Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)

1971-06-09 / 133. szám

KAIRÓTÓL ASSZUÁNIG Eseregry Színház az iskolatáskában A Kaposvári If júsági Színpad bemutatója »En nem fo­gom be poros számat...« — idézte Józseí Attila versso­rát előadóest­jének címeként, mottójaként a Kaposvári Ifjú­sági Színpad. Ez egyben ki­fejezi néhány éves munkájuk átfogó prog­ramját is: úgy vallják magu­kénak társadal­munkat. hogy mindenbe bele­szólhassanak. De már nem­csak a prole­tárköltő sza­vaival, hanem a »mai magya- rok«-éval is, a saját hangúkon. A Magyar gyerek gyógyít­ja című össze­állítás — amit Részlet Ibsen művéből. Éjféltájt Athénben száll­tunk le, és rövid pihenő után folytattuk utunkat a Földközi­tenger fölött. Babiloni sötét­ségben közelítettük meg Kai­rót A tiszta éjszakai égbolton egy másik kontinens csillagai és a nílusi hold ragyogtak. Csendesen, szinte hang nél­kül ereszkedünk le. Közben keletre figyelünk, felvillanó fé­nyekre vadászunk. Tőlünk nem egészen 150 kilométerre a csatorna partján a fegyve­rek szembenéznek. Fény se­hol, az éjszaka oly mesésen nyugodt, hogy talán egy le­hetne az ezeregyből. A haj­nal bársonyszámyaln, mint óriás, halkan zümmögő szita­kötő, óvatosan érünk földet a repülőtér pálmái között. A bejáratnál homályosan vilá­gító neanbetűk: BL KAHIRA (Kairó). A hőmérséklet plusz 12 fok. Hajnali 3 óra 30. Űtitár- saim, az IBUSZ turistacsoport tagjai, minden különösebb iz­galom nélkül lépnek a repülő­tér betonjára. Örvöseik és lai­kusok. Arról vitatkozunk, hogy az előttünk álló két hét­ben mit szabad enni, és mit nem. Idegenvezetőnk, a hosszú szőke, rokonszenves fiatalem­ber — velünk együtt életé­ben először lép ő is Egyiptom földjére — lámpalázas. A kö­zös útlevélből nehezen megy az azonosítás. Az útlevélke­zelő tisztnek valamennyien egyformák vagyunk. Nehezen tud eligazodni a sápadt arcok között. Éjszakai autóbuszutunk a repülőtértől alig több, mint 30 perc az egyiptomi főváros fe­hér villanegyedein, belvárosi utcáin át. Szállodánk neve: HOTEL CLEOPATRA. Elégé, dettek vagyunk. Magunk sem gondoltuk, hogy ilyen hamar találkozunk Cleopatrával. Le­hetne aludni délig, mert a szálloda kényelmes, tiszta, légkondicionált és csendes. De ki tud aludni? Kilencedik emeleti szobáin ablakából figyelem az ébredő Kairót, s az éjszaka függö­nye mögül pasztellzöld pára­díszben felvillanó Nílust. Az utca mozgását, amint lendü­letbe jön, egy csacsifogatot, az újságárus mozdulatait, a posztját elfoglaló fekete ruhás rendőrt. Aztán még egy pil­lantás a Tahira térre, és már­is otthon érzem magam. Meg­jelennek az itt is kék Ikarusz autóbuszok, csuklós és szimp­la változatban. Majd a fekete­fehér taxik tömege. Taxi min­den mennyiségben. Tíz autó­ból legalább Öt a taxi. Kairó felébredt. Gondolom, majd csak lezajlik a reggeli csúcsforgalom, és elindulhatok utamon, hogy valamire felka­paszkodva felfedezzem a vá­rost. Tévedtem. Itt a forgalom hajnaltól délig egyre nő. Nyolc őrá tájban a legzsúfoltabb pesti busz is csak szellős és részben kihasznált tömegköz­lekedési eszköznek tűnik az itteniek mellett. Egy talpalat­nyi helyet szerezni az autó­buszon már nagy eredmény, majdnem azt írom: luxus. Fél­lábon — sőt féltalpon — áll mindenki, és a legcsekélyebb túlzás nélkül állíthatom, hogy a villamos ütközőjén utazni a legkényelmesebb. Ezt azonban mégsem tehe­tem. Nem azért, mert ezt már mégsem ... Egyszerűen azért nem, mert az ütközőket a kai­rói gyerekek bérlik. Én pedig nem rendelkezem még ütkö­zőkre szóló bérlettel sem ... Be kell látnom, hogy te­kintetem az egyetlen, amely- lyei befogadhatom a várost Tulajdonképpen nincs is szük­ségem arra, hogy vállalkozzam erre a bizonytalan városné­zésre. Annál szebb és érdeke­sebb panorámát, mint álról állok, aligha nyújthat bármi is. A reggeli fényben alat­tam szikráznak a Nílus hid­jai, ragyognak Kairó felhő­karcolói, és tündökölnek az ezer mecset városának mina­retjei. Aztán túl mindezen — de kézzelfogható közelségben — ott állnak a piramisok, há­romszögük méltóságában, de szinte hétköznapján és termé­szetesen. Mindig az ezeregyéjszaka meséiről hallottam. Valakinek meg kellene írni az ezeregy reggelek történetét is... Ha Kairó szép épületeit egy csoportba gyűjtenék, valószí­nűleg a világ legszebb fő­városa lenne. De Ilyen nincs. Ez a város is olyan, ahogy alakult, az új, a modem mel­lett régi negyedeivel, sikáto­raival, külvárosaival. SA részleteket már Jimmytől tudom meg. Egyiptomi idegen- vezetőnk kitűnően ismeri szakmáját, és nagyon figyel­nem kell arra, amit mond. Én ugyanis csak azt tudom, hogy ezúttal szűk egy napunk van Kairóban. Amíg társaságunk — most már saját autóbu­szunkon — végigfut Kairó ut- /cáin, ő magyarázza, hogy a városnak jelenleg ötmillió la­kosa van, de lehet, hogy hat­millió. Ez is csak tegnap estig érvényes. Ma már a hatmil­lióért sem vállalna felelőssé­get, minthogy napkelte óta senki nem tartott népszámlá­lást. A zsúfoltságnak termé­szetesen a háború az oka. A csatornától, a frontközeiből ide özönlött — és ö'zönlik ma is — a nép. És tekintet nél­kül a háborúra, minden kai­rói, még az is, aki csak reggel telepedett meg a fővárosban, — enni kér, s fedelet szeretne a feje fölé. Ez — természe­tesen — lehetetlen. De ha éjszakai utunkra gondolunk, a repülőtértől a szállodáig, azt kell hinnünk, hogy ez mégis lehetséges. Több, mint lehet­séges: ez a valóság. Ha Amon- Rá, a napisten mélybe rántja óriási csillagát, egyetlen lé­lek sem alszik az utcán. Még nagyon kevés időt töl­töttünk ahhoz Egyiptom föld­jén, hogy ezt megértsük. Hogy bármit is megértsünk... Utunk szervezőit dicséri, hogy e rövid kairói tartózko­dás alatt is két különleges él­ményben részesültünk. Meglá­togattunk egy kopt templomot. Éppen tartott az istentiszte­let, de úgy tűnik, létezik olyan egyházatya Is, akit ez különö­sebben nem zavar. Jöttünkre — talán tiszteletünkre — ma­gára hagyta híveit, és röviden vázolta előttünk a kopt ke­resztény egyház történetét. A végén bemutatkozott, mint az egyháztörténet szerzője, s közölte, hogy könyve egy fon­tért kapható a kijáratnál... ŰtUnk innen egy hétszáz éves zsinagógához vezetett. Az Izraellel folytatott háború ide­jén zavartalanul működik a zsidó egyház. A muzulmán hit nem ismeri a más vallás iránti türelmetlenséget. A csodálatos, arabeszkekkel dí­szített templomban idegenve­zetőnk a templomszolga volt. Tíz piaszterért árulta a szen­télyről készült fotót. Többen vettünk. Mikor vásárlóked­vünkről meggyőződött, bemu­tatta Eszter könyvének pa­pirusztekercsre irt eredeti példányát is. Egy amerikai múzeum most szeretné meg­vásárolni kétmillió dollárért. Senki sem akadt közülünk, aki ráígért volna ... Kerekes Imre (Következik: Sziklába vájt képregények) ÉGZENGÉS kísérte az utolsó tanítási órákat, zápor mosta el az 1970—71-es tanévet. Hogyan kezdődött el a vaká­ció? A gyerekekkel együtt les­tem az eget, hogy amikor ki­lépnek a suliból, nem kell-e máris az eresz alá állni? Az ég egyik szeme sírt, a másik nevetett. A természet szimbólumot teremtett: ilyen volt ez a nap ... Gonddal, tervekkel fejező­dött be az oktatás a kaposvári Kinizsi Pál Élelmiszeripari Szakközépiskolában és Szak­munkásképzőben. Lőczy Zoltán igazgató arról beszélt, hogy ki­nőtték az iskolát, őszre bőví­teni szeretnék otthonukat. Szakmai gyakorlattal kezdődik a tanév a cukoripari, hús- és sütőipari szakközépiskolások­nak. Még egy munkás hónap vár rájuk. A Közgazdasági Szakközép- iskola, Gép- és Gyorsíróiskola tábláját hiába kerestük a régi iskola falán. A Lenin utcában tanulók két kosár bizonyít­vánnyal felpakolva. — Kiknek a bizonyítványait viszitek? — Nem a miénk, ebben az esőben különben nem lenne ilyen sietős az utunk — felel­ték. Pintér József, az iskola igaz­gatója már az új épület egyik ablakéból nézett ki. A kérdés ugyanaz. — AZ ÉPÜLETET, melyet engedély nélkül vettünk ma a birtokunkba, még nem adták át. Régi helyünkről mindenképpen el kellett jön­nünk, hogy az őszre gyakorló- iskolának átalakíthassák az építők. A tanév befejezése egyébként szabályosan történt. — Nem a szünidőhöz kap­csolódik, de kíváncsi vagyok, milyen lesz az új iskola? — Kívül szép, belül hiányos. A magasépítők az iparra hivat­koznak: »ezt kapták, ez van«. Az ablakokat nem lehet kinyit­ni. A Tanítóképző Intézet gya­korló általános iskolájába énekszó hív be. Harsányi Jó- zsefné vezetésével azokat a perceket lestük el, amikor a búcsúzó negyedik osztályosok a tanévzáró ünnepségre készül­tek. A Szakszervezetek Megyei Tanácsán megtudtuk, hogy a ma kezdődő szakszervezeti üdültetésben kétszázhetven­nyolc somogyi gyermeknek lesz része. Ez már a vakáció! Csütörtökön utaznak el a kaposvári Latinca Sándor Kö­zépiskolai Fiúkollégium tanu­lói és tanárai a Szovjetunió­ba, Kalinyinba. ahol két hetet én nem nevez­nék »énekes irodalmi turmix­nak«, mint ők — meg is felel a várakozásnak. De amilyenek a kamasz indulatok, a tisztán­látást pontszerű helyeken el­homályosítják. A Magyar gye­rek gyógyítja volt előadóestjü­kön az egyetlen saját összeál­lítás. Témája frappáns, nekik töltenek el az egyik iskola meghívására. A nyár a jövőre érettségiző, továbbtanulni vágyó gyerekek­nek arra is lehetőséget teremt, hogy felkészülhessenek a fel­vételi vizsgákra. Dunaújváros­ban rendeznek nyári előkészí­tőt, melyre Somogyból is töb­ben jelentkeztek — tájékoztat­tak a megyei tanácson. Hátra van még jónéhány érettségi, és a bizonyitvány- írás, de még ezzel sem fejező­dik be a munka. Ma Barcson Dombai szomorúan üldö­gélt a körúti bisztróban, és unatkozva rágcsált egy tá­nyér szalmakrumplit. — Mi baj van, öregem? — kérdeztem udvariasan. — Hagyjon békében! A vállalatnál kétszáz forinttal felemelték a fizetésemet. El vagyok keseredve — suttog-) ta letörtem — Miért? Nem örül a fi­zetésemelésnek? — érdek­lődtem. — örülni őrülnék, ha nem emelték volna fel még ugyanakkor tíz ember fize­tését a vállalatnál. Miért kellett másoknak is kétszáz forint emelést adni? Nem lett volna elég száznyolc­van? Higgye el, elvették az örömemet — legyintett kese­rűen. — Furcsa ember maga! — jegyeztem meg némi éllel. — Teljesen össze vagyok törve. Tudja, a házunkban lakik egy házaspár. A férfi nemrég vett egy Wartbur­való; tőlük is várjuk már azt, amit — másként — a »Fényes szelek« fiataljaitól kaptunk húsz évvel ezelőtt. Van is sok olyan utalás a színpadi játék­ban, ami elődeiket juttatja eszünkbe. (Az ifjúsági színpad tagjai is sokat énekelnek, tán­colnak, éppúgy, mint Jancsó az új óvodai nevelési prográm előkészítésére háromnapos tan­folyam kezdődik a kabinet szervezésében. |’onyódon a dél-dunántúli zeneiskolai taná­rok találkoznak; az iskolapszi­chológusoknak Siófokon tarta­nak továbbképzést. BEFEJEZŐDÖTT a tanév, megkezdődött a nyári vakáció. Mától szürkébb lesz a forga­lom reggel nyolc előtt Kapos­váron. got. Eddig jó volt nekik a villamos is. Most mindenho­vá autóval szaladgálnak. Va­lahányszor beszállok az én Wartburgomba, eszembe jut­nak. Nem tudok örülni a saját autómnak. — Nehéz élete lehet ma­gának — bólintottam együtt­érzően. — Megvert engem az ég! Nekem semmi sem sikerül. Képzelje, a lottón minden héten ugyanazokat a számo­kat játszom, és pont a mült héten kellett új számokat be­írnom. — Pech. Persze, most húz­ták ki a régi számait? — Dehogy! Szó sincs ró­la! A régiből egyet sem húztak ki. Az új számaiból volt egy négyes találatom. Borzasztó! — mondta két­ségbeesetten. — Miért? Talán elfelejtet­te bedobni a szelvényt? — Dehogy felejtettem el! A nyereményt kifizették: százhuszonnégy ezer forint. Miklós filmjében.) De csípős nyelvük, éles szemük nem hagy a nyugvó emlékezés állapotá­ban senkit: észre kell vennünk, hogy rólunk van szó, s ott, a nézőtéren, ott ül talán az, aki »olyan jól utánozza a kakast, hogy azt hiszi, az ő kukoréko­lására kel föl a nap ... « Az összeállítás építkezése a tulajdonképpeni nagy ötlet. Népdalok a tartópillérei, s ott, ahol ennek megfelelően, stílu­sosan készült el rá a »tető«, kirobbanó a hatás is. A »Zöld erdőben ... « című népdalra felelő »Várj, madár, várj« a legművészibb megoldás. A történelmi tablónak szánt »Gólya, gólya, gilice« nem al­kot egységet az előbbivel, és nemcsak kiválik az összeállí­tásból, hanem félreérthető is itt a »Magyar gyerek gyógyít­ja« refrén. (Nyilván nem szán­dékosan lett nacionalista íze ennek a résznek.) Peer Gynt-drámarészletek, Andorra drámakeresztmetszet, Közönséggyalázás egyfelvoná- sos — hogy a két év termését egyszer a közönség is lássa, ez szabta meg a mérete­zést. Czakó Ibinek és Nagy Gá­bornak, a Kaposvári Ifjúsági Színpad alapító tagjainak juta­lomjátéka volt a Peer Gynt. Kellett-e vagy sem a műsorba, ezen kár vitatkozni. (A felére meghúzva is elegendő lett vol­na.) Miért volt élmény ez a Ladányival, Gobbival emléke­zetünkbe vésődött dráma Ka­posváron, két érettségiző fia­taltól? Mert nem színházat játszottak, és csak annyit pró­báltak meg kifejezni önma­gukból szerepeikben, amennyi­re tőlük telhet. Játszottak a drámával, játszottak önma­gukkal. Solvejg odaadó szerel­mében azt láttuk megcsillanni, amit többletként adtak: a mű­vészethez örök szerelmesen hűek lesznek. (Solvejg dalát Csuka Kati énekelte szépen.) Peter Handke egyfelvonáso- sa a legteljesebben megoldó­dott. A Közönséggyalázásban szintén kamaszok lehettek a színpad tagjai, nekik való mű. Az Andorrára nemcsak a fogytán levő erőből nem tel­lett. Belső aránytalanság volt Max Frisch művét színpadra állítania a Kaposvári Ifjúsági Színpadnak. Beérett együttest kö­szönthettünk hétfőn este Ka­posváron a Latinca Sándor Megyei Művelődési Központ­ban. Nemcsak emlékeztet az öt-hat évvel ezelőtti Ki mit tud?-os elődökre, hanem sok tekintetben túl is szárnyalja őket. Forró Pál, a művészeti vezető olyan együttest alkotott, melyre most már mindig szá­mítani kell. Nevek nélkül az együttes érdemelte meg a si­kert. A hétfő esti előadás bevéte­lét — ezer forintot — a kapos­vári bölcsődéknek ajánlotta föl az ifjúsági színpad. Mínusz a levonás. De elvet­ték az örömömet: ugyanazon a héten volt még nyolc négytalálatos nyertes. — Látom, magát csak ta­possa az élet. Magának sem­mi sem sikerül. Na, én me­gyek is ... Hány óra van ma­gánál? — érdeklődtem. — Négy darab. Tudja, sze­retek pontos lenni. Ezért a négy óra állásából kiszámítom az átlagidőt. Igaz, hogy van négy órám, de azt hiszi, hogy boldog vagyok? — sóhajtott szomorkásán. — Tudom. A szomszédjá­nak is van négy darab órája, és az órakereskedelminek még sokkal több órája van. Ez fáj magának? — néztem rá együttérzéssel. — Nem fáj, csak néha sa­jog — válaszolta gondterhel­ten. — Azért minden gondjával- bajával együtt cserélnék ma­gával — mondtam jelentő­ségteljesen. — Jó lenne, mi? — nézett rám gúnyosan, majd megve­tően sziszegte: — Pfúj! Utá­lom az irigy embereket! Galambos Szilveszter Kairól részlet az A1 Azhar mecsettel. Befejeződött, megkezdődött H. B. v4 szomorú ember SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1971. Június 9. 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents