Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
E n csali egy egyszerű rendörbiztos vagyok. Iskolázottságom nem több, j mint amennyit ahhoz béliét kimutassak, hogy beálljak az államrendőrséghez. Csak a józan eszemre, meg arra tárriaszkodhatom, amennyit a pályám alatt tapasztaltam. Hát ezzel a fikciós esettél is csak a tapasztalatom öregbítettem. Ha meghallgatják! Három-négy, vagy több hete, hogy poszton állok a Szent Margit utcán, ahol a 95-ös villamos jár.* A kalauz egyszerre ott a szemem előtt lecsöngeti a villamost... Na, mi az? Semmi zavart nem látok. Csak azt, hogy a kocsi zsúfolva van. Az utasok velem együtt ámülnak-bámulnalk rajta jobban, mi is történt? De az egyik kalauz, a hátsó kocsiból int nekem és szólít; — Legyen szives biztos úr! Weí Ide! — Mi baj? pB baj? Hát a kalauz egy ötkoro- nást mutat. Hamis ötkoronás..; Igaza van! A rendelet az, hogy akitől kapta: rögtön előállítani! — Hát kitől kapta? Egy fekete kaputos, elég kopottas úrféle az. Rámutat a kalauz. Essek le a lábamról, hogy- Ea én is nem mindjárt akármi gyanút rá nem fogtam volna első tekintetre. Olyan zsivány nézése és tartása voit néki. — Magától jött az a hamis ötkoranás, barátom! Azt állítja a kalauz! Velem kell jöjjön! De ez az úri egyén mondhatom nem is nagyon hábo- rogva felel erre a kalauznak: — Hát kérem! Ez az ötkoronás tényleg tőlem lehet. De bocsásson meg, maga meg is kocogtatta a lyukasztóján előbb az ötkoronást, mikor átvette tőlem és aztán elfogadta és visszaadott belőle. Most utólag kereskedik már rajtam? — Naja! — felelte erre a kalauz: — Ha meg is ko- oogtattam a pénzt, mikor átvettem, nem hallottam jól, ebben a tolongásban, lármában, hogy nem cseng, hanem kocog Es alig van különbség mostanában a hamis pénz közt, olyan ügyesen csinálják. Az embert mindennap becsapják és sajnos, többször észre sem veszem. Itt van, ez a másik ötkoronás, így cseng és ez mellette: tessék! A kalauz egy másik dtko- ronást ütögetett oda a lyukasztójához és mikor, a mi zsiványképű pasasérunk kérdi: — & azt mikor és kitől kapta? — Ettől a kisasszonytól. Igenis! Mit akar tőle! Az az ötkoronás, amit tőle kaptam rendesen cseng! Öt is meg akarja gyanúsítani? Hát akire a kalauz ráintett, az ott egy kis gyönyörű úrilány. Tizennégy-tizenöt éves, ránézvést. Úgy pirul el és úgy néz ijedten csakugyan: mit akarnak őtőle?... Még az én zsiványképű pa- sasérom is azt mondja: — Dehogyis gyanúsítom én a kisasszonyt. De utóvégre akárkit is becsaphatnak. — Nade gyerünk, kérem! — kiabálja a kalauz: — Nem tarthatom fönn a kocsit! Erre én persze a pasasé- romnak hivatalosan: — Kérem csak! Tessék, szálljunk le! Gyorsan, gyorsan kérem! Az persze tiltakozik szóval erősen, míg mozdul: — Csak nem akarok közbotrány okozója lenni! De ez mégiscsak sok! Hogyha tegyük föl, valahol be is csaptak hamis pénzzel valakit, hát ezért letartóztatják? Nem elég az igazoltatásom! Hiszen megidézhetnek aztán a rendőrségre! Micsoda komédia ez? — Rendelet kérem, rendelet! Ha valaki ártatlan, úgyis elbocsátják rögtön!... Elég az hozzá, hogy a posztomról bekísérem a pasasomat Szavalná szavalt a fülembe egész úton. De csibész gazember is mind szaval, mind neki áll följebb, míg, rá nem bizonyul a bűne. Hát csak éppen a hangosabb szavánál förmedtem rá: — Nyughasson kérem, míg jól van! Szerencsém is csak az volt, hogy nem nyomtam oda neki egy bökköt, mikor egyre piszkolódott ránk, a hatóságra, a lehetetlen rendeletékért .., És erre, meg arra!... Mondjam meg máért v«®t szerencsém? Mert azért a pasasért, ahogy lehordott engem a felügyelő úr, hát olyant keveset kaptam. Hiába védekeztem, hogy rendelet rendelet: aszerint intézkedtem! — A rendelet az, hogy gyanús viselkedésű és külsejű alakokat kell azonnal behozni! De nem olyasvalakit, aki fényképes igazolvánnyal igazolja magát! Maga (ilyen meg olyan!) — így hábor- « gott rám a felügyelő úr: — Ide cipelni nekem ezt a jeles embert, ártatlant! Hát nem ismeri ennek a nevét? Sohsfe olvas újságot? Most adják a darabját a Nemzetiben és lapszerkesztő, ismert író! Igazolta magát maga előtt! Hát feleseljék vele erre? Hogy hamis igazolvány mindén zsebtolvajnál vari. Még úgy is eresztett el már kollégám büntető, hogy a cinkostársa méltóságos urazni kezdte és ilyen Igazolványt mutatott is fel a ripők Eigen! Vagy kezdjem azon? Hogy: ha valakinek kiköpött zsi- ványképe volt valaha, hát ez a lapszerkesztő, előttem Is, a kalauz előtt is, az utasok előtt is, szinte a bilincs után kiabált!... Hát szóval megjártam ezzel a szerkesztővel! De várjanak, várjanak! Nincs vége itten ennek a históriának. Mert elvezényeltek három napja múlt tegnap az Álmos vezér térre, egy nyomozáshoz. Elég csak az, hogy ott a postahivatal és bank egymás mellett van a sarkon és az autóbusz- és villamosmegálló együtt. Nagy a forgalom mindig ott. Egyszerre, mintha megütnének, megismerem a pádon, két lépésre tőlem, azt az angyalarcú kis úrilányt. Nem is a padori! Hanem áll a pad túlsó végén és egy csomagját teszi le a padra. Azután pedig a csomagjára rá a retiküljét. Ez a réSkül sokkal nehezebb, úgy látom, mint ami könnyű, semmi, vicik-vaca- kot tartanak ilyenben nőszemélyek ... Mi lehet ennek ebben a táskában? Odafordulok, de nagyon barátságosan, ehhez az úri- kisasszonyhoz és mondom: — Meg tetszett a múltkor ijedni a 95-ös villamoson. Az az úr. a hamis ötkoronással, kiabált... Abban a szent pillanatban, még be sem értem fejezni, amit mondok, már tudtam, hogy kivel állok szemben. Csak ahogy rám nézett és rám förmedt: mit akarok tőle? És ahogy félrekapta a fejét. És egy fiatalembert; hívott volna magához. De az hirtelen, mintha nem látná, megfordult és elloholt... volna! Már készen voltam a dologgal. — Ne csináljon lármát, édes. ne csináljon botrányt, mert magának rosszabb! Ne mutasson semmi igazolványt, drága! A retiküljét mutassa csak, drága... Halló, fiatalember! Jöjjön csak ... Mit meséljem tovább ? Benne volt a többi az újságban is. Negyvennyolc darab hamis, hét darab jó ötkoronást találtam a retikülben. Ezeket már beváltotta a kis nő. Hárman gyártották: egy lakatossegéd és egy műszerész Pesthidegkúton ezt a hamis pénzt. És ez a kis angyalarcú nő, akit én is, nem több, mint legfeljebb tizenöt évesnek néztem, hogy olyan zsenge kis alakja és olyan finom, úrilányos ruházata volt, mint az iskolásnövedékeknek!... Hát ez már két éve élt, persze balkézről, a műszerésszel és volt egy kislányuk is ... Ez járt, meg a bátyja, akivel ott megcsíptem beváltani az ötkoronásokat... Húszat elsütöttek könnyen naponta! T udom, hogy fölterjesztettek a jutái-, mon kívül előléptetésre is, hogy ilyen ügyes fogást csináltam ... Hát persze, hogy nem volt érdemes szájaljak a felügyelő úrnak nagyon, hogy: Na tessék látni, ez 'már nem a rendelet szerint volt gyanús külsejű, ez a kis angyalarcú nő! El mertem csípni mégis!..; Míg a rendelet szerint csak szidást kaptam a lapszerkesztőért!... Tersánszky J. Jenő ANGYALARCÚ NŐ Párái Anna: Dél a dél tizenkét kakas kései rikoltása vonalak fekvőtámasza a horizont felrobbantott alagút této vasága a nap csapdája előtt a dél világváltozások szenvedélyével és a nyugalommal középarányos percnyi híd napkelet és napnyugat a tűnt idők tündöklése és árnyéka között KAPUBAN Weeber Klára plakettje. (A Vaszary-terem kiállításának anyagából.) Kaposvár költőnője Szalay Fruzina A női egyenjogúság előcsatározásai folytak Magyarországon, amikor Szalay Fruzina első versei megjelentek. Gyanakvással, elnéző udvariassággal fogadta a közvélemény a »férfiak területére kalandozó nőket«, — az irodalomban csak a »próbálkozásig« juthattak el. Szalay Fruzina messzebbre vágyott, tehetsége révén őszinte elismerést vívott ki a szakemberek és az olvasók körében. A millennium korának neves költői közül néhányan rokonszenv- vel fogadták a fiatal írónő jelentkezését. Kiss Józsefhez igaz baráti kapcsolatok fűzték. Az idős költő egyengette érvényesülési útjait, lehetőséget teremtett, hogy az általa szerkesztett Hét című lapban megjelenhessenek versei. A barátság hosszú életűnek bizonyult, s Kiss József nem fukarkodott az eíismerésseL Gáláns értékeléséből érdemes egyetlen sort idézni: »Szalay Fruzina a magyar Parnasszus legédesebb szavú csalogánya.« Megállapítása nem mentes ugyan a túlzástól, mégis, a lényegre tapint. Az írónő nem tartozott az emancipációért küzdők típusába de Reviczky- szerű álmodozó, finom hangulatokat kereső lénye mégis hűen * ültette kora asszonyainak érzés- és gondolatvilágát. Családjában, rokonságában olyan híres emberek taláma- tók. — *ht a Kisfaludy-testvére!-. / ;; s Pál és Endrödy S.' 1 esznyaja — Kisfaludy ■ -la — Ismert költőnő volt —, 1864-ben Kaposvárott született kislányát versbe® üdvözölte: De legüdvösségesebben Mégis énnekem ragyog Mikor édes kis orcádról Szól mosolyogva: itt vágyók. Anyja révén már gyermekkorában megismerkedett korának magyar íróival. Tüdőbetegsége erősen, megviselte szervezetét, ezért szülei nem Íratták be nyilvános iskolába. Sokat sétálgatott a szabadban, s a szelíd somogyi táj még jobban kiváltotta mélázó, merengő hangulatait. Betegsége, neveltetése elzárta előle a külvilágot. A hétköznapok realitása csak átszűrtén érkezett el hozzá. Nagy magányában mégis rátalált dr. Obetkó Károly ügyvéd, aki feleségül vette. Versei nem tapadtak a hétköznapi eseményekhez, ünnepélyes finom hangulatok határozták meg alkotásait: a levertség, a bánat, a merengés és a mélázás. Zárkózottságát egy időszakra feloldotta párizsi utazása, az 1889-es kiállítás alkalmából kereste fel a francia fővárost. A »kirándulás« mozgalmassága felfrissi- tette és a »való világ«, felé fordította érdeklődését, Párizsból Turinba látogatott, ahol Kossuth Lajost kereste fel. Életének legnagyobb élményét jelentette ez a találkozás, hatása alatt írta a Madame Reale című költői elbeszélését. A történelem — Kossuth személyén keresztül — karnyújtásnyira került hozzá. »A növény, mely mindent gyógyít« című versében édesapja és az 1848-as szabadságharc emlékét idézte fel: »A zászló fenn lobog, a munka kész. És hallom, hallom, öt a® ów,..* 1911-től — anyja halálától — »mimóza lelke« teljesen . bezárult, verseket sem írt. Az első világháború eseményeire sem reagált. Egyéni fájdalma erősebbnek bizonyult a világégés népeket sújtó gyászánál. Betegsége egyre jobban legyengítette szervezetét, halálérzések, szorongó félelmek gyötörték. Erejének hanyatlása, s az elmúlás gondolata bágyadt, halk hangulatokkal szőtte át líráját A szerkesztők, olvasók kérték, igényelték verseit. Költői képei hervadtak, halványak, az elmúlás borzangó utolsó élményét mégis kozmikus határokig tágítja: * Hadd hal jak úgy meg, mint az égi pályán, A futó csillag, útja csupa fény Repül ragyogva, fényből fénybe szállvást A végtelenség kéklő mezején. Férje állítása szerint utolsó kívánsága volt, hogy összes kéziratát, leveleit a szeme láttára égessék el. 192ö július 10-én halt meg — édesanyja mellé, a kaposvári Keleti temetőben hántolták el. Költészetét a századforduló ízlésvilága alakította. Finoman »nőies«, nemesen »századvégi« verseit kora francia költőinek hatása színesítette. Szentimentalizmusának kialakulásában Rievinczky és Kiss József »gyönyörű áiomlátá- sai«, tárgytalan lírája is nyomott hagyott. Biczó Ferenc szerint »... a magyar lírának nem volt még egy olyan terméketlenül .termékeny kora«, mint a XIX. század vége, és a XX. század eleje. Az első világháborút megelőző hatalmi villongások, majd a háború bizonytalanságban tartotta az embereket Az olvasó a lírától, a rút valóságtól való elfordulást, az álmokba való menekülést igényelte. A »lenge«, a kissé édeskés érzelmet hordozó versek szembeszegültek a kilátástalan valósággal. Szeme nem, vette észre a forrongó világ összefüggéseit, nem látta a társadalom ellentmondásait. önmagában figyelte a hangulatok rezdüléseit, ereje csak az önsiratásra volt elég. Az utolsó dal című versében erről a következőket írja: A szemem büszke volt s én nem akartam Sírni egyetlen könnyet sem, És ím a könnyek titkon, halkan Szívembe hulltak csöndesen. A nevesebb magyar impresszionista lírikusok előtt énekelt meg blyan »benyomásokat«, amit később csiszoltabb művészi formában mások is versbe öntöttek. Szalay Fruzina verseit elemezve impresszionista művészete tisztán nyomon kísérhető. Verseinek lényege nem a valóságban, hanem a valóság által kiváltott hatásokban keresendők. A fény, illat, a hangulatok uralták költoi kepeit. Csak egy szemvillartásnyira fogadta be a külvilágot, az élet pillanatnyi szépségeit ragadta meg. Verscímei is bizonyítják alkotásainak impresz- szionista jellegét. Költeményei szánté a négy évszak szerint csoportosíthatók. Érdekesebb tavaszi versei: Tavasz, Szól a kikelet, Márr cius, Április, Májusi harmat. Kevesebb a nyári dalok száma, ez érthető, hiszen melankolikus lénye a nyárból áradó életerőt nehezen viselte el A nyári hangulatok közül az éjszaka sejteímessége és a nyárutó felelt meg számára a legjobban: Múló nyár. Nyári éjjel. Az ősz impressziói gazdag változatosságot »«tatnak verseiben. Az elmúlás, a lemondás, a csendes belenyugvás, a ködös álmodozás érzelmeinek átélésére adott lehetőséget az ősz: Búcsúzó fecskék, őszi sejtelem, Őszi napsugár, ősz jöttén, őszi alkony, November, Köd. A tél zimankós hidegségével nemcsak testileg, de lelkileg is megborzongatta a költőnőt: Télen, Tél. Verseiből egy napnak minden mozzanata összeállítható, de hiába keressük a hajnalt — bágyadt, erőtlen szemét bántotta a józan, vaskos és morózus ébredés. Nem nézett körül a »hajnali világban«, amikor minden a maga valóságában mutatja maigát. Az egyre erősödő hajnali fény nem adott borongást, nem rejtett el semmit, a naturális világot mutatta. »Napszak-versei« közül az érdekesebbek a kővetkezők: Délután, Alkony, Alkonyat, Esti dal, Esteiedéi, Éj, Éji dal, Éjjel. A virágok rendkívüli szeretete és hangulati elemmel való felruházása kevés költőnél érzékelhető olyan erőteljesen, mint Szalay Fruzinánál. A világot apró benyomásokban érzéklő írónő soha nem jutott el az összefüggések meglátásáig. Életét, költészetét apró felhők árnyékolták, örömét bágyadt mosolyok jelezték. Kis borongások jellemzik első verseskötetének alkotásait. 1894-ben Versek cínj- mel jelent meg ez a kötet, melyet Szász Károly meleg szavakkal méltatott. Három év múlva »Egy marék virág« címmel publikálta verseit Halvány derű, őszinte feloldódás jellemzi Bibi és Micóka (1906) című gyermekkönyvét Ma is elevenen hat két unokahúgának írt könyvecske. A gyermektelen írónő minden szeretetét e kis műben sűrí- teMA Bér» Besesse Sípos Gyula: Férfi sírás Se veled, te átok, se nélküled, te kedves, nem tudok én már élni. Ha durván rádkiáltok, azt kiáltom: kegyelmezz! őrizd, hogy őrizhessem, azt, ami megmaradt még. Egymás nélkül mit érünk? A testedet, a testem, a hűlő-fosztó elmét ßencze József: Rege Rege, rege földnek, dtrrcás legelőnek, göröngyös szügyeknek, pata-marék földnek, kerék-nyomott sárnak, hétbogú varázsnak, vad zsibavirágnak, fekete kányának, gomyadt szilva,fának, ág-gyürkéjű innak, meggyávult pipának, kova-tapló kínnak, félhold köröm holdnak, más regém nem volnaá Somogyi Néplap
