Somogyi Néplap, 1971. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1971-07-04 / 155. szám
Markod! Imre: MEMENTÓ — Jaj — mondtam. De csak úgy mondtam, nemigen volt rá semmi okom. Mindössze egy parányi, egy pillanatnyi érzés, mintha forró vízzel öntöttek volna le. Az egész nem tartott addig, ameddig ezt megérezheti az ember. Hőség: ezt kimondani egy másodperc, végiggondolni: egy ezredmásodperc. Eny- nyi ideig sem tartott. De hogy mégis volt, azt észrevettem, mert kivert a veríték. Hülyeség. Klári rám nézett: — Mi van veled? — Semmi — mondtam, s igazam is volt Illetve, mert hogy szép kezével aggódva végigsimított az arcomon, közben féltem, féltettem a tenyerét, hogy izzadt, hogy nedves lesz a fejem verítékétől. — Mire gondolsz? — Tudja az ördög. Rád. Ez persze hazugság volt, semmire sem gondoltam. — Most hazudsz. — Ühm. Lehet Egyébként sosem hazudok. De hát evvel sem lehetett kitérni, mert válaszolt ilyenképpen : — Ez valahogy kétértelmű. Mert vagy azt Jelenti, hogy most nagyon hazudtál, de egyébként, tehát máskor nem hazudsz... és ez sem igaz. Vagy pedig azt jelenti, hogy rámhagyod, mint egy kis hülyére, hogy ühm. Lehet. De megjegyzed finoman, hogy mégsem lehet, hogy én vagyok hülye. Hallgattunk. Furcsa módon úgy éreztem, így ültömben, ölembe eresztett kézzel, hogy most minden pillanatban kificamodhat a karom. Szóval, hogy nem vagyok többé ura a kezemnek, a lábamnak, az izmaimnak, amik eddig évtizedekig olyan engedelmesen szolgáltak. Ez is egy pillanatig tartott csak, de mégis fölébresztette azt a gondolatot, hogy jó lenne kiszökni magamból, így kívülről, néhány lépésről szemlélni azt, hogy mit is csinálok én, a másik én, tudnullik a karom, a lábam, a nyakam, a fejem, egyszóval testi porhüvelyem, miközben.., S már nem is igen gondolkoztam másról, csak magamról. Elkezdtem félni. Megnéztem az órát: háromnegyed tizenegy lesz öt perc múlva. Pontosan öt perc múlva — ezt azért hangsúlyozom, mert a mutató kecsesen éppen a nyolcas számon állt, s mert éreztem, hogy minden perc fontos. — Nem csináltam semmit életemben — jutott eszembe. — Nem én fedeztem fel a relativitás elméletét, nem én komponáltam a Psalmus Hungaricust, s nem én mondtam ki, hogy a reflexeknek feltételei is vannak, s ezek művi úton is előállíthatok: szóval nem én számoltam le a szabad akarat biblikus, bolond és csökönyös hitével. Ahogy Klárira néztem, nyilván iszonyat lehetett a szememben, mert megijedt. Nem az arcán láttam az ijedtséget, hanem a szemén. — Várj — mondta, s kiment. A legrosszabbkor, Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenléte, egy ideig számoltam: egy perc múlva visszajön. Innen már csak másodpercekkel mértem az időt. Hogy mikor jön vissza. Pedig hát semmi bajom nem volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltem, hogy önálló munkába kezd, hátracsapódik s elrepül, mint egy madár. Felállni sem mertem. — Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól, de any- nyí eszem volt, hogy mégse kérdezzem, belátva hiábavalóságát. S ekkor hirtelen — öt másodperc telhetett el, hogy Klári otthagyott — éreztem, hogy valami erő engem — nem engem, hanem a testemet — ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről 8 szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, most már belekapaszkodtam volna az asztal szélébe, ha engedelmeskedik a kezem. Bár ez akkor sem jelentett volna semmit. Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami semmit sem jelent akkor, mikor ilyen bonyolult és nehéz dolgok vannak, és ismeretlenek. Ismeretlenek. Ez mi? Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott másodpercekből kitelt. Születtem, fiatal voltam, s aztán nem,fiatal; szerelmes voltam s később apa; féltem, sikerem volt és balsikerem, volt pénzem egy- szer-egyszer, s pénztelenségem máskor... mi hiányzik még; amire kíváncsi lehetnék? Ezt nem mertem kimondani magamban. Közben a tárgyak elvesztették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható kezekkel, de száz kézzel, a kisujjamat sem tudtam mozdítani. — Ha mozdulni tudok, ugrok, szaladok, s legfeljebb elesek — ötlött az eszembe a küzdelem utolsó lehetősége: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a világon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság. Ha lett volna Időm és gondolatom, lenéztem és megvetettem volna mindent s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik, de időm se volt, és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami. Lassan átgörgettem ujjalm közt a csillagokat, az And- romeda-köd szétfolyt a tenyeremen, s a Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön. s hoz egy pohár vizet. Sajnos, már millió fényévre volt Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam- kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken, s Klári odatartja a szám elé a poharat — Mi van veled, kedvesem? De puha, simogató hangja sem volt többé puha és simogató, hang sem volt, csak olyan, mint az integrálszámítás, aminek emberi agy által felfogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat Nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme, a nagy Ballagi-szótárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a poloskák, és egy pillanatra bezárult minden. Aztán se nyílt ki soha töb- bé. •A Farkaskaland című, a Szépirodalmi Kiadónál megjelentetett kötetből. Mindig meghatódom azon, hogy milyen tapintatosan szemérmesek vagyunk. Micsoda nagyfokú humanizmusra varl például az is, hogy újságok nem írják ki a G, L. monogrammal rendelkező ifjú nevét, -aki a közelmúltban kifosztotta a puszpánbükkösi OTP-kírendeltség pénztárát, és a havi ötszáz forint nyugdíjkiegészítésért ott szorgoskodó Blázer Arankát (aki viszont feltehetően már nem volt ifjú) megfojtotta, majd erőszakot követett el rajta. Szegény kis G. L.l Tettének elkövetésekor még nem is volt egészen tizenhét esztendős. Hát tudhatta ő, hogy mit cselekszik? Hiszen a rendőrnyomozónak is azt vallotta, hogy a pénz tulajdonA lepipM magyar gyűjtemény nyát. Pyrker János 190 festményből álló kollekciót ajándékozott A Szépművészeti Múzeum homlokzata. a Nemzeti Múzeumnak, köztük számos olyan képet, amely ma is a Szépművészeti Múzeum legnagyobb értéke — Bellini Cornaro Katalinját, Giorgione Férfiportréját, Lorenzo Lotto, Palma Vecchio, Veronese, Strozzi és Guardi festményeit, s a »magyar képírást« képviselő Markó Károly egyik művét is. 1845-ben »egyesület állott össze — Kubinyi Ágostonnak, a Nemzeti Múzeum igazgatójának indítására — amely céljául tűzé ki egy. a Magyar Nemzeti Múzeum képgyűjteménye mellett felállítandó nemzeti képcsarnok alakítását«. A szabadságharc idején, Kossuth utasítására a »magyar kincstári elnöki lakhoz tartozott 78 olajfestmény« — került a múzeumba, így Lucas Cranach három remekműve, Dürer Férfiportréja, Tintoretto két portréja. A Nemzeti Képcsarnok ünnepélyes megnyitására 1851-ben került sor. s ezzel megszületett az első állandó kiállítás hazánkban, amelyen magyar festők alkotásaival ismerkedhetett meg a közönség. Ekkor 29 művész 52 képét mutatták be. Nagy változást jelentett egy másik gazdag gyűjtemény, az Országos Képtár megalakulása, amely a Nemzeti Múzeum Képtárától függetlenül jött létre. Gerincét a világhírű Esterházy-képtár alkotta, amely 1870-ben került állami tulajdonba. Az Esterházy család művészet iránt érdeklődő főurai már a XVII. századtól gyűjtik a műalkotásokat, s Esterházy Pál, az 1848-as kormány külügyminisztere a 60-as évek elején »maga és örökösei nevében beleegyezését adja, hogy a gyűjtemény a Magyar Akadémia palotájában őriztessék«. 1870-ben pedig eladják az államnak — s ettől fogva Országos Képtár nevet viselve »az ország elidegeníthetetlen javai közé soroltatik és Pest városából, mint az ország központjából soha el nem vitethetik«. Pulszky Ferencnek, a Nemzeti Múzeum igazgatójának javaslatára átrendezték a képtárakat. A Nemzeti Múzeum képtárába az újabb- kori festményeket gyűjtötték, az Országos Képtárba a régi műveket. Az Országos Képtár 1878-as kiállításán már hétszázhuszonhat XIV— XVIII. századbeli festmény szerepelt. Pulszky Károly, a képtár nagy képzettségű igazgatója átrendezi a kiállítást, ő a képtár első Vezetője, aki a gondjaira bízott műkincseket magas színvonalú műtörténeti előadások során ismerteti meg a közönséggel. Az időközben megnyílt Szépművészeti Múzeum 1912- ben vette át a Pálfy János által adományozott gyűjteményt, — Tizian, Veronese, Tintoretto, a XVII. századi holland és barbizoni festők műveit. Közvetlenül az első világháború kitörése előtt Pet- rovics Eleket nevezik ki a múzeum igazgaótjává. Az a 21 év, amelyet ebben a tisztében eltöltött, a Szépművészeti Múzeum első fénykora. Munkájának célja a gyűjtemények fejlesztése és tudományos rendezése volt. A múzeumnak új osztályai, kiállításai születtek; megteremti a Régi Magyar Képtár alapjait. Elveti a múzeumi vásárlások alkalmi jellegét, »amely éppen csak egy üresen álló helynek betöltését, egy hiányzó névnek pótlását jelenti«. A kiegészítésnek magasabb és nemesebb értelmet kell adnunk; a meglévőnek és az újnak olyan találkozása legyen az, amely a művészi hatást fokozza és a művészet- történeti tanulságokat mélyíti... — vallja. »Valóságos varázslat volt ez — írja róla Szomory Dezső —, amelynek rejtélyes hatása alatt híres gyűjtők megváltak legszebb darabjaiktól, s boldogan vagy nem boldogan, de odaajándékozták neki ezeket a legszebb darabokat. Például Kohner Adolf Szinyei Pacsirtáját, Nemes Marcel Greco Magdolnáját és Mányoki híres Rá- kóczi-portréját, Hatvány Ferenc Cezane Buffet-jét, Széchenyi Béla egész gyűjteményét ... Csakugyan micsoda mágikus erő volt ez Petro- vicsban, hogy még a Nemzeti Bank is mellé állott és segítette, hogy egy Van Dycket vehessen ... Kollektív adakozók álltak mellé, egész társaságok, hogy álmait, vágyait és reményeit megvalósítsák. Ezeket név szerint nem is lehet felsorolni. Ezekről csak egy Lorenzo Costa, egy Palma Vecchio, égy Ferrari Gau- denzio beszélnek —• egy Delacroix, egy Corot, egy Courbet, egy Manet, egy Monet, egy Carriére a Szépművészeti Múzeum falán, a Petrovics birodalmában!«A fasizálódó Magyarország urai nem tűrhették Petrovics demokratikus művészetpolitikáját — 1935-ben nyugdíjazták. A háború vihara feldúlta a múzeum életét is. A műkincseket csomagolás nélkül rakták vagonokba, teherautókra. Egy része hónapokig hányódott a lebombázott grá- zi pályaudvaron, más részét a szentgotthárdi apátság pincéjében őrizték. Az anyag teljes egészében csak 1947-ben került vissza a Szépművészeti Múzeumba. A felszabadulás után az első időszaki kiállítás 1946 tavaszán nyílt meg. Azóta a Szépművészeti Múzeum számos emlékezetes, értékes kiállítással örvendeztette meg a közönséget. Kádár Márta Van Gogh rajza. Százezer világviszonylatban is neves képzőművészeti alkotást őriz a klasszi- cizáló reneszánsz palota, a legnagyobb magyar gyűjtemény, a Szépművészeti Múzeum. Amikor az 1896-os — a honalapítás ezredik évfordulójának megörökítésére alkotandó művekről szóló — törvénycikk kimondta az Országos Szépművészeti Múzeum létesítésének szükségességét, — már évtizedek óta sürgették, szorgalmazták a szakemberek, a lapok ilyen inéz- mény felállítását. Országos pályázatot hirdettek, s a második díjas Schickedanz Albert és Herzog Fülöp némileg módosított tervei alapján 1900 nyarán megkezdik az épitkezést. A Szépművészeti Múzeumot 1906 december elsején nyitották meg. S bár a múzeum épülete még csak 65 éves, a páratlan értékű gyűjtemény jóval korábbi. A ml első múzeumunk, a Széchenyi Ferenc által 1802-ben a Nemzeti Múzeum létesítésére felajánlott könyv-, címer- és éremgyűjteményből teremtődött.- Ebben a Széchenyi-féle anyagban volt néhány festmény is, ezek a Nemzeti Múzeum Képtárának első darabjai. Az 1832—36-os országgyűlés határozott a mai Nemzeti Múzeum felépítéséről. És ugyanez az országgyűlés a képtárról is hozott határozatokat; megszavazta a nagyrészt régiségeket, de köztük hatvan festményt és szobrot is tartalmazó Jankovich-féle gyűjtemény megszerzéséhez szüksége* összeget, és törvénybe iktatta Pyrker János egri érsek adomáNE ÍTÉLJÜNK ELHAMARKODOTTAN! képpen nem is neki kellett, hanem a vele közös háztartásban élő szeretőjének• aki szenvedélyes lóversenyes és idült alkoholista. Ez a romlatlan, pajkos gyermek tehát voltaképpen áldozat. Nem lenne méltányos egy ilyen szerencsétlen fiatalember nevét meghurcolni. Ki tudja, talán még törést okozna a lelkivilágában! Maradjon csak homályban a kiléte! Ha két-három év múlvi kiszabadul, ne rettegjen töte senki. Induljon »■tiszta lat pal« — ahogy mondani szokták. Ne féltsük tőle lányainkat és asszonyainkat a világért sei A kis H. £. nevét is csúnya dolog lenne világgá kürtölni. noha ő ellene már több ízben adtak ki országos körözést. Viszont ha jól belegondolunk, mit tehet róla ez a szegény kislány, hogy a deresedö és neki átmenetileg mindig otthont nyújtó urak inkább megtalálják a szeretet és megértés után sóvárgó kis leikéhez az utat, mint az állami nevelőintézet vezetőiI? Ezért állandóan szökni kényszerül. Mert boldog akar lenni. Hát bűn ez!? Vagy itt van az eleven, de különben igen szó fogadó kis R, J. esete, aki a nagyanyját — miután az három fejszecsapástól sem szenderült jobblétre —, dinamittal felrobbantotta, mert az öregasszony ellenezte, hogy a lakásban naponta házibulit rendezzenek. Egy héten csak hatszor akarta megengedni. Hát csoda ezekután, ha a kis R. J. elragadtatta magát!? Lám> ide vezet a konzervativizmus és a meg nem értés. A megcsontosodott elveket valló vénasszony az értetlenségével bűnbe sodort egy ártatlan, bimbózó kis lelket! E három példa is arra figyelmeztet: ne ítéljünk elhamarkodottan! Hiszen fiatalokról van szó! Van még bőven idejük megjavulni és jó útra térni Még elgondolni is szörnyű, mi lenne, ha az újságok történetesen kiírnák a teljes nevüket ezeknek a rakoncátlan kópéknak, és így — mondjuk úgy harminc . év múlva — egy akkori ifjú o padláson talált 1970-es újságból arról értesülhetne, hogy békésen pipázgató, köz- tiszteletben álló nagyapja valaha a Népstadion úti rajkó- együttesbe szervezett táncos lábú leányokat. Hát tudná tisztelni ezek után!? Kérdéses. Ágh Tihamér SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971. július 4.
