Somogyi Néplap, 1971. április (27. évfolyam, 77-100. szám)
1971-04-29 / 99. szám
\ MEGJEGYZÉS A népművelőkön „áll a vásár../ Munkaértekezleten vettek részt tegnap a Latinca Művelődési Központban megyénk népművelői. Az illetékes r gyei vezetők tájékoztatták őket az intézmények nyári terveiről, a várható jelentősebb rendezvényekről. Nyugodtan mondhatjuk: nagyon kritikusan sok gond került felszínre ezúttal. Mégsem e gondok »hiteles krónikájáról«, hanem egyetlen, de alapvető tapasztalatról szólunk. Az utóbbi időben bizonyos csüggedést, bizonytalanságot tapasztaltak a népművelőknél Mindez elsősorban a közigaz gatási változásokkal kapcsolatos. Ismétlem: kapcsolatos, ae korántsem magyarázható, s mi több: nem megmagyarázható. Pénzügyileg is — a kapcsolatok egész rendszerét tekintve — újszerű viszony van kialakulóban a tanácsok és a helybeli művelődési, közművelődési vezetők között. És a viszony néhol — nevezzük nevén — semmittevésben nyilvánult meg, elsősorban néhány községi népművelő semmittevésében. Némelyikük ezt úgy magyarázta. hogy »várakozott«. De hát mire? Aki a' népművelés gyakorlatában tevékenykedik (márpedig csak gyakorlatban lehet, hiszen elméletből éppen elég van már), az tudja, hogy az ölhetett kéz »nem jellemző«. Sok helyütt a népművelő nem kereste meg a tanácselnököt, hogy megbeszéljék közös tennivalóikat, kialakítsák a munkakapcsolatokat; sok helyütt a tanács nőknek fogalma sincs arról, hogy milyen Jéhet a kapcsolat formája, és ki tudja, mennyi a művelődési ház évi költség- vetésé. Valóságos detektíveskedés kellett ahhoz, hogy földerítsék például azt, hogy mire költötték az ismeretterjesztés költségeinek fedezésére szánt pénzt. Ellenben volt bölcs jóslás és nagyhangú előrelátás jócskán. Ebből a munkaértekezleten ugyan már nem hangzott el egy sem. de félkötetnyit idézhetnék, amelyben megjósolták az újságírónak, hogy,»ezzel a községi vezetővel nem lehet együtt dolgozni«, mit ért a modern művészetekhez, ésa- többi. Persze, kettőn áll a vásár: volt községi vezető is, aki azt mondta, hogy én most majd megmutatom, azért is lesz magyarnóta meg népszíndarab meg kabaré a művelődési ház színpadán. Mindez akkor lenne ijesztő, ha ténylegesen is nagy mértékben jelentkezne, és valóban ilyen élesen kifejeződtek volna ezek a »majd megmutatom«- ok. De — szerencsére — nem ez történt, és nem ez történik. És tulajdonképpen ez nem is szerencse dolga. Csakhogy a közös tervezést, a munkakapcsolatok távlatait biztosító rendezéshez vezető első lépcsőt is kihagyták már sokan. Miért? Nem tudták megtalálni az elnököt? Vagy méltóságon alulinak tartották? Nos, aki összetéveszti a művészeti szalont és a művelődési házat, az valóban alkalmatlan e pályára. Mert milyen »egyszerű«, hogy ilyen gond sohasem vagy alig vetődik fel Berzencén, Lakácsán, Balatonszentgyörgyön; de »fejből« is lehetne még sorolni a jó példákat sokáig. Igen, kettőn áll a vásár. Mégis, a népművelőknek kell megkeresniük az elfoglalt tanácselnököt, és továbbítani a felügyeleti szerveknek a tapasztalatokat. Mert ez a találkozás a köz- művelődés egyik alapvető záloga. Tröszt Tibor A boldogulás etikája Hogyan élőnk? * ‘SS színűleg örök kérdés ez. A válaszok azonban nemhogy koronként, de még egy időben is felettébb különbözőek, s íiem is feltétlenül őszinték. Ezt azonban nem is lehet zokon venni, hiszen annyi minden befolyásolhatja a válászadót. Egy viszont bizonyos. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt alig-alig emlegettük, jószerével számon se tartottuk, hogy ez meg amaz hogyan él; talán a magunk boldogulására is kevesebb gondot vetettünk. Pedig akkor is akadt — hogy úgy mondjuk — tollasodó ember. Igaz, sókkal kevesebb, mint manapság, és az a kevés is kevésbé tűnt föl. Mert. ugyan mit is csinálhatott? Legfeljebb épített egy kis házat, vagy vett egy jobb lakást, és belebújt, ha meg nem, hát elszórakozta a pénzt. Ma másképpen van. Először is mind többen és többen keresnek — városban is, faluhelyen ifi — munkás- és parasztcsaládok, iparosok és értelmiségi foglalkozásúak (tehát mindenféle társadalmi réteghez tartozók)' olyan pénzt, hogy a gondtalanabb vagy sok esetben nagyon is beosztott életvitel mellett már egyébre, különösebb — ha úgy tetszik, feltűnőbb — kedvtelésre is futja belőle. Azaz olyasmire is költenek, ami kisebb-na- gyobb mértékben a luxus lát- . szatát kelti. Továbbra is a lakás, a ház áll az első helyen, azzal a különbséggel, hogy az építkezők — tehetségük és ízlésük szerint — sok esetben már nem csupán fedelet akarnak a fejük fölé húzni, hanem szebbet, tágasabbat igyekeznek összehozni. Évről ^ évre több városi lakos »tűnik ki«, hétvégi telekkel, házzal, esetleg nyaralóval, s az autósok .száma közben már évi 40—50 ezerrel növekszik. Nem keve-' sen költséges külföldi utakat tesznek, sokan drága ruhákban, elegáns szórakozóhelyeken mutogatják magukat, és — ha nem is nagy számban — akadnak olyanok is, akiknek minderre vagy megközelítőleg minderre van módjuk, tehetségük. Mindez — mondanunk sem kell — nemhogy nem bűn, ha nem többé-kevésbé államilag ösztönzött dolog, hiszen azért vannak építőanyag-ipari meg építő vállalataink, hogy magük az állampolgárok is — lehetőleg minél többen — építkezzenek, s helyesnek tartjuk az üdülőhelyi parcellák kialakítását, hivatalosan támogatjuk az automobilizmust, és állami boltokban, szalonokban pompás ruhákat — sőt ékszereket ■*— kínálnak a vevőnek; az utazási irodák pedig jobbnál jobb külföldi utakra csábítanak. Hogy a jó italoknak, szívnivalóknak és az ínyenc- > falatodénak is akad elég reklámja, nem is említjük, hiszen furcsa módon nálunk so- hanem szólták meg igazán azt, aki az effélére költött mértéktelenül. Sokkal gyakrabban viszont azt, aki esetleg hosszú évekig szívósan takarékoskodott, hogy házhoz, autóhoz — vagy mondjuk — egy vitorlás- hajóhoz jusson. Egyáltalán: nálunk sokkal többet beszélnek az emberek — és a leghangosabban nem feltétlenül a legjobb szándé- kúak — arról, amit ez meg az a család vesz. épít stb., mint arról, amivel a gyarapodásához az alapot megteremti: a szorgalmáról, a kitartásáról, az átlagosnál talán jóval több munkájáról vagy a tehetségéről. Azaz, hogy hallani a dolog eme oldaláról is. de a legtöbbször olyasmit, hogy így meg úgy ügyeskedett, ha ugyan nem csalt, lopott, szélhámoskodott. Hát lehetséges lenne, hogy az említett sok-sok egyéni, családi gyarapodás csupa hamisságra vagy éppen becstelenségre épülne? Ezt a nyitott szemű, tárgyilagosan gondolkodó ember nem állíthatja. Éppen ellenkezőleg: elismeréssel szól arról a kemény és — ne restelljük kimondani — verejtókes munkáiéi, ami a gyarapodást sokaknál lehetővé tette. Hz sem titok, Sf IS nem a szó jó értelmében »ügyesek«, akiié igazi vagy elégséges ellenérték nélkül — azaz: a társadalom, mindnyájunk kárára — jutottak és jutnak hozzá az irigyelt anyagi javakhoz. Nem az a hiba, ha érzékenyen reagálunk erre, csupán az, ha minduntalan rémeket látunk. De még fontosabb: olyan irányba fejlődik gazdaságunk, hogy határozottabban tudja jutalmazni a társadalmilag hasznosat, s méltánylás nélkül hagyni a haszontalant, és kivetni magából a károsat! Rendkívül fontos, hogy eme reagáló és cselekvő képességünk tökéletesedjék. Ahogy a gazdaságirányítás új módszerei számos hibát — és hibás gazdasági ténykedést — most könnyebben felszínre hoznak, és ez jó, úgy leplezi le a fejlődő, demokratikus vonásaiban erősödő közgondolkodás az olyan magatartást is. amely szemben áil szocialista elveinkkel, az egyéni boldogulás szocialista erkölcsi normáival. Az esetek, a viszonylatok, az élet fordulatai lehetnék bonyolultak, nem könnyen áttekinthetők, helyes ítéletünk alapja azonban egyszerű, magától értetődő. »Mi azt valljuk és hirdetjük — mondotta Kádár János a kőbányai munkásgyűlésen —, hogy az emberek joggal gondolhatnak önmagukra, családjukra, hozzátartozóikra; s a természet törvénye az, hogy keressék a boldogságot önmaguk, családjuk számára, de ennek igazi útja csak a néppel, a közösséggel, az összes dolgozóval való együttes felemelkedés lehet, s nem történhet a közösség royására.* Aki odaadással, záértéssel, különös tehetséggel dolgozik, vagy olyan szerencsés adottságú ember, hogy mindezt együttvéve Is el lehet mondani róla, az sok — igen sok — hasznot tud hajtani a közösségnek, mindnyájunknak. És akkor megérdemli, hogy többet is kapjon, hogy »köny- nyebben« boldoguljon (ha ezt könnyű boldogulásnak lehet nevezni). És mennél inkább képes és hajlamos a társadalom arra, hogy ilyen következetességgel jutalmazzon, annál többen állnak be a sorba, keményen megdolgozva önnön boldogulásukért és mindnyájunk boldoguláséért. B. J. 40 000 kisiskolás részvételével Az úttörők jubileumi találkozója a fővárosban A budapesti úttörőelnökcég összeállította az idei év kiemelkedő úttörőeseményének a IV. országos úttörőtalálkozónak programját. A szervezet születésének negyedszázados évfordulóján, június első napjaiban az ország valamennyi vidékéről érkeznek a fővárosba pajtások. A színes programsorozatra június 5-e és 9-e között több mint negyvenezer kisiskolás »hivatalos«. Június 5-én az ünnepi díszbe öltöztetett Keleti, Nyugati és Kelenföldi pályaudvarra érkezik a találkozónak mintegy hatezer vb déki meghívottja, akiket vendéglátóik, a budapesti pajtások fogadnak. Ezen a napon kerül sor a Nemzeti Múzeumban »Az úttörőtörténelem 25 éve« című országos kiállítás megnyitójára, s az ünnepségen osztják ki az idei jubileumi pályázatok győzteseinek járó jutalmakat is. Délután a parlamentben tartják meg az úttörővezetők jubileumi emlékülését. Június 7-e »játéknap« lesz: reggeltől estig mintegy 26 000 kisdiák veszi birtokába a Vidám Park játéktermeit, s körülbelül húszezer pajtást várnak állatkerti körsétára. 8-án veszi kezdetét a farkashegyi jubileumi hadijáték. Este látványos felvonulással zárul majd az országos úttörőtalálkozó eseménysorozata. Búcsúzunk tőled, komisszár! Most köszöntöttünk névnapodon. Most álltunk meg egy pillanatra csak az utca sarkán, és többé soha nem találkozunk ott. Torkomra forrt a szó, amikor meghallottam a tragédiát. Elmentél úgy, hogy nem is köszönhettünk Neked. Pedig — hidd el, nemcsak a fájdalom mondatja velem — kevés embert szerettem, szedettünk úgy, mint Téged. Személyes hangomat magamba nem fojthatom, mert nem tagadom; büszke vagyok rá, hogy barátomnak mondhattalak. De ez a személyes hang most mégsem az enyém: mindannyiunké, akik ismertünk, szerettünk, és igen nagyra értékeltünk. Nem is tudom, mi volna a legtöbb, amit mondhatnék Rólad, hogy értsék, érezzék a fájdalmat azok is, akik soha nem találkozhattak Veled. Ember voltál! Ennyi az egész. Egyszerűen, úgy, ahogy Te éltél és dolgoztál családodért, a mi társadalmunkért. Búcsúzunk tőled, komisszár! A gyászjelentés itt van lapunk másik oldalán. »Fájdalommal tudatjuk, hogy dr. Révy György megyei bírósági tanácsvezető bíró folyó hó 28-án rövid szenvedés után elhunyt.« Életrajzodban lapozgatok. De félreteszem a sok küzdelemről árulkodó papírlapokat, mert élmények, emlékek élnek bennem és -bennünk. S ezek mind úgy bukkannak elő, mintha most történtek volna, mintha nem is mehettél volna el, mintha itt lennél közöttünk. Látunk a bírói pulpituson szakmailag, politikailag, emberileg felvértezetten. Tekinteted a lélekbe hatol, okos szavad az igazságszerető atyáé. Látom a nyüzsgő ifjakat körülötted, most léptek ki az egyetem kapuján, s isz- szák a szavad, ügy »lopják« a tudásodat, tapasztalataidat. Látunk a Kossuth utcán, ahogy végigkerekezel ócska bicikliden, s egymás után kalapok emelkednek a magasba. Tisztelőidnek, ismerőseidnek, barátaidnak győzz csak köszönni, komisszár! Megjelensz a sportpályán, aktív sportoló voltál valaha, aztán fáradhatatlan versenybíró. De ott vagy a bélyeggyűjtők klubjában is, és ott a hangversenyeken, a színházi bemutatókon és nagygyűléseken, a könyvtárban és a zeneiskolában, mindenütt, ahol élet folyik, ahol magába szívhatja az ember a tudást, az élményt, ahol gazdagodhat és gazdagíthat másokat. Mert nem önmagadnak való ember voltál sohasem, komisszár! Hiányozni fogsz nekünk... Kommunista voltál és ember, de hiszen nem lehet elválasztani a kettőt. Tudom, messziről érkeztél, s magasra jutottál az emberek szemében. Közvetlenséged és kedves humorod is megmaradt bennünk, dorgáló atyai szavad, csendes méltatlankodásod, egyéniséged minden varázsa. Búcsúznunk kell hát? Országosan is elismert bíró voltál, mélységes emberismereted, humanizmusod, tudásszomjad tett azzá. Nem tudom, párttitkárságod idején ki mondta neked először azt, hogy komisszár. Valahogy illet Rád, mert megfontolt voltál, illett, mert okos, szenvedélyes és elveidhez hű, illet, mert emberséges voltál, soha nem fennhéjázó, soha nem másokat gyötrő. Szerettünk Téged, és szeretjük emlékedben azt, aki voltál, s aki megmaradtál nekünk. ötvennegyedik éved az utolsó volt. Eltemetünk Téged, elbúcsúzunk Tőled, de velünk maradsz, mert barátunk voltál, s mert tanulni lehet és tanulni kell Tőled, komisszár... Jávori Béla TASZSZ-FOTO' 70 A TASZSZ szovjet hírügynökség fotóriporterei TASZSZ-FOTO’-70 címmel kiállítást rendeztek a szovjet fővárosban az SZKP XXIV. kongresszusa tiszteletére. A kiállításon 400 fényképet mutatnak be. Képünkön: »A moszkvai tv-központ« — V. Jegorov felvétele. A barátom arról faggatott a minap, hogyan haragszom. Milyen lesz az arcom, amikor elönt a keserűség, és milyen szavakat használok? Mondtam, hogy igyekszem elfojtani az indulatot, s talán többnyire sikerül is tisztességes hangon és arckifejezéssel elmondani, ha valamit rosszul csinált valaki az osztályon, ahol csoportvezető vagyok. De a barátom csak firtatta tovább. Mondtam-e már valakinek, hogy menjen a... meg ilyesmit? Azt feleltem, hogy nem hiszem, ilyet nem szoktam mondani. És néztem kérdően a helyettesemre, aki a beszélgetésnél jelen volt, hogy igazoljon. Az én jó helyettesem hallgatott, vagyishát nem vett védelmébe, de azt sem állította, hogy gorombáskodtam volna. A barátom — aki szintén csoportvezető — ezután saját módszeréről beszélt: már- minthogy ő hogyan haragos. És odamutatott a szemöldöAkad kivétel is ke fölé, vagy egy centire: ha onnantól felfelé kipirosodika homloka, akkor legjobb, ha mindenki elkerüli. Eszembe jutották régi nagy főnökeim, a bővérű, bátran és keményen bírálni tudó ^emberek. Tíz évet dolgoztam Kocka Pista keze alatt. Százharminc kilós óriás volt, bömbölő basszus hanggal megáldva. Ha ő hibát fedezett fel a részleg munkájában és felbődült, mindenki menekült előle. Még azt is megtette fékezhetetlen indulatában, hogy összefogta a zakónkat, és jól megrángatott bennünket. Ami Kocka Pistának a szívén feküdt, az a száján is kitört. Hanem érdekes módon, ha az ő főnöke hibázott, hiába sújtotta a hiba a mi részlegünket is, Kocka nem bömbölt. Nyugodtan semmi jöti-rhent, mintha ............ sem történt volna. E gysSer pedig egy széles körű igazgatói értekezleten a vezér önkritikát gyakorolt, hogy melléfogott, és hát bizony ez kellemetlen. Elsőnek Kocka Pista szólt hozzá. Orcája sápadt volt; megfoghatatlan kicsinynek tűnt az asztal mellett, és vékony, madárhangon csipogta, hogy ugyan már, nem is hiba az, sőt az idők majd igazolják, hogy úgy volt helyes, ahpgy a vezér intézkedett. Egy másik, egykori nagyharagú főnököm, Tilajla Lajos, ha hibát tapasztalt, mindenkit lemarházott, székeket . borított fel, s egyetlen férfias rántással hatalmas darabokat tépett ki a fotelek ülőkéjéből. Tilajla felfelé is kemény volt. Legalábbis az 6 elbeszélése szerint. Hogy 6 így megmondta a főosztályvezetőjének, meg úgy lekapta az igazgatót a lábáról, hogy az biztos nem aludt két napig stb. Sajnos, az 6 renoméja sem tartott sokáig, előbb-utóbb ugyanis minden kiderül. Megtudtuk, hogy fent bizony ő ,sem olvasott be senkinek, ellenben mosolyogva hebegett, dadogott, •helyeselt, egyetértett, bólintott, és feletteseivel bizony vékony, leányos hangon beszélt. Nem akarom folytatni a sort. Akad kivétel is, de általában az emberek ilyenek — kivéve engem és barátomat. A többiek amilyen jól tudják türtőztetni a haragjaikat felfelé, annyira gyengék az önmegtartóztatásban beosztottjaikkal szemben. Csak azt nem értem, hogy a helyettesem miért hallgatott, amikor rólam volt szó? Ordas Nándo* SOMOGYI MEPLAP HU április 29. i /
