Somogyi Néplap, 1971. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-13 / 268. szám
E gyszer egy sas került hozzánk a fegyházba. A kis pusztai sasok iajtájából való volt Valaki megsebezte, és behozta a fegyintézetbe. A rabok összesereglettek, és körülállták a kimerült madarat. Nem tudott röpülni szegény, jobb szárnyát úgy vonszolta maga után, s fél Iába ki volt ficamodva. Még emlékszem, hogyan tekintge- íett ide-oda, mérgesen figyelve a kíváncsiskodó tömeget Hajlott csőrét nyitogatta, készen arra, hogy lehetőleg drágán adja az életét. Miután a fegyen cék szétszéledtek, fél lábon sántítva és egészséges szárnyával csapkodva elbotorkált a fegy- ház legkülső sarkáig, ahol odalapult a kerítéshez. Ott gubbasztott teljes három hónapig, anélkül, hogy csak egyszer is elhagyta volna ezt a helyet. Eleinte gyakran jöttek a rabok, és még a kutyát fe ráuszítottál«. Sárik nagy dühvei rontott néki, de társaim legnagyobb mulatságára mégsem mert igazán rátörni. — Vad legény — mondták —", ez nem enged magához közéi senkit! Később a kutya már nem félt tőle, és ha erősen uszították, megtörtént, hogy elkapta a sas beteg szárnyát De a madár kemény csőrével és erős karmával teljes erőből védekezett. Behúzódott a megszokott sarkába, és egy sebzett király büszkeségévéi nézett a körülállókra. Végül is ráuntak. Senki sem törődött vele. Szinte elfelejtették. Mégis naponta friss víz meg hús került edényébe, tehát valaki gondozta. Először nem evett, néhány napig hozzá sem nyúlt az Dosztojevszkij: A sas eledelhez. Később elkezdett enni, de sohasem mások jelenlétében vagy kézbőL Sokszor figyeltem messziről. Ha senkit sem látott, és úgy érezte, hogy egyedül van, kibátorkodott a sarokból, és elsántikált a kerítés hosszában, úgy tíz-tizenkét lépést, majd visszafordult, mintha az egészet csupán a testmozgás kezdvéért tenné. Ha észrevett, teljes erőből ugrálva iparkodott vissza a megszokott helyére; felszegte a fejét és csőrével tátogatva, tollát borzolva, megállt, harcra készen. Bármit próbáltam is, akárhogy kedveskedtem is néki, nem tudtam megnyugtatni. Még húst sem fogadott el tőlem. Harapott, szárnyát verdeste, és minden mozdulatomat mérges, átható tekintettél figyelte Dühödte®, várta a halált. Nem bízott senkiben, és nem akart senkivel megbékélni E gy szép napon a raboknak ismét eszükbe jutott a fogoly sas, és noha két hónapig még csak nem is gondoltak rá, most egyszerre rokonszenv támadt bennük iránta. Ügy érezték, szabadon kellene ereszteni —■ Ha meg is döglik, legalább ne itt, a fegyházban! — mondták. Százötven éve született Dosztojevszkij Gyönyörködtek mindent láttató leírásaiban Százötven év választ el bennünket Dosztojevszkij születésétől, és 54 esztendő attól a naptól, amikor örökre eltűnt a régi Oroszország, amelyről oly keményen írt Dosztojevszkij, s mára csak a könyvek őrizték meg az író jellegzetes modelljeit is... Műveit* számtalan nyelvre lefordították, s azok magukra vonták a XIX. századi Európa figyelmét. Az olvasók elragadtatással gyönyörködtek mindent láttató leírásaiban. Vonzó volt az író személyisége azért is, mert ő az égvetlen. aki azután nyúlt a tollhoz, hogy a vesztőhely magasából tekintett le a világra. Mikor ő élt, még nyoma sem volt a lélektan tudományának. Léleklátísa - mégis szinte utolérhetetlen. A bűn igazi megbánását, az utat a bűnhődésen át az igazi megtisztulásig. a katarézisig senki nem ábrázolta úgv, mint ő. Szerintem még Tolsztoj is a Feltámadásban, az ő alakjai lelki síkiainak vetiiletén vezeti el a regénv szereplőit az, igazi megtisztuláshoz, a lelki feltámadáshoz. Hatott mondént mai íróinkra, költőinkre is. Az 5 nyomait, lélekábrázolását lehet feltalálni akár Thomas Mánn könyvében (Halál Velencében), akár Camus-ében (A pestis), vagy akár az egzisztencialista Jemn Paul Sartre-nak is egy-egy műiében Az Emlékiratok a holtak házából című könyvében például leírja« mikor halálra ítélték, társaival együtt szekereken — előre elkészített koporsókkal — kivitték őket a szentpétervári Szemjonov térre, a kivégzés színhelyére, s mialatt kivégzését várta, elvonult előtte egész élete. (A cári rendszer kegyetlenségeire jellemzően az utolsó pillanatban szólalt csak meg a kegyelmet jelentő kürt, és jelent meg a fehér lobogó.) Jóval .később .magam is vísz- szaemlékeztem erre a jelenetre, a buchenwaldi haláltáborban ugyanis egyszer végigéltem ezt, mikor egy alkalommal biztosra vettem, hogy megölnek, és halálomat vártam. Szinte minden alakja egy személyben démonian gonosz és angyalian jó; betegesen kegyetlen és egészségesen nemes lélek; a szenvedély ellenállás nélküli rabja és az önuralom mérhetetlen hőse. Dosztojevszkij mindent leírt a világnak, amit az emberről el lehet mondani. A reális valóságlátás, 3 lélek- ábrázolás és a költői fantázia ihletett nagy művésze volt. Gy. Z. C sokonai 1805. január 28-án bekövetkezett halála után a somogyiak mély részvéttel vették körül a nagy költő családját. A magybajomiak Csokonai iránt érzett tiszteletüket »emlékversben« akarták kifejezésre juttatni. Sárközy István Csokonai Józsefe ének küldött levelében erről így írt: »■Nem akarok magam soraival ... homályt okozni fényes emlékezetének, avagy drága gyöngyökkel készülő sírhalmára göröngyöt húzni. Reá bíztam én azt itt vélem egy faluba lakó Sógorom Horváth Ádám Urra, aki Poéta is, esmérősse is volt szintolyan mint én, ha Ba- ráttya nem lehetett is oly- lyan. Mely ha megkészülhet ... hozzá adom a magam jegyzéseit is, egynéhány sor verseimmel mellyeket akkor mindjárt írtam, hogy kora halála azon Kedves Jó Barátomnak könnyhullatások- vak szent csepjei facsart szemeimből.« Sárközy anyagi támogatást is nyújtott Csokonai édesanyjának. Kazinczynak is büszkén újságolta 1805. október 26-án küldött levelében, hogy ő tette Csokonait »es- meríessé«. Sajnálta. hogy Andrej Dobroiovszkij (Tallin): a* alma. (A Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítás anyagábtjO Halandóként halhatatlanul Abbahagyott versek egy varázslatos könyvszekrényből Aratta aiufoliás embléma és komoly szépségű antikva betűk a címlapon — Illyés Gyula meghökkentő új könyve az ABBAHAGYOTT VERSEK. Amit csak halhatatlanjaink halála után szokott megtenni az utókor: a verskísérleteket, a torzóként örökül maradó töredékeket most élő, alkotójuk bocsátotta szárnyra. Téma és műfaj szerint csoportosítva ő maga rendezte őket sajtó alá, s ő mondta ki a befejezetlen- ség rideg ítéletét is. A kötet félszáz lapján tizenhét oldalnyi a próza: bevezető a váteszi titkok rejtelmeibe. Azaz: emberi vallomások a költői alkatról, s önmagáról, műveiről, és a korról, amelyben él és alkot S így lebbent föl a művészi sámánkodásról, egy-egy irodalmi-lélektani titokról néhány fátyolíoszlányt, lám: -ennyi minden rejtőzhet egy be nem fejezett vers mögött, ennyi minden az író számára«. A bevezető Illyés önmaga élveboncolása, de úgy, hogy észrevétlen marad a vívódó önmarcangolás. Mert lenyűgözőén szellemes és tiszta okfejtésének igazságkeresése, és elbűvölő az a bölcs közvetlenség, amellyel szinte barátként, kézen fogva vezeti olvasóját, hogy a kívülállóknak is utat nyisson -a meg nem teremtett művek különös világába«. E hét tételes remek esszé után hét ciklusra osztva hetvenhét költeményt zár magába a kis kötet. Illyés az embert azzal döbbenti meg. aminek kimondását mindenki természetesnek gondolja: az igazsággal, E kötetben 'is ez az elbűvölő, a sámáni tett: az igazat mutatja föl, miközben témáiban az emberi világot ragadja meg. S mivél ez maga a bonyolultság, ő nem egyszerűen csak -tükröt tart éléje«, hanem a rendszerező-alkotó tevékenység fáradozásának sziszifuszi buzgalmával dolgozik is megváltoztatásán. Célratörően. S olyan megszállottság hitével, hogy a munka számára nemcsak robot, hanem -tervező — álmodó élvezet« is. « A bárom éve megjelent Fekete-fehér című kötet Illyés költészetének szikrázó fényű csúcsai mellett korábban nem ismert mélységeket is sejtet. Az élet-halál, szándék-tett, nemzet és emberiség vívódásai örvénylenek verssoraiban. S bár az egésznek rokonsága az új kötettel meglehetősen távoli, azoknak tökéletességére most mégis újabb fény- csővákaí vetnek az -újabbak«, az abbahagyottak. S ha az abbahagyott versekben sejthető is, hol van a hiány, itt ez a sejtelmesség színezi különös csillogásává, önmaguk valóságánál többet adóvá a verssorokat. S ez a válogatás bizonyítja ama korábbinak is sok-sok tételét De hát remekművek-e ezek a félbemaradt költemények? A költő jóelőre óv bennünket nehogy csalódjunk. Anyaguk nem veszendő, s értékük olyan, mint az ötvös aranyból készített remekműve — befejezetlenül! Dé talán még annál is több: a költői müvek szólni tudnák. -Mű az, amelynek élete, szívverése, valami lüktetése van« — így summázható erényük, s ebben* hasonlóak a -teljes« többihez. ... Megesküdtem, s halál Öve meg sem kaparint! Hogy bírom víg arccal Is, daccal is A végsőkig... harccal ki A küzdésre esküszik Illyés. Ez nála nem a madáchi tragikum életcélja, mert harcában a dacnál is erősebb fegyver a -vigasz«. S mert tiszta nyugalmú biztos szeme gyönyörködni tud a szépségben, -a habzó veszély kushadva nyalja lent a sziklapartot«. ismeretlen területen járok •— vallotta Illyés ezekről a versekről. Ismeretlen, mivel halállal, elmúlással, fenyegető sorssal néz szembe az ember. De küzdelmének az élet szépsége mindezek ellenére teljességet — ahogy ő mondja: -gyönyörű biztonságot« — ad. A múl! és jelen dinamikájában úgy hulláímzanak ezek a versek az elhulló múltból, a népvándorlás és az egyes történelmi események asszociálta jelen gondjaiig, az aggodalomig, a háború, -a rémmese, a képtelenség tengermélyéből fölmerülő« roncs arcáig (Csángók, Országomlás), ahogy akkor, azokban a napokban az emberek fölé magasodott a halál, amelyeknek mégis — mintegy halhatatlanul — halandóként is fölébe- kerűlt a jövőben bízó s küzdeni tudó emberiség. PILINSZKY JÁNOS; BALESET Madarak vérzik be a mennyet, cigányok és gyerekek léptei lyuggatják át a szerenádnál szűzibb kemény havat. De ez a szép, ez a gyönyörűségben ejtett örökös baleset. — Természetes, hogy egy ilye® büszke, szabad madár nem hagyja magát Ez nem tudja megszokni a börtönt — hajtogatták. — Bizony, ez másfajta, mint mi — jegyezte meg valaki — Látod, ezt eltaláltad; 6 madár, mi pedig emberek vagyunk. — A sgs, testvéreim, a hegy királya — kezdte a szép szavú Skuratov, de senki sem hallgatott rá. E gyszer ebédszünet után, mikor munkához hívta a fegyenceket a dob, felvették a sast, befogták a csőrét, mert vadul csapkodott maga körül, és kivitték magukkal a szabadba. Amikor elérkeztek a hegygerincre, az osztag húsz embere kíváncsian várta, merre tűnik el a madár. Mind-X annyiunkat furcsa öröm járt ál Mintha mi magunk szabadultunk volna. — Nézd, az ebadta dögét: az ember jót tesz vele, ő meg cserébe megharapja — mondta az, aki fogta, és szinte szerelmes tekintettel nézett rá. — Ereszd el Mikitka! — Ez még az ördögnek sem engedelmeskedik, ez a szabadságot kívánja, a valódi, az igazi szabadságot! A sast nagy ívben a hegyről a völgy felé lendítették. Hűvös, borús őszi nap volt. A csupasz mezőn süvített a szél, és kavarogva vitte a sárgult, száraz avart. A madár egyenesen előre szaladt, és beteg szárnyát lóbálva, minden erejével igyekezett menekülni tőlünk. A rabok érdeklődéssel figyelték, ahogy sántikálva nekiiramodott a rétnek. — Nézzétek csak! —mondta elgondolkozva az egyik! — Még csak vissza sem tekint! — szólt a másik. — Hát mit gondoltál? Majd megfordul, hogy megköszönje? — mondta a harmadik. — Igen, ez a szabadság, a boldogító szabadság! — Már nem is látni, testvérkéim! — Mit álltok: itt? Mars* — kiáltották a katonák. Lassan valamennyien munkához láttunk. Boldog Balázs fordítása CSOKONAI ÉS SOMOGYI KORTÁRSAI Kazinczy-levelek Sárközy Istvánhoz és Pálóczi Horváth Ádámhoz Csokonaihoz írott versével többet nem tehetett. Somogybán írta Csokonai-művéket is össze akarta gyűjteni, de »... lehetetlen az ötét bets- ülni nem eléggé tudók szekrényeiből eiöker estetni.« Kazinczy és Pálóczi Horváth Ádám levélváltásában is gyakran találkozunk Csokonai emlékével. Fel eleveníteti ték barátjuk szokásait, szavait. Az 1806. július 15-én kelt levélben Kazinczy a »német nadrág« történetét írja le. 1862 táján hozta ugyanis Párizsból Berényi György az »ott módiba jött csecsig érő« nadrágot. Ekkor volt divat a nőknél a vigánó, amit az asszonyok és lányok a mellük alatt kötöttek meg. Csokonai »kanviganónak« nevezte el az új divatú nadrágot A Csokonaival kapcsolatos vidám történetek sokáig »közszájon« forogtak Somogy vármegyében. Kazinczy a Magyar Kurírban Csokonai halála után visszaemlékezést írt költőtársáról. Mivel kifogásolta a népies stílust, a »deb- recenizmust«, maga ellen hangolta még azokat, akik néhány évvel korábban Csokonai-ellenesek voltak. A debreceniek és Csokonai »védelmében« ádáz gyűlölettel támadták Kazinczyt és csoportját, s az ellentétet még jobban kiélezte az úgynevezett Árkádia-per. A per során összecsapták az indulatok, — a polgárosító irányzat és a vidékies mara- diság csapott össze Csokonai síremlékének ürügyén. A somogyiak is állást foglaltak a vitában, Sárkány István álláspontját a következőkben fejtette ki: »Ha Debretzen restétli Árkádiát el vállalni, megmowta Horváth Ádám, hogy Somogy elvállalja. És mi állítunk néki oszlopot, ha csak festve és írva is a csurgói oskolába, mely meg marad addig, míg az oskola.* Pálóczi Horváth Ádám is »közbeszólt« a Hazai Tudósítások lapjain a »kő monumentum felül való« intézkedésekbe. Kijelentette, hogy Csokonai megérdemli a »tartós emlékezetet«, s elhatározta, hogy »Halottas Krónikáját« — a . meghalt barátok emlékét őrző versek sorát — folytatja. <— Veres András — volt csurgói diák — a kisebb jelentőségű és tehetségű somogyi költőkhöz hasonlóan »siratta« Csokonait — Sírversek címmel állított emléket a »nagy somogyi vendégnek«, s a »Múzsához« könyörög, hogy törje fél a koporsózárt, tüzes sugarát bocsássa a megholtra:-A’ menytől csak ez *“ mai Világ erőt vehessen Hogy ettől még egy néhai Csokocay szülessen-« Kölcsey 1814-ben írott kritikájának elhibázott ítéletei is felháborították Csokonai somogyi barátait Pálóczi Horváth Ádám a kritika meg jelenése után azonnal tollat ragadott. Helytelenítette, hogy olyan »tsinosult ízlésű tüdős«, mint Kölcsey nem a külföldi nevezetes költőket ismerteti — nagy tudását nem az irodalom népszerűsítésének szolgálatába állítja —, hanem »fitymálja« a nemzet nagy költőit. Csokonai nevében Kölcseyhez jam- busokban — »A meg-hait Csokonai Mihály az élő Kölcsey Ferencznek« címmel — írt verset. Szenvedélyes sorai Őszinte barátságról tanúskodnak, Csokonai értékeinek elismerését, emlékének h<yy- reájlítását szorgalmazza: Az »idő« Horváth Ádámot igazolja, de a kortársak Kölcsey kritikája nyomán Csokonaiban a »félresiklott tehetséget« látták. Kazinczy is Pálóczi Horváthoz írt levelében őszinte, de téves véleményt mondott Csokonai költészetéről: »Én neki kevés mívét ismerem, a’ mit kínos érzés nélkül olvashassanak el. Szörnyűségek vannak az ő verseiben.« Horváth Ádámot azonban nem tudta sepkf. meggyőzni Csokonai »hibáiról«, a támadások tüzében is hirdette: »Csokonay Tanítványom volt, s engem utóbb meggyőzött, mint a fiatal He- siodus a vén Homerust.« Csokonai — a nagy költő, az igaz barát, a vidám és szenvedő ember — alakja mélyen rögződött a kortársak emlékezetében. A múltnak akkor van jelentősége, ha a jelen számára is közvetít hatásokat Bóra Peren* SOMOGYI MfSPLAP fásáraap, I9TL november 14.
