Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1971-08-27 / 200. szám
A VÁLLALAT nevében ellenében Nem, nem azokról van szó, akik egy-egy vállalat neve mögé bújva, hivatalos papírokat — bélyegzőket fölhasználva próbálják megsütni ki- sebb-nagyobb (legtöbbször nagyobb) pecsenyéjüket. Ténykedésüket végűi is a hírlapok bűnügyi rovata — vagy éppen a Kék fény műsora — nyugtázza, a fizetséget pedig a bíróság méri ki. Csalók, üzérkedők, szélhámosok ocsúját könnyű a tisztességesek búzájától elválasztani, oly nyilvánvaló a különbség. Nehezebb a dolog akkor, amikor a tisztes szándék, a jó akarat, a becsületes igyekezet siklik rossz útra, nyúl csorba eszközökhöz. Sajnos, nem ritka eset ez, és gyakorisága mellett rejtettsége — mert hisz a törvény, a jog formáján nem esik sérelem — hordja magában a veszélyt, Azt, hogy tudomásul vesszük ... Történt, hogy az egyik vállalat öregecske műhelycsarnokának a teteje megroppant. Kérlelés, szaladgálás, rimán- kodás... mert a csarnokban termelni kell, nem állhatnak le a gépek, nem tétlenkedhetnek az emberek. A tető reparálásában jártas cégek csak hümmögtek. Nem nagy munka, talán ha két hétre futja. No, meg az anyag, a fölvonulás, emelőbika építése ... Végül is az egyik cég osztályvezetője kibökte: ha a megrendelő sürgősségi felárat fizet, akkor megcsinálják. Mi mást tehetett volna a szorult helyzetben lévő igazgató? Mint mondta: akár az ördöggel ' is szövetséget köt, csak a csarnok teteje meglegyen. S itt még nem is az ördöggel kellett szövetkeznie, csak... Csak tudomásul kellett vennie, hogy kihasználják szorult helyzetét; olyasvalamiért vasalnak be tőle több pénzt, aminek fejében a másik vállalat semmit nem ad. Mégis fizetett. Bárki is mi mást tehetett volna? Erről van hát szó. Azokról a vállalati emberekről — hol az igazgatóról, hol a főmérnökről, hol az osztályvezetőről, az áruforgalmi vagy termelési előadóról —, akik nem a maguk zsebére sajtolják vagy sajtolgatják ki másoktól a forintot, hanem cégük javát szolgálva. — Legalább is így vélik. E furcsa nézőpont üzleti sikerré avatja a számlákhoz hozzácsapott ilyen meg amolyan felárakat, ügyes nyereségnövelő manővernek tünteti fel a silányabb termék magasabb osztályba sorolását elsó- zását, haszonnal könyveli el a bajbajutottól bevasalt többletforintokat, könnyen találnak nevet a gyereknek. Hol sürgősségi felárnak, csomagolásipótléknak, hol nehéz körülmények között végzett szerelésnek, különleges technológiának hívják, ezer más mellett. Mert soknevű a gyerek. Ám ettől még mindig kacskakezű, s mindkét lábára sánta. Látják ezt, tudják ezt azok is, akik úgy tesznek, mintha nem vennék észre. Ha látják s tudják, miért nem kiabálják világgá? Mert holnap meg holnapután is ugyanazon az ajtón kell kopogtatniuk, s ha előtte való nap kibeszélték a csúfságot, vajon azután bebocsátják-e őket? Ma még a monopolhelyzet a termékek egy részénél, a termelői-kivitelezői kapacitásoknál meglévő szűkösség szinte kínálja az alkalmat arra, hogy vastagabban fogjon a ceruza, és az összeadásba, szorzásba olyan tételek is bekerüljenek, amelyeket a formális jog szerint nem, valójában azonban annál inkább kifogásolni lehetne, ha... Ha a megrendelő — a munkára, termékre, szolgáltatásra szerződő — válogathatna a cégek kínálatai között; ha nem a kényszer sarkallná, ha nem kínlódna kutyaszorítótóban. S fizeti hát inkább a többet, szemethúny a követelőzés fölött, mert még többet vesztene — megakadt munka, félbehagyott termék, késedelmes szállítás fejében —, ha másként próbálkozna. Jól teszik-e ezek szerint az élelmesek, hogy »megragadják a lehetőséget«? Az erkölcsi oldaláról nézve — s aligha kell bizonygatni, hogy miért — semmiképpen. Ugyanaz a szülő, s a népgazdaság két gyermeke kerül szembe egymással, mégpedig nem a jogos érdekek alapján, hanem az eltérő helyzet miatt. Persze, még itt is visszaüthet a dolog, mert ma nekem, holnap neked... Talán a gazdasági haszon menti, magyarázza az erkölcsön esett csorbát? Nem, nem, és nem! A vállalat nem néhány hétre kinyitott zöldségesbódé, ahol az árus úgy véli: utánam a vízözön. A vállalat nevében így föllépők azért cselekednek a vállalat ellenében, mert a legfontosabb: a cég hitelét, rangját, tisztességét, azaz megbízhatóságát viszik — látszólag kockázat nélkül — vásárra. A holnapot meg a hol- naputánt tékozolják, bár úgy véik, hogy jót cselekednek. A gazdasági körülmények változnak, a monopolhelyzet múlandó dicsőség, ahogy a bizonyos termékekben, kapacitásokban meglévő szűkösség sem örökké tartó. Aki gondol a holnapra, az ma sem tesz úgy, hogy abból holnap hátránya legyen. Ezt feledik el a vállalat nevében, de a vállalat ellenében eljáró ügyintéző, szerződést kötő, döntő, aláíró emberek. S ezért hat majd meglepetésként számukra, ha a mai több velapadt elapad holnapra meg holnaputánra, ha a többől — az így szerzett többől — rangban, becsületben, üzleti hitelben (azaz pénzben is) kevesebb lesz. M. O. EMELTÉK AZ ÉTKEZÉSI HOZZÁJÁRULÁST Megbecsülik a törzsgárdát A somogyi építőipari vállalatok ötéves tervének és kollektív szerződésének tapasztalatai Először készítettek öt évre szóló tervet a vállalatok. Ilyen hosszú időre az idén készült először kollektív szerződés is. Maga ez a tény is indokolja, hogy az eddiginél is nagyobb figyelmet fordítsunk ezekre. Az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Ddolgozók Szakszervezetének Somogy megyei Bizottsága tegnapi ülésén a munka néhány jellemző vonásét tárgyalta meg. Megállapították, hogy a kivitelezést végző vállalatok az országos 11 százalékos termelésfelfutás helyett a mostani tervidőszak végére 57 százalékkal kívánják növelni termelésüket. Ez azt jelenti, hogy mintegy 4,4 milliárd forint értékű építési, szerelési munkát végez el a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat, a Tanácsi Magas- és Mélyépítő. Vállalat, valamint a Közúti Építő Vállalat Ez a harmadik ötéves tervben elvégzettnél 1,9 milliárd forinttal több. Mindezt természetesen csak megfelelő — termelő jellegű — beruházással lehet elérni. A tanácsi és az állami építőipari vállalat erre a célra a tervidőszakban összesen 180 millió forintot fordít, a megyei tanács 80 millió forintos támogatását is beleszámítva. A Tégla- és Cserépipari Vállalat termelésnövekedése viszont 26 százalékkal alatta marad az ágazati szintnek. A tervezés indoklásában a vállalat a földhiányt és az elavult berendezéseket említi. A mostani ötéves tervidőszakban három téglagyárat kell emiatt leállítani, s ez 14 millió kisméretű téglával kevesebbet jelent. Természetesen az is igaz, hogy Kaposvár környékén ez időszakban felépül egy évi 30 millió kisméretű tégla gyártására alkalmas, korszerűen felszerelt gyár is. Egy tény: a téglaiparnak és a magasépítést végző vállalatoknak nagyon össze kell fogniuk, hogy az öt év alatt átadásra tervezett 4313 lakás elkészüljön. A lakásépítési kapacitás ilyen gyors ütemű fejlesztése még egyik vállalat történetében sem volt. Mindezt természetesen csak korszerű technológiával lehet megvalósítani. A két vállalat által megépítendő lakások 92 százaléka már így készüL Addig, amíg a termelés az ágazati előirányzatnál gyorsabb ütemben nő, a létszámnövekedés ezzel azonos lesz a tervek szerint. A kivitelező vállalatok 737 munkás felvételével számolnák. A téglagyárakban pedig a jelenleginél nem dolgoznak többen. Mindez érthető is: a férfi munkaerőtartalékkal — erre van szüksége ezeknek a vállalatoknak — a következő években sem lehet számolni. A vállalatok az eddigieknél fokozottabb mértékben törekednek a hatékonyabb munkára, a termelékenység növelésére. A somogyi építőiparban — hasonlóan az országos célkitűzésekhez — a termelés növekedése 65—71 százalékban a termelékenység növekedéséből adódik. E feladatok megoldása az építőiparban és építőanyagiparban dolgozó munkásakra vár. A tervek a lehetőségeket is tartalmazzák; s a jövedelmek a kivitelező vállalatoknál meghaladják az ágazati tervben előírt 24 százalékot. (Kivéve a Tégla- és Cserépipari Vállalatot, ahol az egy emberre számított jövedelem- növekedés nem éri el a tervezett bérszínvonal emelkedését.) A nagyobb nyereséget a vállalatok egy sor — régóta vajúdó — szociális gond megoldására is felhasználják. A kollektív szerződések tanúsága szerint a törzsgárda fokozottabb megbecsülésére törekednek. A legtöbb helyen a bérarányos nyereségen felül anyagilag is jutalmazzák a vállalathoz hű munkásokat. Jelentősebb összeggel növelték legtöbb. helyen az étkezési hozzájárulás mértékét, s a szociális, kulturális célokat szolgáló összegeket A két építőipari vállalat a központi telep építésére, munkásszállásokra is több pénzt fordít. Több intézkedés született a nők, a gyermekes anyák és a fiatalkorúak helyzetének javítására: csaknem mindenütt bővült azoknak a munkaköröknek a száma, ahol — mert ártalmas lehet — nem szabad foglalkoztatni őket. Mindez azt bizonyítja, hogy a vállalatok — a lehetőségeiket figyelembe véve — többet törődnek munkásaikkal. K. L. Deszkalapra írva: Üzenet az élőknek Omló falak között, kicsiny rejtekhelyen arasznyi deszkalap. Az egyik oldala szálkás, a másik simára gyalulva. S ezen elmosódott, ácsceruzával rótt, nehezei) olvasható szavak: »Itt dalgozat Lengyel Menekült. 1939—1944. Dymanusz János, Krakov, ul. Kurkova 5. sz.« — Üzenet a deszkalapon — ezzel a címmel emlékezett meg a leletről (bontás közben találták a munkások a deszkadarabot a nagykanizsai Patyolat, az egykori Pálcsics-fé- le feső- és vegytisztítótelepen) a Zalai Hírlap 1963 október elején. »Vajon ki lehetett Dymanusz János? Lehet, hogy él, de lehet, hogy elpusztult a háború iszonyú forgatagában! Janusz Dymanusz egy véres és nehéz korban hagyta ott üzenetét a deszkalapon. Tényt és számokat közölt, semmi mást, de ezek mögött egy élet hányattatásai rejtőznek. Vajon miért tartotta fontosnak, hogy elrejtse ezt az üzenetet? Azt remélte: aki megtalálja, megáll egy percre és elgondolkozik, ki is volt az a lengyel menekült? így akart társat találni magának az emlékezésben sok-sok év után is? Ki tudja?« E kérdéseket a felelet reménye nélkül csak önmagának tehette fel a cikk írója, hiszen aki válaszolhatott volna rá, azzal nem sikerült találkoznia. De az írás szerzője is megérezte a menekült szándékát, mert a cikk így fejeződött be: »Ki tudja, él-e, hal-e Dymanusz János? De ha élne, s véletlenül rá lehetne találni, biztosan örömmel fogadná a hírt: emberi üzenete, amelyet ácsceruzájával rótt a kis hajópalló deszkadarabra, eljutott az emberekhez, s megállnak egy pillanatra, hogy elgondolkozzanak az ember sorsán, akit — hány és hány millió társával együtt — elűzött otthonából egy barbár és értelmetlen háború... Véletlenek egész sorozata kellett ahhoz, hogy Dymanusz Jánossal találkozhassam, s meghallgassam hányatott, regénybe illő élettörténetét. A cikket olvasta Büki János nagykanizsai lakos, aki azokban a nehéz években segédmunkásként a Pálcsics-féle festődében dolgozott. Emlékezetében megmaradt a szerény, mindenkivel udvarias lengyel fiatalember, aki ugyancsak a festődében kapott munkát, s aki fájdalmasan beszélt a távolban levő — talán már nem is élő — mamáról és testvéréről. Elküldte krakkói címükre az újságból kivágott írást, és onnan jutott vissza, hosszú idő múlva, Kutasra, ahol Dymanusz János, a lengyel menekült él... Ősz hajú, sovány arcú ember. Az arc szenvedésekről, egy nehéz életről árulkodik. Beszédjén ma is érződik, hogy nem magyar az anyanyelve. Nehezen emlékezik, nem szívesen tépi fel a fájó, régi sebeket. Életútjáról szóló vallomása vádirat. Vádirat a háború, az embertelenség ellen. — Ott születtem Krakkóban, a Kurkova utca 5. számú házban gyerekeskedtem. Szegények voltunk mi is, mint annyi sok lengyel család. Édesanyám — már 92 esztendős — ma is ott él a régi házunkban, ő küldte el nekem az újságcikket. Zakopanéban tanultam szakmát: műbútorasztalosságot. Tudja, mennyire szerettem társaimmal a hegyekben kószálni, s gyönyörködni a Tátrában? Aztán jött 1939 szeptembere. Huszonnégy éves voltam, előtte néhány hónappal vonultam be katonának, a fegyvert is alig ismertem, amikor a német fasiszták lerohanták Lengyelországot. A katonaság is menekült, együtt a polgári lakossággal. Mi néhány ezren Magyarországra jöttünk. Internáltak bennünket Nagykanizsára, s 1 aztán nem sokkal később utolértek azok, akik elől menekültünk ... Nehéz most már visszaadni — nem is erőltetem — az internálótáborban töltött nehéz éveket, a rengeteg nélkülözést, szenvedést. S a fájdalmat, hogy sokáig nem tudhatott semmit otthon maradt családjáról. Vagy a nyilasoktól elszenvedett veréseket, s érzéseit, amikor falhoz állították, hogy kivégezzék, mert nem akart a háború végének közeledtekor a németekkel tartani, őket szolgálni. — Ekkor már kijártam a városba dolgozni. Ügy éreztem, hiába hadakozom a sorsom ellen, menni, pusztulni kell. Ekkor írtam azt a néhány szót a deszkalapra. Üzenni akartam vele az élőknek, a háborút túlélőknek, hogy sorsomon keresztül is megtudhassák, milyen tragédiákat okozott a háború, távolra elűzve engem hazámtól, otthonomtól, családomtól, sok más társammal együtt. De akkor is éltek emberek! S már vonatra akarták őket rakni, amikor az ottani olajipari vállalat egyik vezetőjének, egy magyar zászlósnak a kérésére munkát adott Dymanusz Jánosnak, s ezzel megmenekült az elhurcolástól. A nevükre már nem emlékezik, de emberségüket örökre megőrizte. Még a bombázások elől Bö- hönyére helyezték az olajipari vállalatot. Ott ismerkedett meg egy uradalmi kovács lányával, Kalangya Rózsával, akit az ország felszabadulása után feleségül vett. Két fiuk született. Nem sokkal később feleségének családjával együtt Kutasra költöztek, s azóta élnek ebben a községben, ma az állami gazdaságban dolgozik asztalosként. — Meggyötört az élet. Nagyon el vagyok keseredve __ T erveim, céljaim voltak, de az utóbbi hónapokban a betegségek, családi tragédiák mindentől elvették a kedvemet, meg aztán most már ötvenhat esztendős, fáradt ember vagyok ... Harminckét esztendeje űzte el hazájából a háború. Többször is volt kórházban, az internálás, a háború megviselte egészségét. Tavaly itt járt a testvére — ő is volt többször Krakkóban —, s amikor hazautazott, egy vasúti szerencsétlenségnél életét vesztette. Huszonnégy esztendős fia — néphadseregünk alhadnagya — néhány napja, fürdőzés közben egy halastóba fulladt. S csak az adott némi vigaszt, hogy munkatársai, a község vezetői, lakói együttérző családtagként szorították meg a kezét. Egy deszkalapra irta üzenetét Dymanusz János, hogy figyelmeztesse az utókort, mit jelent a háború. Éppen harminckét esztendeje, hogy a német fasiszták lerohanták Lengyelországot. S ez az üzenet, ez a tragikus emberi sors figyelmeztet mindenkit: emlékezzünk, ne felejtsünk és vigyázzunk! Szalai László Tanácskozás a vízgazdálkodásról Dél-dunántúli küldöttek Kaposváron A Dél-dunántúli Vízgazdálkodási Társulatok Területi Választmányának elnöksége tegnap Kaposváron hívta ösz- sze Somogy és Baranya megye vízügyi és vízműtársulati küldötteit. A választmányi ülésen a hatvanhat küldöttön kívül részt vett Exner Zoltán, a Somogy megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztályának munkatársa, ott volt és felszólalt Kiss György, a Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság igazgatója, a két megye tanácsának illetékes osztályvezetője, dr. Csizmadia István, az országos választ-, mány küldötte és több tsz- szövetség munkatársa is. A részvevőket Szabó László a Kapos völgyi Vízgazdálkodási és Talajvédelmi Társulat igazgató főmérnöke köszöntötte, majd Csokonai József, a területi választmány elnöke mondott kiegészítést az elmúlt két év munkájáról szóló, írásban adott elnökségi beszámolóhoz. Elmondta egyebek között, hogy a választmányhoz tartozó kilenc vízügyi és mintegy hetven vízműtársulat területén egyre növekednek a vízhasznosítás iránti igények, s ezeknek kielégítése alapos szervezést követel. Mintegy 4200 kilométernyi csatornahálózat van a kezelésükben, az évi földkitermelés 2 millió köbméter, ezenfelül rendszeres szaktanácsadást látnak el, és vízműépítést is vállalnak a falvakban. A beszámolóval kapcsolatban számos hozzászólás elhangzott. Többen rámutattak azokra a lehetőségekre, amelyek a vízkészletek hasznosításának sokféleségében rejlenek. Az ezekkel való célszerű gazdálkodásért sokat tehetnek a vízgazdálkodási társulatok, a falvak lakóinak egészséges ivóvízzel való ellátásáért pedig a vízműtársulatok. Az utóbbiból csupán Somogybán várhatóan mintegy félszáz alakul a negyedik ötéves tervidőszak alatt, s tevékenységük jelentős erőfeszítést, társadalmi összefogást igényel. A vízügyi társulatok együtt fejlődtek, erősödtek a termelőszövetkezetekkel, s továbbra is csak az együttműködés hozhat eredményt. Együttműködés, jó munkakapcsolatok — ennek az elvnek a gyakorlati megvalósulásáról beszélt a vízügyi igazgatóság igazgatója is: megbecsült, elismert partnerekkel dolgoztak, s a közeli és távolabbi jövő feladatait is csak így oldhatják meg sikeresen. A küldöttek egyhangúlag elfogadták az elnökség beszámolóját, az előterjesztett zárszámadást, az alapszabály módosítására ’ tett javaslatot, majd új vezető testületet választottak. Héttagú elnökségre, ezenkívül elnökre és elnökhelyettesre, valamint az országos választmányba delegált hat küldöttre adták le szavazataikat. A Dél-dunántúli Vízgazdálkodási Társulatok Területi Választmányának elnöke Szakáig József, a Dél-balatoni, elnökhelyettese pedig Csokonai József, a Dráva menti Vízgazdálkodási és Talajvédelmi Társulat elnöke lett. A választás után Szakály József köszönte meg a bizalmat, és vázolta a soron következő tennivalókat SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1971. augusztus 27.
