Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
1971-06-13 / 137. szám
B z egész életemre kiható első szerelmet az határozta meg, hogy akkoriban anyám takarítani járt Űri házakhoz, többek között Tromimelékhoz is. A legőszintébben szólva, sohasem dicsekedtem volna anyám foglalkozásával. Nem olyan időket élünk. Meg aztán úgy érzem magam, mint egy valódi gróf a származásúkkal kérkedő újgazdagok között Csak azért árulom el az igazat mert enélkül nem tudnám elmondani ezt a történetet Tehát anyám takarítani járt Trommelék velünk szemben laktak. És mindannyian Zuglóban laktunk. Hat-hét éves lehettem ebben az időben. Az biztos, hogy már iskolába jártam. Átmentem anyám után Trommelékhoz. Akadálytalanul bejutottam a lakásba. Végig minden ajtó nyitva volt Anyám a belső szobában dolgozott Egyik talpa alatt padlókefével ide-oda csúszkált. Olyan nevetséges volt, hogy vigyorogva megálltam, és néztem, mert azt hittem, játszik, ö is vidáman intett felém, de a csúszkálást nem hagyta abba. Aztán bejött egy velem egykorú kislány, Trommel Babyka. öt már láttam az utcán, és onnan is tudtam a létezéséről, hogy mióta megtanultam olvasni, átküldte anyámmal a mesekönyveit Olyan szép kislányt azóta sem láttam. Finom bőrű volt és földöntúlian tiszta. És kedves, és mosolygó, és rögtön megmutatta az egész házat és szökdécselve mutatta meg. A kertet is. A vécét is, ahol csodálatos minőségű fehér papírok voltak egy dobozban. — Vegyél M egy papírt! — mondtam. Trommel Babyka kivett egyet. Szaladtunk ceruzáért, és rajzoltam neki, mert el akartam kápráztatni. Hálából, és azért, mert beleszerettem. Aznap elhasználtuk a vécépapírok felét Mindre bohócot rajzoltam, piros és kék színessel. Az utókor mint »-bohóc-korszakról-« fog majd megemlékezni művészi pályámnak -erről a szakaszáról. Minden kezemügyébe kerülő papírdarabra bohócot rajzoltam akkoriban. Más nem érdekelt. A házakat, autókat repülőket meghagytam a többieknek. Engem az ember érdekelt. Mint bohóc. T rommel Babyka úgy leste minden művem születését, mint soha nem látott kinyilatkoztatást. Akárcsak én, ő sem volt képes megunni a bohócokat És természetesen ő is belém szeretett Egymásra talált az alkotó férfi és a gondoskodó nő. Ezután minden takarítás alkalmával átmentem. Ezt , Trommel Babyka mamája sem ellenezte, csupán arra figyelmeztetett, hogy módjáCsásxár István: Első szerelem val használjam az egészség- ügyi papírt És adott egy almát Bár szerelmünket semmi sem zavarta, egyre jobban vágytam arra, hogy kitörjünk a Trommelék háza által nyújtott szűk világból, és mint királynőt vezessem Ba- bykát a magam határtalan birodalmába. Ez a birodalom ott terült el az udvarunkon és környékén. A királynő hasonlatnál maradva: be akartam vezetni Trommel Babykát az udvarba. A ház, amelyben laktunk, földszintes volt, és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk foghíjas kerítés választott él egy lóistállót és egy kocsiszínt. Ide csak esténként jöttek a fuvarosok. Napközben egy Rumos becenevű öregember őrködött, vagyis denaturált szeszt ivott, és egy harisnyaszárból — amit időnként elloptunk tőle — bagót tömött a szájába. Felőle nyugodtan csúszkálhattunk a szalmakazlakról, mászkálhattunk a padláson vagy a kocsik alatt. De ez még nem minden! O tt volt az udvar végében a szemétdomb. Valóságos aranybánya, ezernyi felhasználható tárggyal. A villanykörtét falhoz lehet vágni, és akkor durran, a biciklibelsőt meg lehet nyújtani; a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók valamire. Ha másra nem, arra, hogy szétszedjük. De még ez sem minden! Mert a szemétdombon is túl volt egy alacsony kerítés, amögött pedig egy kicsit mélyebben, lakott a bolond Rózsi, akinek, ha lekiáltottunk, kijött a háza élé és az öklét rázva ordítozott, miközben a fekete kutyája hörögve rángatta láncát Hát ezt akartam megmutatni Trommel Babykának. Ide akartam őt vinni magam- ? mai. Az .'én világomba, amiről már annyit meséltem neki. Szíve leghőbb vágya volt velem jönni, de a mamája még a széltől is féltette. Végre egy gyönyörű tavaszi napon elengedte, telkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak rá, és ne legyünk sokáig. Aggódott de már nem tudott ellenállni Babyka könyörgésének. Rögtön a szemétdomb felé vezettem. Kézen fogva mentünk. Ö fehér harisnyában és fekete lakkcipőben, én pedig mezítláb. Túlságosan is siettem, úgyhogy el kellett engednem a kezét mert félve lépegetett a magasra nőtt gazban. — Ezt nézd meg! — mondtam, amikor odaértünk. — Szemét — mondta. — Ide nézz! — kiáltottam vidáman, és felkaptam egy piros lábast, és egy darab vassal ütni kezdtem, mint a dobot Szemem, szám tele lett a lépattanó zománccal, de azért csak ütöttem. — Hagyjad! Menjünk innen — mondta Babyka. Ledobtam a lábast és beláttam, hogy nem itt kellett volna kezdeni. Ismét kézen fogtam. — Gyere, most olyat mutatok, amilyet még nem láttál! Indultunk az udvar vége felé. Arra még magasabb volt a gaz. Csak attól féltem, hogy a bolond Rózsi nem lesz otthon. Trommel Babyka megállt — No gyere! — mondtam. — Nem akarok — mondta Babyka. — Meglátod, milyen érdekes lesz. — Nem érdekel. Elengedtem a kezét, és csodálkozva néztem rá. — Már fáradt vagyok, és itt minden olyan piszkos — mondta Babyka. — Gyere csak, később már egész jó út lesz! — mondtam és előre léptem néhányat — Nem megyék — mondta Babyka, és visszafordult Amíg a házukig értünk, hallgattunk. Nem haragudtam rá, csak nagyon szomorú lettem, és nem volt mit mondanom. T öbbé nem mentem át hozzájuk. Magamban szenvedtem a boldogtalan szerelemtől, és azon té- pelődtem, hogy talán a kocsiszínt kellett volna megmutatnom, vagy be kellett volna csöngetnünk az utca vé- . gén lévő .villába. és elszaladni.. De háf.azt csak este lehet, amikor nem látják, hogy ki volt az. Ősszel, mikor jött a hideg idő, Trommelék nekem adták Babyka használt kabátját. Szürke Bocskay-kabát volt, az akkori divat szerint. Ha az arcomhoz ért, megéreztem rajta Rabykáék lakásának szagát, és Babyka arcának illatát. Ahogy most erősen visszagondolok, úgy emlékszem, naftalinszaga volt. Ennyi maradt az egész életemre kiható első szerelem- • bői. Olyan einer yoíI, *** férfivá nőtt ugyan, de lelkében gyerek maradt egy kicsit És nem rossz gyerek, elhihetik. örült, ha segíthetett s használhatott az embereknek. És hogy őszinték legyünk: a lányok szerint egy kissé anyámasszony-katonája volt. Mondta is az apja: — Olyan jámbor a természeted, hogy legszívesebben papnak adnálak. A papság nem divat már, de a motorszerelés igen ... Azt tanulta ki. Bütykölt késő estig. Ha látta, hogy bajban van egy haver, csak nekiállt. Behívták katonának. Sírt is az anyja: — Szegény gyerek ... azok a kemény tisztek... Mire az apja: — Megemberesedik legalább ... Pedig hát emberforma volt az Imre, és nem is akármilyen. Széles a válla, erős a marka, fürgék az ujjai. Csak a tekintete ... abban ült valami kislányos szemérmesség. Ügy sétált az ismeretlen város utcáin, mint egy frissen avatott apáca. A vezényszavak, meg a gyakorlatok, a riadók meg a sár nem tettek kárt benne. Nem is kiabált vele soha senki, inkább becsülték. A többiek is, a tisztek is. De hamar megunta a várost, a kocsmát. A lányoktól meg — főként azoktól, akik a laktanya körül ólálkodtak, húzódott inkább. így ott ült még kimenőben is a társalgó egyik sarokasztalánál. Más ilyenkor falja az olcsó könyveket rakásra, de Imre nem rajongott a betűért. Csak a barkácsolók újságját, azt igen szerette! Így jutott eszébe, hogy megcsinálja azt a tornyot. Gyufaszálból, ami nem kis dolog. — És még az ujjaim is formában maradnak — biztatta magát. összevásárolt tehát mindent, ami kellett, és nekilátott. Megrajzolta először szépen, formásán. Aztán a részleteket is pontosan. Egy ácsmester se csinálná különbül. Végül lemérte egy gyufaszál hosszát, és számítgatta, mennyi kell körülbelül a felületre. No meg mivel ra• , v Gyakran. köcülálHákr mikor csinálta, s dicsérték a szorgalmát. Mert, ha aprólékos munkával is, de elkészült; gyorsan formásodott. Az őrmester is nézegette. Mikor egyedül maradtak, megszólalt: — Derék ember maga. Meg hát ez leginkább emlék! Igaz? Katonaemlék. Azok legföljebb fölszednek valamit ott kint... Mert ez is előfordul. Nem igaz?! De tudja, féltem is magát! Az ilyen rendes, becsületes ember, az ilyen derék fiú, vagyishogy embertípus, félrevezethető. Magára akaszkodik egy olyan, és akkor aztán vége. ... Mert éppen maguk fogják ki... De hiszen találkozunk mi majd. Nem igaz?! Ha én akkor azt látom, hogy magát egy ... hát legszívesebben elő a pisz ... Vagyishogy : jól megmondanám, hogy kit csavarjon be a ... Szóval csak vigyázzon, fiam! Imre fülig vörös volt, és eltört két gyufaszálat is. — Talán van, akinek készíti? Falubeli kislány? — Ááá! Majd hazaviszem az édesanyámnak ... — Nagyon helyes! A szülői tisztelet, ugye ... Hát csak szóljon, ha készen van ... TRÖSZT TIBOR: A torony A torony pedig készen lett. Csodájára járt a század. Később megszokták, Imre pedig szabadságot kapott. A kapunál még utánaszólt az őr- mester: — Hát csak vigyázzon rá, fiam! Mert ugye, leginkább ... törékeny... műtárgy. És amikor aztán az utcán találta magát, kezében a műtárggyal, vér tolult az arcába. Hát ezt megnézi majd mindenki! Lányok jöttek az iskolából, csoportosan. Érezte, mintha a hátán is lenne szeme, hogy megbámulják a tornyot, s megjegyzést is tesznek rá. A vonat pedig tele volt már, és neki a katonák megszokott helye jutott, az ajtónál. Hóna alá szorította az aktatáskát, úgy óvta — vigyázta két kézzel a tornyot. Bajuszos öreg állt a szemközti ajtónál. — Szép a torony. Imre csak mosolygott szelíden. — Hosszú ideig tartott?----Három hét... — Derék. Tartotta szorosan, büszkén. És arra gondolt, hogy összecsapja majd otthon az anyia a két ke2ét, ha meglátja. És odaszól az öregnek: — Hiszen dörmöghet kend akármit... Imre jóravaló gyerek maradt ... Lóm ott is mivel tölti az idejét... Egészen átmelegedett. Majd jön a keresztapja is. Megláthatja az egész falu. De jó lenne már átszállni! Hirtelen zavarba jött. Szavakra figyelt. Most villant csak agyába, hogy a tornyáról beszélnek... — Akármilyen pontos is, de csak hobby. ízes Mihály: KALÁRIS Belülről látsz. Figyelsz te engem. Milyen mocskos belül az ember! Mosdassál meg a szerelemben. Jó így. Ily egyetlenegyszer. Üres ház még. Töltsd be a lelkem. Gyere, lakjál nehéz szívemben! Ne szólj! Ez már a tenger. Márffy Ibolya: Fiatalok Fogak csikordulásán kopik el a világ, de mi beleharapunk a húsba, az elevenbe. Magunk vagyunk a mások, bűvöljük a világot, koncot idézve akarjuk a valóságot — Mindenkinek! A róka és a holló A holló a fa ágán ült és szájában egy darab Hóvirágsajtot tartott. A róka a fa tövében kuporgott, és mézes- mázason hízelkedett: — Mindenki azt meséli, Hollócska, hogy neked van a legszebb hangod az erdőben. Igazán énekelhetnél nekem valamit... A holló nem sokáig kérette magát, énekelni kezdeti. Amint a száját kinyitotta, a ÁHatmesék sajt lepottyant a földre, a róka felkapta, és kuncogva elszaladt vele. A holló észre sem vette, önfeledten énekelt tovább. Éppen arra sétált a süket- fajd, aki azzal a nehéz, szinte megoldhatatlannak látszó feladattal volt megbízva, hogy a Vadonvízió soron következő táncdalfesztiváljára 125 énekest teremtsen elő. Mikor megpillantotta az önfeledten danászó hollót, nem teketóriázott, hanem leszerződtette. Bár a hollónak a fesztiválon csak a 125. helyezést sikerült megszereznie, ez is elegendő volt ahhoz, hogy rendszeresen helyet kapjon az Erdei Rendező Iroda egyik hakni brigádjában, s azontúl már ementáli sajtra is futotta neki. Tanulság: érdemes kitáta- ni a szánkat! A két kecske Két kecske — ellenkező irányból jövet — egyszerre akart átkelni egy szakadékon, amelyet csupán egy vékony deszkapalló iveit át. A palló közepén találkoztak, s tettetett nyájassággal összeölelkeztek, egymás egészsége felől tudakozódtak. Majd az öregebbik kecske megkérdezte: — Hová igyekszik, tisztelt ifjú barátom? — Ezer fej káposzta van vám bízva. Sok a munka, nagy a felelősség, épp ezért megkérem: engedjen tovább haladni... . — Hohó, barátocskám! — így a vén kecske. — Én viszont főnyalogató vagyok c. Sóhivatalban, az én munkám még fontosabb, így hát ön engedjen utat nekem! Az ifjabbik nem volt hajlandó engedni, dühös szitko- zódásba kezdett, s már-már felöklelte idősebb társát. — Ejnye, fiatal barátom, nem így kell ezt elintézni! Üljünk le, beszéljük meg a problémát, s bizonyára találunk majd valami megoldást! — tanácsolta a tapasztalt, öreg állat. Ügy is tettek. Hozattak két széket maguknak, leültek egymással szemközt a palló közepén, s hosszas diskurzusba kezdtek arról, hogy melyiküknek is sietősebb az útja, s melyiküknek illenék kitérni. Végül mindketten el- álmosodtak, elszunnyadtak, s egy óvatlan pillanatban székestől együtt beleestek a szakadékba. Tanulság: hosszú értekezletek alatt nem árt csavarral a padlóhoz rögzíteni a székeket! Bsdsiajl Barna SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, UH. jdntas U. — Es miért, kérlekswépen? A hobbyhoz is művészven*, kell. Egyfajta ihletés... — Zs absztrahaló képesség. — Igen, csak mindez, hogy- ismondjám, egy kissé primitív módon, degradáltan jelentkezik ... Hosszú hajú fiú, nagy kerek szemüveges beszélgetett két lánnyal. Nem nézték már a tornyot, hanem vitatkoznak hátatfordítva nagy gar- ral. — Nem igaz, hogy ez deg- radáltság! Ösztönös művészet. Ha úgy tetszik: folklór- isztikus iparművészet. És az ilyen dolog nem hobby. Ez egészen más terminológiát kíván! — Éspedig? Imrének vércseppek ültek a bőre alá. Azt sem tudta, melyik lábára álljon, a szívverése lekörözte a kerékcsattogást is. Pontosan nem értette, hogy mit beszélnek, csak azt, hogy a toronyról. Meg azt, hogy róla is ... És ráadásul így, hátat fordítva. Olyan modem, tanult fiatalok ezek, akik nagyon megítélik az embert. Ügy tett, mintha az ablakon nézne kifelé. De a hosszú hajú hirtelen hozzá fordult — És mi a véleménye az alkotónak? A két lánynak mintha óriásira megnőtt volna a füle meg a szeme. Az ő szemét pedig elborította a pára. És ráadásul mintha kaján is lenne a hosszú hajú. — Hááát, hát én szeretőm csinálni... Aztán nézte a tornyot ról. Aztán leszálltak. Megkönnyebbült. És mint egy zavaros lázadás, egy saját magában is idegen hang kiáltotta belülről: — De az istenít! Mi közük hozzá?! Aztán megnézte a tornyot. Haragudott rá, pedig nagyon megszerette, amíg készült. Meg magára is haragudott Hát persze. Itt parádézik, flangírozik vele, természetes, hogy tesznek rá megjegyzéseket Mégis! Hátat fordítva?... Minek nézik az embert?... És tényleg! Ha nem tetszik, hát ne nézzék! Mi közük hozzá?! Olyan indulat fogta el, amilyen talán még soha. Legszívesebben belevágott volna az ablakba. Milyenek az emberek! Csak úgy átnéznek a másikon. Miért ilyen átkozottul nagyképű, ilyen magabiztos a világ? Mit tudják, milyen dolog az, amikor odakint eski az eső, süt a nap, ő meg csak ül, az enywel, és ragasztja az egyik szálat a másik után? Mit tudják, mi az, vigyázni vele átszállásnál? Meg azt, hogyan fog örülni az anyja majd neki. Egyedül érezte magát. És szerencsétlenül. Hát most már egész hazáig röhögni fogják a torony miatt? Meg kibeszélni? Fiatal lány szállt fel, szatyorral. Érezte, hogy ez is nézi a tornyot. Elfordult mérgesen. Ne mustrálgassa már senki! Elég a cirkuszból. Nincs népünnepély, ahogy az őrmester szokta mondani. Férfi szállt fel, karján gyerekkel. — Mi az — hallotta a csöppség kérdését. — Torony, kisfiam. — Tolony? — Nem tolony, hanem torony. Egy szép torony. És a katonabácsi építette ... Imrét megsimogatták a szavak. Mert ahogy az anyja mondja: lágyszívű gyerek, elszáll gyorsan a mérge is. Visszato-dult hát az ablaktól, s odatartotta a kicsi elé: — Teccik? Az végigsimogatta kövér kezével: — Igen. — Derék munka — tette hozzá az apja. Imre lehajolt — Látod ezt a kis ajtót? Itt... emitt köll bemenni"... — És ki van Benne? — Hát benne van a törók- basa. Tudod ? Olyan nagyhasú törökbasa, akinek randa kerek szemüvege van.