Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1971-09-05 / 208. szám

Bajor Nagy Ernőt Robot-e a művelődés? Meditáció irodalmi művekről, művészetről és műveltségről Három különböző lap­ban megjelent három cikk­ből idézek: 1. »... márpedig nem szabad sajnálni a fáradsá­got az olvasástól, mert az olvasás az ismeretszerzés legfontosabb módja imég a televízió korában is...« 2. » __ez a színmű jó a lkotás, meggyőz» erővel mutat rá, hogy az ember a vadonból is paradicso­mot teremthet, s a közön­séget bevonja e teremtés folyamatába. 3. i*__ennek a festőnek l egfőbb témája a küzdés maga, így válik művészete is a szabaduló ember küz­delmének eszközévé, s lesz e küzdésben szövetsé­ges a néző is...« Három példa egyazon agi­tációs téveszme megnyilatko­zásából! Aki ugyanis komo­lyan veszi az idézett szava­kat, elfogadja azt a tételt, hogy az olvasás lényegében holmi jó szándékú többlet- munka a napi termelő tevé­kenység után. Ez a felfogás leegyszerűsíti a színház társa- dalamj hatását is, és olyan gondolatokat szeretne az ol­vasóba plántálni, hogy a szín­művészet a termelés egyik álcázott válfaja. És így to­vább ... Pedig az, aki könyvet fog a kezébe, azért teszi, mert olvasni jó. Mert az olvasás sorsok szövevényével, tájak szépségeivel, küzdelmek nagy- szerüsegevel ismertet meg. Kosztolányi ezt irta: Lelkem, ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János hűvös szavával mulatott. Mennyi akarat, vágy, szenvedély, barátság, ellen­ségeskedés, az igazságnak milyen szomja és a boldog­talanság milyen szorongató keserűsége van egyetlen olyan műben, mint például Tolsztoj Háború és békéje?! Az ember fölindultán követi útjukpn e könyv hőseit, azo­nosul velük és legszíveseb­ben útját állná a rájuk tö­rő balsorsnak, , Csak az nem jut eszébe, hogy e mű­vet végigolvasni munka. Kerék Imre két verse ŐSZ Szőlőlevél sárgul, megcsípi a dér. Kereng csapatokban csóka, seregély. Közeli hegy orma kék ködöt pipál. Csillámló ezüstben dereng a határ. Kukoricaszárral, tökkel megrakott szekér a terűtől nyögve csikorog. Üt mentén a fácánt rezzentik odább, pocsolyába holdul préselő paták. Pincék homályában a vén hegyi csősz gondjait feledni kicsit elidőz míg nyarat idéző telt hordó tövén árva tücsök babrál csonthegedűjén. A KERT Gyerekkori kert merre vagy Varjúszürke köd rejt előlem Rigóid elfelejtenek Lüktetsz már egy másik időben Tűzokádó napraforgóid hiányom észre sem veszik Őszök zuhognak Mosolyom mögé másik arc költözik. Egy idegen ül a hegyen A dérütött kopár világra holnemvolt szeles áprilisból ’Isiit az aranyeső ága Napjainkban gyakran ta­pasztaljuk, hogy a legnagyobb nyilvánosság előtt is sokan túlhangsúlyozzák az öninű- velés fáradságos voltát. Egyoldalúan csak a művelt­ség gyakorlati hasznáról be­szélnek és alig ejtenek szót arról, hogy például színház­ba menni ünnep és öröm, hogy szép képet szemlélni gyönyörűség, hogy idegen nyelven szót érteni valaki­vel nem csupán praktikus előny, hanem fölemelő ér­zés is, mert tágabbá lesz tő­le a világ. Kétségtelen, hogy korunk nagyszerű tudományos és technikai vívmányai elvá­laszthatatlanok azoktól a — kereken egy évszázada tar­tó — roppant pedagógiai erő­feszítésektől, amelyek világ­szerte százmilliókat vontak be az egyetemes oktatásba s tettek az általános emberi alapműveltség részesévé. Ezeknek a százmillióknak sorából kerültek ki a fölta­lálok, tudósok, akik messze az iskolák előtt jártak a világ megismerésében. Eladdig rej­tett összefüggéseket ismertek és tártak föl. Nekik köszön­hetjük, hogy az emberiség most már nemcsak fölfogja a mindenséget, de lassan be is járja azt, a végtelenség falán dörömböl. Igaz tehát, hogy a megszerzett ismeret végsősoron anyagi erővé vá­lik. Kinek jutott eszébe azonban olyasmi, hogy me­sét áhító gyermekének ezt mondja: hallgasd, kicsikém, a Hófehérke történetét, mert ettől egy lépésnyire van már az elbeszélés, attól pedig egy iramodás a regény, ami már abban is segít, hogy bo­nyolult társadalmi problé­mákban igazodj el a techni­kai és tudományos forrada­lom korában ... Inkább azt mondjuk mindannyian: hall­gasd a mesét, mert szép! Anatol France azt írta Epi- kuros kertje című munkájá­ban: »A művész szeresse az életet, és mutassa meg ne-- künk, hogy szép. Nélküle kételkednénk benne.« Azon lehetne vitatkozni, hogy az élet »csak úgy egy­szerűen« szép-e vagy sem. De elvitathatatlan, hogy a mű­vészet, általában a műveltség sok minden olyat ad a nyers élethez, ami alkalmas arra, hogy vonzóvá tegye azt. Vagy tízszer láttam már A néma leventét, és hamarjá­ban nem tudnám elmondani, mi szerepe volt Beppónak Agárdy Péter és Zilia sze­relmi históriájában. A darab kulcsmondatára azonban, mint valamennyi néző, én is emlékezem: »Az élet szép. Tenéked magyarázzam? ...« És ez azt is jelenti: a mű­vészet szép. És egy kicsit to­vább menve azt is, hogy a megismerés is szép. Ki ne ismerné azt a boldog pilla­natot, amikor világossá lett, számára egy matematikai törvény? Amikor tapintha- tóvá lett, szinte körüljárható lett egy korábban titokzatos, rejtett szabály? Olyan világban élünk, ame­lyikben nem mindig könnyű eligazodni. Diák koromban például kizárólag azok fut­balloztak, akiket boldogított a labdarúgás. Emlékszem — jóllehet akkor az NB I-ben nyílt profizmus dívott —, hogy a magyar labdarúgás akkori legnépszerűbb csillaga amatőr alapon játszott, kedv­telésből focizott. Vajon van-e ma NB Il-es játékos, aki minden anyagi érdek nélkül rúgja a bőrt? Nemrégiben arról olvastam lehangoló in­terjút (egy válogatott csa­tárral készítették), hogy az élvonalbeli játékosok bizo­nyos hányada csak a megél­hetésért sportol, örömöt már nem talál benne. E felé tartanók az önmű­veléssel is? Egy-két apró jel már ilyes­mire utal. Néhol már talál­kozunk a műveltség profesz- szionistáival is. A különböző szellemi vetélkedők részve­vőit már pénzzel vagy pénz­ben kifejezhető értékekkel kecsegtetik arra az esetre, ha eredményesen szerepelnek. Miként a beat-együttesek hi­vatásos együttesekké váltak az első Ki mit tud-ok? után, úgy ismeri meg lassan az or­szág azokat is, akik három percen belül kibarkockbázzák Kleopátra tűjét vagy a he- donizmus fogalmát. És nem érmet, dicsőséget vagy könyvjutalmat kapnak érte, hanem meglehetős összegű készpénzt. Lehet, hogy éljön az idő, amikor valamilyen rejtett alapból — amilyenek­ből a sportolóknak örökla­kást és hasonlókat vásárol­nak — leszurkolnak némi készpénzt az irodalombará­toknak is, azért, mért meg­tanulták a Nemzeti dalt?... Életemben már annyi min­den fordult elő, ami koráb­ban lehetetlennek rémlett, hogy félek: még ilyesmi is megeshet De a jó vers, a szép regény, az igazi műalko­tás e nélkül is utat talál majd a szívekhez és az ér­telemhez. Es az ember nem tekinti robotnak önnön mű­veltségének pallérozását. Mert a több tudás, a többé válás öröme legalább annyira hoz­zátartozik embervoltunk lé­nyegéhez, mint a társadalmat fölemelő munka és küzdés. Bencze József versei Ősszel fáj Ősszel fáj a fának levél nélkül élni, Napért sóvárogva az ég feketéllik. Virágok hiányát megsínyli a rét, gyenge lábad nyomát csókolja a szél. Nem csókolhatja meg levélajkam ágad, szél indulatától hulldogál a bánat. De rügyet hord szivem váltig tavaszodva, sárga őszi fényben a kedvem is lomha. Tegnap még nevettem sóvárgó madáron, most a boldogságom én is épp úgy bánom. Láttad volna anyám hulló könnyét érted, kibékültél volna biztos, örömére! János vitéz Tél-nyár fasorán túl mesék fiaként ismeretiem. Veszélyek útján nem fogta vissza esti nefelejcs-ég, egy gondolat volt álom-szép szerelme, (azóta mindig terelné), VILÁGNYI TÁVOLBAN LATOM, lassan kilép a holdvilágból „A középkor alkonya M. S. mester művel előtt. »A középkor alkonya« című kiál­lításáról. (Szépművészeti Múzeum.) (Selmeczi Tóth János felvétele.) HÁROM MINIATUR fl» annol A szomszédék kislánya bol­dogan újságolja, hogy meg­kérték a kezét. — & ki a vőlegény? — kérdezem. — Hát nem tudja? — Nem én. — Képzelje: egy angol? Ott áll mellette az édes­anyja is. Bohus Emőné, a Knézics utca tízbőL És bol­dog. Es az ő szeme is ezt reklámozza; »Képzelje, egy angol!« Én pedig a> legszívesebben így szólnék: »Kedveseim! Önök, ugye­bár, azt hiszik, hogy ezzel a szóval mindent elmondtak: egy angoL Ha az illető tör­ténésén magyar lenne, to­vábbi felvilágosítással szol­gálnának. Közölnék a szép­reményű úriember életkorát, -foglalkozását, származását, külső és belső előnyeit, mert mindezt fontosnak tartanák. Esetleg elejtenék, hogy az il­lető kopasz is egy kicsit, sajnos. De egy angolnál: elég az ő angolsága. Jóllehet ko­moly értesüléseim vannak arról, hogy Angliában több millió angol él, és a több millió angol — föltételezem — nem egyforma. Akadnak közöttük nagyon öreg ango­lok is, továbbá csúnyák, os­tobák és kedélybetegek. Egyik barátom szerint még félfülü angolok is vannak, ami ugye­bár, nem előny, sőt, némely angolok csatomatisztítással foglalkoznak, mert a csator­nákat Angliában is ki kell tisztítani. Perverz fantáziám­mal tehát el tudok képzelni egy hatvanöt éves, kopasz, három osztályt végzett és négyszeresen elvált, hat ne­veletlen gyermekű csatorna­tisztítót, aki kleptománia miatt ráadásul el is volt ítélve. De remélem, nem ő a boldog vőlegény.« Igen, ezt mondanám, ha az ember mindent elmondana, amit gondoL Ámde az ember jólnevelt, és így szól: — Nahát! Igazán? Egy an­gol? Gratulálok! És megy tovább, Mélypont A CSÓK GALÉRIÁBAN 1 ' ■ttlli# ttMt f# MHK !V'; Bér Rudolf festőművész kiállításáról. (Selmeczi Tóth János felvétele.) Tudod, mi a mélypont? Hajnalban baktatsz haza­felé valami sötét, külvárosi mellékutcán. Üres a járda, fáj a fejed, köd van; nyir­kos a kabátod, talán az eső is esik, és már egyfolytában szidod magad, hogy megint elbuktál: mi szükség erre? Miért nem maradtál otthon? De akkor észreveszed, hogy egy nő ballag előtted az ut­cán. Jóravaló nő nem lehet, azok ilyenkor alusznak vagy betájolva, mereven sietnek előre... Egyébként az arcát nem látod, csak a hátát meg a lá­bát, de ennyi is elég, ehhez az alakhoz aligha tartozik valamirevaló fej, amit érde­mes rnegnéaii. A háta görbe és alighanem kicsit puklis is. Igen, ez a nő maga a két lábon járó szerencsétlenség: egy ellenmonalisa, a termé­szet öngólja, a teremtés gik- szere. Életkora? Kora nincs. Az abszolút szépség és az abszolút rútság mindig kor­talan ... Mondom, egy nő megy előt­ted az utcán. Lassan megy, nem siet, ráért. Tudja, hogy rajta már csak a csoda se­gíthet. S ekkor hirtelen eszedbe jut: mi történnék, ha ez a csoda te lennél? Ha leszólítaná«... Nem mintha akarnál tőle valamit. — Egek Ura! —, csak szána­lomból, emberi könyörület- ből, meg azért, hogy meg­büntesd magad. Elvégre ő is ember, bármi volt a foglal­kozása, néki is lehet egyszer egy jő napja. Hadd örül­jön. Te pedig úgysem érde­melsz kíméletet. Legalább szembenézel a valósággal: itt tartasz, vén tekergő, az ör­dög kibicsaklott húgánál, ide süllyedtél!... Ezt gondolod, s még tétovázol, még pár perc kegyelmet adsz magadnak, aztán nekilódulsz, és múltad, jelened, jövőd, egész léted keserves szégyenére a nő mellé lépsz: »Bocsánat!« — mondod halkan, és tisztelet­tudóan, az illemkódex ide­vágó bekezdése szerint. — »Bocsánat, nem zavarom?« Meglepődést vársz. Hálát, Talán kézcsőkot is. A nő rád néz, végigmér tetőtől talpig, fölbecsül, s rádvillantva szörnyű viplafogait, így szól: — »Mit képzel?« — Majd némi gondolkozás után. »Strici!«. Kritikusok figyelmébe Ugyanazt a tárgyat nagyon egyszerűen és nagyon bonyo­lultan is meg lehet fogal­mazni. ízlés dolga, hogy ki melyiket választja. Íme egy példa: »Egy henger alakú, alsó végén hegyes testtel, bal mellső végtagom rögzítése és jobb karom merőleges irá­nyú mozgatása révén erős, ütemes nyomást gyakoroltam egy mesterséges kövekből, kötőanyaggal létrehozott szer­kezetre, s így megtörve a felület ellenállását, lehetővé tettem, hogy a henger alakú test az emberi lakhelyek kö- rülzárására szolgáló szerke­zetbe behatoljon, s ott tartós szilárd helyzetet foglaljon «1.« Ez a megfogalmazás fá­rasztó ugyan, de célravezető; a szerző szakértelmét, ala­posságát, szellemi munkabí­rását bizonyítja. Ámde túlzott szerénysé­gem, lustaságom, valamint az idő rövidsége néha a köny- nyebb megoldásra csábít. Ilyenkor így fogalmazok: »Egy szöget bevertem a falba,« Galsaí Pongrác SOMOGYI NÉPLAP Y&sáraaft, 1S7L exepiestibet S. a

Next

/
Thumbnails
Contents