Somogyi Néplap, 1971. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-28 / 74. szám

árclna rége volt. Ez a tavasz sem különbözött a töb­bitöl, az évtizedek, évszázadok előtti tavaszoktól. A természet törvénye szerint a hosszú tél után újjászüle­tett minden: kizöldelt a fű, rügyeztek a fák és egy-egy ta­vaszi eső után bódító virág­illattal telt meg a levegő. Nálunk is megjelent a ta­vasz első hírnöke, a hóvirág, majd az ibolya. A fák is virágba borultak. De ez a tavasz mégis egé­szen más volt, mint minden eddigi. Ha körülnéztünk, a szörnyű háború nyomait, a pusztulás képét találtuk min­denütt. Vízbe roskadt hidak, felrobbantott vasúti sinek, rombadőlt házak, tátongó bombatölcsérek és szerte az utakon mindenütt roncsok: teherautók, páncélkocsik, tan­kok maradványai. És mégis: belül, az emberi szívekben csodálatosan szép tavasz szü­letett, a szabadság tavasza. Amint elcsitult a szirénák idegtépő hangja, amint elvo­nult felettünk az a megfogha­tatlan szörnyűséges valami, a front, munkához láttunk. El­ástuk a halottakat, eltakarí­tottuk a romokat, tisztítottuk a kórházakat, hogy minél előbb eltüntethessük a hábo­rú nyomait. Sóhajtva gondol­tunk arra: talán tíz év sem lesz elegendő, hogy ennek az újkori népvándorlásnak áldo­zatul esett életünket újból megalapozzuk és szebbé te­gyük, mint volt. És mindnyá­junkat, akik megmaradtunk, egy gondolat gyötört: vajon azok, akiket szerettünk — há­zastársak, gyermekek, szülők és testvérek —, élnek-e? prilis elseje volt, amikor meghallot­tam, hogy szülővá­rosom is felszaba­dult. Pillanatnyi nyugtom sem volt tovább. Néhány napi gondolkodás után beraktam egy bőröndbe és egy zsákba minden holmimat, és elhatá­roztam, hogy hazamegyek. A vonatok még nem közleked­tek, hát kicipeltem a csoma­gokat a főváros nyugati felén lévő országúira, és vártam. Talán felvesz egy teherautó és eljutok envéimhez. Óriási volt a forgalom. A front olyan gyorsan haladt előre nyugat felé, hogy úgy látszott: a száguldó gépko­csik is csak nehezen tarta­nak lépést ezzel a rohanás­sal. Vajon mit érezhetett a ket­recébe zárt vadállat, amikor minden oldalról rohanva köze­ledett feléje a pusztulás? Ta­lán még mindig valamilyen csodafegyverben reményke­dett? Mi, akik ott álltunk az országúton, láttuk, hogy már csupán néhány nap, és ütött a végső leszámolás órája. Már nem várakoztam egye­dül: két »földim« csatlakozott hozzám, ők^is haza akartak jutni. Hanem az óriási zűrza­varban senki sem vett észre bennünket. Százával haladtak el előttünk a vörös csillagos teherkocsik, de hiába tartottuk fel a kezünket, hiába kiáltoz­tunk a motorzúgás elnyelte hangunkat. Egyszerre a mozgó gépkocsi­sor hirtelen megállt. Elém épn egy üres teherkocsi ke­rült, egy fiatal szőke hajú, kedves arcú sofőrrel. Hirte­Szirmay Endre: Tavaszköszöntő len elhatározással felugrot­tam az autó hágcsójára, és összeszedve minden szlovák tudásomat kérlelni kezdtem, hogy engedjen a kocsira ben­nünket. Ha szavaimból nem is, de könvörgő arcomból és tag­lejtésemből megértette, mit akarok, és intett, hogy fel­szállhatunk. Társaim feldob­ták hátul a csomagokat, és felkapaszkodtak a kocsira, én pedig meg sem kérdeztem, NAGY IRÉN:* hogy megengedi-e, beültem melléje. A kocsisor elindult, s ma­gyarázni kezdtem, hogy tu­lajdonképpen hová is akarok eljutni. Kék szeme barátságosan nézett rám, csupa megértés volt vörösre sült fiatal arca, de tagadólag rázta a fejét: olyan messzire nem mehet. Csak húsz-harminc kilométe­res útja van, benzineshordó­kat kell vinnie a fővárosba. Láttam rajta, hogy nagyon sajnál, de hát háború van, mondta, és a parancsot tel­jesítenie kell. Rövid időközökben meg­állt, kiugrott a kocsiból, elment, és visszajött üres kézzel. Mindig, amikor le­szállt és eltűnt a szemünk elől, remegtem, hogy jaj mindjárt kibukkan a fák kö­zül, benzineshordót gurítva maga előtt. Remegtem ettől, mert a tervem már készen volt, csak kedvező alkalom­ra vártam. Végül is, amint megintcsak üres kézzel jött vissza, kijelentette, hogy már vissza kell fordulnia, száll­junk ki. Ha akarjuk, szívesen visszavisz bennünket, de to­vább már nem mehet. A tő­lem telhető legközömbösebb hangon megkérdeztem, hogy mit is keres tulajdonképpen, talán tudok adni, hiszen isme­rős vagyok erre. — Mondtam már, hogy benzineshordókat — vála­szolta kissé türelmetlenül. — Üreseket — tette még hozzá. — iért nem mondta mindjárt — szóltam moso­lyogva. — Néhány kilométer­re innen van egy olajfinomí­tó, ott egészén biztosan kap üres hordót, amennyit csak akar. — Milyen messze van az a gyár? — kérdezte. — Pontosan nem tudom, de úgy gondolom: tíz-tizenöt ki­lométernyire — válaszoltam. Egészen felderült az arca. — Hát annyira mégnelme­hetek a saját felelősségemre is — mondta, és beült a ko­csiba. N em állíthatnám, hogy nagyon megköny- nyebbültem, amikor újból elindultunk, sőt: határozottan rosszul éreztem magam. Az olajfino­mító-gyár valóban létezett, csakhogy nem tizenöt, hanem legalább negyvenöt kilométer távolságban. Pontosabban, amikor utoljára erre jártam, még volt belőle valami, de hogy most van-e ott csak egyetlen benzineskanna is, azt nem tudtam. Nagyokat hallgattam tehát, ő pedig időnként megkérdezte: — Messze van még ez a gyár? — Nem, nem — dadogtam —, mindjárt itt kell lennie. Mentünk, egyre tovább, és Szergej Ivanovics Bojcsenko arca egyre jobban elkomorult. A helyzet már-már válságos­ra fordult, s éppen ki akart tenni kocsijából felháborod­va, hogy becsaptam, amikor a látóhatár szélén feltűntek az olajfinomító épségben maradt tornyai. Most már fellélegeztem. A gyártól csupán néhány kilo­méter az út, amit a legrosz- szabb esetben gyalog is meg­tehetek és otthon vagyok. A gyár kapujában leszáll­tunk. Hálálkodva szorongat­tam Szergej kezét, majd hirte­len elhatározással lecsatoltam a karórámat, és a kezébe nyomtam. Ha lehet, még piro­sabb lett zavarában. Vissza­erőszakolta az órát, és szívére tett kézzel bizonygatta, hogy neki ezért nem jár fizetség, mert barátságból hozott eL Én egyre próbáltam a ke­zébe nyomni az órát, és ma­gyaráztam, hogy nem fizet­ségképpen adom, hanem em­lékül. Erre ő a belső zsebébe nyúlt, papírt, ceruzát vett elő, és furcsa ákombákomnak tet­sző betűket írt fel: a nevét és tábori postaszámát. — Holnap elindulunk Ber­lin felé — mondotta. — Írj nekem! Még egyszer kezet rázott velem, felugrott a kocsira, és már el is tűnt a gyár udvará­ban. R égi írások között ke­resgélve akadt a ke­zembe a cédula. Szergej Ivanovics Bojcsenko és egy tábori pos­taszám. Nem tudom mi lett vele. Lehet, hogy valamelyik né­met városban, fekszik egy vö­rös csillagos síremlék alatt. Talán úgy halt meg, hogy rég nem kapott hírt hazulról. Talán ha írok neki, az utol­só óráját aranyozta volna be a barátság fénye. De én nem írtam meg azt a levelet, és most úgy érzem, örökre és jó­vátehetetlenül adósa vagyok. • Szlovákiai magyar írónő. Pilinszky János: TE mttánal Aztán: semmi. Aztán: a hó. Aztán: semmi megint. Aztán: a hó és a gyerekkor. Aztán: semmi (megint, megint) Aztán: a hó, a gyerekkor, a szerelem Aztán: kutyák (a legmagányosabbak) is verebek (atz igazán veszendők) És azután: Te. 'És teutánad valóban nincs semmi) Boór András: Éjféli város Megvakult ablakok Kődoboz-világban Óriásgyomor A tájat elnyeli Arcomra hullanak ötlet-kitártan Éjféli város Rabszolga-fényei Vallató Géza: TE ÉS ÉN egyenruhákat látsz én fegyvereket hősöket te én áldozatokat őket te akiknek már minden mindegy az árvákat én akiknek semmi sem mindégi győzelmi ünnepet te gyászmenetet én könnyeket az örömét te én a bánatét csak a fényt te az árnyékot is én nézel rám és én látlak téged Kiss Dénes: Őröl Őröl az idő, őröl. Arcom letörli kőről, kezem nyomait vasról, magamat önmagámról. Égen nem látszik lábnyom. Föld arcán én se látszom. - Mi sem él tovább nálam, csak amit kitaláltam. Jékely Zoltán: MESEINVOKACIÓ Járuljatok elénk régi mesék, hozzátok a csodák üzenetét! Ígérjétek a hűség diadalát, s hogy minden kin kárpótolja magát. Lám a banya, lelkünk örömire, a tűzbe jut a mese végire; a szörnyeteg saját zsírjába sül, gonosz zsarnok pusztul dicstelenül: gyilkos bosszú saját hamvába hull, s két árva gyermek egymásra borul Folyóba fúl a gyáva üldöző, s minden sebet beforraszt az idő! Spanyol tengerpart Pű-pitty, pe-petty oly egyre megy hogy cseng a fagy vagy dong a szél ku-krú, bu-krú elszáll a bú rokkan a hó elfogy a tél. Ti-tucc, ti-tácc bármerre jársz zsizseg a fény zsong a kopár tö-titt, ti-tö az ébredő erdő-mező tavaszra vár. Pi-pitty, pe-petty a völgy, a hegy bukfencező huncut kamasz ku-krú, bu-krú nincs már ború csak puha fény meleg tavasz. 4 NYELVMŰVELÉS Fekete fehérnemű és egyéb furcsaságok Ne lepődjenek meg olva-' sóink, nem a ruhatisztító vál­lalat munkáját akarjuk kifo­gásolni cikkünkben: csupán egy érdekes nyelvi jelenségre szeretnénk . fölhívni a figyel­met. Szinte naponként lehe­tünk tanúi, hogy régóta ismert, megszokott használati tár­gyak, eszközök anyaga és mi­nősége megváltozik, régi ne­vük azonban változatlanul megmarad — s ezáltal sok­szor fura, mókás, de a szaba­tos fogalmazás szempontjából bizony gyakran bosszantó »■logikátlanság«, ellentmondás támad a tárgy régebbi neve s újabb, megváltozott mivolta között. Ilyenformán vagyunk a címül választott ruházati fo­galommal is, amelyet — nyel­vünkhöz hasonlóan ■— igen sok nyelv a fehér melléknév származékával jelöl: a német­ben Weissware, Weisswäsche, a franciában (legalábbis a ke­reskedelmi nyelvben) blanc, az olaszban biancheria az öl­tözködésben használt alsóne­műk neve. Az elnevezés ért­hető, hiszen valamikor — szemben a színes, tarka felső­ruhával — az alsó ruhanemű egyszínű, testetlen, fehér len­vagy kendervászonból készült. Idők múltával, a szövőgyárak megszületésével s az ízlés meg az igények változásával aztán divatba jött a színes: sárga, kék, lila, rózsaszín, hal­ványzöld, sőt — uram bocsá’! — még a fekete íehér- nemű is (jelenleg a piros fehérneműnél tart a divat). Minden eladó megérti persze, ha valaki fehér neműt kér fekete vagy piros szín­ben, — legfeljebb egy kicsit mosolyog a nyelv tréfáján. A szabatosságra törekvő keres­kedelmi nyelv azonban igye­kezett megszüntetni ezt a tré­fás ellentmondást, ' s fehér­nemű helyett alsónemű-ről írnak, beszélnek: ebbe min­denféle színű fehérnemű bele­fér. A század gyors műszaki fej­lődése, a különféle új anya­gok, műanyagok térhódítása szinte naponként okoz hasonló tréfás-bosszantó nyelvi fur­csaságokat. Elhasználódott óraszíjam helyett a múltkoriban újat akartam vásárolni. Most azonban nem bőrből valót, hanem fémből, afféle rugós, bilincsszerű karkötőt. Be is mentem az órásüzletbe, s kér­tem egy — fém óra- ... »szír jat+i akartam mondani, de hirtelen eszembe villant, hogy hiszen ez képtelenség: szíj — fém-bői! — Az eladó azonban megértőén mosolygott, s nem , csupán zavaromat értette meg, hanem azt is, hogy mit is akarok kérni. Hát igen: ma már vannak fémből, nylonból, műszálból, műanyagból is óra szíjak — szabatosan: kar­órakötők —, de azért ha fém vagy nylon óraszíjat kérünk, azt is megértik minden üzlet­ben. Mert a szavak jelentése változik az idővel, s úgy lát­szik: a szíj ma már nemcsak keskeny bőrcsíkot jelent, ha­nem egyéb hasonló anyagú s rendeltetésű holmit is. (Fél évszázada a kocsi még csakis lovaskocsit, szekeret jelentett, s a Benz találmányával pö­fögő járműveket automobil­nak tisztelték. Ma viszont kocsi már legtöbbünknek »lo- vatlan« gépkocsit juttat az eszébe.) A pontosságra, szabatosság­ra törekvő műszaki nyelv azonban nem szereti a sza­vaknak ezt a »kétszínű«, »két­értelmű« alakoskodását, s igyekszik megregulázni a maga szókincsét. Korábban a vasúti síneket tölgyfából, cserfából készített alapzatra, talpfd-kra fektet­ték, csavarozták. Újabban a korhadó, gyakran cserélésre szoruló fatalapzat helyett vas­beton elemeket alkalmaznak. Vasbeton talpfákat raktak már le egész Miskolcig — hallottam többször is a vona­ton. Megértettem mindjárt, hogy miről van szó, noha a »vasbeton talpfa« is igazi fá­ból vas-, illetőleg: vasbeton karika. A vasút műszaki emberei nem is érhették be ezzel a pontatlan meghatározással, s vasbeton alj-nak nevezték el hivatalosan a síntartó geren­dákat, amelyeket a köznyelv vasbeton talpfá-knak nevez. A nyelv ördögének hasonló furcsa tréfája volt a kőfejfa, azaz a kőből való síremlék, a sírkő is. Az azonban nem tréfa, hogy a szőlőgazdaságokban nélkü­lözhetetlen rafia (egy trópusi növény rostja, háncsa) gyak­ran »hiánycikk«, s ilyenkor a kereskedelem nylonból ké­szült fonallal próbálja pótol­ni, amit széliében »nylon ra­fia« néven emlegetnek, noha ez is olyasmi, mint a »kőfej­fa«. Hasonló hozzá a kolbász, s a hurka töltésére használt marhabéi sorsa, amelyet újabban műanyaggal pótol­nak. Így született meg a »nylon bélhúr«, ami először egy kicsit furcsának hangzik, de azért ezt is megérti min­denki. Abban az esetben, mikor el­halványul egy-egy szó erede­te, eredeti jelentése, föl sem tűnik az efféle kisebb »logi­kátlanság«; s megváltozott új jelentéstartalmával változat­lanul megmarad a szó. Példa erre az írón, amely az ón-ból készült fróvessző-től, az író ón-tói vette eredetét. Ma már piros, kék, zöld színű golyós, nyomós irón-ról is beszélünk, ami a nyelvi szőrszálhasoga­tók szemében ugyancsak kép­telenség, hiszen e sokféle szí­nes heggyel árusított mű­anyag ceruzáknak semmi kö­zük már a szürke vonalat húzó. ón-ból készült íróvesz- szőkhöz. Legújabban a világűr meg­hódítása, az űrhajózás, a hold­utazás helyesbíttette velünk hajdani fogalmainkat, illető­leg szavainkat. Régebben vi­lág körüli utazásról, a világ legnagyobb, legkisebb épüle­téről, repülőgépeiről írtunk, beszéltünk. Aztán a Minden- ség kutatása szerényebbekké tett bennünket: kezdtünk rá­döbbenni, hogy amit a világ­nak hittünk az csak á föld; helyesebb tehát föld körüli utazás-Tól szólni világ körüli út helyett, a föld legmagasabb épületéről, hegycsúcsáról be­szélnünk az egész világ he­lyett. Még a világtörténelem is egy kissé gyanússá vélt előttünk: ki az, aki az egész világmindenség történetének megírására vállalkozhatna? De azért pontosan tudjuk, értjük, hogy mit jelent a világ körüli utazás és a világ- történelem. A holdutazás is pontosabb nyelvi árnyalatok használatá­ra kényszerített. A repülőgép a leszálláskor »földet ér«, »landol«. A holdszondák, a holdrakéták azonban nem »földet«, hanem »holdat« ér­nek. (Bár azt is jól megérte­nénk, ha így olvasnánk a hírt: »Az űrhajó sikeresen földet ért a holdon« — mivel­hogy a föld nem csupán a »földgolyó«-t jelenti, hanem »talaj« jelentése is van.) Minden jelentését, »értel­mét vesztett« szót úgysem tu­dunk megregulázni — s talán nem is volna értelme. Hiszen máig is azt mondjuk: felkel, feljön, lemegy a nap, holott Kopernikusz óta jól tudjuk, hogy nem a nap kering a föld körül, hanem éppen fordítva: a föld fordul meg naponként saját tengelye körül. S mégis: maguk a csillagászok sem ró­hatnak meg érte, ha naptel- kelté-ről s napnyuotá-ról be­szélünk. A nyelv olyan, mint világunk, az embervilág: nem egészen racionális: akadnak benne kisebb-nagyobb »logi­kátlanságok« is, amelyeken — ha segíteni nem tudunk raj­tuk — legalább nevetünk egy jóízűt. Dr. Szilágyi Ferenc 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 197L március 28.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents