Somogyi Néplap, 1971. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1971-12-05 / 287. szám

Kettős portré

Pink Felix (St. Pölten) felvétele.

(A Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítás anyagából.)

(TotytntAs « T. eWrtrdt.)

— Pénzünkért adjanak valami élelmet — szóltam nagy hangon, hogy izgalmamat leplezzem, nehogy azt higy- gyék rólunk, hogy koldusok vagyunk, bár egy fillérünk sem volt.

— Honnan jönnek? Kik maguk? — állt fel a férfi az asztaltól és felénk közeledett.

— Magyarok vagyunk — vágta ki Gálost

— Orosz fogságból jövünk — tettem hozzá sietve.

— Orosz fogságból? — kérdezte kétkedve a gazda.

A két nő az asztalnál szinte sóbálvánnyá meredt. Elakadt a kanál a kezükben, némán, félelemmel bámultak bennünket.

— Üljenek csak le — mutatott a padkára a férfi. — Majd mindjárt megtudunk mindent! — mondta, azzal vette a kalapját, és sietve távozott.

I eültünk, összenéztünk ( Mi lesz itt? Miért sietett ez el?. Hová ■ ment? Talán a csendőrökért? Vagy... Mit tegyünk?

Ilyesmit gondoltunk mindketten, de nem szóltunk, csak a szemeink beszéltek. Az öreg az ajtóban állt, és a 48-as időkről kezdett mesélni. A két nő folytatta áz evést. Alig telt el 5—6 .perc, a férfi egy másikkal sietve belépett a szobába. Gyanakodva végigmértek minket. A másik vállas, szálas^ 35 év körüli ember megszólalt: — Ponyemájes poruszki? — kérdezte oroszul, jó magyaros hangsúllyal.

— Ponyemáju — válaszoltam könnyedén, örömmel. Erre a két férfi tekintete meglágyult, és a másik füst- marta, nagy kovácstenyerét barátságosan felém nyújtotta. Kezeltünk, és már magyarul folytatta:

— Honnan gyünnek? Melyik részrül?

— A rosztovi láger volt az utolsó állomás. Hazafelé tartunk Somogyba.

— En meg oeentfil meg

voltam győződve — szólt közbe a házigazda —, hogy maguk onnan gyünnek... Pest felőL

Kiderült, hogy a barija ember nemrég tért haza orosz fogságból, éppen ilyen ronr gyosan, éhesen, mint mi. Kovács a mestersége. Odakint részt vett a polgárháborúban ... Megtudtuk azt is, hogy Kecskemét környékén vagyunk. Igen veszélyes helyen, a hírhedt Héjjas Iván főfészkében.

Meleg vacsorát, kenyeret, és szalonnát kaptunk. Mindezt megköszönve elhagytuk a házat.

A kovács rögtön utánunk jött

— Nem akartam beszélni ott bent az asszonyok előtt — mondta suttogva —, de tudom, ti elvtársak vagytok. A határ felé tartotok, ugye?

— Igen — válaszoltam minden gondolkodás nélkül.

— Akkor csak erre tartsatok! — mutogatott a sötétben. — Erre végig a vasúti töltés mellett, egyre csak a

Somogyi Páli

vasút mellett, be az erdősávba. Azon túl elértek egy falut, gazdag község. Azt kerüljétek ki... Még igen-igen messze vagytok ám, azt tudjátok.

— Óvatosak legyetek! — szólt utánunk a kovács féltő, meleg hangon, majd eltűnt a sötétben.

« » •

Az élelem, a jó szó, a kabát, mindez nagyon jólesett nekünk. Erőt, önbizalmat öntött belénk, azt, amire a legnagyobb szükségünk volt.

Elértük az erdőt. Behúzódtunk a sűrűbe a fák oltalma alá. «

Este szereztünk ismét élelmet, és éjszaka folytattuk utunkat. Gálosi mint iskolázott ember értette a csillagok állását. Így térképünk a csillagos ég volt.

A jugoszláv határ felé tartottunk.

Amint virradni kezdett, kiszemeltük magunknak a legmagasabb rozstáblát, s a harmatos rozsszálakat félrehajtogatva, óvatosan belépdeltünk a tábla közepébe. Utánunk, ahogy kelt a nap, szépein felhajtogatta a rozs- szálakat. A nap segített eltüntetni minden nyomot. Mintha valaki az égből ejtett volna minket a rozstáhla közepébe. Teljesen biztonságban éreztük magunkat. Elfogyasztottuk a kis elemózsiát, majd a harmatos, friss rozsban hanyattvágód tunk. Felettünk a kék ég, a madarak, és állítólag a jó isten.

V

alami neszt hallottunk. Feltérdeltem, és kikémleltem a rozsból. — Te, itt lent a völgyben lovak legelnek — suttogtam Gálosi felé. — Ejnye, erről jut eszembe egy történet

— Mesélj — nyújtózkodott nagyot ásítva Gálost. — Move! J, te sok jót tudni

Visszafeküdtem, belebámultam az azúrkék messzeségbe.

— Még háború előtt történt. Egy hozzánk közel eső majorban. Az uradalom mögötti tarlón, lent a völgyben legelték »az igáslovak. Fent a dombon a nagy kazal zabos- * bükköny az uraság parádés lovai részére volt fenntartva. Az igáslovak gyakran ráéheztek erre az ízes eledelre, és fájó kívánság izzót a szemükben, amint fel-felnéztek a dús kazalra. De nem mertek közeledni a takarmány felé, mert ott állt az ember ostorral, kutyával.

— Egy alkalommal, mikor a kopár tarlón sínylődő lovakat nézegettem, az egyik nagycsonté pejló felvetette a fejét, a kazal felé bámult, és majd egyre szaporábban lassan, határozott léptekkel, szedve lábait elindult a széna felé. Az ember kiabált, ostorával fenyegette a lovat, a kutyát uszította rá. A bun- dás nekiugrott, a ló szügyé- be harapott. Már az ember

is ott volt, ütötte a lovat. De a nagycsonté pejló szinte nem érezte a harapást, sem az ütések záporát, mint a rü- het lerázta magáról a kutyát, elhagyta az embert, és vágtatott a kazal felé. Az alkonyodé nap bíborfénye ott ragyogott a lobogó sörényén, mint felkelő parasztok kaszáján a vér. A kutya letiporva szűkölt. Az ember meghökkenve bámult az állat után, mely már elérte a kazlat. Az ütésektől felvérzett szájával nagyot harapott a szénába, és fejét felszegte, büszkén, szinte győztesen rágta a takarmányt. Rágta, ette az ízes zabosbükkünyt, s mintha ezt mondta volna: »Én szántottam, én vetettem, az én verejtékemből termett, jussom van hozzá ...« — A völgyből az igáslovak irigykedve, félénken néztek fgl ra. A domb másik oldaláról a tehéncsorda keserű, kopár tarlót rágva, gyáván bődülve bámulta a lovat... — De ejnye, te már alszol?! Húzod a sízamávbőrt? Ejnye ...

N

emsokára én is elnyújtózkodtam, és csakhamar elnyomott az álom. Dél felé járt, amikor föl ébredtem. Tüzelt a nap. Gálosi már ébren volt. Ingével törölgette magáról a verejtéket.

— Süt ám! örült meleg van.

— És semmi árnyék. A hátam tiszta pecsenye már. — Feküdj a hasadra.

— Te, Pali, nagy baj van — mondta kínosra torzult ábrázattal.

— Micsoda baj? — kérdeztem meglepődve.

— A víz... Vizünk nincs. Erről megfeledkeztünk. Szörnyen szomjazom.

Én is szomjas voltam. De eddig nem éreztem. Most engem is egyr» jobban gyötört a szomjúság. De azért azt mondtam Gálosinak:

— Oda se neki, kibírjuk estig'. Ne gondolj rá, ennyi az egész.

Lángoló hévvel tűzött a nap. Árnyék nem volt. Forgolódtunk, levetettük az inget, a fejünkre tettük, majd ismét felhúztuk. Izzadtunk, égtünk. Aludni tovább nem bírtunk. Kétféle kín: a szomjúság és a hőség" gyötört bennünket. Gálosi kínjában már a zöld füvet rágta. Már-már majdnem sírt. Soha nem hittem volna, hogy egy ilyen erős fiatalembert a szomjúság és a forróság így le tud venni a lábáról.

— Nem bírom. Lesz, ami lesz. Vizet! — kiáltotta magából kikelve, és felugrott, hogy elrohanjon. Én is felugrottam, átfogtam, és visz- szathúztam a földre.

— Hol az eszed, te, te... Háromszor vesztem össze és békültem ki Gálosival, míg végre megnyugodott.

Mire feljött a nap, eljutottunk a Szeged alatti mocsarakhoz, a rég áhított határtyondos sz

Heltai JenS:

IFJÚSÁGI

AHOGY ÖREG íróhoz illik, lelkesen érdeklődök a fiatal és a legfiatalabb magyar irodalom iránt Büszke vagyok arra, hogy sok fiatal írótársam megtisztel barátságával és bizalmával. Irodalomról beszélgetnek velem, elhozzák nekem verseiket, kis novelláikat és drámáikat, s megkérnek arra, hogy olvassam el, mondjak véleményt róluk, és döntsem el azt a számukra és talán az irodalom számára is rettenetes - fontos kérdést: érdemes-e ímiok

'.'agy helyesebben teszik, ha máris végérvényesen szögre akasztják a lantot Iparko- dok segíteni rajtuk, óvatosan és tapintatosan, valahogytn úgy, hogy se a dicséret, se a korholás ne fájjon nekik. Nem könnyű munka ez. Annál nehezebb, mert ezek a fiatal barátaim csakugyan fiatalok, nem álfiatalok, hanem Igaziak, tizenkét-tizennyolc

éveseit És érzékenyeit Számukra az irodaiam egyelőm álom csak, nem megélhetés.

Ezeknek a gyerekeknek a bizalma már csak azért is értékes számomra, mert senki és semmi sem kötelezi őket arra, hogy nevemet ismerjék és tiszteljék, és engem jeles írónak ünnepeljenek. A gimnázium sovány tananyagába a magamfajta kövér író bele se fér. Bágyadtan veregeti válla- mat az irodalomtörténet is. Az egyetemen egyszer egy jobb sorsra érdemes szerencsétlen kislány rólam akart értekezni, de a tudós professzor jóságosán leintette:

— Várjunk, amíg meghal, akkor nem bánom, beszélhetünk róla.

AZ A KISLÁNY férjhez

ment azóta, a tudós profesz- szor meghalt, nekem pedig nem sürgős az egyetemen való megdicsőülés. Szerény ember vagyak, jó nekem az a k isszák asz 06 halhatatlanság is, amelyben ma sütkérezek. A halhatatlanságot különben is addig élvezzük csak, amíg élünk. Mentül tovább élünk, annál hosszabb ideig vagyunk halhatatlanok. A legtöbb esetben a halál nemcsak az életet üti agyon, hanem a halhatatlanságot is. Egy csapással két legyet

Fiatal barátaimnak nem vagyok öreg író. Számukra a huszonöt évesek az öregek, azok a huszonöt évesek, akik a huszonhat éves írót szidják öregnek. Az irodalomban mindenki enmagával kezdődik és fejeződik be; az egész játék azon alapszik, hogy sem előttünk nem volt senki, sem, utánunk nem jön senki. Abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy más író is van a világon, nemcsak mi, az írás nem öröm többé, hanem szenvedés.

Miféle Irodalmi problémák Izgatják ezeket a gyerekeket?

Valami nagy bizonytalanság van bennük. Ugyanaz, amely tapogatózásra kényszeríti az üregeket is. Nem értik meg azt a világot, amely nem érti meg őket Szeretnék föltárni magúikat, az Igazukat. Szeretnék elmondani a mondanivalójukat Nyilvánosság kell ■ekük, szórnék, megafoo, **KÖZLÖNY

dió. Sajtó. Ifjúsági közlöny. Szerkeszti: Péter.

Péter ötödik gimnazista, jó barátomnak a fia. Kedves, okos fiú, tehetséges és lelkes. Azért látogatott meg, hogy elém tárja az ifjúsági közlöny tervét Megbeszélték az iskolában, hogy újságot adnak ki. Sokszorosító vállalat fogja előállítani. Hektográf? Mi az? Megmagyaráztam neki, hogy az én gyerekkoromban vegyi tintával, kézzel írtuk, és zselatinlapról húztuk le az újságot Szép nevük volt ezeknek a maj'ánújságoknak: HajnaL Tavasz. Első kísérlet stb. Az enyémet Hasznos Aurórának hívták, abban jelent meg első regényem. Utazás az északi sarkra — ez volt a regény címe. De odáig jutottam el csak, hogy a sark- utazó fölvette a télikabátját

Megkérdeztem Pétert, mi tüzelte föl őket arra, bogy lapot alapítsanak. Elgondolkozott egy kicsit, de őszinte fiú, nem szépítette az okokat:

— Elsősorban az, hogy a lányok is alapítottak lapot Három szám meg is jelent már...

— Mi a lap címe?

— Tempó.

KESERŰEN fölkacagtam:

— Tempó! Persze! Mi lehet ma, a sport, a robogás, a locsogás és lebegés korában egy ifjúsági közlönynek a címe? Tempó! Tempó akkor is, ha lányok szerkesztik és írják. Tempó: az élet üteme, az ambíciónak meg a karriernek az üteme. Nagyon helyes, hogy ezzel szemben ti, gondolkozó komoly fiúk is lapot csináltok, olyan újságot, amelyben komoly irodalmi és társadalmi kérdésekkel is foglalkoztok. Természetesen erről van szó, ha jól éltettem azt amit újságodról elmondtál...

— Erről van szó.

— Remek. És mi az újság címe?

Péter lehajtotta fejét, és halkan mondta:

— Rekord.

Barátommal, wzer Jenővel három hónappal ezelőtt találkoztam utoljára. Kiteregetett papírlapok fölé hajolva ült a presszóban.

— Mivel foglalatoskodsz? — kérdeztem tőle.

— Nősüléssel.

— Aha! És ezek a papírok micsodák?

— Tesztek.

— Ha lennél szíves egy kt- cstt világosabban...

— Ülj le, kérj nekem még egy kávét, természetesen konyakkal! S én részletesen elmagyarázok mindent... Azt te is tudod, hogy már elmúltam negyven, itt ez ideje, hogy megnősüljek. Ige nám, de kit vegyek feleségül? Nőismerőseim közül többen is számításba jöhetnek. Melyiket válasszam közülük?

— ilyenkor, ott Mezőm, a kölcsönös vonzódás a Mfi- döntöbb...

»» - * n a - m.

■ y tiT mn-wvnjiííY

Ugyan már! Micsoda ókori szemléleti Szubjektív módt- sssrsMcol hm mér m a

téma megközelithetetlenl A női lélek rejtelmei, barátocs- kám, kifürkészhetetlenek!... A párválasztásban is csak az objektív módszereknek van jövőjük. Ezek közül is a legkorszerűbb a tesztkészítés. Ismered a lapok *Vegyem vagy ne vegyem?-» rovatát, amelyikben autókról, rádiókról, borokról, teasüteményekről és a legkülönbözőbb árucikkekről szakemberek által készített ismertetők nyújtanak támpontot a tájékozatlan olvasónak ahhoz, hogy mit érdemes megvenni, mit nem. Hát ilyen listát készítettem magamnak nőismerőseimről a barátaimmal. Barátaim kiváló szakemberek: mindhárman háromszor nősültek már. Ima, az általuk elkészített tesztlapok. Olvasd csaht

KIK INDÁI EMESE.

A legújabb típus. Ainmvm Miss karosszéria, kitűnő fűtőművek. Tartozékai: két kőegy keresztapa Nyugaton. Hátránya, hogy üzemeltetési költsége túl magas. Százon kb. húszezret fogyaszt. (Mármint száz nap alatt húszezer forintot.) Minősítése: jó. ZSOMBOLYAI ZSUZSIKA 1948-as évjárat, szolid, de nagyon tetszetős kivitel. Tartozékai: kitüntetéses diploma, főbérleti lakás, jó állás, új Wartburg, áldozatkész rokonság. Üzemeltetése rendkívül gazdaságos, személyes fogyasztása rendkívül alacsony. Nagyon beosztó, takarékos. Minősítése: kiváló.

TEMERINI ESZTER Egy kissé divatjamúlt típus, a negyvenes évek első feléből. Tartozékai: egy osztályvezetői állás és egy eltartásra szoruló szülő. Igénytelen, üzemeltetése nem tél kőUet yes.

Minősítése: közepes.

P ANOSOV AI MATILD A harmincas évek középépus. Erősen kopott karosszéria, lestrapált futóművek, a motorikus szerkezet is nagyon elhasználódott. Hamar begerjed, sűrűn kirobban. Tartozékai: három eltartandó idős nagynéni és három kiskorú gyermek az előző házasságokból. Üzemeltetése nem kifizetődő: sokat fogyaszt,

valósággal falja az üzemanyagot. (Kilencven kUó — ruha nélkül!)

Minősítése: gyenge.

— Ezek után nem lesz nehéz eldöntenem! — mondta Ezer Jenő sugárzó arccal. — Látod, milyen jó, ha minden dolgában tudományos alapossággal jár el az ember!

Ex a találkozás azért

jutott most eszembe, mert a mai postámban egy nyomtatott értesítést kaptám arról, hogy szombaton délelőtt 11 órakor tartja esküvőjét a 311. számé házasságkőtőteremben Ezer Janó és Pancsovai Masad...

Ügy látszik, nemcsak a női lélek rejtelmei küsmerhetet- I—ah. Radványi Barna

Ék*. A zöld béfcanyílaa vízen innét a börtönök, a gyalázatok, a halálos veszedelmek földje: Horthy-Magyar- ország terült el, a vízen túl a vonzó és számunkra még ismeretlen föld: Jugoszlávia.

A párás szürkületben nézegettük, kémleltük a tájat Álmélkodásunkból nótaszó riasztott fel: »Horthy-baka a legelső a világon ..

A dal mindössze pár száa lépésnyire hallatszott.

— Hallod?

— Hallom.

— Gyerünk más irányba, mert ha tovább erre tartunk, belefutunk a katonák ölelő

karjaiba.

— Ej, de megörülnének — mosolyogott fanyarul Gálost.

A homokos, puha parton Lassan, óvatosan elindultunk visszafelé.

Többször hátranéztünk, de semmi gyanúsat nem láttunk, nem hallottunk, csak a hajladozó füzek, a sudár nyárfák susogtak. A katonanóta jó darabig elkísért bennünket. Amikor már nem hallatszott a dal, nekivágtunk a mocsárnak. A felriasztott békák valóságos csatazajt csaptak, a vadkacsák ijedt káricálással reppentek fel. A víz nem volt hideg, csak friss. A fenék süppedt alattunk, néhol ágyékig merültünk. Ilyenkor nagy üggyel-bajjal cipeltük magunkat tovább. Az előttünk ágáló zöld folyondárt, sást félrekotortuk, és halkan, csobogva igyekeztünk a túlsó part felé. Elértük a partot. Gálosi örömében földhöz vágta kajla kalapját.

— Sikerült! — sóhajtott boldogan. — Most már nem vagyunk rabok, hanem emigránsok.

A

z egyik nyárfa tövében, melyet dús fű és nád övezett, lehevered- tünk. Boldogan néztünk egymásra. Az alig 25 éves Gálosit valósággal megvénítette az egyévi börtön, a szökés, az út Üde barna arca beesett, borostás, sápadt volt Az álmosság és a fáradtság sötét árkot vájt a szeme alá. Szénfekete szeme véreres, gesztenyeszínű haja csapzottan, porosán az arcába hullt. Én is hasonló lehettem hozzá, mert Gálosi sajnálkozva megjegyezte:

— Pajtikám, ez a szörnyű esztendő tíz évet elvett az életedből.

De most nem sokat törődtünk ezzel, örültünk, boldogok voltunk.

Elhagytuk hazánk földjét, ahol üldözött, megvetett rabok voltunk... Mély sóhajokat fújtunk a szürkületi ég alá, melyeket a feltámadott pajkos szellő összehangolt a nádak zizzenésével. De ezt a szép reggeli hangversenyt nem élvezhettük sokáig. Ahogy égy kissé megszáradt rajtunk a ruha, feltápászkod- tunk, és mentünk tovább.

Felérve a kapaszkodóra, széles országúira jutottunk, s ahogy körülnéztünk, egy jó kehajításnyira az országút melletti dombosabb részen, két termetes szerb határőrt pillantottunk meg. Az őrök B szuronyos fegyverén játékosan vibrált a napfény. En, hogy jelezzem ijedtségemet, az út menti szederfa lehajtó ágát megmarkoltam és rázni kezdtem. A szép, nagyszemű, hamvas szeder bőven hullott a gyepre. Gálosi néhányat a szájába hajított. En is ezt tettem. Közben félszemmel a határőröket figyeltük, nem közelednek-e. Nem szerettünk volna velük találkozni, mert ki tudja...

De úgy látsz;!k az örök I» kedvet khptak a szedrezésre. Amíg a két katona nagy buzgalommal rázta a fát, szedegette a szedret, mi beiszkol- tunk a nem messze levő rozsba, és onnét le a dűlőútra. Most már nem látszottak a katonák, nem éreztük hátunkba szúró tekintetüket, a fáradtságot sem éreztük, gyomon szedtük a lábunkat Aa odalátszó fakóvöröo tiempkvntorotsy Irányában igyekeztünk, hogy minői messzebb kerüljünk a határtól.

Másnap reggé! minden baj nélkül elértük Szabadka hatinát