Somogyi Néplap, 1971. március (27. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-14 / 62. szám
Leonardo, Rafiaello, Oiirer rajzai a Szépművészeti Múzeumban Leonardo da Vinci: Harcosok. I (Tanulmány az anghiari csata című falképhez.) A MŰVÉSZET történetében páratlan vetélkedés színhelye volt Firenze a XVL század elején. A városi tanács megbízásából a reneszánsz két óriása — az ereje teljében és hírneve csúcsán álló 51 éves Leonardo és a huszonnyolc éves ifjú titán Michelangelo Buonarotti — vállalkozott arra, hogy a nagymúltú városháza, a Signora dísztermének falán megörökíti a városköztársaság történelmének egy-egy sorsdöntő eseményét Michelangelo a pisaiak ellen vívott casein at csatát, Leonardo pedig a firenzeieknek Velence hadai pedig mintegy százötven legszebb rajzát állították ki. A válogatás nem lehetett könnyű. Esterházy ugyanis, aki a múlt század fordulóján alig másfél évtized alatt fejlesztette európai színvonalúvá a család grafikai gyűjteményét, olyan hozzáértéssel vásárolt — neves bécsi, prágai, nürnbergi, párizsi és ölasz gyűjtőktől, műkereskedőktől —, hogy az anyag egésze szinte hiánytalanul és páratlan gazdagsággal mutatja be az aurópai rajzművészet négyA német anyagból kiválnak Dürer és Lucas Granach lapjai, valamint a krakkói híres Mária-oltár mesterének, Vit Stwosznak két tollrajza. A francia grafikák közt különös figyelmet érdemel a rokokó pásztoridillek, a németalföldi anyag színvonalát pedig a négy mesteri vonalvezetésű életteljes Rembrandt-rajz fémjelzi. Köztük van a művésznek Holland parasztház című kompozíciója is, amely szerepelt az 1969. évi amszterdami jubiláris Rembrandt- kiállításon. A Szépművészeti Múzeum élénk nemzetközi kapcsolatainak nem ez az egyetlen példája. A mostani tárlat 25 lapja a nyitás napjára érkezett meg a Szovjetunióból, ahol Leningrad és Moszkva közönsége ismerkedhetett a szépségükkel. A kiállítás egyik szép Dürer-rajzát, a Lándzsás lovast pedig a zárás után nyomban elküldik Nürnbergbe, a nagy mester születésének 500. évfordulója alkalmából megrendezett nagyszabású kiállításra. A MÜVEK ilyen -vendégszerepeltetése« ritka alkalmat nyújt a külföldi művészbarátoknak arra, hogy megismerjék múzeumunk remekeit. A hazai közönségnek pedig ez a maradandó élményeket kínáló rendezvény. Érdemes megtekinteni, mert közismert, hogy a felbecsülhetetlen értékű lapoknak árt a természetes, méginkább a mesterséges fény, ezért féltve őrzik mappáikban, és csak ritka alkalmakkor állítják közszemlére őket Artner Tivadar felett aratott győzelmét, as anghiari csatát festett« volna meg. Bár -földiek« voltak (mindketten az -Amo parti Athénben- töltötték az inaséveiket pályájuk Firenzéből ívelt a világhír felé) egyben riválisok is, tehát érthető módon nagy ambícióval láttak dolgukhoz. Elkészítették a falképek kartonját — eredeti nagyságú rajzát —, de tovább nem jutottak. Kartonjaik is elkallódtak, csupán néhány részletet ismerünk belőlük — másolatok révén. Kortársi feljegyzések szerint, ugyan Leonardo hozzá la látott a freskó megfestéséhez, de hogy meddig jutott vele, nem tudjuk: nyoma sem maradt a falon. Kompozíciójának bizonyára központja volt az a szenvedélyesen kavargó lovascsoport, amely a zászlóért való elkeseredett viaskodást ábrázolja, és a barokk művészet nagymesterének, Rubens- nek a másolatában maradt ránk. Ehhez a művéhez készítetté Leonardo azt a két, küzdő harcosok fejét ábrázoló, pompás vöröskrétarajzot, amelyek Szépművészeti Múzeumunknak méltán világhíres alkotásai közé tartoznak/ Rembrandt: Asszony síró gyermekkel és kutyával. EREDETILEG az Esterházygyűjtemény díszei voltak, és száz évvel ezelőtt, 1870-ben kerültek (vásárlás útján) az intézmény tulajdonába. Azzal a félszázezer metszettel és háromezer-ötszáz rajzzal együtt, amelyek mindmáig a Grafikai Gyűjtemény törzsanyagához tartoznak. A Szépművészeti Múzeum méltón emlékezett meg az évfordulóról. Tavaly a volt Es- terházy-gyűjtemény legszebb festményeit mutatták be, most százéves történetét A nagy mesterek külföldön is gyakran reprodukált grafikái között olyan unikumszámba menő remeklések találhatóak, mint Leonardo említett két tanulmányrajza, Raffaelló- nak II. Gyula pápa számára készített dekorációterve és pompás Venus-aktja, amely eredetileg a nagy angol portréfestő, Reynolds birtokában volt (Tollrajz) Éjfel volt amikor az ördög meglátogatott Már régóta számítottam rá, és készültem is, hogy egyszer eljön megkísérteni. Közismert becsületességem miatt ugyanis vajmi kevés reményem lehetett, hogy a pokolba kerüljek.-Meg fog kísérteni...« — gondoltam, miközben vendégem leült az egyik fotelbe. Kényelmesen elhelyezkedett lópatás lábát keresztbe rakta, és közömbös arccal nézett rám. A szobában csend volt amit én törtem meg végül is kérdésemmel: — Arra akarsz rászedni, hogy valami helytelen dolgot cselekedjem? — Ha akarsz, teszel, ha nem akarsz, nem teszel — felelte érdektelenül, és patáit kezdte reszelni.-Ördögi tervei lehetnek wmMakay Ida: NEM FAJHAT Nem vehetnek el többé semmit attól, aki tündöklő űrrel lett tele. Kinek haja már Hópille fészke, madarat sem hiv. Puszta tenyere csillagparázstól ég már sérthetetlen. Szobákba sem lép. Hó s fény a szőnyege. Nem fájhat zajló szerelmekért már, kinek erdők csöndje lett a kedvese. soMooTi mru Vast ima», OTL márciM V asárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a falc, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol sem zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg a házakat a vontató pufogása, és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppaná- sok. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki sem figyelt a kop- panásokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalábú, kajla kala- pú parasztember zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egymás elé nagy, vastag szárú csizmáit, kezét a bekecse zsebében , tartotta, mintha hideg volna. Szembe találkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszú derekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezetője volt. A briga- déros ünneplőben feszített, mint aki lakodalomba készül. Már messziről raköszöat az öregre: — Szép jó reggelt, Béla bátyánál Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalzstiket a fejsze bántja, de ez .keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékét. Szitás Béla állt a Kanász- kaptatón, a szíve tele volt szorongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét sem merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi Gelencsér Miklós: Testvérek éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak kö rülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember Szitás Béla, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsattogások szilánkok módjára egytől egyig beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. ember a kezét nyújtotta. — Nahát, az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető s gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alóL Még mindig hallotta a koppaná- sokat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. Megkérdezte: — Már egy órája hallom ezt a kopácsolást. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szánté félvállról mondta: — Nálam, fiam, nálam.. — De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. C éltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Kanász- kaptatónál. Ott megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden a z az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt Az apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelensé- get, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. így hát lassacskán a nyárfa lett a legközelebbi hozzátartozója; a gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel elhullaj tóttá a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-ha- lasztotta az időt; egyszer már meg is fogta a baltát, fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fennségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját A fák megszoktak borzongani, ha a törde aztán a sutba hajította Tovább mégsem várhatott megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbak lettek. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak Janusz Oseka; Pokoli feltételek lem ...« — gondoltam. Vendégem azonban nem is törődött velem. — Talán lopnom kellene valamit, szólaltam meg ismét — A te dolgod... — felelte röviden. — Vagy azt akarod, hogy alkoholista legyek? — Nekem teljesen mindegy! — szólt! — Nekem mindenesetre nem sok kedvem van, hogy itt töltsem veled az Időt, és elveidtől eltérítselek... — Már értem ... Szóval azt akarod mondani, hogy az élvezeteket hajszoljam? Félhomály, érzelmes muzsika, vágyak... meg ilyesmi? — Vágyak ... ! — megvonta a vállát — Unalmas dolgok! — Hogyhogy unalmas? — csodálkoztam. — Meg vagyok róla győződve, hogy nem is olyan rossz dolog! — Pillanat! — szólt rám erélyesen. — Ki kit akar itt kísértésbe hozni? — Természetesen, te engem! — feleltem ingerülten. — Azon mesterkedsz, hogy engem a bűn fertőjébe rángass! Az ördög mozdulatlan maradt — Bűnözöl vagy nem bűnözöl, nekem mindegy! — Az ördögbe is! — kiálmozdulattan volt Langyos szél fújdogált, ő meg levetette a kalapját, hadd frissítse horpadt halántéikát a levegő. Tette volna vissza K helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy' látta, hogy a nyárfa alsé ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan: megindult az egész roppan* korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban, söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit. . ,. Megint csend lett És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visz- szatette a fejére a kalapját Másnapra is derült maradt az idő; Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagvlegelő között azon a nyílegyenes dülőűton nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosz- szú derekú brigádvezető, nézegette a kölyökfák katona« sorát — Húsz év múlva olya® gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! —» lelkendezett Szitás Béla csendesen melléje állt egy izmos husángot szorongatott És mogorván megkérdezte: — Ezt haza vihetem? Otthon is kell a fa... — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. Gondtalanul egyezett bele az öreg kívánságába: — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi! Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya —, uzsonnaidőben fogott a falatozóéhoz. Egy tavalyi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított E vés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a könyéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a husángot, melyet már neki ajándékozták. Vakondtúrások feketéllettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyós humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt — Ez nő a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett. tottam fel. — Mi történt hogy neked minden mindegy? — Megváltoztak a prémiumfeltételek ... Korábban minden lélek után fizettek... Most fixem van — mondta, és nagyot sóhajtott. — Ez a hír megzavart Éreztem, hogy a bűnbeesés utolsó lehetőségét is elszalasztottam. , — írd alá az úti rendelvényemet! Egy nyomtatványt tett elem az asztalra, amelyen »a megkísértett aláírása« helyén aláírtam neki. Aztán elegánsan rövidre szabott frakkjának a zsebébe csúsztatta, és elköszönt. — Hát addig is ... A várható sátáni kacaj helyett fáradt nevetéssel távozott. Azon a helyen pedig, ahol ült, se kén, se szurok szaga nem maradt. Fordította: Antalfy István 8 a
