Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 118. szám

Pékek — pékségek A Somogy me­gyei Sütőipari Vállalat 6. szá­mú üzemében készülnek a reggelihez a kiflik, zsem­lék. Általában az itteni ke­mencékből ke­rülnek ki az úgynevezett fi­nomáruk, a túrós és lekvá­ros bukták, a fonott kalá­csok, a ropo­gós perecek és más tésztafé­lék. Az üzembe* néhány kor­szerű géppel nagymértékben emelkedett a teljesítmény. Ezek között a legújabb egy német gyárt­mányú kifli­sodró gép, amelynek működését Kis Jó­zsef, az üzem helyettes veze­tője be is mutatta. Teljesítmé­nyére jellemző, hogy két em­ber alig győzi a tészta adago­lását. Óránként mintegy két­ezer darab kifli kerül ki a gép hengerei közül. Látogatásunk­kor éppen a fonott kalácsot szedte ki a kemencéből if j. Kaftán Imre. A lapos lemeze­ken egymás után került elő a műszak »kalácstermése«, négy­száz darab. Naponta félezer tojást és huszonkét mázsa lisztet használnak fel. Az ir­datlan mennyiségű tésztát a dagasztógép húsz percig ke­veri. Lehet utána adagolni, formálni, végiül kisütni, és a kakaó mellé fogyasztani. Szemben az_ üzemmel dol­gozik a 3. számú szaküzlet, amely jó kenyeréről közis­mert városszerte. A bolthelyi­ség mögötti kis péküzemben készül a már-már kalács tész- tájú fehér kenyér. Szilágyi Zsigmond szinte dekára eltalálja a nyers tészta súlyát. Szilágyi Zsigmond, a sütöde vezetője szerint a jó kenyér titka az, hogy nagyobb arányú benne a kézi munka a ke­nyérgyári termékkel szemben. És még valami: ahhoz, hogy egy pékmester igazán finom kenyeret süssön, el kell sajá­títani a szakma sok csínját- bínját. ö maga is több helyen dolgozott, és a sok üzemben szerzett tapasztalat adja tudá­sának összességét. Szabó Jó­zsef 1967-ben szerezte meg szakképesítését, háromévi ta­nulás után. Remekül, egymás ritmusát átvéve dolgoznak Szilágyival. Ez utóbbi, szinte dekára eltalálva markolja ki a hatalmas csészéből a kétkilós nyerstészta-adagokat. Szabó még egyszer átgyúrja, formá­ba teszi őket, aztán mehetnek is a kemence elé. Egyszerre hatvan kenyeret tudnak kisüt­ni, egy műszakban tíz mázsát. Éjjeli műszak is van, szeret­nék a kaposváriak igényét ki­elégíteni. Sokan messziről jár­nak ide vásárolni, hogy az itt sütött finom kenyeret fo­gyaszthassák. ÖREG HIBÁK” A 6. számú üzem kemencéiből naponta szed ki ifj. Kajtán Imre. 400 darab fsT kalácsot HATVANI DÁNIEL Előre megfontolt szándékkal 28. Béla bácsi és az asszony egymás szavába vágva mond­ják az éjszakai látogatás his­tóriáját. Aranka nem szól közbe, de testét hideg borzon­gás járja át. »A Zoli bandá­ja... Mégis csak igaz... Küld­te őket bosszútállni... Öh, az átkozott!« Amint végeznek a reggeli­vel, az öreg felkerekedik: — Én bizony elmegyek a rend­őrhöz — j .-lenti ki. A két nő élénken helyes eL Kotmayer János rendőrzász­lós, Agasegyháza és Fülöphá- za körzeti rendőre felcsatolja a derékszíját, hogy körülnéz­zen a halászcsárda meg a ta­nácsháza tájékán: megtudni, történt-e valami különösebb esemény az éjszaka során. Amint ballag le a ház lépcső­jén, Kiss Béla nyit be a ka­pun. — No, mi újság öregúr? Kerüljön beljebb! — Látja, hogy az öreg nem szól, titok- zatoskodik, beinvitálja az iro­dába. S csak amikor leül a székre, kalapját a kezében tartva, akkor kezdi el: — Törzsúr, furcsa dolog történt az éjszaka. — Hol? — Nálam, a tanyán. — Elmondja... Csöppnyi szünet után hozzáte­szi: — Még szólni is akartam magának, mindjárt utána. — Miért nem szólt? — Ki sem mertem dugni a fejem. — A rendőr elgondolkodik: a lányt és az anyját akarták elcsal­ni... — Tudja mit? Küldje be hozzám az élettársát és a kislányt. Muszáj velük is be­szélnem. Mindketten menni készül­nek. Az ajtóban a rendőr meg­kérdi: — Mondja Béla bácsi, de őszintén, mennyi pénz van magúénál odahaza? — Az El Somogyi' Néplap öreg meghökken a kérdésen. De aztán, magában igazat ad a rendőrnek. Tényleg, rablók is lehettek. Sopánkodni kezd: — Szegények vagyunk mi, törzsúr. Ami pénz otthon van, nem lehet több öt-hatszáz fo­rintnál. Bizisten így van, saj­nos. Leadtam a szőlőt, a mus­tot, de a szakszövetkezet még ezután fizet. — És az idén, amikor a legtöbb pénz lehe­tett odahaza? — Törzsúr, az sem érte el a tízezret. Hiába terem a szőlő, annak vissza kell adni... Mert jövőre is csak úgy várhatunk tőre. A körzeti rendőr még az­nap kihallgatja a lányt is, az anyját is. Aranka tűnődve megjegyzi: — Ha csak nem a Horváth Zoli volt a másik... Félóra múlva Ü jszásziék erő­sítik meg a lány feltevését: amikor náltfk jártak Zoli ült a taxiban. __ Kilenc-tíz kilométerrel o débb — szintén 6-án reggel — Izsákon a Damjanich utca töpörödött házában Király Zoltán másnaposán, lüktető fejfájással merül fel az ébren­lét felszínére. Homloka mö­gött hinárok, moszatok mód­jára kavarognak a zagyva al­mok. Az egyik különös éles­séggel válik el a többitől: itt járt Horváth Zoli, a kapuban beszéltek és azt mondta, van kocsi, lehet menni németbe... Még akkor is ez jár az eszé­ben, amikor elhatározza, hogy bemegy a faluba, kicsit kö­rülnézni. És amikor kilép a kapun, csodálkozva veszi ész­re az odatámasztott biciklit. Kié lehet? Nincs rajta név­tábla. Mindegy, jobb helye lesz a kapun belül. Betolja. Ekkor motorzúgást hall, s a következő percben már a ka­pu előtt fékez Illés Pista a Simson-jával. Érdeklődik, hol van Robi. — A fene se tudja, még tegnap reggel bement Kecskemétre, munkát keresni és azóta sem jött vissza. Biz­tosan talált melót és már benn is maradt. — Ne hülyéskedj,; tegnap délután itthon volt, be-] széltem is vele. Azt mondta,] táppénzen van. Aztán együtt] mentünk be a központba. Ja, igen, itt volt még egy ágas-] egyházi fiú is, nagyon keresett] téged... — Király Zoli cső-; dálkozva kérdi: — Fiú Ágas-: ról? — S agyában hirtelen] megmoccan a sejtés: — Hogy] nézett ki a srác? — Olyan vé­kony, barna hajú, gyerekes ké-: pű ... — Te, ez a bicikli itt] nem az övé? — De, igen, va-; lószínű. — »Ügy látszik, ezt] nem álmodtam. Ez megtör-: tént!« Amikor ülés Pista elberreg, ] a kapu előtt az utat vizslatja. Nedves, nyirkos a földút na-] pok óta, ha autó járt itt, aj nyomónak látszania kell. De] keréknyom sehol... Kicsit] megnyugszik: ha járt is itt a] Zoli, biztos, hogy csak linkelt, j ... Szombathelyen, a megyei rendőrkapitányság épületében folyik a kihallgatás. A nyomo­zó előtt az ország kiterített térképe. A két ifjú összeros- kadva ül. A nyomozó türel­metlen: — Azt mondjátok el végre, mit csináltatok a sofőr­rel? Nagyon ajánlom, ne néz­zetek hülyének bennünket. A taxisok, de általában az autó­sok sem szokták otthagyni a kocsit az utcán, nyitva, benne a slusakulccsaL Ott kinn, a major bekötő út- jánál még ezt mondták. Amikor a nyomozó kézbeve­szi a szakértői leleteket — vér­nyomokat találtak a kocsi cso­magtartójában —, Robi látja, nincs értelme tovább a félre­vezető szövegelésnek. Most- már csak szépíteni lehet a dol­gon. — Igen, csakugyan betet­tük a csomagtartóba, amikor elszédült. Hátulról leütöttem. — Ettől vérzett? — ö — Zo­lira. mutat — rugdosta ... Biz­tosan attól. — De hol tettétek ki? — Ez megy a legnehezeb ben. A folyosóra kihallatszó csevegés abbamaradt, amint nyűt az ajtó, de a csönd nem volt sem ellenséges, sem gya­nakvó, csupán a váratlanul ér­kező idegennek kijáró érdek­lődést tükrözte: ki ez, és mit akar? Azután egymás szavába vágva dicsérték a kosztot, és büszkén körülcipeltek, hogy nézzem meg a barcsi öregek napközi otthonának tágas, tiszta, kellemesen berendezett helyiségeit. A fürdőszobát mu­tatták utoljára, látszott: arra a legbüszkébbek. Makulátlanul tiszta volt, pedig naponta hasz­nálják. Hogy a községekben komfort nélküli házakban élő öregek számára mit jelent a fürdőszoba, annak elképzelé­séhez nem kell különösebb fantázia. A barcsi járásban ez az egy napközijük van az öregeknek. A kaposvári járásban viszont nyolc, de fürdőszoba egyben sincs. — Igáiban még jó, mert ott a melegvízű strand, oda in­gyen bérletet kaptak az öregek a termelőszövetkezettől — mondja a kaposvári járás ve­zető gondozónője. — Kadarkú- ton viszont... A pázsitos udvar végében, a fenyőfák mögött egy nénike szőnyeget porol. Kezét köté­nyébe töriilgetve jön elénk. — Szeretek itten elbíbelődni — mentegetőzik Lazák néni. Otthonosan tessékel bennünket befelé. Délelőtt tíz óra, a társalgó olajkályhájában lobog a tűz. Hamarosan szállingózni kez­denek a kadarkúti napközibe járók. Egy tavalyi kirándulás emlékeit elevenítgetik: — Azelőtt sose láttam a Balatont, — csak mostan... és először féltem, de amikor Ba­dacsonyból jöttünk visszafelé, akkor már előre ültem a ha­jón, és néztem azt a nagy-nagy vizet. Luzák néni átszellemült ar­ca mutatja, hatvannyolc éve­sen is élmény Balatont látni. — Tessék mondani, lesz va­lami a fürdőszobánkból? — hajlik közelebb egy nénike ag­godalmas arccal. Mert Balaton nélkül még meg lehet élni, de a kényelmes tisztálkodási le­hetőség egyre fontosabb. A községi tanács pénzügy előadója tehetetlenül tárja szét a kezét: — Van egy házi építőbrigá­dunk, azzal megcsináltathat­nánk az átalakítást, de a für­dőszoba-berendezésre nincsen pénzünk. Kértünk a megyei tanácstól, adtak is, de nem ar­ra, amire kértük. Állami há­zak felújítására kaptuk, pedig azt úgyis elvégzi az'építőbri­gádunk. A pénz inkább az egészségügyi tanácsadó bőví­téséhez kellene, meg az öre­gek napközijének fürdőszoba­berendezésére. 14 000 forintba kerülne. Ha legalább átcsopor­tosíthatnánk azt a pénzt... Csökölyben »telt ház« van. Tizennyolc néni és bácsi sö- tétlik körben, a fal mellé hú­zott kényelmes fotelekben. A gondozónő fehér köpenye éle­sen kiválik közülük. Éppen egy cikket olvasott fel az új­ságból, mert nem mindenki lát már jól. Hogy elégedettek-e? Persze. Eddig — négy éven keresztül — egy parányi szobában mű­ködött a napközi, pár hónap­ja költöztek át ide. Itt már szépen be tudtak rendezkedni. Televíziót kaptak, van mosó­gépük. Fürdőszoba? Hát az bi­zony nagyon jó lenne, de egye­lőre nincs rá kilátás. Legfon­tosabb gond pillanatnyilag az étkezés. Csőd veszélyezteti az öregek napközijét. Az óvoda­napköziből hozzák az ebédet, de annyi a gyerek, és olyan kicsi a konyha, hogy nem győ­zik a főzést Talán majd az áfész... Ügy van, hogy építe­nek egy konyhát a kocsmá­hoz, mert lennének a tsz-ben is, akik odajárnának, de... egyelőre csak az építőanyagot vitték oda, a munkát nem kez- ték meg. Tizennyolcán járnak a nap­közibe rendszeresen, a lét­számkeret viszont húsz. — Nincs több rászoruló a faluban? — Dehogy nincsen — le­gyint az egyik nénike. — Len­nének, csak sokan szégyellnek eljönni. Szégyellik a szegény­ségüket. A szomszédja oldalba böki, erre elhallgat — Hát igen, először a szem­lélettel kellett megbirkóznunk — vüágosít fel Fekete István­ná, a járási vezető gondozónő. — Meg kellett nyugtatnunk őket, hogy nem veszik el a házukat, ha napközibe járnak, és nehezen értik meg, hogy ez nem »szegényház«. — Megvalósítható-e falun a házi gondozás? A városokban lehet számítani az üzemek és a vállalatok szocialista brigád­jaira. — Kadarkúton például 19 házi gondozottunk van. A Ka­posvári Ruhagyár Egyetértés szocialista brigdája nagyon so­kat segít. Aztán vettünk a napközinek mosógépet, centri­fugát, ott mossák a házi gon­dozottak ruháit. Csak az a baj, hogy a vizet a szomszédból kell hordani. Ott van kút. Nagybajomban az öregek napközijének bejáratánál, közvetlenül az ajtó mellett, csaknem ember magasságú, hosszúkás doboz áll. Találgat­juk: mi lehet benne? — Boyler — mondja a hely­beli gondozónő büszkén. — Végre lesz fürdőszobánk. Ép­pen ideje. A nagybajomi napközi vplt a mesében az első. 1964. má­jus 3-án nyílt meg. A zsúfolásig telt társalgó­ban harsány derültség. A 87 éves Mert György sikamlós la­kodalmi rigmusokkal szóra­koztatja társait,' amíg az ebéd megérkezik. — Nagyon jó ez, mert egy­magának mit főzhetne az em­ber? Meg nincs is étvágyam, ha egyedül eszek — mondja egy fejkendős néni. Kidolgo­zott kezeit összekulcsolva pi­henteti az ölében. A kaposvári járás 33 közsé­gében nyolc napközi van. — Nincs igény többre? — Somogysárdon, Attalán meg Somogyjádon akartunk csinálni, de a tanácsok nem vállalják. Nagy gond —mond­ja a járási gondozónő. — Mer- nyén sincs, pedig nagy köz­ség. — A termelőszövetkezetek nem segítenek? — Igáiban, Kadarkúton, So­mogy szilban segít a tsz. Per­sze az az igazság, hogy sehol sem zárkóznak el, csak ki szű- kehb, ki bővebb marokkal mér. Rezes Zsuzsa Rudi monológja folytatjuk.) \ — Nem ér­tem, miért ez a nagy csodál­kozás. Jó, jó, örülök a láto­gatásnak, de jó ideje már megfigyeltem, hogy alig van autó, amelyik ide Nagycse- p elyre beka­nyarodva, ne fékezne vagy állna meg itt a kerítésnél. Mert hogy a gazdáméké, Varga Lászlóé- ké az első ház a faluban. Jó ez, mert való­jában én lá­tom meg legel­sőnek az érke­ző idegeneket. Sokszor órákig elálldogálok a kerítésnél. Nagy forgalom nincs, távol- eső falucska ez, de azért min­dig akad látnivaló. Például ez a fényképezőgép rendkívül érdekes. Vajon van-e olyan jó íze, mint en­nek a lucernának, melyet majszolgatok? Hogy ez nem ennivaló? Hoppá! Akkor egy ugrással lépjünk vissza, mert hátha elsül. Mondják, vannak olyan szerszámok, melyek el­sülnek. Én nem tudom, mert egészen picinyke voltam, mi­kor egy szatyorban hazaho­zott a gazdám felesége. A gazdám erdész, a felesége is ott dolgozik, ő talált rám, a gyerekek — jó kis pajtások — kikönyörögték, hogy hoz­zanak haza. Hát így kerültem ebbe az udvarba. Rudinak neveztek el. Nem egészen értem kétlábú gaz­dáimnak ezt a döntését. Egy lánynak Rudi nevet adni?! De egy udvari őz ne csodál­kozzon! Igaz? Inkább kö­szönje meg, hogy szépen föl­nevelték. Pedig nem is vol­tam egy »olcsó« háziállat. Kéthónapos koromban már bevágtam a napi két liter te­jet. De az már régen volt. Egyéves hölgy vagyok! Az erdőbe? Nem, nem vá­gyódom. Igaz ugyan, hogy egyszer már eszembe jutott, hogy körül kellene nézni a kerítésen túl is, át is ugrot­tam, de az öreg Mama mind­járt észrevette és szólított. Így visszajöttem. Ha ő hív, min­dig jövök. Özszívemhez ő áll a legközelebb, vele vagyok a legtöbbet, neki mindent meg­teszek. Jó, hogy ez az udvar ilyen nagy, van hely az ug­rálásra, mert néha elkezd bi­zseregni a lábamban valami, és akkor muszáj szökdécsel­ni egy sort. Azt is mondták már rólam, hogy bolondos vagyok. Ez a szó, azt hiszem, az emberek között is egy kicsit sértő. Mit mondanak akkor erre a három szőrmók kutyára? Tessék, most is mit csinálnak! Olyan hancúrozást, hempergözést csapnak., hogy szinte megrémül szelíd szí­vem. Mert azt gondolom, ha­raggal harapdálják egymást. Pedig nem. Mégsem merek ilyenkor a közelükbe menni, hátha én is kapok egyet... Hogy miként képzelem el a jövömet? Nem tudom. Hal­lottam már olyat a gazdá- méktól: »Meglátjátok, egyszer majd ez is, mint a másik, fogja magát és elmegy.« Én nem akarok bánatot okozni. De ha a lábamban megindul a bizsergés, akkor igen ne­héz megállni. Mégis ... Csak egy kicsit, nem lehetne megkóstolni ezt a fényképezőgépet? Nana! Hoppá! Közelről nagyon visz- szataszító! Megyek. A kosár­ban van még nekem egy kis jó lucerna. A viszontlátásra! (A monológot lejegyezte, meghallgatta őzkedvelő Vö­rös Márta.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents