Somogyi Néplap, 1971. április (27. évfolyam, 77-100. szám)
1971-04-04 / 80. szám
Hol vagy, (Folytatás a 7. oldalról.) apámra, hol anyámra, aztán újra a harmonikára néz. Mosolyog a harmonikára. Nyújtja a kezét. Apám és anyám összenéznek, mozdulnak már mind a ketten, elszántan. Hirtelen odalépnek. — Beteg, nagybeteg a fiam. Az övé! Az orosz rájuk sem hederít. A harmonika fölé hajol. Szemtől szembe látom az arcát. Huszonnyolc éves lehet. Fáradt, szomorú, nagyon szomorú. Kioltott szerelem a szemében. Egy gyermek sóvárog az arcán. Én nem értettem őt, mert tudtam, mennyire lehet a harmonikát szeretni. Anyám siránkozott — Jaj, istenem! Apám zsebredugta a kezét Nézte, rettenetesen. Az orosz meg egészen közel hajolt. Jobb kezét felemelte. Szokatlanul vékony és finom ujjú keze volt. Karja íve megtört A keze élt: ujjai csodálatos élvezettel nyíltak szét. Lágyan, lazán a simogatás, a dédelgetés, a becézés egy-egy dallama énekelt fel ezekről az ujjakról. Körülmutatta, aztán ujjhegyével végigtapogatta a harmonikát. Mint a vak az ismerős arcot, úgy szólít- gatta meg ujjai ideges simo- gatásával a harmonika csillogó berakásait, a hófehér billentyűket, a regisztereket. Ujjaival esetlenül nyomogatta le a billentyűket. Rögtön láttam, hogy nem tud harmo- nikázni. Észbe kapott, felegyenesedett. Aztán már az orosz katonák egy kicsit csinált, köz- vetienkedő modorában folytatta. — Haraso. Nagyon-nagyon szép! Aztán? Most mi lesz? Csak állt zavartan. Anyám újra elkezdte a régi trükköt. — Nagybeteg! Csak ezzel van. Az orosz nem vette észre. a pám megen bereite magát. Szél) et tolt alá. — Üljön le, üljön csak le! Te meg • most már hármohikázz, ha olyan nagy legény voltál, aztán majd meglátod mi lesz. Én elkezdtem hirtelen azt a dalt, melyet a temető jegenye- fasorai alatt gyakorlatozó orosz katonáktól a nyáron tanultam és amit a tankokon jövet, teherautókon harmoni- kázva énekeltek akkortájban az oroszok: a Jablonkát. Alma'nyílik, virágzik a parton. Száll a réten a tavaszi szél... Mondd meg annak a büszke katonának, Hű Katjusa mindig visszavár. Ezt a refrént — a két utolsó sort — mindannyiszor egy másik regiszteren játszottam, teljes hangerővel, mélyzengésű hangszínekkel és dús jobbbal kézkísérettel. Vidám, győzelmes induló- dallama van e két sornak. És az orosz ezt már nem bírta. Láttam, hogy itt már nem a harmonika kalandjaitól indul fel. összevonta a homlokát, hirtelen a tenyerébe temette, aztán, hogy én halkabbra fogtam, türelmeltenül intett: hagyjam abba. Vártuk mi lesz, de ő azonnal összeszedte magát. Már próbált ránk mosolyogni. Odaintette anyámat. — Mámká, Mámká! — és előtette a tárcáját. Fényképeket szedett elő. Körbejártak a képek. Rossz fotók voltak. Komoly, szép fiatal asszony és egy szép kisfiú mosolygott ránk. Nem tudtuk, mit mondjunk, összenéztünk. — Szépek. Milyen kedvesek. Az orosz sokára ezt mondta: — Kaput. Attól az estétől gyakran üldögélt' az ágyam mellett. Megtudtuk, hogy orvos, most orvos-főhadnagy, A szülei falusi emberek, nem tud róluk semmit. Most itt a tábori kórház egyik .orvosa. Néhány utcával arrébb. Kérte, hogy járhasson ide. Nagyon szereti a harmonikát, gyerekkora óta, de neki sose volt — Miért nem szereztél? Legyintett. Kért: tanítsam meg harmonikázni. Megmondta nekünk a hosszú nevét is, de mi nem tudtunk belőle megjegyezni többet csak ennyit: Názár. Názámak hívtuk. ■■ B it órákon át mellettem, és csak hallgatta, hallgatta, a harmonikaszót. Így aztán egyszer végignézte, mikor a városbeli egyik orvos, aki megánbetegként kezelt harmadnaponként, átkötötte a sebeimet. Itt sem ment sokkal különbül, mint a klinikán. A kötözés előtt kértem: — Adjon fájdalomcsillapítót — Hogyne, hogy megszokja! — Majd leszokom róla, ha nem kell. De , nem bírom anélkül. Nem szólt semmit, elkezdte bepólyált lábúmról legyön- gyolíteni a gézcsíkokat. Végül csak a vastag vattaréteg maradt. Azt átitatta a vér és a seb leve. Mindkét lábból három-három üvegcső állt ki. Hegyük a vattacsomón át két centiméterre is kilátszott. — Ne tépje le a vattát! Elájulok! Áztassa le! Áztassa le! Feltépi az egész sebet ___ A ztán ujjaival kíméletlenül kinyomkodta a sebet, alkohollal körülmosta, új vattát és gézt rakott az eleven sebre. Názár távolabb ült a sarokban. Gyakran felugrált, fel- alá járkált, és cigarettázott. A kezelés végeztével anyám az orvoshoz fordult: — Doktor úr, nem tudtunk mára szerezni. De tessék türelemmel lenni, megszerezzük. Holnapután is tessék még eljönni. Egy héten belül meg lesz, drága doktor úr! — Nénikém! Az a két liter olaj nem sok. Nem éri meg amúgy sem, hogy én ide kibiciklizzem érte a város szélére. Ha nincs, hát nincs. Vigyék kórházba, ott sem hal bele. Ezzel elment. — Mit mondott? Názár nem értette ponto- vsan. Anyám magyarázta neki. Názár káromkodott, aztán ezt mondta: — Misa, én majd bekötözlek. — Frászt! — kiáltottam ingerülten. r- Nem érted, Názár, hogy én már minden orvostól félek. Tönkretettek. Hanyag disznók voltak, majdnem a két lábamba került. Magyarok, és láttad, hogy bánt velem ez is. Én nem merem most... ne haragudj. Nem érted? Názár még másnap is szót- lan volt, csak a harmonikát hallgatta. De azért harmadnap velünk együtt várta a magyar orvost, hogy eljön-e mégis. Vártunk, négyen vártunk. Már dél is elmúlt. Az orvos nem jött. Nem volt olaj. Názár felugrott, káromkodott, és elrohant. Apám korholt minket, amiért nem engedtük, hogy Názár kötözzön. — Miért ne? Orvos, —■ orvos. — És ha még jobban elront mindent? Zörögtek. Názár jött vissza. Mellette egy nő, katonaköpenyben. Gyógyszereszsákot és orvosi táskát hoztak. Názár már nem kérdezett semmit Rendelkezett — Mamka! Meleg vizet, lavórt, törülközőket Nem szólhattunk most egy szót sem. Lesz, ami lesz, nem halok bele. Néztük Názárt Mennyire megváltozott! A nő hallgatagon, szófogadó tisztelettel leste, és dolgozott a keze alá. Ápolónővér volt. Az asztalra szétrakták a műszereket, gyógyszert, kötszert. Názár egy port adott — Vedd be, Misá! Aztán injekciót szívott fel a nővér. Názár beadta, öt perc múlva közönyös bódulatban, szinte álmodtam, ami történt velem. Názár mosta, sokáig mosta a kezét, aztán a nővér alkoholt öntött rá. Széket kért, és mellém ült. A gézt a nővér már lecsavarta. Názár felemelte a vatta szélét, és ahol a sebhez ragadt, alkohollal addig áztatta, amíg el nem vált a sebtől. Lassan, hosszadalmasan így áztatta le mindkét combomról a vattapaplant. N ázár attól kezdve családtagként járt hozzánk. Minden szabad idejét ott töltötte, mindennel ellátott, amit csak elő tudott szerezni, hogy a gyógyulásom segítse. Haemokakaót hozott nekem, ezt a kincset érő, ritka, vérképző haemoglobindús táp- és gyógyszert; rengeteg Ult- raszeptilt, s annyi gézt, hogy tíz év múlva is volt belőle. Mikor az emberek melasszal éltek, ő nekem fazékkal hozta a cukrot. »Enélkül nem gyógyulsz meg!« Almát körített, s mézet — bögreszám. És kétnaponként egy citromot! Mindent tömött belém. Táplálkozásomat nyomasztóan pontosan ellenőrizte. Tulajdonképpen naponként többször pontos viziteket tartott, mintha az osztályán feküdnék. Lázat mért, hetenként egyszer súlyt mért a szomszéd tengeridaráló-malomból áthozatott tizedes mérlegen. Milyen körülményes volt! — Nem baj, Misá! Ha a vesém újra megfájdult vagy egyet köhögtem azonnal elhozta belgyógyász kollégáját. — Én sebész vagyok — mondta —, amaz biztosabban ért hozzá. — Sietni kell! Gyógyulj meg, mert én elmegyek! Májusban elmegyek. — Nem igaz! És bizony, torkunkon akadt a szó. Május első napjaiban kivitetett az udvarra. Szánalmas cirkusz volt. Názár hozott a lakásáról egy hintaszéket, abba ültettek. Szédültem, hányinger gyötört. Hat hónap óta vízszintes testhelyzetben éltem. De most ott kellett ülnöm negyedórát. Aztán egyre többet. Egy hét múlva aztán a hintaszékből felemelt, ő és az öcsém. Hónom alá karoltak, és vittek. Én mint a szalmával tömött bábú. Lábaim lógtak, mintha rongyból lettek volna. Názár kiabált. — Lépjél rá! Próbálj lépkedni ! De bizony csak napok múlva éreztem, hogy a talpam alatt föld van. Hangyák tépték az izmaimat, és szánalmasan összecsuklottak a térdeim. Hányszor kiáltoztam: »Hagyjuk abba, nem megy! Szégyellem!« Hány nap és mennyi veszekedés, nyögés, őrült türelem kellett ahhoz, hogy támogatásukkal megálltam a lábamon, egy-két másodpercre? Aztán, amíg az ágyamtól az asztalig léptem! Ketten tartották körém a karjaikat. Egy lépés volt mindössze. Egy lépés! Megtettem s rárogytam az asztalra. Aznapra Názár is elegendőnek tartotta ezt a teljesítményt. Így tanultam meg járni újra. Nehezebben, mint egy kisgyerek, mert nekem elesnem sem volt szabad. És Názár erőszakos volt, tomásztatott, káromkodott, biztatott, és az öcsémmel együtt cipeltek hetekig. Végül is egy hónap alatt any- nyit elért, hogy egy-két lépés erejéig egyik támogatóm karjai közül a másikba tudtam esni, bicegni. — Nem baj! Megmozdult a lábad! A többit már ti is elvégzitek. Egy hét múlva Bécsbe helyezték. E gy hónap múlt el. Éjszaka volt. Olvastam. Egyszercsak verik az ablakot. Anyám felugrik az ágyból. Kinéz. — Jaj istenem! Egy orosz. Mit akar? — És kinyitotta az ablakot. Beengedtük. — Mámká! — Názár borult a nyakába. — Misá hogy van? — Názár! Hát te hogy kerülsz ide? — Gépkocsival megyünk hazafelé, a tokaji hídon át. Ott van a pihenő. Lába, lába jöttem, csak harmicöt kilométer. Azonnal kell visszamenni. Misa, akartam látni, hogy van. Egy óra múlva útnak is eredt. Most már én kísértem a kapuig. Éjszaka volt. Elment. — Hé! Názár I Hová is mégy? — Murmanszkba. — írjál. — írok, Misa! Sose írt Sose hallunk róla többet. Női akt Győri Dezső szobrászművész alkotása. (Fa) (Selmeczi Tóth János felvétele,) Szirmay Endre: FELSZABADULÁS Roppant az idő, és feljajdult a vérző történelem, mert már lihegett, fulladt, vad szenvedéllyel dübőgőtt, hörgött, vonaglott és halálos görcsbe merevült minden, ami népünk sorsában még embertiszta rend volt; ' a múlt fekete ráncokat vetett bőrünk gyermeki tisztaságán, az éhség messzire vonított — szüntelen — penészes , vackaiból, a megálaztatás arca-vesztétt embertelenséggel rántott a földre, ö félelem fekete ujjai körülfogták a gyermekek szivét, és a szerelem már csak arra volt jó, hogy halálra szülje életünk minden szépségét. Tüzek gyúltak; és a hallgatás odvaiból ágyúk ugattak a kishítüekre, a megalkuvók szívét lánctalpak gyúrták a sárba, és a harc vérrel, vassal, viharral, hittel, áldozattal, eszmék lobogó fényei mellett a testvériség világmegváltó anyaméhéből véres kínok közt újraszülte nekünk az életet és a szabadító szabadságot. Tiszta sugárba öltöztek a rétek, boldogságot teregettek a szálló felhőik, mosolyogni tanult a megfélemlített embei nemcsak kínjában, örömében is; és karja, hite, bizalma, ölelése új emberség, új hit, új1 élet melegét mentette meg a szívnek; és minden ember megtanult újra szabadon élni. Sok éven át nyaranként, esti negyednyolckor, két gólya jelent meg a szigligeti alkotóház csodaparkjában az egyik karcsú fenyő tetején. Az egyik gólya keletről, a másik nyugatról. Volt azonban eset arra is, hogy csak az egyik gólya ült, Illetve állt le a finoman himbálód- zó, vékony faágra. A másik is megérkezett de csak azért, hogy egy kicsit keringjen a fa körül, s aztán továbbszálljon, mint a hajnali félálom vagy a beteljesületlen kívánság. Az alkotóház vendégei — idősebb és fiatalabb írók, tudósok, színészek — ilyenkor azon tanakodtak, mi lehet az oka ennek? összeveszés ? Kacér- ság? Vagy egyszerűen csak? És az is rejtélyes volt: miért pont negyednyolckor szálltak fel a fenyőre a hosszú lábú, hosszú csőrű madarak. És miért repültek mindketten tovább, amikor — félnyolckor vagy néhány perccel később — megszólalt a vacsorához hívó gong az alkotóházban? Talán őnekik is terítettek valahol ilyentájt? A jelek azonban nem ezt muSzigligeti gólyák tatták, inkább azt, hogy már megvacsoráztak a fenyőn való randevú előtt. Egyszer például az egész alkotó társaság kirándulni készült, és ezért már hétkor kongattak, amikor tehát még nem voltak jelen a menetrend pontosságával érkező gólyák. És — mint azt, a kirándulásról lemondva, magam figyeltem meg — tovább várták a sötétben az elbocsájtó, szép üzenetet, a gong szavát. De mert az nem jött, ott ültek- álltak egymás mellett, és — ahogy azt a sötétben is ki lehetet vennnl — szörnyűségesen unatkoztak. Különben erről is viták folytak kulturális köreinkben. Miért unatkoztak annyit a szigligeti gólyák? Mert azt a: bizonyos negyedórát — ha nem volt »kacérság«, illetve »-csak« — általában egymásnak hátat fordítva töltötték el, tollászkodásba merülve. Pedig — így érveltek az említettek — nem is házastársak, hiszen nem azonos irányból jönnek, és különböző irányban távoznak eL Mitől hát ez a közöny? Mert nem volt mindig így. Tanúk vannak rá, hogy évekkel ezelőtt az egyik gólyát — nem lehet tudni, hogy a férfiút-e vagy a hölgyet — villám sújtotta a közelben, és egy fél nyáron át bizony egyedül szállt a megmaradt gólya az élőfára, ahol soha nem rendez be fészket e csőrében nádat, békát, egész lényében meg jelképet hordó madár. És amikor újra akadt társa, egy ideig derűsen kele- peltek, de még csókolóztak is találkozóhelyükön. Ám aztán — úgy látszik, ilyen az élet lenn is, fenn is, a fa tövében is, meg a tetején is — unatkozni kezdtek gólyáink. S igy történt, hogy a hatvanas évek elején porondra lépő irodalmi nemzedék már csak unatkozó gólyákkal találkozhatott Szigligeten. Mindenesetre: az irodalmi élet nemzedékei és irányzatai kedvelték a gólyákat. Fiatal költők szupermodern repülőgépek íveléséhez hasonlították szárnyalásukat. Nem fiatal költőknek meg éppen az tetszett e maradakban, hogy nem úgy repültek, mint a gépek. A filológus professzornak Tompa Mihály jutott eszébe a fenyőfán randevú- zókról és Arany János egy szép verstöredéke. A műfordítónak Giosué Carducci olasz poéta és az, hogy ösz- sze kellene gyűjteni — ha rendeznék végre a szerkesztői és műfordítói honoráriumok kérdését — a világköltészet madárverseit. Egy filmrendező pedig feltétlenül bele akart venni egy »gólyasnittet« egy szerelmi négyszögről szóló — papíron már tökéletesen kész — filmjébe. ’ A közelmúltban közmegelégedésre rendezték a fordítói honoráriumokat, és a szerelmi hét- és nyolcszögek ábrázolása után — idilli üdülésül — már mindenki szívesen látna szolid négyszög-filmeket is. Az a fontos újítás is történt, hogy már nem félnyolckor, hanem hétkor szól a vacsoragong az alkotóházban. Nyáron azonban mégis magános maradt a szigligeti »randevúfa«. Azt mondják, az elmaradás oka az, hogy mérgezettek voltak ez évben a sáskák Afrikában. Tulajdonképpen ezt el lehet hinni, mint ahogy, ha — bárhol és bármikor — méregről, mérgezésről hall, higgye csak el nyugodtan a kedves olvasó. £ sorok konok írója azonban valami költőibb titkot sejt a szigligeti szerelmi légyottok — és unalompartyk — elmaradása mögött. És szakemberek helyett magukra a gólyákra bízza e rejtelem megfejtését. Az utóbbi időben — megvallom — már nem vagyok olyan hevesen kíváncsi, mint azelőtt. És már arra sem nagyon, hogy mi és hogy hol leszek, s hogy leszek-e egyáltalán. Azt azonban mégis tudni vágyom, hogy miről kelepeinek majd jövő nyáron a gólyák Szigligeten. De bánom is én, hogy miről: a fő az, hogy kelepeljenek! Antal Gábor 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971» április l
