Somogyi Néplap, 1971. március (27. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-28 / 74. szám
Könyvek ürügyén Gondolatok az olvasásról H úsz éve már idestova, hogy vidéki riport- úton, egy isten háta mögötti tanyán szemtanúja voltam, ■mint megérkezett a mozgókönyvtár, és hajlott derekú, bütykös ujjú parasztemberek válogatni kezdtek. Egy hatvan feletti bácsika különösen emlékezetes : meséskönyveket kért. Kérdésemre azt válaszolta, hogy 6 soha nem juthatott hozzá annak idején, ezért most második gyerekkorában szeretne eljutni a mesék különös világába. Azóta is, ha megidézem azt a bácsikát, őszinte megható- l gondolok rá. A teaű emlék mottója is tehetne mindannak, amit a könyvről mondani akarok. Emlékszünk-e még rá, amikor villamoson, autóbuszon, vonaton, sőt a mozi előcsarnokában várakozók kezében is gyakori volt a könyv? Engedtessék meg, hogy múlt időben beszéljek róla! Persze ma is előfordul még az ilyen »•megrögzött« olvasó, de ritkán. Tisztában vagyok azzal, hogy statisztikákkal, szociográfiai felmérésekkel sok minden — pro és kontra — bizonyítható. Én azonban most hosszabb idő óta felgyűlt benyomásaimra támaszkodom. Az alapos megfigyelés ugyanis az esetek többségében még ma is minden egyébnél alkalmasabb a következtetésekre. Éppúgy, mint a pásztorember időjóslata — anélkül, hogy tagadnám a tudomány jelentőségét — bizony számtalanszor megbízhatóbb, mint a meteorológiai prognózis. Persze, impresszióimat igyekeztem statisztikákkal is egybevetni, és hellyel-közzel nem estek messze egymástól. Íme, egyetlen példa. Százszemélyes üdülő, könyvtárral. Nézegetem a kölcsön- zólapokat. Tíz évvel ezelőtt egy üdülőtumus átlag: 30—60 könyvet kölcsönzött. Jelenleg 4—6 darabot! Gondolhatnék: aki manapság üdülni jön, könyvet is hoz magával... A két hét alatt — pedig az idő a társalgóba szorította a beutaltakat — összesen öt embernél láttam könyvet Ezek közül egy művet lehetett a klasszikus széppróza kategóriájába sorolni, három amolyan »pengős« regény értékű, s végül egy »Filatéliai évkönyv« volt Az utóbbinak a gazdája naphosszat azt silabizálta, mennyit ér ma az »X.« évben az »Y.« évben kiadott »fest- ménysor« vagy az »Y.« évben megjelent »olimpiai blokk«. Egyszóval ő — könyvvel a kezében is — pénzt olvasott.. • • • Néhány éve meghirdették az »Olvosó népért« mozgalmat A »kurrens irodalom« azonban többnyire a krimi, a bestseller lett A ténylegesen értékes mondanivalójú, mai irodalmat is általában tanácsos »bestseller« mázzal álcázni, hogy a kurrens kategóriába essen. így talán a kiadó még számíthat némi anyagi sikerre. Az olvasónak szüksége van az emocionális értékekre. Ez az EMBER fennmaradásához épp oly nélkülözhetetlen, mint a levegő. Érzelmi gazdagság nélkül mivé leszünk? Monoton hangon zakatoló fogaskerékké a nagy gépezetben; tisztesség helyett tisztelgővé, sivár élvhajhászóvá, aki a pénz bűvöletében él... És tagadhatjuk-e a »lelki szegénység« csírákban már jócskán fellelhető tényét? • • • Illyés Gyula — ha kedélyeskedve is — valójában kétségbeesve jelentette ki: »Sajnos, kötelező irodalom lettem az iskolai tananyagban.« Nyilván arra gondolt, hogy élményből leckévé szegényedik. És valóban: Ady, Arany, Petőfi, Puskin, Gorkij, Móricz, Szabó Pál (folytatni lehetne a sort) lecke lett az iskolákban. Csakhogy amit társadalmunkban* joggal számon léhet kérni: az értékekre való ráébresztés csupán hely- lyel-közzel sikerük K ’ önyvek űrügyén — írtam a címben. S a mesekönyvet igénylő parasztbácsi- kától eljutottam a ma valós gondjaihoz. Nem volt szándékomban ne- ga-pozitív számadást készíteni. Hiszen ki tagadná, hogy működnek kitűnő irodalmi színpadok, sok milliós fórumot kapnak a tv-ben a szavalóversenyek. A jó könyv azonban korántsem a villanyfény sebességével terjed. Pedig nagy szükség volna rá. Mert a jó könyv, akár a fény, nemcsak a szemekig jut el, hanem átjárja az elméket s a lelkeket is. Vincze György Hódolat Berzsenyinek Martyn Ferenc festőművész rajza a Berzsenyi-sorozatból. (A Rippl-Rónai Múzeum kiállításárólJ JÉKELY ZOLTÁNi BÁTORTALAN TAVASZODÁS Száguld a kóldus-szagú szél. szirmok esőjét záporozza. Emlékeim felé, elálmodozva, egy magvitorlás ringva útra kél Utána megremegve bámul a kis pipehúr, érzelmes pici kék szem - és búcsút int a rom kőkerítésen a primula. S csak szán a mag, mint égi készülék mely ismeretlen csillagokba indul, de nem jut a felhők határain túl: körülveszi s lehúzza majd a jég. Felhőrucák lubickolnak az égen, mély kékebb, mint a legszebb hegyi tó; támlátlan, rokkant padra dőlve nézem, szomjú szememnek tündér itató! Körülöttem szegett fővél botorkál két-három zord, magábahullt öreg: bottal piszkál avart vagy új rügyet, i a sirás, mint a szálka, áll a torkan. A címért magyarázattal tartozom az olvasónak. Szalonnak hívták azokat az évről évre rendezett nagyszabású kiállításokat, melyeken a francia festők a XVIII. század eleje óta a Louvre-ban mutatták be új műveiket a közönségnek. A művészeti élet legnagyobb események voltak a Szalonok, a művészek egész évben erre készültek, egy aranyéremmel világszerte ismertté lehetett válni (persze bukni is lehetett). A Szalonok a művészettörténet mérföldkövei. A szalonbeszámolók műfajának olyan mesterei voltak, mint Diderot, Baudelaire, Zola, s olyan hősei, mint Delacroix és Manet. A műcsarnoki »Szalon« annyiban hasonlít a régiekhez, hogy nagyon sok művész szerepel itt is, a több száz festmény, grafika, szobor, érem között itt sem könnyű eligazodni. Annyiban különbözik, hogy nincs olyan művész, olyan kép vagy szobor, mely viharos feltűnést tudna kelteni, vélemények és ellen- vélemények kereszttüzébe állítaná a kiállítást. Ez a seregszemle a mai magyar képzőművészet egészéről ad képet, s aligha a zsűri felelős azért, hogy a kép nem kedvező. Bár találkozunk kitűnő művészekkel, emlékezetes művekkel, a kiállítás egészét mégiscsak a középszerűség, a bizonytalanság, az eklekticizmus, az egyhelyben to- pogás jellemzi. Az idősebb mesterek közül szerepelnek itt olyanok, akiknek műve már művészet- történeti kutatás tárgya, műMaszkok A mai magyar képzőművészet seregszemléje Szalon a Műcsarnokban történeti monográfiák témája. Barcsay Jenő két nagyszabású képarchitektúráját mutatja be és híressé vált Szentendrei mozaiktervét. Bemáth Aurél három képet. Czóbel Béla, Kmetty János eltéveszthetet- lenül egyéni ízű és karakterű művekkel szerepel; Bólint Endre Kis ikonosztáza pedig a kiállítás egyik legszebb darabja. Az ún. középgeneráció művészei a kiállítás legfakóbb színfoltjai. A legtöbb közülük görcsösen ismétli önmagát, két kézzel kapaszkodva az évek során kialakított »egyéni« stílusba, vagy más művészek útjára téved. Mondjuk ki őszintén: klasszikus mintákat követ, nem egyszer utánoz. Képeiket nézegetve felsorolhatnánk, hogy milyen reprodukciós könyveket forgatnak a leggyakrabban. Vigasztalóbb képet adnak a fiatalok. A modern konstruktivizmus hagyományaiba kapcsolódó Fajó János, akinek mozgással, elevenséggel teli, tiszta színekkel ragyogó kompozíciója megnyerő látvány, Hencze Tamás, aki a kiállítás egyik legszebb képét festette, Keserű Ilona, aki a magyar festői hagyományokhoz konzekvensen ragaszkodva fejezi ki a mai ember vizuális világképét. A szobrászati anyagban talán még szembetűnőbb az újat akarás vágya, s az ismert mintákhoz való ragaszkodás, azok követésének lehetetlensége. Elsősorban a fém- mobilok ilyenek, melyek a modem ipar anyagait, a modem technika eszközeivel, módszereivel alakítják —• & Műcsarnokban sajnos kisipari módon és szellemben, örvendetes kivétel a fiatal Haraszty István Egyenlet című játékos szellemről, merész formaalakításról tanúskodó műve. Schaár Erzsébet a modern kor emberi megpróbáltatásait, a humanitást fenyegető erőit fejezi ki nagyszerű plasztikai fogalmazásban; kiállításról kiállításra igazolja, hogy ma talán a legjobb szobrászunk. Régi és új valami avíttan polgári s a mi világunk születő, egészséges művészete fölé törekvés tendenciáit figyelhetjük meg a kiállításon. Reméljük, a folytatás az utóbbit igazolja, az utóbbi hegemóniáját fogja bizonyítani. Biztosítéka ennek a reménynek a tehetséges kísérletező, úi utakat kereső fiatalok művészete. S. Cs. Dabóczi József rézdomborításaL (A TIT Somogy megyei székháziban rendezett klitlitásról) EMLÉKEZÉS KOSZTA JÓZSEFRE Koszta József születésének 110. évfordulója volt tegnap. Koszta a Brassó megyei Hétfalu egyik csángó községéből, Tatrangról származott. A táj, mely Koszta gyermekkorának élményeit adta, bizonyára késő öregkoráig festői emlékezésének forrása maradt. A Brassó határához simuló barcasági síkság mezei élete, az aratások, a kukoricatörés, a szénahordás korai és későbbi alföldi életében újra megelevenedő emlékei lehettek. Mielőtt az Alföldet működése helyéül választotta volna, az egykori céhbeli legények vándoréveire emlékeztetőén szívós, a mesterség minden fortélyát megismerni akaró komolysággal járta a hazai és külföldi festőakadémiákat. Budapesti tanulmányai után — festőink akkor megszokott szakmai útja — München következett. 1896- ban erdélyi rokonainál, a Sárréten bukkant fel. A történelmi témák és műtermi feladatok lidérce alól felszabadulva itt festette meg Hazatérő aratók című képét, amellyel a Műcsarnok 1897-es téli kiállításán ösztöndíjat, majd 1900-ban Párizsban kitüntető oklevelet nyert. E képe útnak indulás a magyar vidék és a magyar atmoszféra realisztikus megfogalmazása felé. Koszta tehetsége a Hazatérőkkel megnyitott zsilipen az elkövetkező évtizedben áradt ót a magyar föld szépségeinek megénéklésébe. Az Alföld síksága, a látóhatár felett szélesen elnyúló ég, a horizont fölé magasló, munkálkodó alakok vonták egyre inkább igézetükbe. A mezei élet témája festészetében maradandó forrásnak bizonyult Ebben tér el leghatározottabban Nagybánya légkörétől, ahol a szabad ég alá vitt modellek gyakorta képzelet szülte — beállított — jelenetekben szerepelnek. Koszta modellje az élet. Asz- szonyai valóságos élőlények mindennapos munkájukban. Ö ugyanis felismerte, hogy dolgos és nehéz a paraszti élet s mégis szép. És ezt a tényt ö láttatni tudta. »Hogy miért lakom éppen Szentesen — mondotta egy alkalommal —, mert ez az a táj, amely leginkább és a legegyetemesebben viseli magán a magyar föld jellegzetességeit ... Itt érzem magam jól, itt tudok igazán dolgozni...« Az egykori barangolások a Tisza táján és az Alföld zugaiban látványukkal már megteremtették benne a tágasságot, s most a maga tanyájának varázsköréből elevenedtek meg a látottak. Több mint három évtizeden át festette a Szentes környéki tájat. S ő maga olyan fejlődési-keresési folyamaton ment át, mint íróink legnagyobbjai, akik a magyar életnek egy bizonyos fórmáját, légkörét, zamatét fedezték fel, és éppen tehetségüknek, mondanivalójuknak, képzeletüknek a legmegfelelőbbet. Móricz Zsigmond, Tömörkény István és mások így vették be magukat egy-egy tájba, így itatták át magukat egy-egy vidék életével. Meghonosodásuk oly tökéletes és őszinte volt, hogy nem ők beszéltek tájaik, falvaiK népéről, hanem a nép élte valóságos életét műveikben. Mennél bensőségesebb figyelemmel fordul a művész választott tája felé, annál többet nyújt a legnémább, legigénytelenebb környezet is. Már nemcsak az úgynevezett hálás motívumok, érdekes errfbertípusok, tarka látványok vonzzák, hanem éppen azok, amelyekről már csak a legnagyobb művészet nyelvén lehet igazat, megun- hatatlánt mondani. A kazlak, az ablaktalan falak és a sötét, kúszó árnyékok is az alföldi szegény nép életéről mondják el a valóságot. Festészete messziről ered, és messzire vezet. Olyan ismérvek miatt, amelyeket nemzeti jellegként ismertünk fel művészetünkben. Ezek a színek és formák beszédében többnyire mélyre hangolt, olykor drámai, sajátos kifejezésmódot jelentenek. Ez a — szinte zeneien érzékelhető — hazai atmoszféra az, amely miatt Koszta festészete nem válhat sem időtszerűtlenné, sem túlhaladottá. 8. U SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971. március 28. 0
