Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
1971-06-16 / 139. szám
Szóljatok, szép szavak! A színjátszás az a széles körű mozgalom, melyet öt-hat evvel ezelőtt a pusztulástól féltettünk, megnemesedett. Megváltozott: nem jó kifejezés az, hogy vérátömlesztést kapott, mert tulajdonképpen sosem volt beteg. A változás jeleit kellett volna látnunk akkor is, amikor szinte már lemondtunk róla... Elöljáróban ennyit, és most térjünk rá, mit hallottunk a Szóljatok, szép szavak! országos verseny döntőjén, amelyet a rádió hétfőn este fő műsoridőben közvetített. Az öt területi győztes állt a budapesti Madách Színházban a mikrofon és a versenyt végérvényesen eldöntő zsűri elé. Hatszáz együttesből választották ki a legjobb ötöt. Ez az adat is bizonyítja, hogy él a műkedvelő mozgalom, vannak lelkes hívei. Hajdúböszörmény, Tatabánya, Szentes, Kaposvár és a főváros egy-egy irodalmi színpada versenyzett a döntőben a két fődíjért. (Akik hallgatták a mintegy két és fél órás adást, értesültek az eredményről is: a Művelődésügyi Minisztérium ajándékát, a művelődési autót a szentesiek kapták, a Magyar Rádió és Televízió díját — egy stúdiófölszerelést — a budapesti együttes. A döntőn részvevő együttesek harmincezer Dönti a Rádióban forintos külföldi utazást nyertek.) Az öt együttes műsora tulajdonképpen bepillantásra adott alkalmat az ország színjátszó csoportjainak és irodalmi színpadainak munkájába. Bartók-emlékműsor, Fuka- zava japán író Zarándokének című művének feldolgozása, szentesi gyűjtésből csúfolódó népi játék, Brecht: Az óceánrepülés és Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája — ebből állt a döntő. Azt tapasztalhattuk, hogy az együttesek jól mozognak ezen a maguk választotta területen, a megvalósításban sem maradtak le. A csoportok egyben jó stúdióknak is bizonyultak, ahol az önképzés helyét és módját is megtalálták. A legteljesebb előadást a budapesti »Pinceszínháztól-» kaptuk, Karinthy ismert »ékszerét« sok új megoldással tolmácsolták, fűszerezték. A négy másik együttes — sajnos — az irodalmi színpadi megjelenítés egyik sablonjától, a talán »elidegenítésnek« nevezhető, merev hanghordozástól nem tudott elszakadni. Nem kell mindent kiabálni, deklamálni, közvetlenebb hangon is lehet beszélni a színpadon! Nem ellentmondás, amikor visszatérve a műsorválasztásra, megjegyezzük: hiányzik a közvetlen társadalmi mondanivaló, a mozgósító szándék. (Gondoljunk csak a pesti árvízről hallott régebbi, szombathelyi irodalmi színpadi összeállításra!) Pedig van az együttesek tarsolyában ilyen is. A műsorközlő az együttesek bemutatkozásakor részben ismertette a repertoárjukat. (A Kaposvári Fonómunkás Kisszínpad gyártörténeti műsorát mi is láttuk.) Az a gyanúm, hogy féltek ezekkel kiállni, mert hátha nem nyernek velük. Ha létezik ilyen szemlélet, ezep sürgősen változtatni kell. Három év múlva rendezi meg a Rádió ismét a Szóljatok, szép szavak! országos versenyt. A hatszáz együttes épphogy kipihenheti magát, s a hétköznapi munka mellett ismét készülhet a seregszemlére. Sokat várunk ettől a három esztendőtől. A megnemesedett mozgalom erejében bízunk leginkább. Továbbá abban, hogy például Somogybán a Fonómunkás Kisszínpad mellett felnő még egypár új együttes, mert a horizontnak a stílusos játék színvonalának további fokozása mellett így is tágulnia kelL Horányi Barna Levelezőlap Bolhásról A legendák faluja Mit írhatna a jámbor utazó egyetlen levelezőlapra erről a faluról? Valami jellemzőt, természetesen. Talán ezt: »Bolhás a legendák faluja.« Íme, az első számú bizonyíték! Kérdés: »Honnan kapta a nevét a falu?« A válasz: »Ügy mondják az idősebbek, akik a még náluk is idősebbektől hallották, hogy tengernyi volt itt egykor a bolha.« (A jámbor utazó, ha nem falubeliektől hallotta volna, fa- lucsúfolónak, rosszmájúságjelzőnek vélné.) A második legenda. Realitásra épül. A temetőben kőmaradványok. Egykori templom romjai. Mondják: a török vetet égő szalmát fazsindelyes tetejére. Az emberek benne- égtek. A harmadik legenda. Hármasegység. Kis Peti erdősről maradt fenn, egy két hetes öregember mesélte el. (»Két 7-es vagyok — mondta Bódis Mihály — kerek 77 éves, azért!) »Nagy öregapjának« ismerőse az erdőbe ment. Kis Peti, az erdős otthon azt mondta Bódis Mihály nagyapjának: »No, az Illés most éppen fát lop. Most meg eltörött a hámfája.«' Hát az Illést nem ott találták az erdőn? És mondta nekik: »Amint indulni akartam a fával, eltörött a hámfáfn!...« Merthogy bűbájosnak mondták ezt a Kis Petit. Bizonyítja ezt a következő eset is ... A nagyapámmal, Karnis Ferenccel, meg az erdőssel ballagtunk az erdőben. Egyszer csak Kis Peti a fára akasz- tota a pipáját. No, megyünk tovább. Át a vizen. Akkor azt mondta Kis Peti a kutyájának: »Szaladj vissza Betyár a pipámért«. A kutya rohant, és hozta a csibu- kot... A harmadik eset meg kukoricafosztáskor történt. Karnis Ferenc meg volt híva Kis Petihez estére. Benéz az ablakon, s látja, hogy odabenn már sokan dolgoznak. Kis Peti meg ráteszi a vállára a kezét, amint ott leskelő- dik. »Megjöttél, Ferenc?« A nagyapám bement. Hát. csodák csodája: ott benn ül Kis Peti, s köszönti illően a most érkezőt... A legendák faluja barátságos. apró falu. Két tornya magasodik a háztetők fölé. Az egyik gótikus utánzat, a másik hegyén megdőlt a dísz És szemnek hangulatosan kifestett orvosi rendelő. A hét egy napján itt fogadja a betegeket. az orvos. — Csökken a lakosság — mondja a postán Varga Lászlóné és Kovács Dezsőné. — A fiatalok Atádra járnak. Tanácsilag és tsz tekintetében is Szobhoz tartozunk. Az új házak feleselnek szavaikkal. Hagyományőrző, de újat akaró falu ez. Megtalálták a két törekvés egységét. Az egykori vadászlak tympanonja alatt, az ajtón gyerekek özönlenek ki iskolaidőben. Most hallgat az épület. Annál nagyobb a sürgés-forgás az utcán. Munkába mennek, boltba mennek, postára mennek. A legendák faluja nagyot lépett előre az utóbbi néhány évben. Üt épült. (»Régen sokszor az emberéletet rabolta el a kátyúkkal teli út, amíg a beteget végigzötykőlte rajta a szekér« — mondja Bódis Mihály.) A tizenegy új ház is a falu jövője mellett szavaz. Buszjárat van, rendszeresen közlekednek a nagytestű gépek. A villany már nem újság. Egy tetőn a két tévéantenna sem. Az egyikkel a magyar, a másikkal a külföldi adót veszik. Az őszre presszót is ígértek. »Hahélló herceg csodálkozna« — mosolyog Mihály bácsi a falu egykori, fura nevű urának kárára. Leskó I.ászló TÖL A MEGYEHATÁRON Zalakarosi meglepetések I mmir< MM ¥ Ä - .B A 37 fokos nagymedence. A háttérben a csurgói házikók. A VlZ a természet legértékesebb ajándéka. Nélkülözhetetlen az élővilág, a virágok, a növények, az állatok és természetesen az ember számára. Ezt a nem túlságosan bölcs, de mindenképpen helytálló megállapítást írtam ki egy német nyelvű prospektusból, amelyet a zalakarosi fürdő gondnoki irodájának asztalán felejtett, valamelyik vendég. Látogatásunk, amely kezdetben csupán »ad hoc« jellegű volt, a másfél órás ott-tar- tózkodás után élénk tapasztalatcserévé nőtt. Csokonyavi- sonta, Igái, Nagyatád, Csiszta- puszta, Kaposvár és a jövő meleg vizes fürdője, Táska strandjainak körvonala tolakodott a sok szép látnivaló mellé. Vajon állják-e az ösz- szehasonlítást? Nem. S nem azért nem, mintha sokkal rosszabbak lennének, hanem azért, mert amíg a mi fürdőink — Kaposvár kivételével — községi tanácsi kezelésben vannak, addig Zalakaros a Dél-zalai Víz- és Csatornamű Vállalat fennhatósága alá tartozik, lényegesen nagyobb pénzforrással mjnt a mieink. Hiába kincs az olaj helyett felszínre törő meleg víz, ahhoz azonban, hogy értéke legyen, rengeteg pénzt kell beleölni. Ez az, ami Zalában jobban megy. A fürdő története pár mondatba belefér. Olajat kerestek, s meleg vizet találtak — igaz, ezer méternél mélyebben. I!i65-ben nyitották meg a fürdőt, s azóta minden évben építettek valami újat. Egyik évben új medencét, a másikban két öltözőépületet, a harmadikban pavilonsort, majd ismét medencét. A fürdő tíz holdnyi területe rendezett, s feltűnően tiszta. — Hogyan csinálják? — Az biztos, hogy nem a szél takarít a pázsiton és az utakon. Higgyék el: rengeteg pénzbe kerül. Sok embert leköt, de egy fürdő csak akkor lehet igazán szép, ha tiszta, mint a patika. A gondnoknő — Csere Ibolya — szavai meggyőzően csengenek, s miközben körbesétálunk, ide-oda mutogat, s magyaráz, sőt: elmondja, hogy már járt Igáiban is, tapasztalatcserén. Akkor még ők tanultak tőlünk. A kifogástalan út melletti kerítés előtt a csurgói Napsugár Ipari Szövetkezet faházikói állnak glédában. — Hatszemélyes öltözők. Tíz forint egy kabinjegy — kapom a felvilágosítást kérdő tekintetemre. A karos! víz egyébként dunántúli »sablon« meleg víz Reuma, mozgásszervi megbetegedések, női bajok medicinája, de hogy itt mennyit ér, arra az a legjobb példa: a jövő évben építendő fedett medence mellé súlyfürdőt is tervezett az építész. — Hja, ha egy üzlet elindul! — Hány embert fogad be ez a strand? — A csúcsunk ötezer volt. Tavaly augusztusban, de azt ne kérdezze, hányadikán... — Sokba kerül a fenntartás? — Rengetegbe. Az bizonyára maguknál is gond, hogy a csövekben rengeteg ásványi anyag rakódik le, ezért gyakran kell cserélni. Ez a legdrágább mulatság, de miután a fürdőben van fantázia, ahogyan korábban már mondtam: minden évben kapunk valami újat. Mit szól a szobrunkhoz? Kisfaluéi Stróbl mester csinálta, s amikor leleplezték, könnyes lett a szeme. A fürdőben azonban nemcsak Kisfaluéi Stróbl szobra és a tisztaság fogja meg az ámuló tekintetet, hanem a pazar gyep, a gyönyörű rózsa- ágyások, és a több színű, kölcsönözhető függőágyak sokasága is. A HARM A DOSZT ALYÜ Karos étterem s a pavilonsor bisztrója, tejivója, cukrászdája, pecsenyesütője és bazárja szolgálja a vendégek ellátását. Nem is rosszul. A gondnoknő büszkélkedik: — Nem is hinnék, hogy Hévíz megérezte a mi vizünket. A távolság nem nagy, 38 kilométer, és sok az autós vendég. A hetes főútról mindössze öt kilométer Karos. Nem egy fürdőzőnk mondta, hogy Hévízre igyekezett, s nem bánta meg, hogy itt kötött ki. Saly Géza 7 ni akartam menni az Atyaúristenhez. Csak úgy, előzetes bejelentés nélkül. Majd beszállok a magas- liftbe, és felrepülök hozzá — gondoltam. Micsoda naivitás! Tudhattam volna, hogy ma már — a XX. században, kétezer felé — nem is olyan egyszerű ez. Sokan vagyunk a földön, s mi lenne, ha mindenki őt keresné fel panaszos ügyeivel? Mégis megpróbálom — határoztam el könnyelműen. — Vagy-vagy. Miért ne, hiszen én is ember vagyok, és az Isten előtt minden ember egyenlő. Meg aztán hívő is vagyok, azokat állítólag még jobban kedveli az Atyaúristen. A bibliában azt olvastam: a mennyország kapuja mindenki előtt nyitva áll. Siettem is, hogy mielőbb találkozhassam a nagyrabe- csült Gondviselővel. A kapu tárva-nyitva. Félve lépek be (mert ritkán járok a szentélyben). Elkápráztató. Micsoda pompa! Mindenütt képek, szobrok. De ni csak, mit látok! Az egyik szobor megelevenedik, és felém tart: »Az Úristen Szent Péterrel tárgyal, nem zavarhatjuk.« lAtyaúrislen házon kívül Igen, értem, megértem. Szent ügyek, az egész emberiség ügyei. Mélyen meghajolok, és bocsánatot kérek a kellemetlenkedésért. Tudom, hogyan kell viselkedni az Atyaúristen portáján. »Majd máskor« — bocsát el a megelevenedett kőszobor. Persze, majd legközelebb talán több szerencsém lesz. Továbbállok. Egy hét múlva újra bekére- tőzöm. »-Most égi tanácskozás van« — tájékoztat a morcos hangú szfinx. — »Telefonon könnyebben elérhető.« Igaz is, a telefon! Erre még nem is gondoltam. Rendben van, holnap délelőtt telefonon — fogadom meg a jótanácsot. Csak egyszer vegye fel a telefont, akkor mindent elmondhatok. Meg virrad végre, majd kilenckor. Nagyszerű, nem foglalt! Búg, cseng. Fent is cseng a magas Űristennél, tudják, hogy valaki beszélni szeretne. Jaj, de jó, felvették! — Halló, az Űristen? — »Nem, egy kisangyal.« — Az Űristennel szeretnék»Értekezlet- — Azt az istenit.. . pardon, most is értekezlet?! — »Máskor tessék hívni!-« — Halló! Halló!... Letette. Még azt sem várta meg, hogy bocsánatot kérjek türelmetlen hangomért. Szégyellem magam, hogy megsértettem legfőbb Gondviselőnket, aki mindig tanácskozik, értekezik az én érdekemben is. Elgondolkodtam: nem is lehet könnyű Istennek lenni. Mindenről tudni, mindent irányítani. No, majd kiengesztelem, csak jussak fel egyszer hozzá! De hogyan? Kézenfekvő: addig telefonálok, amíg azt nem mondják, hogy ráér. Délután nem szokott értekezlet lenni, most kell próbálkoznom. Ti, ti, ti... Foglalt. Ügy látszik, mindenki most akar beszélni vele. Nem baj, kitartó leszek! Ti, ti, ti... Űjra tárcsázom. Semmi, süket a telefon. Talán kihúzták. Rossz jel, bizonyára nem kívánják az érdeklődőket. Most vajon mit csinálhat szeretett főnökünk? Talán az angyalkákkal diskurál. Csak kitartamegy! halló! ni, másképpen nem Három óra. Halló, Mégiscsak sikerült.-— Az Atyaúristen? — Parancsoljon. ö az! Ilyen öblös, magabiztos hang csak egy van a világon. Alig tudok megszólalni: — Szeretnék találkozni... — Holnap reggel megfelel? — l-igen. Nagyon köszönöm. — Várom. Másnap reggel elfogódottan léptem be az isteni hivatalba. Már a titkárnő is meglepett: szemüveges volt, és túl az öt- venen. Meg kövér is. Minden ceremónia nélkül tessékelt be a párnázott ajtón. A mértéktartó ízléssel berendezett irodában sötét ruhás, stuccolt bajuszú férfi nyújt kezet. Barátságosan mosolyog, hellyel kínál, és türelmesen végighallgatja a mondanivalómat. Na tessék! Így rombolja szét az ember illúzióját a valóság, ha átlép a véletlenek akadályain. Szállva János Kalapács és logarléc A húszas-harmincas évek rendőri jelentéseiben nyakra- főre használták a »munkás külsejű« meghatározást. Persze, nemcsak a hatóságok és a hivatalok, hanem a közép- osztálybeliek is így jelölték a városi szegényembert. A felszabadulás után a munkás — osztályával együtt — elfoglalta az őt megillető helyet, s végérvényesen bevonult legújabbkori történelmünkbe. Az azóta eltelt több mint negyedszázad bebizonyította: a munkás nemcsak fenntartani képes az államot, mint valamikor munkás külsejű elődei, de — mert sajátja lett — vezetni is tudja a magasabb rendű társadalom államát. Mindebből jól és pon tosan megalkotható a kép: valójában, milyen is a munkás. Vagy a korszerű munkáskép látása és láttatása mégsem ilyen nyilvánvaló? Sajnos, nem. Érdemes például szemügyre venni a tárlatok képeit, a köztéri szobrokat. Az osztályt, a hatalmat jelképező munkás szakmai jelvénye a kalapács. Igen, a kalapács, a munka és az erő, a hősi múltat őrző hagyomány szép szimbóluma. Ma azonban 1971-et írunk. A munkás immár nemcsak hidakat szegecsel, síneket fektet, gőzmozdonyokat szerel, $ téglából épít házakat, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, hanem bonyolult gépek, számvezérlésű automaták, végtelenül pontos távközlési és kutatási eszközök gyártásában vesz részt, s ellenőrzi, működteti azokat. Szerszámai közt ott van még a kalapács, de már ott az ezernyi finom műszer, s mind gyakrabban ott van a logarléc is. Persze hiba volna, ha az olvasó mindebből arra következtetne, hogy a munkás szakmai jelvényeként a logarlécet ajánlom, mert azt fogadom el hitelesebbnek. Ám a termelés — és így a termelő ember — sem mozdulatlan valami. öt évvel ezelőtt lényegesen kedvezőtlenebb volt a kép mint ma, s öt-tíz év múlva hatalmas fejlődést tapasztal, aki majd visszapillant. Vajon az iparágak erőteljes fejlesztése, az új technika és a magasabb fokú technológia megteremtése kizárólag a közgazdászok, tudósok, mérnökök érdeme? Vajon létezik-e olygn termelő üzem, ahol a legkiválóbb mérnökök és technikusok, a legkitűnőbb gépsorok mellől hiányozhatna a képzett, tapasztalt munkás? Aligha! Ezért tartom korszerűtlennek — vagy ha úgy tetszik: elavultnak — a kalapácsos állapotában rögzített munkás képét. Sietve hozzáteszem azonban: sokáig szükség lesz még a kalapáccsal jól bánó munkások tízezreire is, de a hangsúlyt a jól bánó szavakra helyezem. Még ennél is fontosabb, hogy a fna és a holnap munkása — erre kötelezi a rangja — a kalapácsánál is jobban bánjon a magasabb szaktudást igénylő szerszámokkal, műszerekkel, gépekkel, mert erre sarkallja a tudományos-technikai forradalom. a. E. SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 197L. június 16.
