Somogyi Néplap, 1971. április (27. évfolyam, 77-100. szám)
1971-04-11 / 86. szám
A harmadik kaposvári tavaszi tárlat A harmadik kaposvári tavaszi tárlatot két helyszínen rendezték meg. A festészeti és a szobrászati anyagot a Rippl-Rónai Múzeum kiállítótermeiben, a grafikákat a Megyei Könyvtár nagy előadótermében mutatták be. Nem tartozik szorosan a kiállítás értékeléséhez, mégis megemlítjük, hogy képzőművészeti bemutatók céljaira ez utóbbi helyszín sokkal alkalmasabbnak tűnik, már csupán egységes légtere miatt is. Sürgető szüksége lenne Kaposvárnak képzőművészeti ki- éllítócsarnokra vagy ilyen célra alkalmas időszakos bemutatóteremre. Tudom, hogy ezzel az igényünkkel nyitott kapukat döngetünk, hiszen a város és a megye vezetői már régóta fáradoznak azon, hogy megteremtsék a kaposvári állandó, illetve időszakos képzőművészeti kiállítások perspektivikusan is megoldást jelentő tárgyi feltételeit. Az adott helyzetben tehát kényszer szülte megoldás, hogy mintegy megfelezzék a tavaszi tárlat anyagát, s azt más-más miliőben mutassák be. Kezdetben ez a tavaszi képzőművészeti bemutató a megyében élő művészek megnyilatkozási fóruma volt. Három évvel ezelőtt rendezték meg először más formában — egyAkikben tehát távolszakadva is munkálkodik ama bizonyos genius loci, amely egy-egy tájegység, országrész önálló szellemi arculatát befolyásolhatja, meghatározhatja. Ez a szándék és törekvés azonban korántsem jelenti, hogy az idei kiállításnak tökéletes és egységes a hangvétele, hogy a sajátos hangulati elem már kialakult. Egyelőre a kiállítás összességét tekintve csupán az útkeresés stádiumában hat e tavaszi kaposvári képzőművészeti rendezvény, de az út, amelyen elindultak, máris biztató kísérletet eredményezett. Az igazi megoldást azonban csak a — hogy egy kissé pontatlan hasonlattal éljünk — vérfelfrissítés eredményezheti, azaz: fiatal vagy országosan már elismert alkotókat ténylegesen, az alkotó munkájukban is Somogyhoz kell kötni. Mindezek ellenére a mostani kiállítás anyagából is kirajzolódnak egy tájegységre és —1 szélesebben értelmezve — a Dunántúl szellemi életére jellemző képzőművészeti törekvések, szándékok körvonalai. A kiállításon a pannóniai táj élő, de immár klasszikus képzőművészeti krónikása, Bernáth Aurél is szerepel három művével. E képek a mesHonty Márta: Néphagyomány. úttal más igényekkel Is — a tavaszi tárlatot. A rendezők akkor joggal úgy vélekedhettek, hogy a korábbi zártság, körülbástyázottság, a megyei képzőművészetnek nemhogy használna, sőt, idővel elsorvaszthatja, a provincializmus szürkeségébe kényszerítheti. Három évvel ezelőtt ezért nyitottak kaput és ablakot az országra, s ezekre a kiállításokra olyan alkotókat hívtak meg akik valamilyen — elsősorban származás szerinti — kapcsolatban voltak és vannak Somoggyal. Tavaly azonban bár kvalitásos művészek, jól csengő nevek vonultak föl a hasonló időszakban megrendezett képzőművészeti bemutatón, már nyilvánvaló volt, hogy ez az elsősorban genetikus kapcsolat nem elégséges a kaposvári tavaszi tárlatok önálló arculatának, sajátos hangulatának megteremtéséhez. Ezért az idén szűkebb sprektumú kiállítást rendeztek. Az elszármazottak közül csupán azok jelentkeztek, akik valamilyen érzelmi, sőt művészi kapcsolatot is éreznek Somoggyal, az itt gyökeret eresztő szellemi, képző- művészeti törekvésekkel. térré jellemző mesterségbeli és művészi színvonalról tanúskodnak, ám egyik sem tartozik Bernáth életművének legjobb alkotásai közé. Ügy tűnik, hogy ez a művészet hatásában sem gyűrűzik tovább a kiállítás fiatal képzőművészeinek alkotásaiban, amelyeket sokkal inkább a másik i— e kiállításon ezúttal nem szereplő — dunántúli nagy alkotó egyéniségnek, Martyn Ferencnek munkássága befolyásolt. Martyn művészi eredményei szolgálhattak tanulságul — ha áttételesebb módon is — Szabados János festészetében is. Nála a legutóbbi évek kissé eltárgyiasult ábrázolását örvendetesebb módon ismét az ember közvetlen megjelenése színezi, gazdagítja a vásznon. Itt elsősorban »-Régi Somogy« és »Idős Kapoly Antal« című festményeire gondolok, amelyek a bemutató leginkább kiegyensúlyozott, s legszínvonalasabb alkotásai közé tartoznak. S ha már értéksorrendet kell felállítani, mindenekelőtt Honty Márta, Bors István és Szekeres Emil munkáit szeretném kiemelni a somogyi alkotók közül. Honty művei közül elsősorban az anyagában leszőtt »Égig érő fa« című gobelin, valamint a megyei könyvtárban bemutatott négy grafikai lap a figyelemre méltó alkotás. Bors István már régóta nem a hagyományos értelembe vett szobrokat alkot, az ő térplasztikái közvetlenebb módon apellálnak a belső gondolati asszociációra. Legjobb munkái — »Nappal és éjszaka«, »Szarkofág« — formailag is érzékletes kifejezői ennek a gondolati tartalomnak. A kiállítás színvonalát olyan — jelenleg nem Somogybán élő és dolgozó — művészek emelték, mint többek között a Salgótarjánban letelepedett Lóránt János és az alföldi művészekhez inkább kötődő Fülöp Erzsébet. A grafikai anyagban figyelmet érdemel piskay Lenke -négy metszete, amely azonban talán hatásosabb, szuggesztív lenne fekete-fehér, mintsem többszínű változatában. A kiállítás anyagából meg kell említeni még Weeber Klára szobrait, amelyek közül a »Csend« kisbronza tükrözi legteljesebben a művésznő legújabb alkotói törekvéseinek eredményét. A »Vietnami lány« című márványfej is érzékletes, finom lírával megoldott, ha kissé »borsosmegfogalmazásra emlékeztető portrészobor is. A siófoki Csiszár Elek ezúttal két művével szerepel a kiállításon. Ennek az eredeti tehetségű festőnek most a »Falusi öreg« című képe a színvonalasabb, míg a másik egy kicsit önismétléses művészi tétovaság- ról tanúskodik. Kovács József kiállított érmei jó plasztikai érzékről tanúskodnak, de minden bonyolultabb szellemi izgalomtól, plasztikai problémától tartózkodó ujjgyakorlatok csupán. A kiállításon negyvenhét somogyi vagy többségében e tájról elszármazott művész több mint kilencven alkotását tekintheti meg a közönség. Az útkeresést jelzi az a tény is, hogy a nézőnek — annak ellenére, hogy szép számmal láthat művészileg valóban értékes munkákat — egy kicsit az lehet az érzése: a zsűri és a rendezők »hozott« anyagból gazdálkodtak, s az egészből még hiányzik az a szervezői elv, az a rokon művészi szándék, amely megadhatná e kaposvári képzőművészeti rendezvénynek önálló arculatát. Rideg Gáboi SOMOGYI PÁL: H ú s v é t 1928-ban Zsoltárokat zeng a prosenció. Zengve zúg a szó, csodát áhító Harangok búgnak, mint mély zokogás: Feltámadás. S mint fájó óhaj, csak száll az ének, Sóhaj-ködként tör az azúr égnek. Semmi-köde a sok mesének: Hitregének. Mit most ködös káprázatban látnak A mennyei szent küldöttre várnak. Ömlik a nép. mint áradás; Feltámadás. Feltámadásért, felszabadulásért, Jóságosán oly sokat könyörgött, -kért, Túl jó volt akkor is, mikor ontott vért Másokért. Emberibb lét, sírás helyett öröm, Erre áhít e megcsalt népözön, Mert sokat sírt már könnyet és vért, Oh, húsvét! Nép, testvérem, te szegény balga, Kúsza tömeg, Krisztusok latra, Teremtő mindenség, vak Messiás, Csak akarj, és lesz feltámadás! KÖNYVSZEMLE Négy újdonság Szép könyvet kézbe venni mindig öröm, s különösen az, ha a formára, kiállításra mutatós kötet a tartalmát tekintve sem adja alább. Ilyen munka a Móra Ferenc Könyvkiadó újdonságai közül elsőnek kézbe vett Képes Földrajz sorozat Magyarország kötete. Az eddig megjelent három kötet, közte a mostani, nem marad el a várakozástól, azt nyújtja, amit a kiadó vállalat. Szórakozva, pompás fényképek regimentjében gyönyörködve fedezheti fel — Tüskés Tibor tömör szövegének útmutatása mellett — az olvasó természeti kincseinket, az emberi kéz alkotta eredményeket, vizek és barlangok tiktát, népszokásokat, mindazt, amire oly jól esik kimondani: a miénk, a mi hazánk. Kalauz — csak éppen egészen másfajta — Lipták Gábor könyve is, A Duna—Tisza regéi. Ötödik kötete ez már a sornak, amelyet hazánk regéit és mondáit feldolgozandó kezdett meg a szerző. A korábbi kötetek a Balaton környékének, a Dunántúlnak, az Alföldnek és Észak-Magyaror- szágnak tiktait, legendáit, — sokszor meseszerűen szép emlékeit — térképezték fel, mégpedig sajátos módszerrel és stílusban. A szerző ugyanis kötődik a valósághoz, de mégis szépirodalmat művel: mesél, konfliktusokat formál, komédiákat játszat el. E kötet is hű a már hagyományosnak tekinthető módszerhez. Regényeknek dukáló izgalommal kísérjük, követjük a deákok és furfangos molnárok, a ravasz bírók és viharűző vándorlegények sorsát, tetteit. Érzelmek, hangulatok bő forrása az a novelláskötet Is, amelyet Krúdy Gyula írásaiból állított össze Tóth Lajos és Udvarhelyi Dénes. Krúdyt méltatni aligha szükséges, hiszen írásművészete, hangulatteremtő ereje külön helyet foglal el irodalmunk kincstárában. A százgalléros címmel összeállított kötet történelmi históriákat, vidám történeteket s az írók világáról készült pillanatképeket foglal magába — más írások mellett. Az újdonságok közül kiválasztott negyedik munka csaták krónikája, szabadságot hozó csatáké. Csinxa János alezredes, a hazánk felszabadításáért folytatott hadműveletek kiváló ismerője Makótól Sopronig címmel írta meg azt a hősi utat, amelyet a szovjet hadsereg katonái tettek meg 1944 őszétől 1945 áprilisáig, az ország egyik végétől a másikig. A képanyaggal is kiegészített kötet szerzője érthetően ragaszkodott a tényékhez, a való eseményekhez. Ez azonban nem szürke, száraz stílust jelent, hanem olvasmányos, s ugyanakkor történelmileg hiteles művet. (M> SIKER világhírű skandináv baritonista, H. S. hosszú dél-amerikai körutazás után és kelet-európai turné előtt egyetlen fellépésre hazalátogatott inkább múzeumairól mint zenekultúrájáról nevezetes, mérsékelt forgalmú szülővárosába. Éjszaka érkezett, és inkognitóban. Mint ilyenkor mindig, egyetlen próbát kötött ki az előadás délelőttjén, és az volt a terve, hogy a bankett után rögtön tovább is áll. Sajnos, reggel, ébredés után, még a szokásos torok- köszörülési tréninghangokat sem kellett hallatnia ahhoz, hogy érezze: hangja használ- hatatlanul érdes. — Azonnal meg kell lépnem — dörmög- te rekedten maga elé — s majd egy táviratban beteget jelentek. Leballagott az utcára. Tanácstalanul ődöngött az utcákon, vissza-visszabiccent- ve a járókelőknek. Észre sem vette, hogy az Operaház elé ért Ott büszke tábla hirdette, hogy az aznapi előadásra minden jegy elkelt. Bement a zenepalotába, és azonnal közölte elhatározását az igazgatóval, aki üdvözlésre tárt karokkal állt előtte. Ez a férfiú nemrégiben került a nagy múltú intézmény élére, és fűtötte a bizonyítás vágya. H. S. fellépte lett volna első nagyobb szabású fegyverténye. Elismerte, hogy H. S. Eörsi István: A hangja némelyest szokatlan, de ezt csak a reggeli ködnek tulajdonította. Gyógyszereket ajánlott — Az emberek várakozásait ki kell elégíteni — mondta az igazgató. — Inkább távollétem miatt szidjanak, mint a teljesítményemért — mondta H. S. — A próba talán el is maradhat — mondta az igazgató, majd újra dicsérni kezdte a különféle öblögetés' iroga- tási és ecsetelési e sokat, Este a baritonista tökéletesen eljátszotta a szerepét. Csak éppen hang nem jött ki a torkán. Helyette a zegzugos kulisszák jól megválasztott rejtekében egy tehetséges főiskolás — az igazgató unokaöccse — énekelt. Az előadás végén percekig zúgott a taps. Még a vasfüggöny elé is többször kiszólították H. S.-t, aki hajladozva, de merev arccal fogadta az ünneplést. Öltözőjébe visszatérve, a folyosón találkozott a fiatalemberrel, kezet rázott vele, gratulált, s megköszönte a segítséget, majd alig érthető hangján hozzátette: »Ha elfogad idősebb kollégájától egy tanácsot, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a magas hangok tisztaságára még nagyobb gondot kellene fordítani.« A fiatalember kisimította haját a szeméből, H. S. megveregette a vállát, majd a bankettet is lemondva még aznap éjjel elhagyta a várost. — Csodálatos voltál — mondta másnap unokaöccsének az igazgató. — Mihelyt végzel, ideveszlek, erre mérget vehetsz. A fiatalember nem válaszolt. — Olvastad a reggeli lapokat? Ismét csend volt a válasz. — Nézd csak: a kritikus itt H. S. hangjának ifjúi csengéséről ír. Jó mi? — Nagyon — mondta a fiatalember. — A bankettre azért nem hívtalak meg, mert nem akartam tápot adni a pletykának. Különben érdektelen volt. H. S. úgynem volt jelen. — A felfújt hólyag — mondta a fiatalember —, a vén pozőr. — A legnagyobb élő baritonistáról beszélsz — figyelmeztette az igazgató. — Akinek á helyébe még én is bármikor beugorhatok — mondta a fiatalember. — Figyelted, milyen blazírt pofával aratta le az én tapsaimat. — Azok nem a te tapsaid voltak — mondta az igazgató. A fiatalember hátralökte a fejét, és gúnyosan elmosolyodott. — Azok a tapsok nem a te hangodnak szóltak, hanem az ő presztízsének. — Akkor otthagyom a pályát — mondta a fiatalember. Ha nem a hang számít, nem akarok énekes lenni. őst az igazgató hallgatott. — A helyében, tudod mit csinálnék a helyében? Főbelőném magam. — Inkább vigyázz jobban a magas hangjaidra! — mondta az igazgató. — Miért vigyázzak? — kiabálta a fiatalember. — Mi az ördögnek vigyázzak? Hogy felkapaszkodhassak abba a magasságba, ahol már énekelni sem kell? Az igazgató elmosolyodott — Nem volna egyszerűbb — kérdezte a fiatalember —, nem volna gyümölcsözőbb, ha egyszerűen csak tátogni tanulnék? — Énekelni tanul)! — mondta az igazgató, és unokaöccse vállára tette a kezét —, de azért nem árt, ha megjegy- zed, hogy tátogni is tudni kefl. 8 SOMOGYI NÉPLAP ▼Márna* 1«L áprtlfc U.
