Somogyi Néplap, 1971. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1971-12-12 / 292. szám

Mire jő a művészet (71)

A MŰVÉSZET MINT JELRENDSZER

“Még nyílna! a vs&bm *

kerti virágok. Még zöldéi! a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará be a bérei tetőt*.

■ Talán kérdezni sere kéQ, hogy mi ez. Feltehetően minden magyar állampolgár tudja, hogy vers; és remélhetőleg azt is, hogy Petőfi “Szeptember végén* című versének kezdő soraival találkozott Nagy a valószínűsége, hogy még a nyelvünket nean értő külföldi is, ha élőszóban hallja ezt a négy sori, érzi, hogy verset hallott

Miért? Mitől ver® a vers, miért olyan feltűnő tulajdonsága egy írásnak, hogy vers? Ha valaki azt hiszi, hogy olya» könnyű és egyszerű a válasz, az megfeledkezik arról, hogy szinte minden korban az erre felkészült szakemberek is ismét és ismét nékigyűrkőznek a mégha tá- MBásnak.’ , A “mitől vers?* kérdésére itt még elég egyszerűen adható válasz. Feltűnőek a rímpárok; felfedezzük: a rímmel végződő verssorok egyforma hosszúak. Ahhoz sem kell nagy felkészültség, hogy meg- éreZzűk: a hangsúlyos és hangsúlytalan szőíagok szabályszerű váltakozása folytán minden egyes verssor szinte külön lüktet; alig tudjuk úgy elmondani, hogy ez a zsongító ritmus, ez a lüktetés el ne homályosítsa a verssorok tartalmát.

Rím, verssor és legfőképpen a ritmus: íme, máris, néhány olyan formai eszköz, amely elsősorban a vers sajátja. Eddig valószínűleg mindenki hajlandó egyetérteni az okfejtéssel. Ám, ha feltesszük a kérdést: vers marad-e a

vers, -rím nélkül és teljesen szabálytalan hosszúságú sorokkal is, valószínűleg sokan elbizonytalanodnak. S most próbáljuk ki példamódszerünket egy festménnyel! A Mona Ligát — legalábbis reprodukcióiban, tehát másolataiban — többnyire ismerik Általában tetszik is mindenkinek, ..

Már nehezebb megállapítani .a kép kapcsán a festészet néhány alapszabályát, pedig ha megkíséreljük, elég érdekes dolgokat tapasztanunk. Ilyegm.it például: egy embert festményen úgy jó ábrázolni, ha körvonalai nagyjából egy — a talpán álló — háromszögbe belerajzolhatók, mert ez nyugodtságot, megbízhatóságot, szilárdságot sugall a nézőnek. A távolságot, a hátteret, s annak mélységét úgy kell érzékeltetni, hogy nem szabad éles kontúrokat festeni, mert a levegő vibrálása a szem számára ilyesmit a valóságban sem biztosít. (Ez egyébként Leonardo da Vincinek, a kép festőjének nagy

Miért áldozott satudig te pénzt, fáradságot, energiái a erű- vészetekre az emberiség, amióta esak leszállt a fáról, és kél lábra állt?

felfedezése). A háttér mélységét az egyre halványuló színekkel lehet érzékeltetni. És így tovább. Nagyszerű szabályok ezek, csak az a kérdés, hogy ma is érvényesek-e.

A modem tudomány a műalkotás minden összetevőjét jelnek tekinti, amely bizonyos információt, azaz tájékoztatást ad annak, aki felfogja.

A völgy, a kert, a nyárfa, a bérei tető ilyen szó-jel, amely minden magyarul beszélő számára azonos információt, azonos tartalmat hordoz. A verssorokban elhelyezett mondatokat ismét jeleknek, bizonyos jelek összességének tarthatjuk, és ezek informatív tartalma ugyancsak érthető minden magyarul tudó számára.

Eddig azonban még szó

sincs művészetről, hiszen tapasztalhattuk: ugyanazt az

információt más-más jelekkel — nagyjából más szavakkal és más mondatokkal — is közölhetjük. Ezeket a jeleket- hangokat, szavakat, mondatokat gyermekekként a beszéddel, majd az iskolában a nyelvtannal megtanuljuk. Am jelnek foghatjuk fel a rímet, a verssorok hosszát, lüktetését, a versszakok rendjét is. Művészi jeleknek.

Így állunk az irodalommal,

A festészet — vagy a színház, a film, a szobrászat — jeleivel már komplikáltabb a helyzet, hiszen ezeknek a művészeteknek a nyersanyaga, amiből a jelek »készülnek*, ( már nem a szó, a mondat, hanem a kő, a fa, a fény, a szín és így tovább; s ezeket az anyagok-közvetítette jeleket már nem igen tanuljuk az iskolában. Am sok mindenre az élet, a gyakorlat is megtanítja az embereket. Elsősorban azért, mert a művek tartalmi információit' viszonylag könnyű felismerni. Hogy a Mona Lisa-képen egy nő van, meg hegyek és fák, nem kell senkinek elmagyarázni.

S még bizonyos művészi jeleket is elég könnyű megszokni. Nem annyira a felismerésről van itt szó, mert arra külön nem nagyon van idő, s nem is biztos, hogy szükség van az egyes jelek egymásfSl elszigetelt felismerésére. Az egészet — a tartßlmi és a formai információkkal együtt — kell érzékelni, s legfeljebb a műítész, az esztéta dolga lehet, hogy utólag ezeket elemezze, elméletileg különválassza.

Hogy mennyire automatikussá válik egy művészi megoldás, egy művészi jel elfogadása, arra van egy világhírű példa. A századforduló táján Londonban egy akkor megnyílt moziban’ egy olyan angol tiszt, aki Iprábban Indiában szolgált, s adóiig még nem látott filmet, mikor a vásznon megpillantotta az első premier plant, tehát az egyik szereplő fejének közeli képét, felháborodottan ugrott fel, s rendőrért kiabált, merthogy a moziban levágott emberfejeket mutogatnak. Ma a 4—5 éves gyermek a tévé előtt már rég nem csodálkozik ezen, tökéletesen érti, hogy ott nem levágott fejet lát, pedig nyilván semmit sem hallott a premier plánról mint a filmművészet egyik kifejezés eszközérőL Ez a jel közkeletűvé lett.

Igen ám, de mi a helyzet azokkal a művészekkel, akik új jeleket találnak ki ? A művészettörténet rendszerint éppen őket sorolja a legjelentősebb alkotók közé. Mivel új gondolatokat, új tartalmakat, új információt akarnak közölni az emberekkel, s mivel a régi jelekét erre már nem tartják tökéletesen alkalmasnak, igyekeznek új jeleket kitalálni. Bizony, nehéz dolguk van. Mire ugyanis elég széles körben ismertté lesznek az új jelek, éppen elhasználtságuk miatt esetleg már kevéssé alkalmasak új tartalmak közlésére. Mert azt ugyancsak a tudomány, a nagyon szigorú és precíz kibernetika állapította meg, hogy minél több az új jel valamely információban, annál több új tartalmat képes közölni. Viszont az is igaz: ha minden jel új lenne egy információban, telje- t sen új tartalmat lehetne közölni vele, csak éppen senfcí az égvilágon nem értené — a jelek kitalálóján kívüL

rtfjoz léhát, hogy az új jelek érthetőek legyenek, a régiekkel együtt kell alkalmazni azokat, így aztán az összefüggések segítenek eligazodni. Ám ha csupa ismert jelből áll. egy mű — erre sók a példa — akkor semmi újat nem lehet közölni a nézővel. S mivé! a nézőtéren — mondjuk: a mozik nézőterén — soha nem komputerek ülnék majd, hanem különböző »jeiíogójú* emberek, a művész mindig valamilyen arány kialakítására törekszik, régi jelek, régi információk, és új jelek, új információk között. Lehet, hogy a művész arányt téveszt, de az is lehet , hogy a néző kényelmes és rest az új jelekkel megismerkedni Nem megoldás, hogy sértődötten hátat fordítsanak egymásnak. -A művészethez ugyanis három dolog kell: az alkotó művész, a jeleket hordozó műalkotás és a jeleket felfogó néző!

Bernáth László

PARASZTEMBER1

■ »;■:

4 ÉL \

■ ..vp ;

, * |

Stojaaa Kerbles? (Maribor) felvétele.

(A Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítás anyagából.)

A

méltóság« űr láthatólag abba a lelkiállapotba került, mikor szívesen kívánkoznak ki valakiből bizalmas ügyek. Ha még biztattam is, nem csoda, hogy hamarosan birtokomba jutott tőle az alábbi történet Szerepem és igyek- vésem benne mindössze az, hogy hűen adjam itt közre.

— Tudja, kedves, fiatal barátom — kezdte —, bár nehéz elképzelni, de a mai elefántbika formámmal mégis merem állítani, hogy húszéves koromban olyan karcsú voltam, mint egy kisasszony, sőt olyan szép arcú és szemérmes is.

Akkoriban egy kultúrmérnök kisegítője voltam má- sodm agammal. Faluztunk, határt mértünk. Az idő november végére járt külső munkánkat befejeztük. Néhány napot még egy Csőkö- nye nevű színtiszta magyar nagyközségben töltöttük el a hivatalos anyag feldolgozása- , val. Az elöljáróságtól kaptunk egy helyiséget a községházán és azt rendezték be egyúttal szerény szállásunknak is.

Persze, a községbe vonulásunk idején a derék csökö- nyeiek éppen a disznótorok kedves mulatozásainak gyűr- köztek .neki.

gyik este meghívott bennünket egy ilyen nagyszabású háziünnepségre a község legtehetősebb gazdája.

Irtózatos lakomát kellett végigzabálnunk, és végignya- kalnunk. A községbeli első ragyásbanda húzta a köszöntőkhöz a tust és aztán a re- cepicét a további vigadalomhoz. A társaságban több szemrevaló falusi hölgy ült. A bútorokat sarokba taszigál- ták és akinek kedve tartotta és ép keze-lába volt, nekivetkezett a hacacárénak.

Tersánsxky J. JenSs

E

N. A. NYEKRASZOV :*

„Tegnap...“

Tegnap, mikor hat ára tájt Jártam a Széna téren,

ISgy fiatal parasztanyát Korbáccsal vertek épperC Nem sírt, nem volt egy hangja se. Csupán a korbács zúgott A Múzsát hívtam: »Látódat Verik a testvérhúgod J*

“1 1821. aeoesmper SO-én, ISO émeS eaelőtx szelet»« a XIX. század egyik legnagyobb orosz költője.

Pilinszky János :

KEZED, KEZEM

Hová rejtsem kezeimet?

Anya, a te kezedet örököltem, de királyságom, tydom, sens kívánó^ Lemondok hát, leköszönök a trónról, odahagyom a kéretlen hatalmat Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.

Ojra somrasincs, édesanyám

DOLQOZÓ FÉRFIAK

Eényi lássié tollraj)»

Furcsa vetélytárs

T

Én mint fiatal erő persze alaposan munkába álltam. Megforgattam még a vén háziasszonyt is nagy buzgósá- gomban. Eközben tűnt szemembe, hogy az egyik fiatal menyecske — mind között a legszebb — nem vesz részt a táncban. A férfiak közül egyik sem kéri fel őt. A tánc alatt kimegy, és gibicel a vén totyakoe bácsik preferáncá- náL

Mi ez?

Az egyik esökönyeí gazda ezt a felvilágosítást adta erre nekem:

Fogadalma van a szép Évikének. Semmi szép szót nem hallgat meg férfitól, és nem táncol soha többé. Amerikás lett két éve az ura, odaváxta őt is, de valami halálos szerencsétlenség érte. A szép Évi gyászt fogadott emiatt egész életére. Nézni sem tud egyik új kérőjére sem. Mert hogy akad neki? Haj-haj, több az elégné!...

udomásul vettem a dolgot. De ami miatt tovább is érdekelt, az volt, hogy a szép Évike pillantását többször határozott és kitüntető nyájassággal éreztem magamon.

Egyszer elmosolyodott, mikor összepillantottunk.

Erre fölkeltem, és hozzámentem, hogy táncra kérjem. Sző nélkül beleegyezett

A forduló után vettem észre, hogy a társaság általános feszült érdeklődése szegező- dik rám.- Ezúttal a községbeli segédjegyző magyarázta meg nekem, hogy a társaság figyelmének más oka is van, mint az, hogy, irigyelnek az Évike kegyeiért

— Nézzed, kedves barátom — adta felvilágosításait a segédjegyző —. nálunk, - Csökő- nvérs az az őszi divat, hogy férfiember szemet nem vethet egy idevalósi hölgyre, amíg a vetélvtársát le nem ütötte. Évikének kérője a falu legveszedelmesebb verekedője, Som Bálint Hát nem tudora, hogy az Évikévé! való csárdás nem kerül-« a bőrödbe.

— Én is ott leszek! — hencegtem.

Másnap délután már csomagoltunk a hivatalban. '

Egy béres kopog ránk és engem keres. De csakis négyszemközt óhaltja velem közölni küldetését. Hát félrevonulok vele, és akkor így kezdi:

—- Tiszteltet! az ifjú urat Éviké íénsasszony, és nagyon szívesen látná ma estére nálunk egy kis friss disznótorosra.

— Köszönöm! Elmegyek! bólintok, és némi borravalóval útj ara bocsátására a küldöncéi

De az csak áll, és a kalapját forgatva zavartan, végre ezt böki ki:

— Ne tessen ... izé... haragudni rám az ifjú úr... De én nem javallom, hogy hozzánk tessen jönni. Som Bálint, merthogy őt 'meg sem hivatta Évike hozzánk, alkalmasint meglesi az ifjúurat elmenet, és akkor jaj magának!...

Kicsikét megrezgett az inam. De épp azt lepleztem mérges rendreutasítással:

— Tartsa meg, fiam, a tanácsait. Isten áldja\

A disznótoron semmi nevezetes nem esett.

Évikével néhány ártatlan suttogást, egy-két kézszorítást, epekedő pillantást leszámítva nem jutottam többre a hódításban. Ellenben izgatott vita kerekedett közöttünk távozásomkor. Évike úgy hitte, hogy vetélytársam okvetlen utamat keresztezi hazamenet Hát a botrány kikerülése végett, büszkeségem félretevésévei, arra vett rá, hogy a kertjükön át szökjem haza.

Mondom, hurcolkodtunk már a községből, és nekem nagy összegű hivatalos pénz volt a belső zsebemben. Biztonságosabbnak hittem, ha magamnál hordom, mintsem a hivatal rozoga íróasztalának fiókjában hagyjam.

Hát amikor átugrottam a kertnek kerítésén, a nagy boríték, a hivatalos pénzzel együtt, kiesett a zsebemből.

Nem vettem észre hazafelé való vad iramodásom közben, csak pont a ház előtt. A rémület megdermesztett.

| irtelen közeledő alak rezzentett fel töprengésemből. Som Bálint volt, a vetélytársam.

Mindenre elszántan markoltam meg eléggé megbízható fegyveremet, agy drótszövéses bikacsököt.

Ámde legnagyobb meglepetésemre Som Bálint rámszólt:

— Ne mozdulj, te pema- hajder, mert akkor baj lesz. Ha egyszer szöksz előlem, nem piszkolom be veled a kezemet. Csak ezért jöttem utánad. Ne!

Elém lökte a borítékot a hivatalos pénzzel

— De hát igazán!.., Maga!... — dadogtam.

Som Bálint azonban megvetően legyintett, és Így szólt:

— Tán meglopnálak, rongyos? ... Elhord innét az ördög, tudom... Nincs több szavunk egymással...

Azzal már fordult, indult; és eltűnt a ház sarkánál

Soha visszásabb, megalá- zótíb lelkiállapotban nem le- ledzettem, mint ahogy ottmaradtam jóíehetetlen, bámulva.

grm

2111 LUC

H

SOMOGYI JSEFE.AP

"(aaáiaa®., 1ÄTL dAsasábíst 32.

1