Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-19 / 220. szám
Naponta megküzdeni a világ Jelenségeivel Illúziók nélkül — Bartók Divertimentója Űrügyén — utóbb eltompítják az embert Pátzay Pál hetvenöt éves A „fliertlmento* kifejezés — tudjuk — szórakozást jelent A múltkor, egy társaságban lemezjátszóval meghallgattuk Bartók »Divertimento« című alkotását és utána vitával szórakoztunk. És a vita tárgya éppen az volt, vajon a mindenkinek oly szükséges szórakozás feltétlenül együtt jár-e azzal, hogy sz$t kell szórni magunkat gondolatainkat érzéseinket? Megállapodtunk abban, hogy a szellem is megköveteli a maga pihenését, hogy nem lehet mindig a végsőkig koncentrálni, s az egész lét feladataival birkózni Rá keltett jönnünk azonban — és nem utolsósorban a bizonyos szórakozásokat gúnyos idézőjelbe tevő Bartók- mű hatására is —, hogy gyakran, amikor azt hisszük, no most pihenünk, különböző közhelyek és hamis érzések nagyonis serényen munkálkodnak bennünk. Nem a semmit tesszük ilyenkor — ez néha jó volna, a teljes kikapcsolódás használna testünknek, lelkűnknek —, hanem azt a sékélyes, felszínes valakit erősítjük, aki nem képes bátran élni, hasznosan dolgozni, és okosan pihenni, mert különböző rossz beidegzések fogva tartják. Kaloda - ba zárja a »többnyire lelki lapulásra késztető« múltnak az a hatalma, az a »beletörődése az áléletbe«, amelyről a »Divertimento«-ról írt kritikájában Tóth Aladár, a néhány éve elhunyt, kiváló zenetudós beszélt A leggyernek?bbT látszólag primitív játékokkal is szabad és lehet szórakozni — szűrtük le a Bartók-műtől ösztönzött, felfrissítő beszélgetésből —, ám a »sírva viga- dás«, a »szétrúgom a világ oldalát«, a »száz szál gyertyát ide az asztalra« meg az ehhez hasonló érzések és indulatok kultusza éppenhogy nem feledteti, hanem aktivizálja bennünk az olcsó sóhajok és óhajok — mondjuk így — romantikáját. Vannak, akik nem tudják, de nem is kívánják a XX. század magyar világgéniuszától megtanulni, hogy korunk a nagy drámák és a nagy remények kora. Vannak, akik felületes es kusza ismereteik, egész szórakoztató életfilozófiájuk — pontosabb azonban, ha így mondjuk: közérzetük — közegébe zárják Bartók nevét is, amelyet »ismernek«, mivel divat ismerni és elismerni is. Esetleg odáig is elmennek, hogy szólnak valamit a világ bartóki disszonanciájáról, ám arról, hogy van nehéz, küzdelmes, teljes emberségünket igénybevevő kiút és hogy éppen ez a legigazibb mondanivalója Bartók művészetének, arról már nem vesznek tudomást. Nem kevésbé felületesen közelednek azonban Bartókhoz azok is, akik — különösen évfordulók alkalmából — elfogadják azt, amit Bartók a népdalok tiszta forrásából merített, de gyanakszanak a disszonáns hangokra Nem veszik észre: a bartóki reményt éppen az hitelesíti, hogy ez a művész nem fordította el fejét a valóság kínzó ellentmondásaitól, felismerte, hogy a jobb világért vívott harc nem pusztán elhatározás és lelkesedés dolga. Bartók nemigen kommentálta műveit Ö a zene anyanyelvén fejezte ki gondolatait. Életművéből azonban az a gondolat sugárzik, amelyet egyik kortársa, a fényért vívott győztes csatát, de a pokoljárást is jól ismerő Károlyi Mihály így fogalmazott meg: »Hit, illúziók nélkül.« Illúziókkal — persze — kényelmesebb. Az illúziók azonban élőbbLehet, hogy jobb marad a közérzetünk, de a világot rosszabbul látjuk. Az érzékeny morálnak és a mélyebb összefüggésre kíváncsi értelemnek naponta kell megküzdenie a jelenségek világával és a világ jelenségeivel. És ez alól a »jákobi birkózás« alól nem vonhatják ki magukat azok sem, akik az illúziókhoz menekülnek. Az elmúlt években tényleg K sokat tettünk azért, hogy »megdolgozzunk Bartókért«. És itt most nem annyira a különböző rendezvényekre — köztük középiskolás diákok Bartók életével és művével kapcsolatos nagyszerű versenyeire — gondolok, hanem arra, hogy közvéleményünk jobban, elmélyültebben kapcsolódik az ember, a népek felemelésének gondolatához, mint régebben. És arra is, hogy már nem a »mindennap győzelem« lelkesítőnek tűnő — valójában lefegyverző — illúziójának közegében élünk és mozgunk. Antal Gábor A SZÉKESFEHÉRVÁRI huszáremlékmű, a pécsi Hunyadi-szobor, a budapesti Sportlovas, a Felvonulás téri monumentális Lenin-emlékmű, a nyíregyházi, a debreceni, az ózdi felszabadulási emlékmű, a kazincbarcikai Munkácsy-szobor és még számos, megkapó szépségű köztéri szobor, portré, kisplasztika alkotója, Pátzay Pál 75 éves... A kétszeres Kossuth- díjas, a Népköztársaság zászlórendjével kitüntetett kiváló művész, a Képzőművészeti Főiskola tanára különösen az utóbbi negyed században gazdagította életünket sok értékes alkotással. A második világháború alatt Villám utcai műtermében huszonnégy év munkája pusztult el! S ahogy az ország kiheverte a mérhetetlen károkat, népünk új rendet, új világot teremtett, úgy lett részese Pátzay Pál művészete is az újjászületésnek, a teremtő életnek. A felszabadulás óta nem volt önálló, gyűjteményes kiállítása, mégis szüntelen jelen volt képzőművészeti életünkben, vidéki városokban; a fővárosban felállított köztéri szobrai előtt százak és százak állnak meg naponta; kisplasztikáival, portréival, érmeivel pedig a nemzetközi kiállításokon találkozhattunk. EMBERI ÉS MŰVÉSZI pályája nagy világégéseken, világháborúkon, forradalmakon át vezetett. De mindig tudta, hol a helye, nemcsak alkotásaival, közéleti szerepléseivel; magatartásával is mindig a haladást szolgálta. 1919-ben, amikor részt vállalt a művészeti direktórium munkájában, 1942-ben, amikor elkészítette az antifasiszta mozgalom emblémáját. Tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd Franciaországban és Olaszországban végezte. A hellén kultúra emlőin nevelkedett, s egész pályáján arra törekedett, hogy azt mutassa meg, ami szép az emberben: az arcra kisugárzó szellemiséget, a nemes testformákat. Mindig olyan művek létrehozásán fáradozott, amelyek érthetőek, időtállóak, maradandó élményt adnak a szemlélőnek. Tanítványai is megszokták, hogy közölnivalóját nemcsak alkotásaiban, de a köznapi társalgásban világoséin fejti ki. Több mint negyed százada Kény érszegő oktat-nevel a Képzőművészeit Főiskolán. Művészgenerációk sora kerül ki keze alól. Számos tanítványa számára nemcsak példa: mérték is. ALKOTÁSAI, noha a nemes szépségű, klasszikus formák felé tárulkoznak, sosem lezárt szépségek hordozói. A mester nagy tudással, tapasztalással ötvözi, egyesíti mindazokat az eredményeket, melyeket a kor, a technika fejlődése hozott a képalkotás, a térplasztika kifejezőrendszerébe A tömör formaképzés, a ritmikus tagolás jellemző rá. A Kenyérszegő, a Bánat, az Anyaság, a Család, a Kígyóbűvölő, az Integető — az élet megkapóan szép mindennapi pillanatait ragadja meg művészi erővel és emeli szimbólummá. Pátzay nagy belső fegyelemmel alkot, különleges gonddal dolgozza ki a legapróbb részleteket, felületeket is. Szoros barátság fűzte nagy írókhoz, zeneszerzőkhöz, s más alkotó- és előadóművészekhez. Gyakran ihlették alkotásra irodalmi, zenei élmények, drága elmékű barátok: Babits, Kosztolányi, Móricz, Karinthy, Kodály. Pátzay Pál minden idegsz|-í Iával benne él mindennapjainkban. S figyelő tekintete nem kerüli el közéleti gondjainkat, örömeinket, meghitt hangulatú, baráti beszélgetésekben is mindig úgy fogalmaz hogy a hangsúly a lényegen van. Az egész nép életére kiható események, gondok foglalkoztatják, a nagy család, a társadalom közös örömei, feladatai hevítik. Hamar Imre Ténagy Sándor QYÖNYÖRO idő (Részletek) Homályos dél: szerelem, ifjúság anyaföldje, gyönyörű idő, amikor megvakulsz, ha bármire nézel, amikor a tekintetnek kicsi az ég, az ölelésnek a föld, amikor minden betölti sorsát: csak azért élsz, hogy szeress, hogy folytatódj percről percre, megszüless, kinyílj, amikor tesvtére vagy mindennek a földön, nem kell gyűlölni, nincs mit elrejteni, olyan tiszta vagy, mint a hajnali levegő nyers húsa s olyan friss, mint a létezés reménye a sejtek útjain... Ö gyönyörű idő, elégetsz, meg semmisítse — mégis maradj; Mi lenne velem a te megváltó kínjaid nélkül, mi lenne érzékszerveimmel, ha nem tündérkednél velük, mit erezhetnék a te tested nélkül, tudnék-e valamit magamról, mit tehetnék a halál mocskoló szándéka ellen, ha nem te védenél és bizonyítanál? Szeretlek, mint kiszáradt folyómeder a vizet, lélegzetvételt a fuldokló, eső irgalmát a növény — Végzem pontosan legfőbb dolgomat: szeretlek — Nincs napom, órám, percem, hogy ne téged szeretnélek, vízben, kenyérben, levegőben, a megérintett tárgyakban vagy jelen s önmagámban, mert felismertelek — Erő vagy, gyönyörű esély: nincs remény a szabadulásra •— Végzem pontosan legfőbb dolgomat, hogy szolgáljalak. A két ház között letelepedett gyerekcsoport előtt iskolaköpenyes lány áll, és hadonászva mesél. Szemüveg van rajta, a bal üvege homályos, és ó enyhén elfordítva tartja a fejét, mintha még nem szokott volna hozzá egészen. A házak újak, négyemeletesek, szürkék, és siváran csúnyák. A háttérben az újabban épült magasházak színes, erkélyek játékával oldott síkú tornyai emelkednek. Oda a napokban költöztek be a lakók. A két négyemeletes a szegény rokon: öt éve, hogy elkészültek. Szövetkezeti házak, lakótelep Pest egyik elővárosában. Az autóút túlsó oldalán dombos-gödrös, üres telkek, vadul hajtó zömök billenőteherautók hordják rájuk a hulladékot, viszik el a földet. Ma még szabad terep: a lakótelep hulláma előbb vagy utóbb átcsap az autóúton, és elnyeli ezt is, nem áll meg a vasúti töltésig. A két ház közötti téglalap alakú terület — egy csík fű, egy sáv beton és egy kis négyzetnyi homokozó — a gyerekeknek játszótér, sportpálya, klub, a társadalmi élet központja. Nyáron itt telik el a java idejük. Tizenhét gyerek van a két házban. Átlagos életkoruk négy év. A lakók öt éve költöztek be. Van egy-két nagyobb, egy-két kisebb gyerek. Két korosztály él itt: Lengyel Péter: HOMÁLYOS SZEMÜVEG ők és a szüleik. Átmenet — kamasz, egyetemista — még véletlenül sincs. A tizenhét gyerekből négyet Zsoltnak hívnak, kettőt Mónikának, kettőt Beának, a többit másképpen. Ezen a szombat délutánon megtelik a két ház közötti téglalap: ilyenkor már itthon van mindenki. Zsuzsa az iskolás, a legidősebbek közül való. Ha itthon van, körülötte zajlik az élet Fiús, vereke- dős. M ost a fűvön hadonászva a legfrissebb újdonságról tájékoztatja a maga köré gyűjtött kupacnyi négyévest: a Három Méter Kövér Asszonyról. — Három méter kövér volt de komolyan. Biztos hogy igaz, az újság írta. Most halt meg, és nem tudtak koporsót találni neki, és külön kellett csináltatni ... Az asszonynak egy külön ajtaja volt, azon ment ki mindig, a ház hátulsó oldalán, hogy senki se lássa. És a ruhájához kilenc méter anyag kellett, és két kiló kenyeret evett meg reggelire, és mindig három székre ült le egyszerre... öt perccel később a kicsik egymást túlkiabálva, visítaz- va cifrázzák; — Az uszodába meg biztos be se engedték, mert kilocs- csant volna! — És mekkora volt az ágya! — A tányérja meg a kanala! — A fogsora a pohárban! Észre sem veszik, hogy Zsuzsa eltűnt közülük. Hemperegnek a fűben a gyönyörűségtől... Tényleg, hogy valaki ilyen kövér legyen ... Később ismét felbukkan Zsuzsa. Csípőre tett kézzel áll meg a földön ülők előtt. Dobbant egyet Mind ránéz. Zsuzsa szétterpesztve megveti a lábát Egyik pillanatról a másikra erőszakos harmincötéves lesz az arca. A száját nagyra tátva, végtelenül undok, nyersen felnőtt hangon rikácsolja: — »Minek jöttél fel ilyen hamar? Megmondtam százszor, hogy majd, ha hívlak!« — És a kezét leeresztve, újra nyolcévesen: — Mindig csak ezt mondja az anyukám... Szombat délutánonként vendége van. Zsuzsa szülei egy éve váltak eL Az apa elköltözött Zsuzsa azután ott lófrál az udvaron. Becsömget valamelyik gyerekéit. Televíziózik valahol, míg el nem küldik. Ötpercenként elmegy az autóbehajtóra, onnan látni, hogy ég-e már a villany a nagyszobában. Akkor mehet föL A szemüvege új. A héten derült ki, hogy rossz a szeme. Nagyon elhanyagolt állapotban volt már, a tanító néni vette észre, s ő vitte el az orvoshoz is. Egyenként felhívják a gyerekeket Már csak az egyik Zsolti tartózkodik a homokozó környékén. Életkora négy év. Ö is egyedül van otthon egész nap. Nyáron—ősszel, amíg jó az idő reggel kilenctől este hétig a két ház között lézeng egy vödörrel, lapáttal és a három formájával. Ma délután sütött a nap. Zsolton egy szál fecske van, kis piros csíkkal, féloldalasán. Kezében a vödör, ott áll a kerítésnél, amikor Zsuzsa a szomszéd házból megint lejön. Televíziózott Beáéknál, de most már vacsoráznak. Ahogy leér, körülnéz az üres udvarban. Fejét közben elfordítja a homályos üveg irányában, majd határozottan kézen fogja Zsoltot. — Tedd le a vödröt, kicsi fiam! El kell mennünk a szemészetre, az esztékába. Zsolt ledobja a vödröt — Gyere, így, gyalog megyünk, közel van... Itt jobbra. Most föl a liften. A szemészet merre van, tessék mondani! Köszönöm szépen— Arra megyünk, Zsoltikám. — Megállnak a homokozó betonpereménél. — Most egy kicsit vámunk kell, leülsz szépen. Jó? L eülnek. Szalad az idő; alig telik bele négy—öt perc, már rajtuk a sor. — Gyere, fiam, mi következünk. Zsolt feláll, nyújtja a kezét. A betonkocka szemben levő sarkánál érkeznek meg. — így, ide üljél le szépen! — A fiú leül, szandálos lába elmerül a homokban. — Most takard el a jobb szemedet —, nem azt, te hülye, az a bal! így. És most szépen olvasd a legelső sorral kezdve, ahogy a pálcával mutatom. Zsuzsa hátrál öt lépést. Feltárja a nagy címbetűs újságot, s ceruzával mutatja a felső sort Sötétedik lassan. Zsolt ültében előre támaszkodik a bal térdére, a jobb szemét eltakarja, a másikat szigorúan összehúzza, egv kissé oldalt fordítja a fejét, ahogy Zsuzsa az új szemüvegében, és aztán folyamatosan olvas: — Végállo-más-borárostér- hármaskész-incjul-albérlete- ket-viteldíjakat kérem felmutatni... Bencze József: Madonnám Igéző Múzsám, sértett szívű társam, gyolcsba takart derekú nádszál, szép ez a szerelem, ne rontsuk el képzelgős féltékenységgel. Nékünk fáradt daccal, ha lenéz is a világ esettségünkért, büszkén kell vállalni egymást, s a sok tolakodó nézéstől megóvni lelkünk. Nem szégyen ez a szerelem, de jog, kincs, erő, hatalom, én megtartom, betartom, hogy csak te vagy mindenütt Elfordított fejem, most utat keres elfordított szívem józanul gyónja álmatag tettét. Madonnám kísértés volt e késztetés, de nem szégyen e szerelem, s hidd már végre, hogy csak te vagy létező s örök nekem. Anna a te lényed vérembe rejtem, teád — mint anyámét, mely élni tanított — sohasem felejtem«OWOGTI SfBPLAP tRysferaag, 1971. nrgrtwWhay ÍR
