Somogyi Néplap, 1971. április (27. évfolyam, 77-100. szám)
1971-04-04 / 80. szám
lem pipié sebek Már hosszú évek óta gyötör ez az érzés, de május kilencedikén és szeptember tizenötödikén különös erővel hasít belém. Egyébként más napokon is előfordul, hogy teljesen a hatalmába kerít a fájdalom. A háború befejezésének napján, mindjárt este a,z egyik fényesen kivilágított lármás csemegeüzletbén Lenyka Zajcev mamájával találkoztam. Elgondolkozva nézett felém a sorból: muszáj volt köszöntenem. Erre jobban szemügyre vett, és amikor megismert, meglepetésében kiejtette kezéből a táskáját, és hirtelen sírva fakadt. Álltam, és képtelen voltam megmozdulni vagy akár egy szót is szólni. Senki nem értette, mi történt. Azt hitték, ellopta valaki a pénzét, de ő a kérdezős- kődésre hisztérikusan kiáltozni kezdett: »Menjenek innen!« Hagyjanak békén!« Egész este úgy jártam-kel- tem, mint akit fejbe vertek. Pedig Lenyka — úgy hallottam — már a legelső ütközetben elesett, még mielőtt talán egyetlen németet is megölt volna, én meg jó három évig kint voltam a legelső vonalban, és számtalan ütközetben vettem részt, de valahogy mégis az volt az érzésem, hogy vétkes vagyok, és örökre adósa ennek az idős asszonynak. És minden elesettnek, akár ismertem, akár nem, és valamennyiünk anyjának, apjának, gyermekének, özvegyének... Nem tudnám megmagyarázni magamnak, miért, de azóta valahogy kerülöm ezt az asszonyt, és ha megpillantom az utcán — egy sarokkal odébb lakik —, igyekszem, hogy ne vegyen észre. Szeptember tizenötödike pedig Petyka Jugyin születésnapja, és ezen az estén a szülei évről évre meghívják magukhoz halott fiúk gyermekkori barátait Csupa felnőtt, negyvenes férfi, de nem bort iszunk, hanem teát cukorkával, és piskótatortát eszünk melléje meg almáslepényt — Petyka kedvenc süteményeit. Minden úgy történik, mint a háború előtt, amikor az az okos fejű, fergetegesen jő kedvű fiúcska lármázott, nevetett és kommandírozott ebben a szobában. Valahol Rosztov környékén kaszálta le a halál, s a fejvesztett visszavonulás riadalmában még el sem temethették. Ott a széke az asztalfőn, a csészéje teletöltve illatos teával, és anyja gondosan rakosgatja tányérjára a cukrozott diót, a legnagyobb szeletet a cukorbevonatú tortából, és az almáslepény legvastagabb sarkát. Mintha Petyka megkóstolhatna egy falatot is, és mindjárt elkiáltaná magát, harsányan, ahogy szokta: »Hű, de jó, fiúk! Lássatok neki!« Petyka öregeivel szemben is adósnak érzem magam. Valami furcsa bűntudat motoszkál bennem, amiért én visszatértem, Petyka pedig ottmaradt, és ez az érzés egész este kínozza, marcangolja a szívemet: nem is hallom, miről beszélgetnek, mintha messze-messze járVlagyimir Bogomolov. nék... végigkalandoznék az országon, ahol minden második, harmadik családból ugyanígy hiányzik valaki. Izok is emberek... Karját a feje alá téve alszik a néni a helyiérdekű padján. Az öltözete szegényes: a viseléstől kivörösödött kurta kabátka, lábán ilyen melegben már szokatlan mamusz, fején szürke, foszladözó kendő. Váratlanul felriad: — Nem volt még Remény? — kérdi, s felül. Amikor meglátja, hogy odakint esik, haragosan, gondterhelt hangon felkiált: — A fene...! Még csak ez kellett — Finom, gombaérlelő esőcske ez. Miért haragszik rá, néni? Előbb értetlenül néz ránk, majd amikor észreveszi, hogy csupa városi ember van körülötte, megmagyarázza: — A kenyérnek most nem kell az eső. Egy csöpp se. — Majd enyhe rosszallással, de már derűsen teszi hozzá: — Kenyérrel él az ember, nem gombával, ügyi? Alacsony, naptő!. barna, ráncos arcú, nagyon öreg anyóka, megvan már nyolcvan is, de azért elég elevennek látszik. A keze is erős, inas. Szájában legelöl két vékony, hosszú, sárga fog árválkodik. Megigazítja a kendőjét, és most már barátságos mosoly- lyal, készségesen mesél magáról. Trkutszk mellé való. A fia elesett, a lánya meghalt; nem maradt egyetlen rokona sem. »A nyugdíj végett« jött fel Moszkvába, mellesleg —■ mint kiderült — jegy nélkül utazik oda-vissza. Nincs semmi csomagja, még egy kis batyuja sem. — Hogyhogy jegy nélkül? És nem szállították le? — csodálkoznak körös-körül. — És a kalauz? Hát az ellenőr? — Jöttek kétszer is. Hát aztán? — és mosolyog halványan. — Azok is csak emberek! — teszi hozzá mélységes meggyőződéssel és boldogan, majd mintegy mentegetőzve: — Hisz nemcsak úgy utazok én, hanem hivatalos dologban is ... Ebből az »azok is ernbeíéfe«-bSi armyí! bizalom: és optimizmus árad, hogy mindnyájan jó kedvre derülünk. A fél országot keresztülutazza valaiki, jegy és pénz nélkül, oda-visszá több mint tízezer kilométert — ez sainite lehetetlen. De a néninek elhisszük. Van benne valami nagy-nagy jóság, valami lelki nagyság és bölcsesség: a szeme és mosolya olyan derűsen, olyan tisztán ragyog, hogy muszáj hinni neki. Az utasok egyike süteménnyel kínálja. Vesz belőle, illendően megköszönj, és élvezettel majszolja, csámcsogja azai a két fogával. Köziben odakint az eső nyomában előbukkan a napocska, és vakítóan szikrázni kezd a sok millió kis harmatcsepp a fűszálakon, leveleken, háztetőkön. A néni a süteményről megfeledkezve, fénytelen, öreges szemével hunyorogva, boldogan, megbűvölve nézi az ablakon át ezt a tüneményt: — Szentséges atyáim, de szép!! — suttogja. — De igazán, nézzék csak, milyen szép! Lengyel temető Katolikus keresztek és régi, vaskos sírkövek, lengyel és latin nyelvű feláratok. Búján zöldellő, dús növényzet. Az izzó, nyári csendben, melyhez a tücsök szüntelen halk zenéje adja a kíséretet, jó ideig fel sem tűnt fülemnek az alig hallható suttogás és szipogás. Azt hittem, egyedül vagyok a temetőben. Most egy alacsony sírhatom kőkerítése mellett megpillantom a temető másik két látogatóját: egy öregembert és a , párját. A két, bánattól sújtott, apró figura. Rettenetesen magányosnak és szánandőnak 1 ászának. Vajon ki nyugszik a zöld dombocska alatt? A gyermekük, vagy tán az unokájuk? Közelebb megyek, és most már világosan hallom a fojtott lengyel imát: ... Wiecny odpocziwanie racz mu doc Pannié, a swia- tosu wiekuista niechaj mu swieci na wieki wieków ... A sir fölött, a bokor árnyékában alacsony fejfa, a csúcsán ötágú csillag. A megfakult fényképről mosolygó kamasz néz le. A fénykép alatt a név; CSINOV I. N. GÁRDAÖRMESTER, 1927—1944. Sajgó szívvel nézem a hetyke, pisze orrú arcot meg a két vénséges vén lengyelt, és azon töprengek, vajon kijük lehetett. S vajon miért siratják, miért imádkoznak a lelke nyugodalmáért most, annyi év múltán? Fordította: Szabó Mária Szovjet küllők versei Ojar Vacjetisz: Kék virradat Aludj, apám! Az én sorsom:, emlékezzem konokul. Az emlékezés: valódi tuzvcmÁ Kelet felől roppant hűvös nyomtűt az ébredő szemhatáron. Gally verődik az arcba. Ktuon&vcmm zuhog el — hasztalan a szív piros szemafórjag oda, a messziségbe, melynek oly korán nekivágtál. Mocorognak a csillagok. Széféért« árnyak: közeledik a virradat És a percek, akár a diktatúrák, lehullanak. Kék fénybe fordul a főid. Ne bánd, apám, arról te nem tehetsz hogy mellkasomban ily makacs a szív! És hatalmas a szeretet, s akár a gyerekkori emlék: múlhatatlan. Ö, csak az emélkezés, a fájdálom-hevű emlék, csak az hűtlen ne legyen hozzád, emberi nem! Borítsd ki tintád, virradat! Megírhatatlan a szerelem. Hja Szelvinszkijz FOHÁSZ Népem! Vésd emlékezetedbe e pár sori Senkit sem istenít dicshimnusza, s költőd hozzád sem azért könyörög: »Keretezd be a képem!« Csupán hadd legyen mindig kezed ügyében — mint a gyula. Dzsubán Muldagaliew A sztyeppéi forrás Források a hegyekben is fakadnak, s vad-gyönyörűn szökell vizük, de én közöttük soha nem lelek nyugalmat —• csak a sztyeppel forrás kék szemén. Szelíd vize békésen ballag ott, és nem sodor kőgörgeléket, örvényt A hangja halk: sorjázó köznapok szelíd szigora megalkotta törvényl A lassan áramló felszín alatt, mélye nem hódol nagyságnak, se gőgnek, ősi-szép rendeltetéséhez hű maradi üdíti lázas torkát a mezőnek. Okkal gyengéd hozzá a földanya, sekély víz folyik olykor mély mederben, de hogyha nincs a közelben nagy, a törpéből is óriás lesz nemegyszer. Nyugodt-derús a forrás; gáttalan folyik vize a végtelen mezőn át A sztyeppéi forrás: akár a nép dala: nagy szomjat csillapít és friss erőt ád. D. szöllősi Judit és Pspp Árpád. fordításai (Stettner Béla rajza.) DEMÉNY OTTÓ; ÁPRILISI VERS Almából ébred, nyújtózik a föld, arany színekben tündököl a domb A puha hantok napos oldalon smaragd fű sarjad, fejét emeli Kék vizekre úsztatja új hajóit az égbenyúló, kócos almaág, s a halmok mögül surranó meleg szél megborzolja a tócsák tetejét Miért, hogy az évszakok fordulása a tél s tavasz közt legizgalmasabb? Hogy most robban minden fölgyűlt remény és arcunkat pirosra tüzeli, hogy most gyógyul leggyorsabban a seb, elsimulnak a hamlök ráncai, s tunyaságából kimozdul az ember a szabadságból mélyet lélegezve. Mért hoz a tavasz forradalmakat, ünnepi kedvet, fölszabadulást? Hogy tán az ember is része legyen a természetben izzó változásnak, s mint a földben megindul a mag — ideje jöttén hajtani akar — pusztíthatatlan reményeivel példát mutasson ő is lelkesen? És nyers ágakból karókat hegyezzen s kitűzze földjét jog és juss szerint, hogy elfoglalja műhelyét s becézve szerethesse érzékeny gépeit, s hogy versre legyen kedve és zenére, örömöt adó boldog szerelemre, s a legridegebb télidő után is hinni tudjon a legszebb változásban. Vád Mihály: Hol vagy, Názár? H anyatt fekszik. Feje alatt nincs párna. Hogy ne kapjon tüdőgyulladást. Teljes arccal a mennyezetre vicsorog. Piszkos szürke, szőke haját két hónapja nem nyírták, nem mosták. Ragacsos, undok galuskacsomókban szétfekszik a feje alatt, válláig ér. Homloka őrült lámpa. Orra gyanúsan, hegyesed- ve válik ki az arcbóL Feküdt. Az orvos nézte. Legyintett. A nővér feltűrte a beteg ingujját. Az orvos a felső karon felcsípte valahogy az összezsugorodott bőrt. Recsegve beleszakította magát a tű. »Kórházi zárójelentés... A beteget ápolásba vettük 1945. szeptember 3-án. Kórisme: — Nephrolithiasis. Mindkét tágult vesemedencében jóformán az egészet kitöltő koráll- kő... kiválasztás: bal vese 6 perc 16 másodperc, jobb vese 8 perc 10 másodperc. Műtét: a bal veséből zöld mandula nagyságú követ távolítottunk el. Műtét után exsiccatió — konyhasóinfúziót kapott. Se- cunder iníectio miatt kétoldali amputáció vált szükségessé. A beteg szülei saját felelősségükre visszautasították. Azóta a beteg állapota erősen romlott. A beteget nem gyógyult állapotban elbocsátjuk. 1945. december 24-én.« A hajnal, mint a balta éle, Szikrázott tőle a világ. Hazaértünk. A kapuban az udvaron, a tornácon fekete berlineres nők, ködmönös né- nikék álltak hajbókoló sopán- kodássaL Fekete ruhás férfiak levett kalappaL Egész éjjel virrasztva vártak ránk. Most Isijöttek elénk. Csend van. Csak a hő recseg a lassuló kerekek alatt ■— Megjöttetek? — Meg. Megjöttünk. Suttogás, összehajolnak a feketekendős árnyak. Kosa kifogja a kapáló lovat Az emberek körülállják a szekeret — Hogy vegyük le? — Ki ne takarjátok! Tar ‘ dás. Végül az egész fűzfa.in-, kihúzzák a szekéraljból — uundástul, dunyhástul, betegestől. Négy férfi fogja, öleli a fűzfakast — Jaj, csak lassan? A melegben áradni kezd a fűzfagallyak keserű illata. A férfiak leteszik a kast a földre. Erőlködést kifejező arcuk fölém hajol. Felegyenesednek. Megváltozott tekintetüket nem veszik le rólam. Könyörögve néztek. Leveszik lassan a kalapjukat Csak néznek, merev és borzadóra nyílt tekintettel. Rokonok mind a négyen. Testvérek, szomszédok. Nem jön szájuta-a szó. Nem ismernek fel. Csak néznek. És nem tudnak megmozdulni. V árosszéli téli este. Hull a hő. A villany nem ég. Az asztalon petróleumlámpa só- váran énekel. Anyám téstát gyúr. A szoba sarkában félhomályban, fehér dunna alatt fekszem. Hanyatt, párna nélkül — hogy ne kapjak tüdőgyulladást. Harmonikázom. A mellemre teszik esténként nagy, háromoktávos harmonikámat, a szíjakat átcsatolják a vállamon. Én fekszem, hanyatt. Balkezemmel kihúzom a levegőszekrényt. Lehunyva a szemem. Jobb kezem, mint egy hernyó rágta levél megmaradt erezete, legyezi a billentyűket. Szól a harmonika. Ezer sí- rású dudorászása gyermekkorom óta naiv öröm nekem. A szünetekben behallattszott az ablakon át: apám — óvatosságból — a ház előtt, az utcán az omló havat seperte. Suhog, dalol a nyírfaseprő laza vesszőcsokra, és rajta a porpehely hó fúvódik, omlik. Hirtelen megszűnik a seprés. Gyors léptek. A küszöbön apám leveri a havat, belép, és izgatottan suttog. — Hagyd abba, hagyd abba! Gyorsan! — Mi baj, mi történt? — Megint itt az az orosz! — Mit akarhat az? — Mit! Mit! Három nap múlva nem bírtam tovább. — Adjátok ide a harmonikát! öcsém bálokba jár. — De fiam, kihallatszik! — Akkor kihallatszik! — De azt mondják a szomszédok, azóta is minden este itt járkál az orosz az ablak alatt — Nem bírom már! Adjátok a harmonikát. Üjra harmonikázom hát Apám — óvatosságból —■ havat seper. Mi az, újra kezdődik? Apám berohan. Topog, kiabál. — Hagyd abba! Megint itt az orosz. Már itt van! Én ki sem nyitom a szememet, játszom tovább. A legerősebb regisztert nyitom ki. Mélyen zeng, folyó bőg a dalban. Apám topog, a vállam kopogtatja. Ingerülten kiáltok rá. — Mit akarsz? Ki veheti el tőlem ezt az egyetlen mankót! Apám áll, áll. Néz, gondolkozik. Káromkodik egyet — Hát jó! Akkor legyen —■ Legyint egyet, és kisiet indulatosan. Most én hallgatok el, kíváncsian hallgatózom. Apám az utcaajtóból dühösen kikiált. — Jó estét! Mit akar? Jöjjön be! — Jó estét! Nem akarok. Csak hallgatni egy kicsit. Erre járok. — Jöjjön be! De csak jöjjön be! Apám odamegy, s a karjánál fogva vezeti befelé. Útközben is szabadkozás. Apám, anyám és én folyamatosan értettük az orosz katonák beszédét. Az ajtón dőlt be a párás hideg. Ott állnak ketten. Apám a székre mutat. Mellette fiatal, vékony katona. Durva szürke köpenyén olvad a hő. Rövid, elválasztott haja összetapadt a meleg sapka alatt. Köszön, aztán hallgat A r 11, kényelmetlenül érezheti magát. Körülnéz. Meglátja a félhomályban a gyermek j áték-csillo- gású harmonikát. Szomorúan elmosolyodik, aztán le nem veszi a szemét róla. Csak jön, jön, közelebb, s közben hol (Folytatás a 8. oldalon.) SOMOGYI BffiPLAF . Vsilnin, 197L április i
