Somogyi Néplap, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
E. Megan H a Own nyolc tmn koromban megkérdik tőlem, hogy mi akarok lenni (senki sem kérdezte), habozás nélkül •zt felelem: kultuszminiszter. Nem mintha a hazai közoktatás reformjára lett volna valami országmentő tervezetem; akkoriban főleg a vízilabda érdekelt Ámde volt egy új szerelmem, az opera. Két pengőbe került a jegy az oldalsó karzat hátsó soraiba, ahonnan állva is csak a színpad egyik felét lehetett látni. Ennek megfelelően voltak Jobb oldali és bal oldali operák, tudniillik a tekintetben, hogy a szín mely íészén játszódott a lényeges cselekmény, a Don Jüanban a kőszobor bejövetele, a Falstaff- ban a ruháskosár vízbe dobása. Am ezt a nyakmerevítő heíyet is fölöttébb körülményes »olt megszerezni. Pénteken Jelent meg a hirdetőosziopo- kon a következő heti műsor, s vasárnap reggel tízkor nyitott az elővételi pénztár. De ilyenkor már hosszú sor várakozott az ablak előtt, a t%- relőkáriátok közt kígyózva, ki a Dalszínház utcára, néha egészen a szfinxig: az olcsóbb jegyeket egykettőre elkapkodták. Tanácsos volt hát Jókor odaállni, lehetőleg már hajnalban; a szombat estéit úgyis barátaimmal töltöttem, a nem egyszer le sem feküdtem. Sosem tudtam azonban oly komán érkezni, hogy néhány ásító zó operabarát már ott ne csellengjen. Ezután végtelen ácsorgáa toporgás következett a téli éjszakában; az egyes énekesek regiszterének aprólékos megvitatása, a Nemzeti Sport többszöri kiolvasása; olykor még szunyókáltam Is; az imádott épület kőfalának dőlva. E végigvacogott hajnalokon dolgoztam ki életprogramomat: miként kerülhetnék olyan pozícióba, hogy mind a tortúrák nélkül juthassak be a színházba, jó helyre, ahonnan látni is lehet, és akkor, amikor épp kedvem támad. E hhez nem elég milliomosnak lennem, — gondoltam — mert hiába vásárolhatja meg a milliomos jegyét a harmadik emelet első sorába vagy még ennél is előkelőbb helyre, a pénztárnál azért neki is sorba kell állnia (akkor még nem tartottam ott a társadalmi ismeretek terén, hogy egy milliomos esetleg az Inasát vagy sofőrjét is oda- kü’dheti.) Ehhez legalábbis kultuszminiszterré kell lennem, akinek tudvalevőleg saját páholya van az Operában; akkor jön-megy, amikor akar, a felvonás közepén is, és ha úgy tetszik neki, egy évadban akár tízszer is megnézheti a Fideliót. A vízálabdázást aztán abbahagytam, az operából viszont nem tudtam kiöregedni. Az élet olykor különös módon teljesíti vágyainkat. Kultusz- miniszter ugyan nem lettem — a jelek szerint már nem is leszek —, de az áhított szaKelemen Lajos: A második levél Évának m én nagy Virágaim nem nyílnak utakon as én nagy Csillagaim nem éjszaka születnek &z én Hallgatásom mindig tálcseng a Csenden bennem motoszkál egy taron különös mozdulat valamit mindig keres talán véget a végtelennek talán mikor alszom, akkor ébred talán mikor nem Ismer, akkor nm as én nagy Virágaim csak télen láthatók ax én nagy Csillagaim cut a földön fényiének na én Hallgatásom mindig A mondás: rólad elrmgadtitatáek bad Jegyet «CT «vadra még* megkaptam. Ez úgy történt, hogy néhány esztendeje a Geliértben találkoztam Step- hánylvai, az Operaház jeles rendezőjével, az FTC egykori pólózójával. 0 mondta, hogy van egy csapatuk, a Fáklya; ő is újra vízbe szállt, szálljak be én is. Egy kicsit ellubickolunk, oldboyok, s ha rámegyünk, megnyerhetjük a másodosztályú bajnokságot Ügy is lett s több évi szünet után Karinthy Ferenc: ÖNGŰL azt a nyarat még egyszer végigszuszogtam a medencében: szomorú fináléja egy hajdan merészen induló pályának, még a siketek csapatával is szembekerültünk. De győztünk minden mérkőzésen. Igaz, Brandy, az egykori válogatott aranycsapat hírneves bombázója is közöttünk für- dőzte utolsó tényleges szezonját, s valóban bajnokok lettünk, nagy gólaránnyal a második osztályban. Az Operában hihetetlenül megnőtt a tekintélyem. Érmekkel, plakettekkel ajándékoztak meg, s két személyre szóló szabadjeggyel, amellyel bármely üres helyet jogom volt elfoglalni. Ha beléptem a művészbejárán, a portás kibújt üvegkalitkájából, hogy- létem s formám felől tudakozódott; az igeizgató váll am veregette, és a saját 'páholyát ajánlotta föl; a titkár bekísért, és a szünetben feketével kínált. Világhírű énekesek szorongatták a kezem, tüll- szoknyás balerinák küldtek felém jelentős pillantásokat: egy férfi, ez voltam a szemükben; igazi férfi, bajnok, nem olyan festett báb, mint az ottani komédiások. Dicsőségem, sajna, nem tartott soká: az az átok faliújság tépázta meg. Egyébként • dekoráció remeke volt, egy titkos fényforrás okból megvilágított tábla, a lépcsőház legforgalmasabb helyén, zászlócskákkal és * tik-iáit babérlevelekkel keretezve. Díszesen rajzolt arasznyi betűk tudatták a tagsággal, hogy a Fáklya-Opera vízi- Labdacsapáta megnyerte a másodosztályú bajnokságot, • alatta a tabella az egyes mérkőzéseken elért részletes Egy halott lakásában jártam. Hátrahagyott holmiját leltároztuk: elnyűtt, igénytelen bútorokat, kínos gonddal kezelt, szegényes nafta- linszagú ruhadarabokat, öreges ragaszkodással őrzött értéktelen tárgyakat De elrejtett értékeket, tízezreket érő takarék betétkönyveket is, amelyeket néhai tulajdonosuk precízen nylonzacskóba csomagolt. Ezekről tudtam, ő bízta rám a titkot hetekkel ezelőtt Suttogva, a lépcsőházból beszűrődő zajokra figyelve mutatta meg a már- már nevetséges és képtelen rejtekhelyeket — Itt lesznek, ha meghalok. — Folyton erre gondok — Muszáj rágondolni. — Mennyi ez? — Nyolcvanezer. — Miért nem költi magára? — Nem kell nekem semmi A szekrényekből, az ágy alól, a kamra polcairól, a konyhának kinevezett sötét előtér minden kis zugából konzervek kerültek elő, százszámra. Egy részük már használhatatlan volt a gyári jótállás évek óta lejárt; némelyiket megette a rozsda, ragacsos, büdös lé szivárgott belőlük. Éhek voltak a legrégibbek, és rájuk rakva — szinte rétegekben — a mind közelebbi időkből valók. — Az élet bizonytalan. Minden lehetőségi» fii kell készülni Ezt gyakran hajtogatta. — Háborúra gradnU a káli eredményekkel, majd a győztes együttesben szereplő játékosok felsorolása és fényképe. Végül a góllövő lista. E hhez tudni kell, hogy a hátvéd nem saokott gólt lőni, Inkább az ellenfél lövéseibe igyeJíszák belenyúlni. A labda olyankor irányt változtat, és elsuhan a kapu mellett vagy erejét vesztve lepottyan a vízre. Előfordulhat azonban — tíz eset közül egyszer —, hogy az a közbelépés nem sikerül, és a labda a hátvéd kezéről mégis a hálóba pattan, mégpedig többnyire védhetetlemüL, hisz a kapus másfelé helyezkedett. így jártam én is: sok sikeres hárításom mellett az egyik — különben könnyű, tíz góllal megnyert — mérkőzésen úgy találtam belenyúlni az ellenfél csatárának lövésébe, hogy az csak kevéssé változtatta meg irányát, s egy kis gellert kapva mégis a kapunkba csusszant Az eredményen ez nem sokat változtatott, de ilyenkor a gólt annak nevére jegyzik be, aki utolsónak érintette a lalbdát (jelen esetben az enyémre). Így tehát a góllövő lista következőképp alakult: Brandy ■chats Steph&nyi •tb., itb. SLarinthy Én jó ideig nem tudtam erről a faliújságról, csak az tűnt föl, hogy a portás nem köszön vissza, csupán morog valamit, a postát rendezgetve, s a kapualjban tereferélő művészek hidegen biccentenek, és összesúgnak a hátam mögött A Lépcsoházban. a tábla előtt aztán megértettem e kegyvesztés okát: elhűlve olvastam át újra meg újra a góllövőlistát A jobb érzésűek közül néhányan, odajöttek, tapintatosan érdeklődtek, hogyan is történt a sajnálatos eset Próbáltam megmagyarázni, de ez hosz- szadalmas, bonyolult história, számos szakkifejezéssel, s a közepén mindig otthagytak, hogy jelenésük van. Sokáig közelébe sem mentem az Operának, és ha valamelyik tagjával találkoztam, igyekeztem eltűnni, vagy úgy tenni, mintha nem én volnék az. Olykor még sántikáltam is. Kedvenc operáimat hosszú ideig csak a rádión át hallgattam. A sportolástól pedig végleg visszavonultam. H árom-négy év múltán a földalattin akadtam össze szegény Oláh Gusztávval. Nagyon kedves volt, 5 szólított meg, s kérdezte, hogy min dolgozom. Mesélni kezdtem e fennkölt, .álmodó művésznek készülő drámámról, ■ jellemek kibontakozásáról, az atmoszféra sűrítéséről, önfeledten, belehevülve. Udvariasan hallgatta, de egyszer csak közbeszólt: — Mondd, kérlek, hogy is volt azzal az öngóllal? A szabadjegyet egyébként nem hosszabbították meg Ezen az estén Roszlanek, a költő, borotválatlanul jelent meg a törszasztalnál, a Kókuszdiónak nevezett étteremben. — Szakállt növesztesz? — kérdezte Zuska. — Azt — válaszolta Roszlanek, a költő. — És miért? Minek, ha nem vagyok indiszkrét? — érdeklődött — Szolovejcsik asszonyság — Véletlenül — mondta Roszlanek, és megvonta a vállát. — Haragos kis pattanás nőtt az államon, két napig nem borotválkoztam, aztán megszoktam a borostát, Zoszja, a felszolgálónő lépett hozzájuk, sörösüvegeket és pogácsát tett az asztalra. Ekkor vette észre a poétát. — Jé! Szakállt növeszt? — csodálkozott. — Ügy bizony — helyeselt Roszlanek. — Biztosan azért, hogy szebb legyen. — Egyáltalán nem azért Volt egy pattanás az államon, s néhány napig nem borotválkozhattam. — És most borotválkozik? — Most sem. így kényelmesebb. Takarékoskodom az idővel. — Parancsolnak még valamit? — kérdezte Zoszja abban a pillanatban, amikor Kűrinek úr telepedett a társasághoz. — Egy nagyfröccsöt kérek — mondta Kűrinek úr, majd költőhöz fordult: — Mit látnak szemeim?! Te szakállt növesztesz? — Igen — felelte Roszlanek, de csak azért, mert egy pattanás miatt napokig nem borotválkozhattam. Akkor rájöttem, hogy így kényelmesebb az élet, és időt takarítok meg Roszlanek idegesen húzott egy hosszút a korsójából. A szomszéd asztalinál Sat»diaa ült, a zssüetpengegyás igazgatója. Borús ábrázattal átszólt a költőhöz. — Hát már maga is o kálit növeszt? Roszlanek fölállt, és távozott az étteremből. Két napig a Kókuszdiónak még a környékét is elkerülte. — Szakállt növesztesz? —• kérdezte a harmadik napon Kakulinszky, az ügyvéd, amikor a költő betért a Kókuszba. Válasz helyett Roszlanek egy levelezőlap nagyságú kartont vett elő a zsebéből, és átnyújtotta az ügyvédnek. «-Azért vagyok borostás, mert néhány napig az államon lev« pattanás miatt nem tudtam borotválkozni. Ezen idő alatt rájöttem arra, hogy abban az esetben, ha nem borotválkozom» Időt nyerek. Az idő pedig kő*- tudomásúan pénz« olvasta Kakulinszky. — Jó napot kívánok! — köszönt mély baritonján a helyiségbe bekukkantó Pemz- lovics, és nyomban felkiáltott: — Nicsak szakállt növesz* a mi lánglelkű poétánk! Hát tényleg szakállt növesztesz? IDzen az estén kézről kézír* ját a karton, de úgy látszik, ez is az idegeire ment Rosz- laneknek, mert másnap frissen borotváltál! jelent me* az étteremben. Asztaltársai csodálkozva bámultak rá. — Leborotváltad a szakái- lad? — kérdezte Zuska. — Leborotváltam — ismerte be Roszlanek. — De minek? — firtatta Szlovejcsik asszonyság Roszlanek, a költő semmtt sem válaszolt Fölállt, és köszönés nélkül távozott Többé nem látták a Kókuszdióban. Állítólag elköltözött a városból. Fordította: Kovafl Hvtoi ÉQ VELETEK, FRISS FORRÁSOK.» Újgörög kleftisz-dal Eg veletek, friss források, ég áldjon, magas hegyek* Téged Cumeka, Agrafa — vitézi tanyahelyek. Ha látnátok feleségem, ha látnátok fiamat, üzenem nekik: elfogtak, árulással elfogtak. Betegségemben törtek rám, tehetetlen feküdtem, akár pólyába bugyolált csecsemő a bölcsőben. Papp Árpád fordftá** KS SS 1 (öngól) Pintér Tamási A HAQYATÉK — Nincs olyan rossz, amelynél rosszabb ne jöhetne. — Mégis.., Mire gondol? — Engem semmi sem érhet váratlanul... Öcska papírbőröndökben, a polcok hátsó részén, eltorlaszolt sarkokban papírzacskók hevertek, kristálycukorral és rizzsel töltve. Lehetett vagy negyven-negyven kiló, ha nem több. Kövérre hízott, riadt egerek rohantak szét, ahogy a csomagokért nyúlt az az ember, s a kirágott zacskókból a poros padlóra ömlött az egérpiszokkal keveredett rizs és cukor. Emlékszem, mindig ugyanabban a kifakult, agyonhordott melegítőben járt. Mogorva volt és bizalmatlan, mint az Idős, magányos férfiak általában. Én ama kevesek közé tartoztam, akikkel szóba állt Mert egykor a szomszédom volt a ház tulajdonosa. A házé, amely valamikor a harmincas években vidám napokat láthatott A földszintjén elegáns étterem .volt, nehéz keményfa asztalokkal, drága Thonet-székekkeL Kint magas orgonasövénnyel szegélyezett kerthelyiség, amely fölé hatalmas, vörös csfkozá- *ú vászontetöt lehetett kife- wftent Távolabb, • forgalmas utcai fronton, külön álló épületben volt még egy olcsó kisvendéglő és tágas sön- tés is, a futóvendégek és a vékonypénzű kirándulók számára. A zenekar egy félkör alakú, nyitott erkélyen muzsikált, és az emeleten kártyaszobák várták a vendégeket Kártyaszobák? Az igazsághoz tartozik — legalábbis a környékbeliek szerint —, hogy ezeket a hangulatos, diszkrét kis helyiségeket időnként egészen más, intimebb játékok céljára is kiadták. Nevezetesen: alkalmi párocskáknak, egy-két-három órára. Minden bizonnyal nagyszerűen megfeleltek erre a célra is, arra is. Hogy aztán lakásnak nem voltak éppen a legideálisabbak, azt saját keserves tapasztalataimból tudom. Laktam ott A valamikori nyitott erkélyen most leginkább száradó ruhák lógnak. Az étterem he- helyén ma is elég gyakran megfordulnak részegek, de rendszerint nem önszántukból: a kerületi rendőrkapitányság körzeti megbízottja székei itt. Aiz egykori borospincét a MÉH bérli, hordók nem, esetleg csak rozsdás, Időrágta bordódongák találhatóik benne. / volt vendéglőbe* pedig * ktevák legnagyobb önkiszolgáló boltja van. A vállalatok épp úgy bért fizettek a tulajdonosnak a helyiségekért, mint a négy házbeli lakás bérlői. — Enyém, és mégsem az enyém... — mondogatta az öreg, míg élt. Én meg azt mondtam neki: — Most élhetne. A bérekből legalább kétezer összejön havonta. Valamennyi nyugdíjat is kap. Pénze van a takarékban. Mit akar még? — Mindig beosztással éltünk, aikármennyink is volt. Nem költöttünk semmi fölöslegesre. Sem én, sem a bátyám. Nőtlenek voltunk, kevéssel beértük. — Szeret utazni. Miért nem utazik legalább? — A világ mindenütt egyforma ... S most nagyon nyomasztó érzés volt rakosgatni a tárgyakat Az asztalon még ott állt az utolsó sovány reggeli maradéka: egy darab üres piritós, fél citrom és csorba fajansz bögrében egy kevés kihűlt tea. Ezen a reggelen beszéltem vele utoljára Rosszul érezte magát mégis csak nehezen egyezett bele. hogy orvost hívjak. — Csak a pénz kell nekik! Segíteni nem tudnak... Tervszerűen, a hivatalos ügyben járók kegyetlen alaposságával vettük sorra a dolgait. Minden fiókot kihúztunk, minden zugba belenéztünk. A szú ette kétajtós szekrény aljából rendezett iratcsomók kerültek elő: telekkönyvi kivonatok, adóbefizetési nyugták, számlák, üzleti levelek, átvételi elismervé- nyek, igazolások és egy internálása javaslat fotómásolata, amelyről többször is hallottam. — A bátyám angolbarát volt. És ezt nem tartotta magában. Járt a szája. De az államosításkor jól jött a papír, nem vették el a házat. — Később felajánlották, nem? — ötvenegyben. Mert nagyon szorították a prést. Magas volt az adó. Felajánlottuk a házat az államnak. Nem kellett... Leltároztunk » hide* szobában. — Egy darab átmeneti kabát ... használt, kopott... százötven forint. — A tanács tisztviselője gyakorlottan, jól olvasható betűkkel írta a hagyaték darabjait az erre szolgáló nyomtatvány rovataiba. —... Három lepedő ... á húsz forint... Egy pár magas szárú cipő: negyven forint... Konyhai edények, takarók, használati tárgyak, ingek... A Húsz forint... Vajon a gazdájuk életét mennyire becsülhette volna a leltározó?
