Somogyi Néplap, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-06 / 31. szám

SIRATÓ K Egy kaposvári Internacionalista harcos emlékiratot Boór András s ENNYI VOLT Hál ennyi r«H csak A szerelem A poklok bugyrait meg­író és képzeletben megjáró Dante is elcsodálkozna, ha 1940-tól a mauthauseni náci haláltábor 584. számú fog­lyának emlékiratát módja lenne elolvasni Az emberi akaraterő, a kommunista har­cos jelleme és szilárdsága, az elvtársi összefogás az, amely­ben kereshetjük a kaposvári Balogh István életbenmara- dásának titkát a nácik egyik halálgyárában. Könyvének megjelenését — sajnos — már nem érhette meg a szerző, és más rendez­te sajtó alá is, mivel 1970 szeptemberében hosszú szen­vedés után elhunyt Balogh István, a magyar és a nem­zetközi munkásmozgalom ré­gi harcosa, a spanyol szabad­ságharc internacionalista ka­tonája. Hosszú és hősi utat tett meg a fiatal Balogh István Kaposvártól Kaposvárig, amikor a Vár utcai munkás- otthonból elindult és a nem­zetközi kommunista mozga­lom harcosaként húsz év múlva visszatért fiatalkora színhelyére. Emlékiratának első fejeze­téből kirajzolódnak az első világháború előtti és az azt követő sötét ellenforradalmi évek. A kisfiú élte a prole­tárgyerekek nélkülözésekkel teli életét, amikor a véres évek elsöpörték a burzsoázia győztes háborújáról szőtt le­gendákat. Bevonult a sok- gyermekes családfő is, és ne­ki — szinte még gyermekként — mint a legidősebbnek mun­kát kellett vállalnia Nyitott szemmel járt a világban; se­gített a bujkáló katonákon, az elesett és kiszolgáltatott embereken. Jelleme, emberi magatartásának későbbi acél­keménysége mellett szerény­ségével is ekkor találkozunk. Az ösztönös lázadás mellett a proleíárszolidarftás megér­zése, ennek ereje vitte to­vább a fiút; és hamarosan megkapta az ellentábortól. az első ütlegeket is. Korán meg-. tanulta, hogy ki hova tartó­zik, és kinek miért osztható büntetlenül a verés. Néhány hőnapra aztán Kaposváron is felvirradt 1919 tavaszán az emberi szabad­ság napja. Éles szemmel fi­gyelt ő is, és hallgatta a gyű­lések szónokait a Tanács- köztársaság napjaiban. 1919 augusztusa viszont az elszabadult úri poklot jelen­tette. Visszajöttek a földbir­tokosok és tőkéseké lett új­ból a gyár. Apját vöröskato­náskodása miatt internálták, ő pedig a vasútra járt vagont rakodni. Tanúja volt az egyik augusztusi délutánon a Pró- nay-féle páncélvonat ember­égetésének is. Húszegyné­hány év múlva aztán saját szemével látta a nácik, — német precizitással elkészí­tett — embertégető nagyüze­mét. Az inasévek után a fiatal géplakatossegéd első útja a szervezett munkások közé ve­zetett. Hamarosan a vasas szakszervezet vezetőségének a tagja lett, és néhány hónap múlva aktív kultúrmunkása a megnyíló munkásotthon­nak. Aztán — rövid ideig mint eséolőgépkezelő — meg­ismerkedhetett a MIR tőkés- bérgazdaság kiuzsorázott cse­lédeivel, azok kiszolgáltatott­Zelk Zoltán: Hogy mondjam el? Amikor árnyam visszafordult, mert miért is jönne velem tovább, amikor iszonyú robajjal lehullt egy dérszilánk, amikor hátranézve láttam az ág hegyén fölnyársalt árnyam s Irén didergő ablakát — hogy mondjam el hólepte szájjal azt a hólepte éjszakát? ságával is. Amikor megaláz­ták, felmondott, és hosszú ide­ig állás nélkül maradt Már korábban kapcsolatot teremtettek vele az illegális kommunisták, Sinkovics Ist­ván meg Molnár János, s több osztályharcos magyar és kül­földi barátot is megismert. Nem véletlenül esett a válasz­tás Balogh Istvánra, amikor megbízták a röpiratok vidéki terjesztésével A 20-as években dél-ame­rikai partokra, a rajta levő ruhában és másfél dollárnyi összeggel érkezett. Uruguay- ban lett a kommunista párt tagja, és tevékenyen dolgozott az ottani munkásegyesület­ben. Ott ismerkedett meg fe­leségével és harcostársával, Teresával, aki később elkí­sérte a spanyol szabadság- harcba. Estében Be’on Ccmez né­ven internacionalista harcos lett Balogh Istvánból, akire nemsokára felfigyeltek, a spa­nyol munkások. Ott szeren­csésen elkerülte a halál, ki­sebb sebesülésektől eltekint­ve megérte a spanyol nép tra­gédiáját is, amikor egy nép és a világ szabadságának ügyét elárulták a nyugati nagyha­talmak. (A népszövetségi el­lenőrző csoport által fölvett adataival például később a német Gestaponál találko­zott Balogh István.) A veszélyes hajóút és a ki­merítő fegyveres utóvédhar­cok után gyalog, teljesen ki­merülve érkeztek francia földre. -A szabadság, egyenlő­ség, testvériség hazájának szégyenére lövésre kész fegy­verekkel fogadták a csend­őrök a nemzetközi brigád zárt egységben bevonuló tagjait«. S ez még csak a kezdet volt A tulajdonképpeni megalázta­tás a szabad ég alatti láge­rekben kezdődött. A XX. szá­zad és a francia szellem örök szégyenére a burzsoá német barát tőkés körök a spanyol szabadságharcosokat koncent­rációs táborokba zárták. A bá­násmód és a hang valamivel enyhébb volt ugyan 1939 ta­vaszán, mint később a náci Németországban. Itt, a gurs-i táborban kommunista sejt kezdett tevékenykedni; Sze­mináriumot indítottak. Aztán jött a második világ­háború. Francia katona lett A német fogság első hetei­ben napi tizennyolc órán át temették a halottakat. Majd 250 fős fogolycsoportot alakít­va először gyalog, aztán ha­jón, később vagonokba pré­selve megkezdődött a »semp- runi nagy utazás«. Közben az útba ejtett német börtönöket és gestapós kihallgatóhelyeket megismerve feltérképezhette a harmadik birodalmat. A számtalan kihallgatás és kín­zás után a lipcsei börtönből kerültek Linzbe, maid más­félórás út után a rabs^állító autóval megérkeztek a láger­be. »Hatalmas tábor képe tá­rult elém. Tornyok gépfegy­verekkel, párhuzamos barakk­sorok, emeletes kőépületek, s mindezek közül magas drót­kerítés, a porceláncsigák ta­núsága szerint magasfeszült­ségű villanyárammal töltve és erős fényszórókkal megvi­lágítva ... Mauthausenben voltunk.« A könyv legdrámaibb feje­zete a náci haláltáborról szól. Oda csak megérkezni lehetett, és nagyon keveseknek ada­tott meg a felszabadulás. Balogh István közel öt évet töltött a poklok legsötétebb bugyrában. Az 584. számú »•vörös—spanyol« fogolynak ötvenkilós köveket kellett a vállán 185 lépcsőfokon föl­vinnie a bánya mélyéből... Az ő személyéhez fűződik a tábor rádiójának meg­építése és a hírek hallgatása, továbbadása is. A kommunis­ta sejt, amely a táborba ér­kezése után gyorsan fölvette vele a kapcsolatot, a rádió megépítése után több harci feladatot is bízott Balogh Istvánra. 1945 tavaszán pedig elké­szült a fegyveres felkelési terv, amely szerint pontosan meg volt szabva mindenkinek a feladata. Balogh Istvánra a tüskésdrót áramtalanítása és egyéb harci eszközök meg­szerzése várt. És a tábor fel­szabadult, néhány száz spa­nyolnak, illetve a nemzetközi brigád harcosainak felkelésé­vel. A további fe'ezeiben Balogh István leírta aztán következő kálváriáját. Nem hozatta haza a kormánybiztos, mert nem szerepelt az elhurcoltak listá­ján. Később pedig, amikor 1948 után Franciaországból haza­tért Kaposvárra, a hivatalos gyanakvás és a bürokrácia packázott vele. A Rajk-per után 6 is — mint volt »spa­nyol« harcostársai — gyanús­sá vált. Pedig itthon, Kapos­váron Sinkovics István és még néhány kommunista igyekezett segíteni rajta. Vé­gül hosszú, idegtépő hónapok után »visszakapta« állampol­gárságát A személyi kultusz elmúltával minden elrende­ződött, igaz, hosszú és kínos tortúrák után. Ezután elis­merték munkáját kitünteté­seket kapott Balogh István kommunista­ként élt és dolgozott élete utolsó napjáig. Az ellenforra­dalom idején kiállt a mun­káshatalomért, utána az első üzemi, majd a megyei párt­munkások között dolgozott, illetve a szakszervezetek me­gyei elnökeként Hatvannégy éves korában, párttagságának negyvenedik évében ragadta el közülünk a halál Memoárjának megjelente­téséért a Kossuth Kiadót, a kötet gondozásáért pedig Kő­műves Imrét illeti az olvasó elismerése. Andráasy Antal Hatnapos virág Sárgult levél A csonka ágon Ennyi volt csak Az a más Nagy bolond bohée Mázolt szemek Az ifjúságon Elfutott veled A lobogás Nincs többé nyár Türelem csókok A déli szélben Hagyd meg legalább Mosolyod — örökcsald Tiszavirág — hogy Maradjak ébren J ános bácsi lottózott Hetenként egy szel­vénnyel, s évek óta azonos számokkaL Mert egy szelvényt még neki, a kiskeresetűnek is megért a reménység. A műhelyirodá­ban már pénteken délben mindig tudták a számokat és kiírták egy fekete táblára. Já­nos bácsi pedig dél körül, ebédszünetben mindig arra ment a kocsijával Azon a pénteki napon la úgy történt minden, akár csak eddig valamennyi pénteken. Akkor is arra húzta a kocsi­ját, és megállt a táblánál, hogy megnézze a számokat Nem vette észre, hogy körös- körül a gepek ágbogai kö­zül kaján tekintetek figyelik. Lassan, ahogy mindig szokta, megfontolt mozdulatokkal vette elő a drótkeretes szem­üvegét. Nem is azért, mintha komolyan arra gondolt volna, hogy nyert. Ez a kis szertar­tás inkább megszokás volt a reménység fenntartására, De mi ez? Miféle butaság! Váratlanul gyors mozdulattal kapta le orráról a szemüve­get, mintha az égetné a bő­rét. Valaki egy rövidet röh- hentett, de a többiek időben befogták a száját Az öreg még a fejét is megrázta, mintha csak azt motyogná magának: »Nyugalom, öreg, nyugalom. Aztán lassú moz­dulatokkal megtörölte overál- ja belsejébe a már jócskán összekarcolt lencséket, és fel akarta tenni újra a szemüve­get. De ez nem ment olyan egyszerűen. Az egyik szárá­val elvétette a fülét. Annyi­ra reszketett a keze. hogy csaknem kiesett a kezéből. A fiúkban dagadt a röhö­gés, majd kipukkasztotta őket. A z öregnek végre sike­rült feltornászni az orrára a szemüveget. És semmi kétség: a táblán most is az 6 állandó számai virítottak Tériké kriksz-kraksz vonásaival. Mind az őt. Ezt nem lehet el­viselni! Közelebb ment, sze­mét le nem véve a számok­ról. Csaknem átesett a kocsi­ja rúdján. Sanyo, ez a röhej- fej, csaknem elrontotta a dol­got azzal a hülye képével de szerencsére kéznél volt a gép- rongy. Nem is volt olyan ola­jos, azt nyomták a szájába. Az öreg valahogy átjutott a kocsirúdon. Ekkor már körül­pillantott, de nem vett észre semmit. A fiúk visszahúzód­tak, ő meg valósággal beron­tott a műhelyirodába. Ott csak Terik* ült, a többiek ebédeltek. Kiss Dénes: Egy nap boldogság — Tériké! Tériké! A szá­mok! ... — mondta köszönés nélküL Tériké, a csúnya Té­riké kitünően játszotta a sze­repét örüli; hogy a fiúk szó­ra méltatták. S bár érezte, hogy valami nem egészen he­lyes, örült, hogy a fiúkkal kö­zös buliban vesz részt Kü­lönben is balhé lesz, ha rosz- szul csinálja ... így mondták; meg is járhatja. Tériké, sze­gény, nem akarta megjárni — Milyen számok, János bácsi? — állt föl, de nem nézett az öregre, a ceruzájá­val babrált. — A lottó, Tériké! A lottó­számok! — Nem tudja még a szá­mokat, János bácsi? — álmél- kodott megint Tériké. — Ho­va is tettem a cetlit? —■ ma­tatott az asztalon. — Dehogynem! Akarom mondani... a táblán... — dadogott is. és a kezével kap­kodott — Tériké, a táblán ... — Ma nem írtam volna ki? , — nyúlt a fejéhez a csúnya lány, és krétát kerített, s in­dult ki a táblához. — Akkor kiírom — mondta még. Az öreg izgatottan követte A lány emelte a krétát a táb­la felé. Igen jól látszott: bol­dog volt, hogy szerepelhetett ö látta a fiúkat is. Ez volt Tériké nagyjelenete. — De hiszen — torpant meg a keze. — Már kiírtam őket — mondta megint úgy, hogy egyetlen arcizma sem rándult. M ég a fiúk felé is tudott kacsintani titokban. Azoknak imponált is a dolog. Ügy látták, hogy Tériké nem is annyira csúnya, és hogy belevaló csaj. János bácsi pedig már át­lényegültén állt Egyszerre akart kimondani sok szót, és először artikulátlan kiáltás tört ki belőle, eaak azután mondta: — Ötös! Üristen, nyertem! — mind hangosabban kiálto­zott: — Emberek! Nyertem! Ötösöm van! Az öltözőben, a kabátomban ... ötős! Enibe- rek! — futott lelkendezve géptől gépig, mint «gy gye­rek. és már sírt, hangosan, szégyentelenül zokogott a bol­dogságtól Piszkos öklével tö- rülgette a szemét, s elmasza- tolta az arcát Egész testét rázta a sírás, és a nevetés váltóláza. Így mait ez félórán át. So­kan szívszorongva nézték a kis öreget, akire nem lehetett ráismerni Hát ennyi érzés lakik benne? Ez az a »Héjá- nos«? Állt a munka, álltak az em­berek, és félni kezdtek. A fiúk még a térdüket csapkodták, úgy nevettek. Gsöpi egész hosszában henter- getí a röhögéstől Az öreg kiáltozása, sírás-nevetése meg hol itt, hol ott hangzott fél a gépek között A fiúk minden­hova követték, röhögve, egy­mást lökdösve lopakodtak utána, és mondogatták: »Ez aztán jó hecc! Klasszul sike­rült!« Még fürdéskor, a zuhany aüatt is röhögve utánozták az öreget De jutott a gyárkapun kívülre is. öbégatva mentek an utcán. Ügy érezték: be vannak rúgva, és nem lehet abbahagyni a röhögést Pedig már fájt a hasuk, sajgott a fejük, pedig már jó lett volna különválni a többiektől, és le­ülni valahova szótlanuL De nem lehetett Meg kellett vár­ni Terikét is. Az jött is, kívirulva. Csó­kolgatták, ölelgették, és beül­tek vele egy cukrászdába. Is­tenem, micsoda boldogság! Ezekkel a fiúkkal ül együtt Másnap reggel mindenki az öreget leste. Jött. Lassan po- roszkálva, egy kissé görnyed­tem Nem nézett semerre. Nem köszönt senkinek, neki se mert köszönni senki. De azért hallatszott néhány meg­jegyzés: »Jön a milliomos!« N em törődött vele. Egyenesen az irodá­hoz ment A fiúk hal­kan követték, és meg­álltak mögötte az ajtóban. Tériké fal-arccal állt föl az írógépe mögül — Tériké — kezdte rekedt hangon az öreg —, én nem haragszom. Ne féljen ám! Én... —■ Nem... Én nem..; — susogta Tériké. — Én nem... —• a fiúkra nézett, és meg­érezte nagy bűnét s teljes szívéből kiáltotta, eldobva a fiúk barátságát a további randevúkat, a reményt: — A fiúk. ök voltak! — A fiúk? — fordult meg az Öreg a lány tekintetét kö­vetve, és nézte, amin* olyan tehetetlen összevisszaságban és furcsán vigyorogva állnak ott az ajtó keretében. Egy csomó fej, egymás hegyén- hátán. — Szóval a fiúk ... — Na és! — röffent fel va­lamelyikükből — Én rájuk sem harag­szom — mondta szelíden a: öreg. — Nem haragudhatok rájuk, mert én, fiúk, fiaim ilyen boldog csaknem egy na pig még soha életemben nem voltam. Még gyerekkoromban sem ... Soha... Ezt én csak megköszönhetem — folytatta őszinte, tiszta arccal, és las­san elindult a kocsija felé. S lehet, hogy csak a fiúk gondolták, hogy görnyedteb- ben jár az öreg János, mint azelőtt szokott SOMOGYI NÉPLAP Wasásasft. 197*. február &.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents