Somogyi Néplap, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
á technika forradalmasítja, szerepük is megváltozik Könyvtárak a XXI. század küszöbén Vajon megfelelő ütemű-e a fejlődés? Az ember a diktafonnal kezdi: bemondja a kért könyv szerzőjének a nevét, a' mű címét. (Ha például Sza- snárbőr helyett kutyabőrt mond, az elektronikus agy — a rokonértelműség és az író neve alapján — automatikusan helyesbít.) Az önkiválasztó mechanizmus — emberi közreműködés nélkül — azonnal munkához lát, és a könyv néhány pillanat múltán az olvasófőikébe kerül. A fülke berendezése laboratóriumra emlékeztet. Az olvasó nem is érinti a könyvet. Az egyes sorok az asztali képernyőn jelennek meg előtte. Aki kímélni akarja a szemét, elektronikus fölolvasó segítségével hallgathatja a szöveget. Ha idegen nyelvű a könyv, egyetlen gombnyomással közbeiktatja a gépi fordítóberendezést. S az sem jelent számára problémát, ha csak bizonyos fejezetre, szereplőre, mozzanatra kíváncsi. Az elektronikus motívumkereső ugyanis pillanatok alatt eligazítja, hogy mely oldalakat kell »elolvasnia«. Olyannyira, hogy valamely fontos rész »átugrása« esetén az automata figyelmeztető vörös négyszögében fölvillan az oldalszám, ahova vissac kdl »lapoznia«... Talán fölösleges bizonygatni: a fönti könyvtár nem utópia! A tudomány úgyszólván minden szükséges »berendezését« fölfedezte. A sajtó nemrég adta hírül, hogy Belgiumban már megnyílt az első elektronikus könyvtár, amelynek gépi adattárolóiba az atomfizika XX. századi szakirodalmát táplálták be. Második munkahely? A következő évtizedekben mégsem a technika forradalmasítja elsősorban a könyviárakat. Sokkal inkább társadalmi szerepük gyökeres megváltozása. Az emberi munka struktúrájának átalakulása miatt a szinte napról napra gazdagodó tudománnyal való lépéstartás anyagi erővé válik. A jövőkutatók becslése szerint századunk végére a dolgozók 15—20 százaléka foglalkozik tudományos kutatással. Azaz: közülük majdnem minden ötödik számára a könyvtár szinte második munkahely lesz. És nemcsak a nélkülözhetetlen szakmai tájékozódás miatt. A tudományos anyag — a mai fejlődés üteme mellett! — tízévenként megkétszereződik: egy mérnök tudásának fele egy évtized alatt elavul, s a fele annak, amire tíz év múlva szüksége lesz, ma még hozzáférhetetlen — állapította meg Marx György. Az állandó tanulás tehát bizonyos foglalkozási ágakban immár manapság is elodázhatatlan. És az elhaló, illetve magasabb szinten újjászülető szakmák köre napról napra bővül. Egyes futurológusok szerint a XXI. század elejére 10—15 »alapszakma« lesz, amelyre a technikai fejlődés következtében gyakran változó speciális foglalkozási ágak épülnek. Ez persze föltételezi azt is, hogy a munkásokat és technikusokat egész életük során a napi munka kényszeríti ismereteik szakadatlan bővítésére. Barna Margit: ÖREQEK Szépek az öreg arcok Róluk a dráma, A megsemmisülés ijesztő vibrálása Fakó harmóniává kopott, Bőrük ráncaiba A barna elmúlás húzódott, Hó-hajuk takaróvá pihésedett. Mely lengén beragyogja majd Ezüsttel a nagy szürke Pihenéseket. Mindezt Traven igazolja: »Az a munkás, amelyik sonka nélkül nem tud élni, de könyv nélkül igen, nem tartozik azok közé, akik a következő század világtörténelmét irányítani fogják«. Hz európai 111, hely Traven az egyén felelősségét fogalmazta meg. Holott a társadalomé sem kevésbé fontos: biztosítja-e a lehetőségeket? Nézzük a józan számokat! Az 1970-es statisztika szerint az országban 3428 köz- művelődési könyvtár van. (1949-ben 2486 volt.) Tízezer lakosra tehát átlagosan 9 könyvtár jut. (Budapesten 8,4, a vidéki városokban 9,6, falun pedig 8,9.) A könyvállomány az 1960-as 11,1 millió kötetről 25,5 millióra nőtt. Ez azt jelenti, hogy az országban ezer lakosra átlagosan 2477 könyvtári könyv jut, 110-zel több, mint 1969- ben. Az olvasási statisztika számai is impozánsak: évről évre növekszik a kölcsönzött kötetek mennyisége. 1966- ban 52s*7 millió, 1969-ben 54,3 millió, tavaly pedig 55 millió könyvet vett kölcsön m t,* millió beiratkozott olvasó. Az ezer lakosra számított kölcsönzési átlag — 5333 kötet — az európai rangsorban igen előkelő, csupán Anglia (több mint 8 ezer kötettel) és Ausztria (kb. 6 ezer kötettel) előz meg bennünket. Az adatok könyvtári rendszerünk fejlődéséről tanúskodnak. Tegyük tüstént hozzá: szerény fejlődésről van szó, a hatvanas évek végén bekövetkezett megtorpanás után. Nem érdektelen azonban föltenni a kérdést: Vajon megfelelő ütemű-e a fejlődés, különösen a jövő szempontjából? Vajon kellőképp megalapozzuk-e a jövő század modern hazai könyvtárait? Teln és telefakszimili Az egy évvel ezelőtt lezajlott III. országos könyvtár- ügyi konferencia ajánlásai a feladatok között külön szakaszt szentelnek a gépesítés — automatizálás — modernizálás problémáinak. A legfontosabb: »a könyvtárügy egészére kiterjedő, a szakirodalmi tájékoztatásüggyel összehangolt gépesítési koncepció álljon mielőjbb rendelkezésre, s fokozott ütemben folyjék a felkészülés a számítógépek alkalmazására«. A gyakorlati tennivalók közül az első helyen a központi szolgáltatások gépesítése áll. Az úgynevezett nagy dokumentumbázisokat — azaz: a többi között a megyei könyvtárakat — a tervek szerint néhány év alatt korszerű másoló-sokszorosító berendezésekkel látják éL A fontiek kapcsán a szaksajtóban egyre több szó esik a technikai korszerűsítésről. Elsősorban a gyorsaság miatt: mind sürgetőbb például a könyvtárak egymással való érintkezését megkönnyítő telexhálózat, illetve telefakszi- mile-rendszer meghonosítása. Az utóbbi segítségével néhány perc alatt »kikölcsönözhető« egy rövidebb könyv- részlet vagy folyóiratcikk a központi könyvtáraktól, akár több száz kilométerre levő vidéki fiókkönyvtárakban is. Ez főleg a mind nagyobb számú — a fővárostól távol élő értelmiség számára lesz óriási jelentőségű Kevesebb könyvtár? A könyvtári centralizáció világjelenség: a sok kis egységből álló hálózat egyre korszerűtlenebb. A mi helyzetünkhöz sok tekintetben hasonló Dániában például törvény írja elő: 4—5 ezer lakosnál kevesebb számára nem szabad önálló könyvtárat fönntartani. Ez esetben ugyanis a szolgáltatás hiánya előnyösebb, mint a meg nem felelő — »népkönyvtári« színvonalú — kölcsönzés. Dániában 33 könyvtár látja el a városi és — a vonzáskör alapján — regionális feladatokat. Az utóbbiért a megyék fizetnek, s ez kiegészíti az állami segélyeket. A Szovjetunióban, a szocialista országokban ugyancsak arra törekednek, hogy csökkenjen a könyvtárak száma. Az NDK-ban — a mi terveinkhez hasonlóan — 5—8 falvas körzeteket alakítottak ki, amelyeknek központi könyvtárából főfoglalkozású könyvtáros irányítja a mel- lékfalvak kölcsönzőit. Az elmondottakból könnyű kiolvasni: egyelőre csak a kezdet kezdeténél tartunk a könyvtárak korszerűsítése felé vezető úton. Es az idő sürget. Gyorsítani kell lépteinket, ha nem akarunk lemaradni. Ez korántsem csupán pénzkérdés. Az anyagiak mellett az is perdöntő: a társadalom föl- ismeri-e azt, hogy a könyvtárak a modem kor szellemi—társadalmi fejlődésének nélkülözhetetlen bázisai. Veszprémi Miklós |:ÍIK Albert Rouviller (Svájc) Kompozíció V—n. ja nnyira azért még nem ßX vagyok öreg, hogy személyesen ismerhettem volna azokat a főbb különcöket, akikről Krúdy Gyula beszélt. Ám, de azért még láttam a valamelyik írása egyik félmondatában felvillanó púpos gnómot, Magyar Árpádot, aki a körúti plakátokra ilyeneket írt fel: »Éljen Magyar Árpád, Isten Ostora! El fogtok pusztulni valamennyien!« És hosszasan elbeszélgettem egy —1 ha jól emlékszem — Noszlopi családnevű, hosszú, sovány férfiúval, aki azt állította, hogy Magyar Árpád csaló, és tulajdonképpen ő Jeremiás próféta. Éppen ezért szavait nem úgy kell tekinteni, mint a költőknek — egy Heinének, egy Petőfinek, egy Deopardinak — persze, azért elismerésre méltó, de mégis csak »profán« szavait. Hanem mint a Teremtő és a Teremtés autentikus üzenetét. Az a hely, ahol Noszlopi- val megismerkedtem, talán még furcsább volt, mint maga a próféta. A legsajátosabb irodalmi szalon volt, amit — hogy Magyar Árpád és Noszlopi stílusát használjam — a világélés és világ- tudás valaha is összehozott. Mikor e »szalon« egyik •vendége lettem, már benne voltunk a második világháborúiban. És ha még előtte is voltunk a »Vigyázz, Malvin, jön a kanyar («-korszaknak, már jelen volt a légiriadó és az élelmiszerjegy, és a rettenet átütött a kormánysajtó diadalmas győzelmi jelentésein is. A két vénkisasszony által fenntartott »szalonban« azonban — amely egy Wesselényi utcai lakás egyetlen, kellemes kispolgáriassággal berendezett szobája volt — Noszlopi arról szavalt, hogy »mindannyiunknak a Terem- tőre kell függeszteni tekinte- tüntet!« Egy körvérkési, mindig a gutaütésig piros arcú tisztviselő (az egyik kisasz- szony kistisztviselő kollégája) hétről hétre folytatásokat Szkíta kincsek a Gajmanov kurgánból A Nyikopol város közelében felfedezett és feltárt, Gajmanov kurgán néven ismert szkíta temetkezési hely régészeti szenzáció. Ezt a temetőt — csakúgy, mint a legtöbb sztyeppéi sírt — ősi nomád népek hagyták hátra. Mélyéről igen sok értékes tárgyat hoztak napvilágra a szovjet régészek. Az L e. IV. századból származó lelet egyik legértékesebb darabja a képen látható ezüsttál, amelynek oldalán aranyozott dombormű idézi a szkíta harcosok életét olvasott fel »Azúr sugarak« című regényéből. Nem hallgattam meg Imiiden egyes folytatást, de pontosan tudom, hogy miről szólt a regény. Minden folytatásnak ugyanis lényegében ugyanaz volt a tartalma: Félix — aki nyilvánvalóan nem volt más, mint a piros arcú szerző légiesített, karcsú alteregója — megkér egy bizonyos Anniét, hogy legyen az övé, mert csak őt szereti. Annie azonban következetesen másé lesz. ANTAL GÁBOR: Azúr sugarak Mindig másé. És Félix ettől szerencsétlennek érzi magát. Annie szemei pedig — azúr sugárzóssal, innen a cím! — új és új áldozatokat vonzottak, folytatásról folytatásra. A kötelező regényfejezetek után teát szolgáltak fel. Az első időkben angol teát, mert maradt még valamennyi a régi időkből. Aztán njár csak Plántát. Teázás után a másik vénkisasszany — aki elárusító volt egy áruháziban — a spiritizmus és a teozó- fia nagyjainak elmélkedéseiből olvasott fel. Annié Be- sant, Krishnamurti és Steiner Rudolf szelleme lebegett a VII. kerületi bérház harmadik emeletén lévő »sza- lKxi«->ban. A »fő szám« azonban egy regényíró volt. Egy igazi! Fiatal korában — t húszas évek végén, a harmincas évek elején — meg-megje- jelentek versei és elbeszélései rövid életű folyóiratokban. Ezekben az írásokban, a kordivat modoroságai mögött, egy érdeklődő, s a jobbra, az igazságosabbra vágyakozó szellem fedezhető fel; egy talán még nem kiforrott, de érdekes intellektus. Amikor viszont én megismertem, már csak ponyva- regényekét írt, álnéven. Nem humoros és ugyanakkor keserű paródiákat, mint P. Ho- ward-Rejtő, hanem véresen és szentimentálisán »igaziakat«. Neki nemcsak üres teát szolgáltak fel, mint a többieknek, hanem süteményt, sóit néha szárazkolbászt is. Már akkor föltettem magamnak a kérdést: miért járt — ha nem is rendszeresen — ez a kifáradt tekintetű ponyvaíró a »szalonba«. Miért vonja el idejét a gyilkosságok és hirdetések írása vagy akár a kártyapajtésok és a höigyfcalandök elől? A süteményért? A kolbászért? Az jutott neki — gondolom — másutt is. Végül rájöttem: valószínűleg azért, mert Krishnamurti szellemének és Noszlopi Jeremiás testének társaságában költő lehetett. Űjra költő. Régi verseit mondta el itt, félig fölemelkedve a kopásokat csipkemütyürökkel eltakart plüssfotelbSL, (Mi | többiek; az ágyon, illetve válogató ttan kényelmetlen székeken ültünk.) És miközben a vadnyugati cowboyok krónikása régi verseit szavalta, elnyűtt arca mintha egy kissé felfrissült volna... Történt egyszer azonban, hogy a »fő szám« — úgy látszik kifogyván egykori költeményeiből — Kosztolányi »Hajnali részegség«-ét kezdte mondani. De nem mint Kosztolányi versét, hanem mini a sajátját. Én akkor voltam »Kosztolányi-korszak«-om kellős közepén, és rögtön felfedeztem hát a plagizálást A többiek azonban ugyanazzal az áhítattal hallgatták, mint barátunk igazi verseit. El ismerőén bólogattak, s emlékszem, szegény Jeremiás meg is rázta, kitüntetően a »költő« kezét Nem tűnt fel nekik az sem, hogy & ponyvaírónak nem volt sem háza, sem családja, mint Kosztolányinak, aki e szép versébe® erről is tudósát... Magam sem tudom miért, de meghatott ez az eltulajdonított »Hajnali részegség«. Azt azonban mégsem állhattam meg, hogy amikor — késő este — a körút felé baktattunk, meg ne kérdezzem annyi képzelt gyilkosság elkövetőjét: — Mióta van, kedves bátyám, házad és családod? Soha nem. felejtem el & ponyvaíró — a költő? — hangját (Arcát, már az elsötétítés miatt is, alig láthattam.) — Nekem, Igenis van háziam és családom. És versesköteteim, irodalmi díjaim is vannak. És szép, békés jö- vőm van. Gyönyörű öregség áll előttem, fiacskám!.. „ Elváltunk, de én még sokáig csavarogtam. És bár elvileg éjfélre otthon kellett volna lennem, s elkaphatott volna a rendőr, hajnalig csavarogtam a sötét körúton. Egy kicsit hajnali részeg is voltam a szalombeli Plan falcától. A ponyvaíró nemsokára meghalt Kek-e mondanom, hogy néma ágyban, nem párnák között? És elpusztultak a többiek is. Elsüllyedt a »szalon«, el a tagsága is. Mintha csak Magyar Árpád, isten púpos és rongyos Ostora átkozta volna meg őket Mostanában — nincs mese, öregszem — sokat töprengek azon, hogy máért én, miért éppen én éltem túl a Magyar Árpád átkának azúr — vagy nem is tudom már milyen — sugárzását MAJOR JÁNOS: Te csalogatsz haza" Dér csillan, szikrázik, a repkény lángokban — vadrózsás sziklákon mindenütt hópaplan. A nap, mint a körző, amit és forgatok feléd — új esztendő. Fenyőfán jégcsapok opál fénye vibrál, s nyurga bokrok tövén jóslataim kristály- gömbje: a kék kökény). Téli csönd tárlata, álomi szép sátor, te csalogatsz ham városok zajából. I
