipkelődés tartásban íródott a Bölcsele a fán és a Pitypang is, ott minden abszurdum mellett azért alapjában, indíttatásában felfedezhető a jó szándék. Amikor az olvasó behajtja a "-szümpozion« utolsó lapját, vagy mint néző feláll a székéből, azért felötlik benne: bátor szerző, csak tudnám (csak tudná) miért... Csurka István — nem befolyásolja véleményüket a legutóbbi kevésbé sikerült Szék, ágy, szauna —azon kevés tiszteletre méltó szerzők sorába tartozik, akik tisztelik a színpad törvényeit. Miközben szerepet ír, a színészre is gondol, aki eljátsz- sza majd. így lett siker a Döglött aknák. Kellőképpen éles és szellemes bírálattal él a jobboldal és az ultrabal felé, s e két politikai »platformról“ teremti hőseit, bedugja őket egy idegosztályra, s azt felhelyezi a színpadra. Jó alapszituáció, nevettető párbeszédek bárgyú, de jól karikírözó monológok; csak akkor bizonytalanodnak el a figurák — és a szerző is —, amikor kikerülnek ebből a »biztonságos“ környezetből. Darvas József Pitypangját — azoknak, akik nem olvasták az Üj írásban — e sorok írója legjobb lelkiismerete szerint ajánlja a Rivalda olvasóinak; harsány vígjáték oktató szándékkal, kíméletlen bírálattal. A z összkép —és az utóbbi évadok — után az összérzésünk is vegyes. Nemrég ijedten beszéltünk a vákuumról, az űrről, a magyar drámaírásban. Erezhető viszont, hogy most termékeny korszak kezdődik. A vegyes képben segíthet rendet teremteni, utat mutatni, értékes kristályokra lelni egy jó antológia, elválasztva a tiszta búzát és az ocsút. A Rivalda 70—71 válogatása még nem egészen Ilyen. Tröszt Tibor Szűts László: Petrarca könyvébe Kezdettől fogva fájsz nekem Mindig bomlik valami köztünk Az is, amit meg sem kötöttünk Sziszifuszi e küzdelem Mert szélszaggatta hegyeken Mert sziklákon mohaként nőttünk Csoda a mi halovány zöldünk Csupa elvérzett győzelem Visszafordul a hátamon A mindennapos fájdalom Hogy kettőnket újrateremtsen Es folyton kezdhetem elölről S az idő engem meg nem őröl Hisz két foga közé szorultam KÖNYVTÁRBAN Huszonkét mai magyar elbeszélés Csanády János: Nyár — Itáliában Sima sikátorok, göthös kövek, szűk közök, széles ég fent; felhővel int a lengő vásznak angyalhadának. Szalad az ég Itália felett tengertől tengerig. A csizma talpa trópusi vizekbe ázik. A Pósikság felett száraz szelek örvénylenek. Ó, ismerős ez a szél itt, az ősz apó tálján hajfürtjei még göndörek; Lajos Johannát büntetni indul zörgő sereggel — köztük Toldi is — Mátyás Velencét fenyíti, a félelmetes Nagytanácsot. S míg Bakócz keresztes hadjáratra gyűjti a póri hadakat — így fújja a szél Dózsa ingét is a Vérmezőn: Szalad az ég Itália felett seregét összegyűjti, s kiadós, meleg záporát suhintja a kicserzett bőrű hunivadékra. A Queen Elisabeth H. ta- xushajó utasai jutottak eszembe a Körkép 72 elolvasása után. Cherbourgba indultak és a nyílt tengeren az egyik napon azt mondta valaki: bomba van a fedélzeten. Tűzszerészek érkeztek sietve, helikopterrel, és átvizsgálták a hajót, de nem találtak semmi különöset. A hajó utasai vannak előttem, a luxushajón és a francia kikötőben ... Minden könyv olyan, mint ez a Queen Elisabeth LL a vízen. Valaki azt mondja — súgja olvasólámpánk mellől, hogy ez az írás robbanni fog. Csakhogy ez az izgalom a hajó utasainak érzületével szemben jó irányú lehet, valahol még együtt lüktet az írói szándék csírájával. Tulajdonképpen minden új könyv kiszámíthatatlan utazás is. Izgalmakat rejt magában, de ha szerencsésen érünk partra, elszomorítóbb, mint egy kiadós vihar a könyv lapjai között... A »tűzszerész“ átvizsgálta a Körkép 72-őt, s az utasoknak azt jelentheti, hogy * huszonkét mm magyar elbeszélés gyűjteménye nem fog robbanni. A Körkép 72 nem azért ilyen, mert silányak azok a művek, amelyeket a szerkesztő kötetbe gyűjtött. Ez a huszonkét mai magyar elbeszélés meg igazolja is azt, hogy milyen változatos a mai írásművészet, a próza. Stílusban, fölépítésben, kísérletben. Csak egyben nem: feszítőbbnél feszítőbb mondanivalóban. (Mintha a lira jóval előtte járna.) A Körkép ’72 azért öyen, mert elsősorban nevek — ne tessék félreérteni: igen, nevek, kiemelkedő íróink vezeték- és keresztneve, mint mondjuk: »Hal Béla«, aki már írt sok szép és jó regényt, elbeszélést, novellát, karcolatot —, mondom: nevek vannak a kötetben, nem a várt írások. Meid: ha azok lennének benne, akkor lehet, hogy egészen más névsor alakult volna ki az antológia névmutatóján. A Körkép ’72 attól ilyen, hogy kívül maradlak sokan. Sajnos, ez a kötet végül is tükre az irodalomnak, s ha sem is »velencei tükre-“, de kiolvasható belőle egyféle általánosság is. Íróink egy részének világa túlságosan a testük köré fonódott; nem látnak jól, nincsenek kérdéseik, ezért feleletet sem várhatunk tőlük. A baj az, hogy a Körkép *72 tovább mélyíti ezt az általánosítást, alig enged kitörni belőle egy-két hangot. Vallanom kell arról is, ami tetszett. Igényes írásművei szerepel a kötetben Bertha Bulcsu. írói tekintetűt határozottnak látom, a jelenünkben jár, megpróbál eligazítani emberi sorsok útvesztőiben, és ezt felelősséggel teszi. Azt érzi, amit a szocialista írót népe sorsának alkotójává teszi: felelős az emberért. Ez derül ki a Levelek Nyugatról című elbeszéléséből. Az olvasó ne tekintse teljes körképnek ezt az antológiát! Nyúljon csak bátran a mai magyar irodalom robbanékonyabb köteteihez, mert azok jelentik számára a művészi eligazítást tegnapunkban, mánkban s holnapunk felé. Horányi Barna íriszemmel 1971 Megnőtt dennapjainkkal, jelenkori társadalmunk gondjaival foglalkozó művek — főként a riport és szociográfia — iránt. 1967-ben a Szép- irodalmi Könyvkiadó által megjelentetett Szemmértékkel című antológia még csak háromezer példányban kelt el, 1970-ben az Életünk tükörben című összeállításból már hatezret vásárolhattak az olvasók. Ez az antológia a Kossuth Kiadó gondozásában »került piacra«, s ugyancsak itt látott napvilágot az Irószem- mel 1970, majd az idei könyvhét újdonságaként, az Író- szemmel 1971 is. Az előbbi 11 250, az utóbbi valamivel kisebb terjedelemben, de 13 000 példányban. A Kossuth Kiadó által közreadott antológiákat Nemes György szerkesztette. Az első két évben az Élet és Irodalomból válogatott, a legutóbbi kötet anyagának lelőhelyei pedig — ahogy a Könyv- világ májusi számában ő maga írta — »irodalmi és nem irodalmi folyóiratok, továbbá az Elet és Irodalom, melyet viszonylag kis példányszáma miatt nem lehet a nagy olvasottságú hetilapok közé sorolni. Más, értékes riportokat csak azért mellőztem, mert nagy példányszámú napilapokban vagy hetilapokban jelentek meg-«. Ez a bizonyítványmagyará- zás sántít. Mert a válogatómunka túlságosan főváros- centrikus. Vidéki folyóiratokból ugyanis — amelyek példányszámukkal szintén nem dicsekedhetnek — nem került be riport a válogatásba. Pedig az antológia színvonalát egy-egy nemcsak megközelítette, hanem — talán nem túlzás — túl is szárnyaim volna. Például Zám Tibor és Hatvani Dániel írásai a Forrásból, Oravec János ripor- tázsai a Napjainkból. S említhetném az Életünkben vagy a Tiszatájban megjelent ní- vósabb szociográfiai írásokat. Huszonkét írás a tavalyi huszonhéttel szemben; a mai magyar valóság egy-egy területét térképezik fel. Előre tört a szociográfia, amely valósággal reneszánszát éli. A beharangozott két-két műfaj mellett találunk még a kötetben néhány »szimpla« elemző írást. S a riportokat átfésülve kiderül: sok közülük »szabályos« portré. (Cza- kó Gábor, Vathy Zsuzsa, Thi- ery Árpád, Katona Éva írásai.) Van egy dokumentumregény is, Ordas Iváné. Kevés az igazán mély elemzés — ez az első benyomása az embernek. A tavalyi antológia »nagy nevei« — Darvas József, Erdei Ferenc, Cseres Tibor, Mesterházi Lajos — helyett most többségükben »ismeretleneket« ígért a kötet. S ez növelte a várakozást is. Valamiféle stafétabot-átvételt gyanítottunk. De a rajtolok mintha még egy kicsit • ->! ■>,)an mozdulattal nyúlazért a botért. S ezt nem is a felkészültség hiányosságára értem. Jól felkészült »versenyzőkről« van itt szó, talán némi túlkészültség- ről is. Mert a precízen kidolgozott séma és a szociográfia műfajszabályainak betartása érvényesül. A mondatok is »leesztergáltak«. Semmi fölösleg, semmi kitérő. Divat lett ez a szikár stílus. Csak éppen szürkék lettek tőle az írások. Csak éppen X. is írhatta volna Z. művét, Z. pedig Y-ét. Nincsenek rajtuk az egyéni jegyek. Az első féloí- dal elolvasása után gyakran tudjuk azt is: milyen »felfedezésekkel« ér majd véget az írás. Pedig a szociográfia műfaja sem igényli az egyhangúságot, erre bizonyíték bőven akad, elég ha csak Illyés, Darvas, Veres Péter szociográfiáira gondolok. Most pedig mintha a riportok is kezdenének besorolni ebbe a »nagy, szürke áradatba«. Valósággal felüdülés ezek között Szekulity Péter korántsem legjobb 1971-es riportját, a Félútont, vagy Ordas Iván, Vathy Zsuzsa, Sulyok Katalbi. és Katona Éva írását olvasni- Súlyos mon- danivalójú, ugyanakkor izgalmas frissességű írások ezek, többségükben. Hiába ugyanis a számok bizonyítható halmaza, ha mögöttük elvész az ember. Az egyén, a kis közösségek. Aki (akik) a jövő és a múlt malomkövei közé került(ek). Pedig van járható út. A nagy áramlások »száraz« tényekkel való dokumentálásába beágyazva emberi sorokra reflektoroz Berkovits György Szorító gyűrű című írásában. (Nevezzem szocioriportnak?) Azzal, hogy az erővonalakat megrajzolva, ezeknek az emberre gyakorolt hatását is érzékelteti, mondandója úgy kap hangsúlyt, ahogy a mikrofonba beszélő hangját erősítik föl a hangfalak. Ilyen írás még Mándi Éva és László Lajos elemző igényű ripor- tázsa is. Nagy, elszalasztott lehetőség rejlik dr. Daróczy Sándor, valamint Magyar Imre szociográfiájában. Az előbbi a középiskolások társadalmipolitikai ismereteiről, az utóbbi az orvostanhallgatók általános műveltségéről készített fölmérést. Csak fölmérést! Az igazán izgalmas — ezen túl — a hiányosságok okainak nyomába eredés lett volna! Nem érzem indokoltnak — éppen összecsapottsága, az átlagosnál is gyengébb színvonalon megírt volta miatt — például Thiery Árpád, Fülöp János anyagának beválogatását. Végső összegezésként még egyszer a tanulságokat, A nívóbeli differenciák eltüntetésének érdekében bátran kell a vidéki fórumokra is támaszkodni. A társadalmi változások térképezése során vétek megfeledkezni az emberre gyakorolt hatásuk ábrázolásáról. Leskó Lá«rió
