Somogyi Néplap, 1971. április (27. évfolyam, 77-100. szám)

1971-04-27 / 97. szám

EMBEREK Egy ártatlan operett ANTI AZ ÉLET SZÉP, élni csodá­latos. És a toll most mégis ke­serű vádaskodásba kezd A kedves olvasó döntsön: okkal- jpggal-e. Délután 3 óra 5 perckor az egyik legforgalmasabb gyalog- átkelő előtt udvariasan — a szabályokat betartva — megállt egy Volga, hadd men­jenek a várakozó emberek dolgukra, szánjanak föl nyu­godtan az ott veszteglő villa­mosra. Felszabadult mosoly az arcokon, kedves integetés a gépkocsivezetőnek: siet a fia­tal, öreg, mindenki igyekszik át a zebrán, szaporán, hogy visszaadja a pilóta emberi gesztusát. Kár volt, istenkísértés volt! Egy szempillantás, és meg­hűlt a vér, görcsökbe ugrott a szív, zöldbe borult az arc. A szabályoknak, az emberség­nek és mások életének fittyet hányva elrobogott az álló Volga mellett CO 88-60-as rendszámú, hatalmas vajszínű kocsiján az antiember, egy ele­gáns fiatal hölgy személyé­ben, pontosan egy centire a még hálálkodó, siető tömeg orra előtt. És ősszel egy keddi napon — Miskolcon — a nyomda- igazgató hazafelé baktatott a langyos alkonyati napsütés­ben, és látta, hogy néhány a, 1- tiember rongálja a telefonfül­két, s benne a készüléket. Odament, szólt... És leütöt­ték. És télen, szerda hajnalban Debrecenben, a Bikából há­rom rendőr rakott ki egy ran­dalírozó antiembert, aki a só­gorával fenyegetőzött, akinek a sógora nagyon is becsületes ember. És nemrégen, csütörtökön vagy pénteken, Budapesten, Üjpest tájékán a szolgálatot teljesítő, az emberek békéjét és a társadalom rendjét védő rendőrnek támadt és ökölp^r- bajt vívott egy antiember, kö­zel száz szurkoló biztatása vagy éppen ellenérzése mel­lett. És pénteken, szombaton, va­sárnap bömbölteti a táskará­dióját a Szigeten, a parkok­ban az antiember, s folícko- zott hanggal zavarja a békére, pihenésre áhítozókat. Az élet szép, de az élet le­hetne szebb is — az antiem- berek nélkül. De sajnos, itt vannak, itt élnek közöttünk ők is, és gátlástalan cselekede­teikkel csúf szeplőket raknak életünk szépülő arcára. Be­szélni kell róluk, írni, tenni kell ellenük, hogy életünk za­vartalanul szép legyen! Az an­tiember idegen test a szocia­lista társadalomban. Mint je­lenség zavar, taszít, megbot­ránkoztat és elítélésre kény­szerít. Viszont a tényekkel ak­kor is szembe kell néznünk, s egyszer túl kell jutnunk az idealizálgató álmodozásokon. Jt'ílök a presszóban, élőt- tem kedvenc lapom, a w Kétperces tJjság. Ben­ne egy nagy cikk »A hiszé­kenység vámszedői« címmel. Olvasgatom, és közben hi­tetlenül csóválom a fejem. Hát ennyire hiszékenyek az emberek, ilyen könnyű átej­teni őket? Olvasom például, hogy egy férfi azzal szédítette a házi­asszonyokat: borjúmájat tud szerezni a vágóhídról, és er­re a varázsszóra csak úgy hullottak a zsebébe az ötve­nesek meg a szn^^sok. Egy élelmes menyecske ház házra járva nílusiamra adta el a közönséges kőport sza­licil gyanánt. Micsoda olcsó trükkök, s mégis, hogy bedőlnek az em­berek! Velem, persze, ilyes­mi nem eshetne meg, Épp itt tartok gondolata­imban, amikor megáll az asztalom előtt egy vadidegen, forradásos arcú, rövidre nyírt hajú férfi. — Bocsánat! Látom, hogy nagyon elmélyedve olvassa uraságod az újságol — mond­ja, és minden megkérdezés nélkül leül, velem szemben. — Csak nem a lakáshirdeté­seket böngészi? — Nem, kérem, egészen mást olvastam. — Tévedtem tehát? Elné­zést! De ha már itt tartunk, megkérdezem, nincs-e tirasá­Vágjunk a közepébe! A fia­talság elenyésző kis részéről beszéltünk eleddig, őket titu­láltuk antiembernek. (Bár ez az '»élőlényfajta*' nemcsak kö­zülük kerül ki.) Elenyésző? Az egészhez viszonyítva tehát semmiség, ha matematikai példával volna dolgunk. Mondhatnánk: elhanyagolha­tó tétel, a második tizedesnél abbahagyhatjuk az osztást. Csakhogy az ember nem ma­tematikai tétel. A társadalom számára nemcsak az egész, de az egyetlen ember is drága. Egyszerre kell egyért és min­denkiért csatáznunk. Igen, magunkért, hogy nyugalomban éljünk, és akár ellenükre, de őérettük is. Igen, nékik ma­gyarázzuk meg, hogy az élet szép. . Nem vagyunk (ne le­gyünk) széplelkű üdvhadse­reg! Ha szép szóval, nevelés­sel, ráhatással nem megy, ak­kor a törvény szigorával, a közvélemény roppant erejével lépjünk fel ellenük. A tör­vény adminisztratív eszközei is széles skálájúak, progresz- szíyek: a figyelmeztetéstől — a nevelőmunkán át — a bör­tönig. A nevelés eszközei azonban — természetesen — még gazdagabbak. Az antiember lelket, nyu­galmat. testi épséget veszé­lyeztető magatartásának több­féle oka lehetséges, ezekre sem szándékoztunk kitérni, hiszen nagyrészt ismerjük őket, tud­juk, hogy mennyi bajt okoz az emberi butaság, a műveletlen- ség, az irigység, a romboló hajlam, a hősködő kivagyi- j ság, a sértett hiúság szültej düh, s mindez meglocsolva | szesszel... A BIOLÓGIAI ADOTTSÁGOK, a lelki alkatok tanul­mányozása orvosok, szakem­berek dolga. Bár annyit mind­annyian tudunk, hogy a mun­ka, a család, a könyv és a sport a legnehezebb élettahi szakaszon is átsegíti az em­bert. Másról szeretnénk most néhány szót ejteni. Jól tud­juk, hiszen a szemünk előtt történt, s mindennap tapasz­taljuk: megnövekedett a • fia­talság szaktudása, magasabb a műveltsége, igényesebb az élet, igényesebb az iskola, és ez így van rendjén. De a csata több mezőn folyik. Otthon, a csa­ládban, az iskolában, az üzemben, a hivatalban, az ut­cán, a kocsmában. Csatatér maga az élet. És az élet kapu­ja nyitva van a rosszra is. A jó hatásók mellett sok káros hatás is éri fiataljainkat, és a gyöngébb szelleműek —jel- leműek elbuknak, elemberte- lenednek. Sajnos, a statiszti­ka bizonyítja, hogy leghama­rabb a faluból városba szakadt fiatalok fordulnak ki emberi mivoltukból. Nem érzik a szü­lői ház és a falu vigyázó te­kintetét, önkontrolljuk még godnak szüksége egy príma budai lakásra. — Köszönöm, nem akarok lakást venni! — Kár, nagy kár. Bomba ajánlatom lett volna. Gondol­ja csak meg: három szoba, hall a legelőkelőbb villane­gyedben, a Zegernye-hegy lá­bánál, 600 öles gyümölcsös közepében, pompás rálátás­sal a budai hegyvidéki lanka- ságra. És mindez potom húsz­ezerért! Ebből is csak a felét kell most lefizetni, a többit harminckilenc éven át lehet törleszteni. Az unokasógoro­mé a villa, nekem kínálta fel, s én nagyon szívesen meg is vettem volna, mert a bo­londnak is megéri, de a fe­leségemnek nem tetszik. Az a baj ugyanis, hog-fa a lakás összes ajtaja balról jobbra nyílik, a feleségem viszont úgy megszokta a jobbról bal­ra nyíló ajtókat, hogy más­ról hallani sem akar. — Majd szóvá teszem ott­hon a családban... — mond­tam bizonytalanul. — Csakhogy az ügy na­gyon sürgős. Az unokasógo­rom ugyanis szélmalomkerék­gyártó kisiparos, és holnap reggel jár le az iparengedé­lye. Ha reggel fél hétig nem adja be a tanácshoz a fejletlen, még hat a falusi ki­sebbségi érzés, könnyen szen­vednek lelki sérülést, és bizo­nyítani akarnak, »városivá«, sőt »nyugativá« akarnak vál­ni. Az ifjúság nevelése — kö­zöttük az eltévedteké is — va­lamennyiünk gondja. Általá­ban nehéz, sokrétű a munka, és különösen nehéz az emlí­tettekkel bánni. Ez esetben ta­lán jogos és érthető bennünk a -'.cmes düh, a türelmetlenség 's talán, de legalább ennyire 'Cűíséges részünkről a megér- ’ a szigor mellett a dicsé- -et. És talán a tapintat sem Hl"i Jeges. Megfogni a kezü- '3’ és elvezetni őket a könyv- 'J:ig. — Leírni milyen köny- dy\ s megtenni milyen ne- ’ ' ;' — És megismertetni ve- f a jól végzett munka ízét, a unott megbecsülés örömét ’í sem könnyű. ESZMi még a pofon, •u a makarenkói pofon, amelyet ez esetben a társada­lom kénytelen adni az arra rászolgálónak. Igaz is, Maka­renko! Talán ismét elővehet­nénk egyszerű, bölcs könyveit. Végtére ő is azt írta: az élet szép, csak meg kell magya­rázni, meg kell tanítani az embereket, hogy szépen élje­meghosszabbítási folyamod­ványt, tízezer forintos ok­mánybélyeggel felszerelve, megvonják az ipar jogosítvá­nyát, és törlik a céhlistáról. Ráadásul ilyen nagy címletű okmánybélyeget csak a buda- fok—hárosi postahivatalban lehet kapni, ez pedig fél négykor bezár... Hűha, most látom csak, hogy már negyed négy van. Akkor már el is késtünk! Ha csak ... Ha én most taxiba vágnám maga­mat, talán még sikerülne megszereznem a bélyeget, mert Klárika, az értékcikk­felelős nagyon jó ismerősöm. Tetszik tudni, ugyanabban a zöldségboltban szokott tojást vásárolni, amelyikben a fele­ségem, ő engem még záróra után is kiszolgál... Nos, uram, döntsön! — Hát nem is tudom .. . Ilyen hirtelen... — Nincs vesztegetni való időnk! Markában a szeren­cse, ki ne engedje belőle! ■Ilyen alkalom egy életben csak egyszer adódik! Van ön­nél tízezer vagy nincs? — Azt hiszem, éppen any- nyi van nálam. Remegő kézzel előkotorá­szom a pénzt. Átveszi, — Megvan, pontosan. Most N em is olyan régen a televízió »zenés színhá­za« kísérletezett azzal, hogy lefújja a port egy ope­rettről, megrövidítve és meg- ifjítva azt, hiszen van benne egy-két olyan ötlet, s olyan dallam, amely »megér egy mi­sét .'..« Csak éppen az volt a baj, hogy ettől még megmaradt ró­zsaszínnek. S éppen ez a baj Jean Gilbert hamisítatlan po­rosz operettjével is. Igaz. itt még törekvés sem volt arra, hogy valamiképpen megifjítsák. Pedig lehetett volna, így aztán túlságosan is hosszúnak, túlságosan is ró­zsaszínűnek hagyták szeparó- jával, találkáival, léggömbjei­vel, valcerjával, tehát a szok­ványos és az annyira megunt originális operettkellékekkel. Egyébként a század első év­tizedeiben játszották Gilbert operettjeit nagy előszeretettel a pesti színházak. A könnyű műfajban az azóta eltelt idő már matuzsálemmé avatja a darabot. Pedig Jean Gilbert majdnem nagyoperettjében azért meghúzódik ám egy egészen jó zenés játék! Csak olyan mindez mint a kó­kuszdió: mire feltöri az ember, addigra elmegy a kedve tőle. (Ezért is forgalmazzák állí­tólag már külön a kókuszte­még egy ötvenest szívesked­jék adni taxira.... — Sajnos, egy fillérem sem maradt.. ­— Na nem tesz semmit — mondja nagylelkűen —, majd megadja. Ha maga megbízik bennem tízezer forint ere­jéig, akkor egy rongyos öt­venest én is hitelezhetek ön­nek, nem igaz? Rohanok is taxiért. Várjon türelemmel, mindjárt hozom a bélyeget. Viszlát 1 — Viszlát! — mondom, de már nem hallhatja, mert már kívül is van az ajtón. Siet, rohan, hogy még idejében nyélbe üthesse az ügyet. Mi­lyen áldozatkész, rokonszen­ves ember ez a... Ejnye, hát nem elfelejtettem meg­kérdezni a nevét! No, majd ha visszajön. Ismét előveszem az újsá­got, folytatom a félbehagyott cikk olvasását. Egy férfi — olvasom többek között — tizenhétszer adta el nem lé­tező lakását. Erre megint csak a fejemet kellett csóválnom. Szédületes, hogy milyen naivak tudnak lenni egyesek! Radványí Barna jet.) És többek között ezért sem ártott volna, ha Laczkó Mihály rendező a karmeste­rekkel együtt — mint a szín- lapról értesülünk, ketten is dirigálják a muzsikát, Somoss István és Rónai Nándor — »meggyúrja« ezt a három fel­vonást és legalább kettőt csi­nál belőle. Valamivel gyorsabb cselekménnyel, kevesebb utó­lag kitalált, ezerszer hallott, s elcsépelt, már-már útszéli basszus—szoprán-szerű poé­nekkel. És így nemcsak el­viselhető, hanem még szóra­koztató is lett volna. Ami az említett háztáji poéneket ille­ti: már szóvá tettük a Varázs­keringő megtekintése után is. Igaz az is, hogy a Kapos bár műsorában néha jobb vicce­ket hallunk, csak azt nem ér­tem, hogy ami ott sem űj már — konyak és egyéb »ihlető« szférák gőzében — miért köl­tözik vissza juszt is a Csiky Gergely Színház színpadára?! T érjünk vissza a kókusz­dióhoz, a néző ugyanis megengedheti magá­nak, hogy nem töri fel (ha­nem zsebre vágja és ott felej- ni), a kritikusnak viszont kö­telező. Nem véletlenül emlí­tettem a cikk elején a Háza­sodj, Auszria! tv-feldolgozást, mert Gilbert (francia neve ne tévesszen meg senkit) még vit- riolosabb erővel gúnyolja ki a porosz filiszter gőgjét és kép­mutatását. Zenéje tulajdon­képpen néhány jó keringődal­lam, amit a mostani hansze- relésben nagyon lendületesnek hallhattunk — időnként né­hány zenei groteszket is fel­használva (amely üdítőbb is volt, mint némely »beszólás«) — Somoss István vezényleté­vel. Tulajdonképpen az operett kettőssége az értékes tarta­lom és a hosszú, szokványos körítés legjobban a »zord atya« (inkognitóban Buksi úr ex-dandy) jellemében mutat­kozott meg. Csorba István ki­tűnő porosz sznobot csinált belőle az első felvonásban, olyannyira, hogy nyugodtan folytathatná ezt a karaktert, fennhéjázó, szuperszögletes mozdulataival, recsegő nagy­képűségével együtt Haupt­mann akármelyik darabjában is. De — sajnos — kénytelen Két meghívó van előttem. Az egyiket »megfogta« már az idő — 1969-ben küldte Hor­váth Hermina Fonyódról —. a másik fehér és nyomdafesték- szagú. Szintén Herminától va­ló. A két kiállítás között két esztendő telt el. Az elsőt' nem láttam, de olvastam róla a Képes Újságban, és ez az írás — a fényképekkel együtt — eszembe jutott most, ami­kor Kaposváron, a Kilián György Ifjúsági és Úttörő- házban megrendezett kiállítás megnyitójára készültem, ösz- szehasonlítást így mégsem te­hetek, s fejlődését csak a be­mutatott anyagon mérhettem le. Leültünk egy asztalhoz, és hosszabb beszélgetésbe kezd­tünk. Sok mindent megtud­tam Horváth Hermináról, a negyedik osztályos fonyódi gimnazista lányról. Többek között azt is, hogy a Képes Újság cikke »csodát« tett, meghívták Hódmezővásárhely­re, a fiatalok művésztelepére 1969 nyarán, s akkor két hé­tig jeles művészek »szárnya alatt« dolgozott. 1970-ben — a szokástól eltérően — ismét meghívták az alföldi város­ba. Érdeklődéssel hallgattam a feleletet arra a kérdésre is, hogy miképp kezdett el raj­zolni. Az általános iskola el­végzése után dísznövényker­tésznek jelentkezett, de Kalo­csán elutasították, mondván: gyenge a fizikuma. — Eme begurultam, és raj­zolni kezdtem — mondta. volt világíiaskodni az operet­tek szokványfigurájaként is. »Porosz erényei« csak akkor tértek vissza, amikor a pro­fesszor-világfi kettősségét ját­szotta, ismét sok színnel. Ugyanilyen kettős jellem az Ártatlan Zsuzsi. Személyében újra tapsolhattunk Pálffy Alice-nek, igaz, az ő porosz asszonya elmaradt Farkas Anny mindvégig eredeti módon nyafogó, újgazdag porosz hölgyfigurája mögött. Viszont a hangja most is nagyon szép és bár gyakran többen is éne­kelték a színpadon, a néző mégis csak őt hallgatta iga­zán ! A »kettősség jegyében« említem meg Papp István, So­mogyi Géza és Kiss Jenő ki­válóan eltalált porosz karika­túráit is. A többiekben a szokványoperették szokvány­figuráit láthaííuk, s talán Bajor Ferenc és Komlós István igyekeztek csak »megváltani« figurájukat a végleges meg- szokottságtól. Az előbbi első­sorban kulturált hangjával, az utóbbi színművész pedig sa­játos humorával érte el, hogy több volt a minden operettben fellelhető világfinál és pincér­nél. No igen! Kell még az ope­rettbe egy ártatlan fiú meg egy ártatlan leányzó — s ők most testvérek voltak. Mégpe­dig jó testvérpár, mert Imre Gabriella jól énekel (a Va- rázskeringőhöz képest most többet bizonyított), Varga Ti­bor pedig jól játszik (éppen ezért remélem, hogy viszont­láthatjuk operetten kívül is majd a jövő évadban). A ztán az Ártatlan Zsuzsi mellé teremtettek egy ártatlan Rózát is (csak tudnám minek), aki spanyol, és temperamentumos, és tü­zes, és ... Szegő Zsuzsanna volt mindez, csak kár, hogy túlságosan is spanyol. Néhány jó színpadi helyzet mutatja, hogy a rendező megértette a darab »poroszságát«. De saj­nos, túlságosan is tiszteli az »originális« operettet. S így bizony az Ártatlan Zsuzsi két­színűsége épp olyan egyszínű rózsaszín maradt, mint ami­lyen rózsaszín egy jaguár volt nemrégiben, pedig pirosnaK írták... Fekete-fehér önarcképé előtt állok. »Lángoló« az arca, ész­reveszi, hogy azt nézem, és megjegyzi: — Akárhányat készítettem magamról mindegyik más volt, egy se hasonlít Mégis őszintének érzem ezt a képet Talán a legőszintébb­nek az összes közül. Nem azért, mert portré és saját arc­képe, inkább a fekete-fehér foltok drámaisága keltette föl figyelmemet. Horváth Hermina még se­gítségre szorul, önvallomásá­ból és munkáiból is ezt olva­som ki. A rajzolás nem segí­tette hozzá a kitárulkozáshoz, a külvilág befogadásához. In­kább befelé fordult. Ezt mu­tatja néhány romantikus szí­nezetű rajza is. Segítségre lenne szüksége; többre, mint amennyit Hód­mezővásárhely nyújt a nyári hetekben. Fonyódi rajztanár­nője két éve távol van, az iskolában egyébként sincs sza­badkézi rajz, csak műszakit tanulnak. Terveit nem is kérdeztem, igyekezetéből adódik: a kép­zőművészeti főiskolára pályá­zik. Ha ez nem sikerül, kira­katrendező is szívesen lenne. Horváth Hermina ha nem is kétségbeesve, de ezt kérdezi mostani kiállításával: — Mi tesz velem? őszinte ez a kérdés a kör­nyezetéhez. Talán ilyet még nem is éreztem kiállításon... Horányí Barna nek. (Suha) A HA'ROM JÓPAJTAS Tartozom egy ötvenessel Tröszt Tibor A rajzolás öröme „Begurult“, mert nem lehetett dísznövénykertész •OnOOTl KKPLAF Kedd, m április Zt , 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents