Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
1971-06-13 / 137. szám
R ekettyémet mindmáig nem tudom a rendes nevét, azt sem, hogy miért éppen ezt a fura gúny- Sevet kapta. Valójában nem csúnya megszólítás ez, igazi névnek is elvállalhatná sok ember. Tahó nevű is dolgozott velünk egy műszakon, s ő is megfelelőnek tartotta a nevét. Rekettyes nem. És ebben kiadós része volt Jónás Ferinek, aki örökösen kitalált valami tréfát Rekety- tyés kárára. Egyszer patkányt fingott, és milszekunra kötötte. Rekettyes, amikor meglátta a szerencsétlen állatot a sínpár közepén téhetetlenkedni, vágyon kepped indul feléje. — Gyere csak, szén fecském, gyere! — sziszegte. — Te etted meg a finom kis szalonnámat? Megy a patkányhoz, markéban egy széndarabbaL Jónás meg ott les a sarokstomp- nál, a drót másik végét szorongatva. Amint meglendült Rekettyes keze, elrántotta a már-már alig mozgó párát. — Ugrálsz, bitang? — káromkodott Rekettyes, és új széndarabot keresett. Mert ahhoz nem volt bátorsága, hogy a markával megfogja az állatot Talán éppen az undorító kinézése miatt Meg nem is jó a megvadult patkányhoz csupasz kézzel nyúlni. Mikor már harmadszor tévesztett célt Rekettyés dobása, előbújt Jónás; cigány képén ördögi vigyor, és csak miután megállt a nagydarab ember előtt, kezdett el haho- tázni. Visszhangzott a nevetése a vágatban. Még egy döglött pakány- nyal se bírsz? — kérdezte, s ujjaival a megbávult ember szeme közé mutatott. —- Bolondos vagy, Rekettyés! Hát ez, ez a «-Bolondos vagy Rekettyés-« fájt a legjobban a kuplisnák. — Egyszer elvihetne a sátán! — morogta a kupiis. Be- hemót termetét egy otrombán nagy fej tetézte be. Olyan durbincs orra volt, és olyan hatalmas és kerek, ugyanakkor bamba tekintetű szeme- párja, hogy szinte az ábrázatára, a mozdulataira, egyszóval az egesz emberi lényre volt írva a haroinkereküség. Jónás pedig nevetett, nevetett, és bakugrásokkal jött a gépház elé, ahol a füstre várók szalonnáztak. Csuklójára rátegerve a miiszekund, a végén a patkány, amely már mozdulni sem tudott, csak pislogott még olykor a gonoszkodó emberekre, — Láttátok? Láttátok? Rekettyés egy döglött patkánynyal se bírt. Megijedt tőle, bizonyisten, megijedt! Rekettyés meg, hogy a rosz- szat még rosszabbá), ne tetézze. szótlanul kullogott Jónás után. — Ki az isten látta, hogy drótrá fűzték? — kérdezte gyámoltalanul, — Setét van, oszt nem lát á zember . ,, M ert igy beszélt ez Rekettyés. A zem betr!« — »Oszt Meg hasonlóan. Hit ba oktattuk, magya ráztuk neki; olykor elsze gyellte magát, és visszahúzd dott. Nem akart? Vagy nei is tudott tanulni a szóból e az ember? fii tudja! Annyit tudtunk róla csak, hogy az ötvenes évek elején jött fel a városba, a bányához. Már akkor sem volt egészséges a szelleme, de azért munkát talált magának. Később meg, hogy a bolondsága nyilvánvalóvá vált, az akna magáénak vallotta. Meg nem váltak volna tőle semmi pénzért, még ha egy kereszt- be-szalmát nem tesz, akkor sem. De hát Rekettyés szorgalmas ember volt. A bányamester vagy az aknászok nem mondhattak neki olyant, amit meg ne tett volna, és hogy tisztességes szenelőcsapathoz nem került, az azért volt, mert a vájárok tartózkodtak tőle: »Három kerékkel a csille is csak biceg. Ki tudja, hogy mikor borul fel? Én vállaljam a felelősséget?« így azán senki nem fogadta párjául Rekettyési Mikor meg Jónás idekerült — fiatal vájár volt —, akkor mindjárt kinézte magának a félkótyást, és ugrasztottá vég nélkül. Mert a drótra kötött patkány nem az első esete, de még kitalált ennél kacifántosabb ugrasztásokat is. — Egyszer megjárod! —intette Novak, a körzeti aknász. — összecsomagol téged ez a Rekettyés, és akkor világcsűf- ja leszel! ahogyan dehogy tudta ez a Rekettyés, hogy a pénztároslány, aki fizette a bérét, csak emberi részvétből mond neki szépeket — Maga aztán helyre fiú» — mondta neki olykor. — Ha este meghívna egy vacsorára, valamelyik előkelő vendéglőbe, bizony örömmel elmennék macával. Rekettyésnek azonban a bolondságnál csak a félszegBARÁTH LAJOS: A bit :egő — Engem? — hetvenkedett nevető-komolyán Jónás. — Ilyen emberekeit szoktam reggelizni. — No, csak vigyázz! Ha egyszer ez az ember elveszti a béketűrést, akkor.,. Isten oltalmazzon téged. Én emlékszem ilyen esetre. Nekem szomszédfalubelim... — Mit csinált ez aRekety- tyés? — kérdezte félvállról Jónás. — Egyszer az egyik giinyo- lóját, talán az adta néki a Rekettyés nevet, taligástól- szamarastól beborította az árokba. Ügy bizony! De Jónásnak nem használt a figyelmeztetés. Egy fizetési napon (éjszakások voltunk) az üzemi iroda előtt várakoztunk. Vicceket meséltek meg számolgattak az emberek. Rekettyés elhúzódva várt a sorára. Soha nem szeretett tolakodni. Kivárta, amíg mindenki a pénzéhez jut, ő csak azután állt az ablak elé, és nyújtotta a tenyerét. A pénztárosnő szép lány volt, mindenkinek megakadt a szeme rajta. Rekettyés is szívesen nézegette. Ki tudja, hogy ilyenkor a belsejében milyen húrok pendültek meg? Ki tudja, hogy a szép nő láttán nem sajdult-e bele egy-egy igazi gondolat a valóságos életéről: a szerencsétlen kelekötyaságáről, a kitaszítottságáról, a magányosságáról? Mert ha igaz, akkor a féleszüeknek is akad józan, tiszta percük. Amikor felmérik önnön szerencsétlenségüket, és talán ebbe zavarodnák bele. így zuhannak vissza abba a feneketlen zsákba, melyből újra. csak nagyon hosszú idő múltán bukkannák elő a végzetes tisztaságba. Bonyolult dolog ez, nem lehet tudni bizonyosat. Mint sév" volt naevobb. így erre a kudarcára soha nem került sor. Amikor szépeket 1 - ; macáról, akkor vigyorgott, dünnyögött, bele is pirult, de nem hitt Megszámolta a pénzét, és már indult is haza, a szállására. — Te, Rekettyés! Fogadni mernék, hogy te szerelmes vagy ebbe a Lányba! — állt eléje egy ilyen alkalommal Jónás. Rekettyés vigyorgott. — Nem mered bevallani? — Békén hagyhatnál már — mondta a másik rekedtes hangon. — Akkor minek hordod magadnál a fényképét? — Én? Méghogy én? — restelkedett. — Megvetted a sarki fényképésztől. Fizettél érte vagy egy százast Csakhogy hozzá juss! Mert a fénykép valóban ott lapult már Rekettyés zsebében. Hogy ott volt arról Jónás gondoskodott. — Nem igaz? — kacagott Jónás. — Hát ez mi? Mikor előkerült a fénykép, a pénztároslány kiabált és veszekedett — Nem szégyellj magát?! Az én fényképemmel dicsekszik? Mindenki nevetett Rekettyés pedig dühödt pillantással méregette Jónást és a pénztároslányt lVIég tiltakozni, mentegetőzni sem mert A helyzetét már nem lehetett tisztázni. — Te számár! Te patkányvadász! — kacagott gúnyosan Jónás. — Hát ilyesmire vetemedsz? Tisztességes lányok fényképével dicsekszel? Rekettyés tűrte, tűrte a sértegetést Nagy busa feje égett a szégyentől. A körmét piszkálta, s talán arra várt, hogy menten összeomlik. Aztán, elpattant benne valami. Égy hirtelen mozdulattal átnyalábólia Jónást és megindult vele a műhelyudvar irányába, oda, ahol a rossz, bicegős csilléket javítják. ■ Jónás tehetetlenül csapkodott az ökleivel, ám az erős kar vasabroncsként fogta össze testét a lábával, kezével, mellkasával — Megöllek! — kiabálta Jónás pulykamérgesen. — Megöllek! — Belefojtja a vízbe ez a kelekótya! — morogták többen. Rekettyés pedig, mint akit egy bosszúálló szellem szállott meg, vitte, és beleejtette egy vízzel teli csillébe. Kétszer, háromszor a víz alá nyomta. A pénztáros kislány bezárta az elfüggönyözött ablakot, s talán egy keskeny kis résen át lesett ki a tü- lekedőkre. Semmi más ezen a napon nem történt. Másnap is csak annyi, hogy Jónás nem jött műszakba. A negyedik napon tudtuk meg, hogy kikérte a munkakönyvét, és elutazott. ; A kővetkező két fizetésen Rekettyés még türelmesen várt a sorára. Mintha meg- , fogyatkozot volna hatalmas feje, és sápadt volt Sokan úgy mondják, a biztató szót leste annak a lánynak az ajkáról. A bolondító, biztató szavakat. Csak a szeme parázslóit amint resizkető kezét kinyújtotta a bérért Nehézkes betűkkel leírta a nevét a bérjegyzékre. Több ezután nem történt vele. Még annyi, hogy az egyik fizetés után véle sem találkoztunk. A zt mondják; hazament a falujába, ahol egy portát és egy kicsiny házat örökölt Találkoztak is vele a nagy árvíz idején. Megöregedett, megroppant Hívták vissza a bányába. — Ott dolgozik még az a lány? — kérdezte. — Az, aki az ablaknál állt, amikor pénzt osztottak... S amikor megtudta, hogy annak a lánynak már híre- nyoma sincs, akkor azt felelte a hívó szóra: — Ugyan bizony minek mennék én oda? S ha pontosan figyelték meg ennek az embernek az arcát a hírhozók, akkor ugyanúgy égett a szeme, mint amikor türelmesöl várt a sorára. S talán egy pillanatra egészségesen lépkedett a gondolata is. Hogy aztán újra belezuhanjon a bicegő végtelenbe, az ő igazi világába. Gótikus gyertyatartó Szabó Kinga alkotása. (A Vaszary-ierembe* rendezett kiállítás anyagábSl.j Kiss Dénes: BALATONSZARSZÖN A fény millió késpenge villanással táncol, tündököl a nyári tavon. Bennünket örökre egymásba kaszabolt valamilyen hatalom — Szárszó, Szárszó, örök élet Szárszója a költő fekszik itt a síneken. A vonatok az öt testén járnak zokogva es rázkódva Többé nem viszi el őt innét senki sem. A parton állunk, a múlhatatlan partém. Mint árnyékok némán úsznak a hajók, Szél moccan, hogy az est sóhajtson — Szorítják üres öklünket: örökös útravalót Nem egyröhej, tanár űr, lázár ervin: hogy a villamosban behúztam a nyakam? Közel húsz év után?! Vadszamár és Ámbár lehet, hogy nem is ön volt az. Mindenesetre a keskennyé préselt száj, a rá- góizmgk határozott dudora, a gödrös, előreugró áll önre emlékeztetett Hej, szép grafitevő múltam, hogy a nyakamba hullott! Tálán meg kellett volna kérdeznem, miért eppen haj- maskérá vadszamaraknak hívott bennünket? Akkoriban megnéztem az állattani könyvben a vadszamarat. Pokolian gubancos, a szokásosnál némileg nagyobb fejű állatot ábrázolt a kép. Némi büszkeséggel töltött el a szövegnek ama kitétele, mely szerint a gubancos szörnyeteg lényegesen értelmesebb domesztikált testvérénél. Mindemellett a könyv Haj- máskérről egyetlen szót sem ejtett. Ettől függetlenül Hajmáskér elképzelésemben még ma is lapos, füves, fás, Serengeti-szerű pusztaként él, ahol gubancos vadszaanarak mhangásznak. Csak éppen a vadszamaraknak a szokásosnál valamivel nagyobb feje helyett gyerekfejek ülnek a lobogó sörényű nyakon. A kővetkező megállónál villámgyorsan leszálltam a villamosról, pedig sietős lett volna az utam. ön azt mondta egyszse* — Majd ha íeJnőttok, hajmáskéri vadszamarak, megköszönitek ezt nekem. A tízéves vadszamarak rettegve ülték a politúros padokban. és sajgó fejüket tapogatták. Ami azt Sieti: ma te csodálattal kell adóznom, tanár- úr, az ön kimeríthetetlen leleményességének. Az állat bal kézzel feltámasztva, a jobbal villámgyors pofon, s mielőtt a vadszamár lélegzethez jutna, visszakéz- zel pont az i-re. Ez volt a kellemesebb, a fordítottja (feltámasztás, jobbal, pofon ballal) sokkal jobban fajt A gyűrű miatt. Talán tetszik még emlékezni arra a dro- medár pecsétgyűrűre? Deákok! sein volt kutya. Jól betrenírozott, maximális technikai biztonsággal elvégzett művelet volt. A vadszamár pajeszát fölfelé méltóz- tatott húzni — a szerencsétlen valami csoda folytán szeretett volna a plafonig kinyúlni: csodák azonban nincsenek, s mindössze csak lábujjhegyre álltunk. S ebben a kritikus pillanatban ön villámgyorsan elengedte a hajcsomót s ugyanazt a kezét ökölbe szorítva úgy kupán kólmtott bennünket, hogy az eget is nagybőgőnek néztük. Valamelyik nap a kezembe akadt egy fénykép. »Az x-i iskola öfödik osztálya.« Többen kopaszon virítunk rajta Biztos lehet benne, tanár úr, ez a kokt miatt volt! S rendelkezett még ön rajztáblával és fejesvonalzóval is. Szerencsére tagitóval nem! S az koloniiseii szén produkció volt, mikor a tanár úr a fejek magasságában oldalra hajtott rajztáblával végigszaladt a sor mellett- Hátulról előre. Ha a vadszamarak feje zenei hangot ad, ez bizonyára rendkívül muzikális kínzást módszernek bizonyul. Szegény nagynéném! Máig sem tudja mivel magyarázni parodikus péntek reggeli rosszulléteimet. Pedig csak az órarendre kellett volna néznie: Első-második óra: »Raja, a műalkotások ismeretével.« Gyűlöltem a rajzot ee a műalkotások ismeretét - A vízfestékek és színes ceruzák láttán pedig remegni kezdett a kezem Egyébként nem hasznait sem a grafit, sem a kréta. Mindössze csak néhány évvel fiatalabb unokaöcséim előtt szereztem csorbíthatat- lan tekintélyt azzal, hogy csütörtök estenként feketét tudtam köpni. Lazas, sajnos, sohasem lettem. Maradt hát a színészi alakítás. Idővel a görcsök mesteri előadójává lettem. Ezek a pénteki görcsök 9.30-kor minden további nélkül megszűntek, s vágtattam az iskolába. A többi tárgyat ugyanis szerettem.. Vagy a többi tanárt. Ezen még nem gondolkoztam. Most is rohanok az utcán, Felnőttként. Nyugalmazott hajmáskén vadszamár, grafitevő- és görcs-színművészként .. És itt dobol a fülemben, hogy »egyszer majd megköszönitek ezt nékem«. Megköszönni? Az x-i iskolától boldogan búcsút véve Bonyhádon magánvizsgáztam. Mikor a rajzra került a sor, remegni kezdett a térdem, elfehéredtem, mintha akkor ütött volna ki rajtam nevezetes grafitevéseim hatása Gyűlölködve néztem a fehér rajzlapot s a rajztáblát a legszívesebben odavágtam volna Az ottani rajztanár — ha jól emlékesem, Palkó volt a vezetékneve — a hátam, mögött állt. — Na, mit vagy begazolva öregem? — mondta. — Menni fog ez, és a kezét egy pillanatra szelíden a fejemre tette. És képzelje tanár úr, ment! Ügy éreztem, az életemet is hajlandó lennék eltölteni e mögött a rajztábla mögött Rajzoltam, mint egy táltos... És fülig érő szájjal mosolyogtam. — Mitől van -ilyen jó kedved? — kérdezte a tanár, s mikor erre is csak vigyorogtam, ő is elmosolyodott, és ■nagyon kedvesen azt mondta; — Vigyorí. Tetszik érezni a különbséget: »hajmaskéri vadszamarak« és »vigyori«? Annak a bonyhádi rajztanárnak van mit megköszönni. Mikor hazaérteni, az egyik házbeli srác fakanállal kétszer rám lőtt. Jól célozhatott, mert rám üvöltött: Ösz- szeesni! Mit hetettem volna? Nékiámaszkodtam a lépcső- korlátnak. A fakanalas hős diadalmasan odavágtatott, s a biztonság kedvéért még egyszer hasba lőtt — Mondd, Zoli. vernék téged az iskolában? Bámész, értettem számoséi nézett rám. — Ügy értem 1 — Csönd! — szakított félbe- — Nem érted, hogy is vagy lőve?! Nem dumálsz! Természetesen nem dumál - tam. > SOMOGYI SSPti? Yassaeáfe, !3W! Sáeítts
